Megemlékeztünk


Tisztelt Hölgyeim, Uraim!

Hálásan köszönöm, hogy ennyien itt vagyunk, köszönöm a közreműködőknek is, hogy közösen emlékezünk a II. Magyar Hadsereg tragédiájára. 2001-ben megjelent egy könyv „Soproniak a Don kanyarban” címmel. A könyv egyik szerzője itt van körünkben. Tisztelettel felkérem Vitéz Sarkady Sándor nemzetes urat, gyújtsa meg az emléktüzet.

Kedves emlékezni egybegyűlt barátaim!

Már egy évtizedes hagyománya van annak, hogy ezen a helyen január 12-én gyertyát és emléktüzet gyújtunk a Donnál megsemmisült II. Magyar Hadsereg katonáira emlékezve, akik apáink, nagyapáink voltak. Az I. világháborút követően, amikor a Felvidéket, a Kárpátalját, Erdélyt és a Délvidéket kellett volna megvédeni, nem voltak katonák, nem volt hadseregünk, mert a vezetés azt mondta az összeomlás után –idézem- „egy katonát sem akarok látni”. A II. világháború során, mikor tényleg a hazát kellett volna védeni, már nem volt, aki megvédje, mert a katonák ott maradtak a Don kanyarulatában, a végtelen orosz hómezőn. 2000 km-re innen úgymond védték a hazát, de az igazság az, hogy idegen érdekekért harcoltak és haltak nagyon sokan hősi halált. 1942 tavaszán idegen érdekekért szállt hadba a Jányi Gusztáv vezette II. hadsereg. Júniusra elérték a Don folyót, és ott 200 km frontszakaszon védték a hazát. A Wermacht sikereit látva gyors győzelmet reméltek, és azt hitték, hogy karácsonyra győztesen térnek haza. A hadsereg vezetése sem készült fel a téli hadviselésre. Akadozott az élelemmel, lőszerrel való ellátás, a modern fegyverek, a téli ruházat csak ígéret maradt. A hadseregparancsnok világosan látta helyzetét, tudta, hogy egy jelentősebb orosz támadással szemben a frontszakaszt tartani nem tudja. Hiába sürgette hadserege megerősítését. Amikor csak halogató ígéretet kapott, felmentését kérte. Védekezésre, a végsőkig tartó kitartásra kapott parancsot a hadsereg, és az lett a veszte. Az 1943-as újév a harcokban már megfogyatkozott, meggyengült, koplaló, fázó hadsereget talált a Donnál.
1943. január 12-e egyik leggyászosabb napja hadtörténelmünknek.
„Egy nemzet csak addig nagy, míg áldozatkész fiai vannak”- olvastam a közelmúltban egy világháborús emlékművön. A világtörténelem legvéresebb századának végén még inkább bizonyos, hogy a háború fogalma elválaszthatatlan az emberiség lététől. Vitán felül áll, hogy az örök béke nem más, mint vágyálom, és ez az esemény csak jóhiszemű bölcselő elgondolása alapján milliók megvalósítatlan óhajaként került be a köztudatba. Az emberiség utolsó 100 éve sem állt voltaképpen másból, mint háborúk sorozatából, amelynek részesei voltunk és vagyunk itt Európában. Annyi hányattatás és sorscsapás, amely e nemzetet már érte, elég lenne egy újabb ezer esztendőre. Nagyvonalú könnyedséggel áldozott ez a nép sok százezer fiatal életet, áradatként ontva a drága magyar vért, melyben végtelen turáni rónák szilaj szabadsága lobog. Tette mindezt nemzetért, hazáért, mindenütt határon innen és túl, ahol ellenség fenyegette az országot. Most zászlót és fejet hajtunk azok előtt, akik a legdrágábbat, az életüket áldozták magyarságukért. Az a hatalmas erkölcsi erő, amelyet az Ő vérük és önfeláldozásuk épített fel lelkünkben, kötelezzen bennünket múltunk tisztázására és annak felvállalására. Mert az a nép, amely megtagadja múltját, elveszti létjogosultságát a jövő nemzetei sorában. Aki pedig őseit megtagadja, megtagadja Őt a jövő nemzedéke.
Eljött tehát az idő, amikor szembe kell néznünk önmagunkkal. Vállalni kell több ezer éves történelmünket, ezeregyszáz éves államiságunkat minden keserű gyászával és fényes dicsőségével egyaránt. Itt a Kárpátokkal övezett szent hazában oly sokszor vált e nemzet a nagyhatalmak játékszerévé. Európa közepén rajtunk keresztül vezetette tatár és az oszmán hódító háború. Majd középkori és újkori keresztes háborúk tizedelték nemzetünket, és állítottak bennünket megannyiszor válaszút elé.
Pusztultunk Muhinál, temettünk Mohácsnál, bujdosóvá lettünk Nagymajténynál, reményvesztettek Világosnál. Siratóénekeink ihletői lettek Doberdó sziklái, Isonzó habjai, Galícia hegyei. Hullott férfi lakosságunk színe-java, amelynek következtében kétmillió fiát siratta az újra meg újra elárvult ország. Majd mikor minden összeomlott, önmagára emelt kezet a jobb sorsra érdemes nép. S amikor ismét talpra álltunk a Trianon okozta nemzeti sokkból, történelmi tragédiánk újabb helyszínekkel gyarapodott egy második világháborús égés eredményeként. A Don kanyartó, Lengyelországtól, a kárpátoktól a Dunáig, Balatontól Németországig öntözte magyar vér Európa és e hon bombaszántotta, gránátszaggatta földjét. Duzzadt a halál birodalma minden emberi szenvedés próbáiban elbukó hadifoglyok és a bosszúszülte kényszermunkára elhurcoltak lelkeivel. Anyák és gyermekek egekig érő jajkiáltásai nem találtak meghallgatásra. Mert a magyarnak mindig mennie kellett, mindig harcolnia kellett önmagáért és mások igazáért. A II. világháború következményeként megint másfél millióval lettünk kevesebben minden ötödik magyar családnak van halottja, akiket csak titokban, családi körben suttogva lehetett elsiratni. Hősök és áldozatok Ők, a mi nagyapáink, apáink, testvéreink, akik itthon vagy ismeretlen helyen névtelenül, jeltelen sírokban, méltatlanul elfeledve alusszák örök álmukat. A magyar katona hősiessége, áldozatkészsége és önfeláldozása olyan nagyszerű, hogy előtte mindenkinek meg kell hajolnia. Az Ő dicsőségük által is megváltott hon és szabadság kötelezzen bennünket emlékük örök megőrzésére, nevüket ne fedje névtelenség, áldozatuk szolgáljon tanulságul a jövő nemzedéke számára.