Tisztelt Polgármester Úr, Kedves Meghívottak!


Mielőtt néhány gondolatomat elmondanám Önöknek, először is hadd köszönjem meg a kitüntetést Polgármester Úrnak, az önkormányzatnak, a Német Nemzetiségi Önkormányzatnak és a Szociális bizottság vezetőjének Gaál Istvánnak.
Kitüntetést kapni mindig felemelő érzés. Még inkább így van ez most, hiszen én voltam az első, aki ezt az elismerést megkaphatta.
A közelmúltban súlyos betegség miatt hosszabb időt töltöttem kórházban. Az orvos számára egy-egy betegség átvészelése hasznos is lehet, hiszen ilyenkor tudja igazán megérteni azt, hogy milyen a másik oldalon lenni, mit érezhet az ember akkor, amikor beteg. Ezalatt a két hét alatt volt módom átgondolni orvosi pályámat, egész eddigi életemet.
Eszembe jutottak Tóth Árpád verssorai, melyeket a Magas Tátra szanatóriumának ágyán vetett papírra.
„Most hogy megint útszélre estem,
Eltűnődöm e téli esten
Mi volt az élet Uramisten.”
Ha egy szóban kellene összefoglalni, akkor azt mondanám: a szolgálat. Az töltötte ki azt a közel 40 évet, amit első és egyetlen munkahelyemen, Ágfalván eltöltöttem. Ma ettől a szótól, hogy szolgálat, sokan megijednek, rossz érzéseket társítanak hozzá. Talán, mert összetévesztik a szolgasággal és hajtott hátat, megalázkodó arcot, a felettes erők kényétkedvét kereső viselkedést képzelnek mögötte. A szolgálat nem ezt jelenti, hanem azt, hogy a ránk bízottak ügyét megpróbáljuk legjobbat elintézni.
    Én azért lettem orvos, mert mindig szerettem az embereket. Szüleim kérésére ugyan elvégeztem a tanítóképzőt, de már akkor is tudtam, hogy igazából a beteg emberekért akarok cselekedni. Az Orvosegyetem elvégzése után két hely között választhattam: Sopronban, a Lővérekben és Ágfalván volt betölthető körzeti orvosi állás. Amikor Ágfalva mellett döntöttem, még nem tudtam, hogy egész további életem színhelye lesz ez a kedves falu.
Az orvosnak mindig ott kell lenni, ahol a bajok sűrűsödnek. Akkor úgy láttam, hogy a szegény bányászok és TSZ tagok között bőven lesz számomra orvosi feladat. Döntésemet soha meg nem bántam.
Kik voltak a segítségemre ezalatt a 42 esztendő alatt? Isten segítségét köszönöm először. Ő adott erőt ahhoz, hogy, hogy a soha véget nem érő gondokkal, emberi nyomorúsággal szemben nem fáradtam el harcolni. Nem jó egészséget, hanem erős akaratot adott ahhoz, hogy a mások baját mindig nagyobbnak és sürgősebbnek érezzem a magaménál. Köszönöm ezt NEKI, és kérem ŐT, hogy az utánam jövőket is áldja meg ezzel az adománnyal.
Földi segítőim közül elsőként közvetlen munkatársaimat említem. Orvosi munkát egyedül nem lehet végezni, ahogy mondják az mindig csapatmunka. Nekem szerencsém volt, olyan emberekkel dolgozhattam együtt, akik szintén hivatásnak tekintették a munkájukat, és akikkel azonos ügyért egyformán tudtunk lelkesedni. Ezért ez a kitüntetés nekik is szól. Köszönöm Boros Miklósnénak, Borikának, Simon Lajosnénak, Gabikának, Pajor Gézánénak, Marikának, hogy nemcsak munkámban voltak társaim, hanem gondjaimat is megoszthattam velük és szeretetükre mindig számíthattam.
Családom sohasem neheztelt rám azért, mert időm többségét nem velük, hanem a betegeimmel töltöttem. Nyugodt szívvel mehettem betegeimhez, hiszen tudtam, az otthon lévőket valaki ellátja. családom, pedig tudta, hogy a baj nagyúr, ha az szólítja az orvost, akkor menni kell.
Köszönöm azt, hogy munkáltatóm, az Ágfalvi Önkormányzat mindent megtett azért, hogy orvosi ellátás feltételei biztosítottak legyenek.
Hosszú orvosi pályát nehéz abbahagyni, hiszen úgy érzi az ember, hogy betegeiért továbbra is felelősséggel tartozik. Nagyban segített ennek feloldásában az, hogy Dr. Németh János személyében kiválóan képzett, lelkiismeretes kollégára bízhattam a falut, aki azóta már engem is több alkalommal gyógyított.
Hitem szerint az ember nemcsak test, hanem a test és a lélek együttese. Ezt orvosként is gyakorta megtapasztaltam, hiszen ahhoz, hogy az ember gyógyuljon, nemcsak a testét kell kezelni, hanem a lelkével is kell foglalkozni.
Ha most unokám, aki orvos szeretne lenni, elém állna és megkérdezné tőlem: „Nagyanyó, nehéz-e orvosként leélni egy életet?”, akkor azt válaszolnám: „Nehéz, de érdemes.” Egyúttal kezébe adnám Mécs Lászlónak azt a versét, amelyben leírja, hogy minden ember előtt két választási lehetőség áll. Lehet mindig a könnyűt, de értelmetlent választani, vagy ahogyan ő mondja, a sátán árnyékában pihenni. Vagy lehet a nehezet, de értékeset célul tűzni. Ez az ISTEN felé vezető út, amin Mécs László szerint:

 „Nem lehet csak hősnek lenni,
a hernyósorsot végigenni,
a gond gubóját átnyiszálni,
s mint fénypillangó, égbeszállni.”