Az olyanfajta klasszikus és igaz bölcsességekkel szemben, amelyek szerint "nem változik semmi" (Plinius), illetve "Minden változik." (Hegel), sem árt néha ellenõriznünk régebbi vélekedésünket egy-egy tartósabb, idõtállóbb dologgal kapcsolatban. Különösen nem, ha a dolog az alkotómûvészet körébe tartozik, amiben - mint elég gyakran tapasztalhatjuk -, egyformán jelen van a folyamatos változás és az állandóság. - Így, magamat is ellenõrizhetem akkor, amikor Kozma István mai mûvészetéhez készültem írni néhány eligazító szót. Korábbi vélekedéseim forrásvidékét ismét bejárva. érdekes megfogalmazásra bukkantam. A kolozsvári KORUNK címû folyóirat 1973-as évfolyamának 10. számában Kozma István veretes világa címmel. - tehát 24 esztendõvel ezelõtt - így fogalmaztam: "Nagybányán él egy mûvész, akit a piktúrában az érdekel, ami általában nem érdekli a nagybányaiakat (az akkor ott élõket /Gy.G./- a régi nagybányai iskola Zifferrel, Mikolával megszakadt szín- és formavilága. Normális lenne ennek alapján arról írni, hogy ez a hagyománytiszteletével magára maradt mûvész miként lett a nagyhírû nagybányai festészet szellemi örököse és folytatója, ha Kozma István a piktúrára adta volna a fejét. a dolog viszont úgy áll, hogy Kozma, bár nagyon szépen fest, nem lett piktor, jóllehet szívesen vesz most is ecsetet a kezébe, magához közelállónak mégis egészen más anyagot érez, a fémlemezt, amellyel immár egy évtizede tartó ádáz küzdelmet folytat."
A majd negyedszázada született vélekedésemet azért idéztem kissé hosszabban a kelleténél, mert bár Kozmát most, mint a 100 esztendõs nagybányai piktúra folytatóját igyekszem aposztrofálni, nem szeretném elfelejteni a fémdomborító, a textiles, a keramikus Kozmát, - de még az ásványi üvegfestéshez, a növényi festékkel színezett szõnyegek készítéséhez is értõ Kozmát sem. Ezeken a területeken, ezekben a mûfajokban ugyanis Kozma István mind maradandó alkotásokat hozott létre a változó idõben. Abban a változóban, amelybõl Õ, huszonhét esztendõnyit Nagybányán töltött, Hollósy, Ferenczy Károly, Thorma, Réti, Krizsán kései utódjaként. de még Ziffer Sándor, Mikola András, Nagy Oszkár, Agrikola Lidia, sõt a száz évet élt Krizsánné Csikós Antonia kortársaként is. - No, és Vida Géza, a szobrász kortársaként aki, amellett, hogy Kozma négy nagybányai kiállítása közül hármat megnyitott. arra is érdemesnek tartotta a fiatal kollégát, hogy a szobrászat titkaiba beavassa (ez volt Kozma "fémkorszaka"), - akár annak idején fõiskolai tanára Szervátius Jenõ.
Ezeknek a mûvészeknek a nyomdokában jelölve ki az immár hetedik éve Magyarországon, Mezõkövesden élõ Kozma István helyét, annyit még el kell mondani róla hogy Zsögödi Nagy Imre holdudvarában is megfordult. A Székelyföld mindmáig méltóképpen meg nem becsült nagy öregje, 1967-ben kiállítást rendezett Kozmának Csíkszeredában, ami után földije, Borsos Miklós sem restellte szemügyre venni Kozma munkáit az Iparmûvészeti Múzeum 100 éves fennállása alkalmával rendezett budapesti kiállításon, 1972-ben. Ilyen dióhéjba sûrített pályakép-vázlat után, azt gondolhatná a tárlatlátogató, hogy a Nagybányáról származó, a mûvésztelep hagyományait folytató és azokhoz most is ragaszkodó piktornak ez a múlt valamilyen módon elõnyére válik a nagybányai iskola megalakulásának 100. évfordulóját ünneplõ Magyarországon. Sajnos, ez nincs így mert például a centenáriumot ünneplõ kiállítás mintegy négyszáz alkotása között egyetlen mai nagybányai mûvész munkája sem szerepelt, - így a Kozma Istváné sem. Pedig az õ esetében nem kellett volna már a román állam féltékenységével megküzdeni, legfeljebb csak a magyar közönnyel, s a mûvészetben is természetellenes gondolkozásmóddal. Kozma István a nagybányai centenárium évében Magyarországon élõ nagybányai festõmûvész ezzel szemben úgy járt, mint Ferenczy Károly felesége azzal a esti piktorral, aki a század elsõ éveiben, - tanulási szándékkal, Nagybányára Ferenczyékhez tévedt. A pesti festõ valószínûleg az akkor csúcson lévõ plein-air festésmódot ment elsajátítani Nagybányára, de amikor hazajött, kijelentette, hogy különösen Ferenczynére haragudott meg nagyon, mert "az az öregasszony kiviszi a zongorát a kertbe, a plein-airbe."

Persze az évek azért nem telnek nyomtalanul. Amióta egy unatkozó párizsi festõ kifeküdt Barbizon dombjainak fái alá, s ott szemlélõdve festõibbnek találta a földmûvesek munkáját, a fény és árnyék játékát, a ragyogóan tiszta levegõben Párizs mocskánál, és saját mûterme sötétjénél, s amióta Hollósy Simon ugyanilyen ragyogó kék eget, zöld mezõt, virágokat és éles kontúrokat talált Nagybányán, a plein-airt nem tudja kiszorítani semmilyen divat, semmilyen izmus és semmilyen mûvészi agylágyulás. Valahol a harmadik nagybányai generáció lassú elmúlásának és a negyedik csendes továbblépésének határán, Kozma István immár Mezõkövesden próbálja a nagybányai hagyományok szerint az anyaföldbe mélyeszteni gyökereit.

Színek, erdõk, legelõk, hegyek és mezõk errefelé is vannak, a levegõ elég tiszta még, s ami a legfontosabb él a folklór. Egy nagybányai indíttatású mûvész ilyen helyen mindig megtalálja a folytatás lehetõségeit. Elvégre a nagybányaiak többsége is máshol élt, s lakott már Trianon után, mégis nagybányai maradt. Legfeljebb az akkoriak környezete nem volt még annyira fertõzött, és reményvesztett, mint a mostanára már Nagybányáról is lemondott, mai anyaországáé. Mintha igaza kezdene lenni Kozmának, amikor nem kis öniróniával is mondogatja, - a Nagybányát ma ünneplõk jelszava akár az is lehetne, hogy "éljenek akik meghaltak, s akik élnek, haljanak meg".
A Svéd Képzõmûvészeti Szövetség szerencsére nem így gondolja. Kozma István nemrég kapott értesítést arról, hogy a svédek Stockholmban az említett szövetség tagjává választották. Talán úgy is, mint Nagybányait.