Prof. Dr. Iván László: 

A Boldog Öregkor: Esélyek és Kockázatok


Az Öregségrõl, A Barátságról c. írásában Ciceró több mint kétezer évvel ezelõtt mondta: “Ami engem 
illet, e könyv kidolgozása oly örömet szerzett, hogy nemcsak elhárította a vénség összes bosszúságát, hanem 
ráadásul az öregséget vonzóvá és kellemessé is tette”. 
Jónéhány olyan személyes példát említ, mellyel állítását meg is erõsíti. Említést tesz dicsõ vezérekrõl, 
államférfiakról, akik diadalmenettel írták magukat a történelembe, de másféle példái is vannak. “Ám a 
nyugodtan, feddhetetlenül és szépen eltöltött életre is derûs és könnyû öregség következik: tudjuk, hogy 
ilyen volt a Platóné, aki nyolcvanegy éves korában írás közben halt meg. Ilyen volt Szókratészé, aki maga 
mondja, hogy azt a könyvét, amelynek címe Panathenaikosz, kilencvennégy éves fejjel írta, s aki még öt 
esztendõt élt azután. Tanítómestere, a leontinoi Gorgiasz, százhúsz évet ért meg, és sohasem hagyta abba a 
tanulást és a munkát. Amikor kérdezték tõle, miért kíván oly sokáig életben maradni, így felelt: “Semmi 
okom nincs, hogy az aggkort vádoljam”. Több érvet is felhoz az említett példák mellett, melyek az öregedés 
értékét hangsúlyoz-zák. “A nagy dolgokat nem az erõ, a gyorsaság vagy a testi ügyesség dönti el, hanem a 
megfontoltság, a tekintély és az ítélõképesség: márpedig ezek az öregséggel még gyarapodnak, nemhogy 
csökkennének.” Majd a feledékenység-re vonatkozó megjegyzését említem: “Mindenre emlékeznek, ami 
érdekli õket”. “Megmarad az öregekben a szellemi frissesség, csak maradjon meg az érdeklõdés és a 
szorgalom, s ezt látjuk nemcsak a híres közéleti férfiaknál, hanem a csendes magánéletben is. Szophoklész 
például késõ öregségéig tragédiákat írt: mivel úgy tûnt, hogy e munkája miatt elhanyagolja a család 
vagyoni ügyeit, fiai ítélõszék elé idézték, hogy a bírák tiltsák meg neki, mint gyengeelméjûnek, a vagyoni 
ügyek intézését, mint ahogy a mi jogszokásunk is el szokta tiltani a javak kezelésétõl a rosszul gazdálkodó 
apákat. Mint mondják, ekkor az öreg felolvasta azt a színdarabját, melyen dolgozott s melyet legutóbb írt, 
az Oidipusz Kolonoszban címût, s megkérdezte, vajon a költemény gyengeelméjû ember mûvének látszik-
e? A felolvasás után a bírák ítélete felmentette.” 
Ciceró azonban még ezen is továbblép, és a nemzedékek kapcsolatának értékérõl is szól: “Mert valamint 
a bölcs öregeket gyönyörködtetik a jó hajlandóságú ifjak, s könnyebbé válik azoknak az öregség, akiket az 
ifjúság tisztel és szeret, ugyanúgy a fiatalok örvendnek az öregek tanácsainak, melyek az erények gyakorlása 
felé kormányozza õket. De azt is látjátok, hogy az öregség nemcsak lanyha és tétlen, hanem még szorgos is 
és mindig tesz vagy tervez valamit, persze ki-ki olyasmit, amivel elõzõ életkorában foglalkozott. S mit 
szóltok azokhoz, akik még valami újat is tanulnak? Szólón is azzal büszkélkedik verseiben, hogy úgymond 
mindennap tanul valamit és így öregszik meg. Én is cselekedtem,- írja tovább Ciceró, - mert a görög 
irodalmat öregen ismertem meg, mégpedig annyira mohón fogtam hozzá tanulmányozásához, mintha 
hosszas szomjat akartam volna eloltani.”
Az öregségrõl végül is bölcs összegzésben úgy ad véleményt, hogy az egész életet véleményezi a 
következõképpen: “Az életnek megvan a maga törvény-szerû menete: a természetnek csak egy útja van, és 
az is egyszerû. Minden életkornak meg van szabva a maga idõszerûsége: ezért a gyermek erõtlenségében, 
az ifjak hevességében, továbbá a már lehiggadt kor komolyságában s az öregkor érettségében van valami 
természetes, amit a maga idejében el kell fogadni.” 
Rendkívül lényeglátóan emeli ki az erõtlenség okát: “De sok öreg annyira  erõtlen, hogy semmiféle 
tisztséget, sõt általában életnek egyetlen kötelességét sem tudja teljesíteni. Ez azonban nem az öregkor 
sajátos hibája, hanem közös bûne az egészségi állapotnak”. Logikus következményként, tanácsa: “Szembe 
kell szegülni az öregséggel!”. Mint mindig erre is kitûnõ példát említ: “Öregen és vakon Appius négy izmos 
fiút, öt lányt, nagy háztartást, tömérdek klienst tartott kézben, mert lelkét, mint az íjat megfeszítette, s 
gyengülve sem adta meg magát az öregségnek... Az öregség ugyanis csak akkor tisztes, ha védi önmagát, ha 
megõrzi jogait, ha  senkit sem tesz úrrá maga fölött, ha utolsó leheletéig számon tartja övéit”. 

Jóllehet az öregedéssel az un. testi élvezetek és gyönyörök igénye és vágya mérséklõdik, az ember-baráti 
együttlétek nagyszerûsége kárpótlást jelent. Ciceró világosan írja: “... mindig volt asztaltársaságom... persze 
a kor elõrehaladtával napról napra szelídebb lett minden. Tudniillik, már nem annyira a testi élvezetek 
szerint becsültem a lakomák gyönyörét, hanem a barátok társaságáért és a csevegésért. ... engem tehát a 
beszélgetés öröméért gyönyörködtetnek az együttlétek, mégpedig nemcsak a velem egyidõsekkel, akik közül 
már nagyon kevesen élnek, hanem a ti korosztályotokkal és veletek, s nagyon hálás vagyok az öregségnek, 
amely megnövelte bennem a beszélgetés iránti vágyat, az étel-ital vágyát pedig elvette. De ha valakinek ezek 
is örömet szereznek, ... én nem úgy vélekedem, hogy az öregkorból hiányzik az érzék az ilyen élvezetek 
iránt.” Csodálatos, ahogy példái, hasonlatai során eljut az emberi érték és ismeretadás öröméhez, a korban 
elõrehaladva: “Nem tudok betelni azzal a szórakozással, hogy megismertesselek öregkorom megnyugtató 
örömeivel.” Ezek közé a megnyugtató örömök közé sorolja a természet közelségében végzett sok sok 
tevékenységet, így a földmûvelést is: “Az én ítéletem szerint nem tudom, lehet-e ennél boldogabb 
foglalatosság...”.

Végül az életszakaszok saját örömeit sorolva, végkövetkeztetésre jut: “Tartsák meg maguknak a fiatalok 
a fegyvert, a lovakat, a dárdákat, az ütõt, és a labdát, legyen övék az úszás és versenyfutás: nekünk 
öregeknek, hagyják meg a sokféle játék közül a kockát, és a játékkövet: sõt e tekintetben  is tehetnek amint 
jólesik, mert az öregkor ezek nélkül is boldog lehet!” 
Összegezõ véleményezései után nem szakad el attól a realitástól, hogy az öregkor örömeit és boldogságát 
bizonyos feltételek, körülmények, mintegy a közösségi öregség-kultúra nagyon is befolyásolja: “Mesélik, 
hogy a spártai Lüszandrosz,.. azt szokta mondani: Spárta a legbecsesebb lakóhely az öregek számára, mert 
az életkor sehol sem részesül annyi kedvezményben, az öregkort sehol sem tisztelik annyira. Sõt az 
emlékezet azt is megõrizte, hogy egyszer egy athéni színi elõadás  alkalmával egy idõs ember érkezett a 
színházba és a nagy zsúfoltságban honfitársai sehol sem adtak neki helyet: amikor azonban a spártaiakhoz 
ért, akik mint követek, fenntartott helyeken ültek, mint mondják, mindannyian felemelkedtek, s az öreget 
engedték leülni maguk között. Mikor erre az egész közönség megtapsolta õket, valaki közülük megjegyezte: 
Az athéniek tudják, hogy mi a helyes, de nem akarnak helyesen cselekedni”. 

Mintha napjaink öregkérdéseit írná le, oly friss, annyira igaz megállapítások, miként az is, hogy 
természetesen örömök, boldogság és nyugodt derû mellett is vannak olyan öregek, akik: “... morózus, 
aggályoskodó, haragos és összeférhetetlen öregek, sõt ha jól megfigyeljük, fösvények is! Ezek azonban 
jellemhibák, nem az öregkor sajátosságai. Különben is a morcosságra és a többi említett hibára van 
valamelyes mentség, amely nem kielégítõ ugyan, de elfogadhatónak látszik: azt hiszik, hogy megvetik, 
lenézik, kigúnyolják õket, ezenkívül a törõdött testnek fájdalmas minden sérelem. Mindezeket azonban 
enyhítik a jó modor és mûveltség.” 

Kétségtelen, az élet befejezése és a korban elõrehaladó élet örök kérése a halál és elmúlás, kinek 
személyes hite, világképe és vélekedése szerint. Nem is annyira a halál maga, mint az odáig vezetõ út, - 
leginkább a szenvedés lehetõsége árnyékolja be az idõs ember örömét, boldogságát. Ciceró ezt egyszerûen 
vála-szolja meg: “Ámde az életnek az a legjobb befejezése, ha elménk még ép és érzékszerveink 
megbízhatóak, s maga a természet bontja szét a mûvet, melyet összeállított... márpedig minden ami frissiben 
van összeragasztva, nehezen szedhetõ szét, ellenben ami régóta, az könnyûszerrel. Ezért van az, hogy az 
életnek a rövid hátralévõ részét az öregeknek nem kell se mohón kívánniuk, se ok nélkül elvetniük.” 

Magára nézve egyszerûen fogalmazza meg: “Én azt szeretném, hogyha rövidebb ideig élnék, mintsem 
idõ elõtt megöregednék”, majd búcsúzásként: “Ezeket akartam elmondani az öregségrõl, bárcsak 
megértenék, hogy a tõlem hallottakat tapasztalataitok alapján helyeselhetnétek!” 

Lényegében itt most be is fejezhetném, hiszen, mindez amit Ciceró az Ókor-ban elmondott, ma is igaz, - 
bizonyítja évezredek tapasztalása és bölcsessége alapján, hogy van Boldog Öregkor!

És most jönnek persze az érvek, ellenérvek, megmosolyognak, mások cinikusan fölényeskednek, - a 
tudomány esélyeket és kockázatokat, a napi emberi vélekedés jó és rossz tapasztalatokat, élményeket, 
általánosítható keserves vélekedéseket terít, különösen a mai társadalmi-gazdasági feltételek történelmi 
óriás-színpadán! És nemzedékek nõnek fel lelketlenítõ szólamokkal, vagy gépiesített robotszövegek PR-
nyomában, a napi pesszimizmust erõsítõ kilátástalansággal, reménytelenséggel, láncreakció szerûen 
gerjesztõdõ öregség és öregellenességgel. Ami persze nem más, mint az Ókor óta jócskán megfáradt és 
jócskán megváltozott emberi élet életminõségi és érték-krízisének-, a vágyak, képességek és lehetõségek 
tömegekre és személyekre szabott görcsös aránytalansága, de nem utolsó sorban a kiábrándultságok miatti 
csapkodó ellenfordulások jónak, bizakodásnak, reménynek, optimizmusnak és így a mindenki számára 
nehezen megfogalmazható boldogságnak. Ebben a világképi diszharmóniában és emberi küzdelemben a 
naprakész örömszerzés torzult és ön- és közellenes formái szaporodtak meg, - meneküléssel drogba, 
gyógyszerbe, szenvedély-szerepekbe és halálba. Legújabban a civilizatorikus fejlõdésnek tartott technikai-
gazdasági motivációk ellentmondásos álhitének dogmáival: a személy szabadságát kecseg-tetõ jóléti és 
fogyasztói elégedettség ezredfordulós mítoszával körítve és a világ-reklámok egyen-diktatúrájának 
kibontakozásával. 
Az öregedés és öregkor esélyeinek, még inkább az ember önbecsülésével és önállóságával jellemezhetõ, 
harmónikus és boldog öregkor esélyeinek alapkérdései elõl több módon is menekülés észlelhetõ: ezek 
gazdaságossági és haszonmagyarázatok, - a technokratikus magatartásválasztások hatalomban és napi 
együttélésben egyaránt, az öregkor fatális félreértésével megjelenõ újabb szokásrendszerek, mint aktívak 
tartják el az inaktívakat, - az állami és önkormányzati kompetenciák fenntartása mellett az idõs nemzedék 
magárahagyása és kirekesztése, - a megkülönböztetõ gettósítási próbálkozások az öregekkel szemben, - a 
fejük feletti álgondoskodó törõdések és döntések újabb típusú diktatúrája, - és hadd ne soroljam tovább. 
Leginkább azonban az az ösztönös és természetes életérzés sérül az említettek miatt és mellett, amely a 
cicerói egyszerû életöröm és boldogság öregkori értékrendjét adta. 
Végül is az itt felsorolt huszadik századvégi tendenciák és kockázatok mellett a Boldog Öregkor esélyeit 
éppen az a szívós emberi fennmaradás és boldogság-szükséglet alapozza meg, mely a hibás alkalmazkodások 
és negatív hatású kocká-zatok ellenére személyreszabottan és közösségileg felfedezhetõk. 


Ezek legfontosabb formái a következõk:

1. Az un. öregedési és élethossz-változások globális tényezõi által kiváltott társadalompolitikai és gazdasági 
kényszerintézkedések, az öregkori egészségmegõrzés, a kóros öregedés megelõzései stratégiáival -,

2. Az idõsek szervezõdései, civil-szerepváltozásaival járó integrációs törekvései, szerepváltoztatással nõk és 
férfiak egyenjogosulásával kísérten -,

3. Az Idõsügy behatolása a politikába, szakmapolitikába és a közéletbe, szociálpolitikába egyaránt -,

4. Az un. biológiai rendszerek, ezen belül az emberi agy kutatásaival szerzett újabb eredmények értékképzõ 
alapérvei, hogy még biológiailag is van boldogság-állapot meghatározó agyi mûködésrendszer. Erre 
építhetõen szervezõdik pszichológiai és magatartásszabályozás személyiség-rendszere. Ezek a kutatások 
kimutatták, hogy a boldog emberekben közös jellemzõk: békében vannak önmagukkal és szeretik 
önmagukat jó értelemben, - hogy bizakodóak, vagyis optimisták, - hogy mértéktartóan kontrollálják 
önmaguk vágyait, képességeit és lehetõségeit,- és végül, de nem utolsó sorban nyitottabbak és világuk felé 
irányultabbak, mint az átlag. 
Ezek a vizsgálatok igazolták azt is, hogy a materializált értékek közül a pénz, vagyon, gazdagság, nem 
függ össze meghatározóan az emberi, így az öregkori boldogsággal. Ugyanakkor fontosak és 
meghatározóak az egymáshoz való vi-szony szeretet és megértés gesztusai,- a gondok és nehézségek 
egyszerûsítõ feloldó és mérséklõ-praktikái, melyek vagy már korai szocializációval beépülten, 
készletként állnak rendelkezésre az áthajlás majd az idõskorra, vagy menetközben tanulással, mintegy 
szoftver-programozás az idõsödõ ember megküzdõ képességét és örömminõségét javítják, fejlesztik, - 
végül az érett személyiség védekezõ képességének növelésével, a negatív ageizmus és dehumanizáló 
tendenciákkal szemben bontakoznak ki. 

5. A geroedukáció és geragógia, valamint a tudományos kutatások eredményeinek gyors konvertálása az 
életminõség és lelki egészség jobbítása érdekében az életút mentén, benne a harmadik életszakaszra 
különösen figyelemmel. 

6. Annak felismerésével kialakítható új stratégiák, hogy az idõsödés egészsége, autonómiája, aktivítása és 
jóléte hatalmas gazdasági-szolgáltatásai, ipari prosperitást is jelenthet,- melynek záloga a boldogságirányult 
idõskor imázsa, mely teljes mértékû emberi tényezõ és értékként alapértéke az Emberiségnek, az emberi 
jövõnek. 

Mécs László versével befejezve

Áldott, aki megértéssel kísér és fogja reszketõ 
                           kezünket, 
Áldott, aki tudja, hogy hallásunk nehezen kapja el 
                           már a szót, 
Áldott, aki nem csodálkozik, hogy sok mindent nem látunk 
                   és lassan jár nálunk az ész, 
Áldott, aki nem veszi észre, hogy ma megint kiömlött 
                     a kávé az asztalon, 
Áldott, aki mosolyogva áll meg, hogy elbeszélgessen 
                            velünk, 
Áldott, aki nem árulja el, hogy ma már kétszer hallotta 
                   tõlünk ezt a történetet, 
Áldott, aki fel tudja idéztetni velünk a tegnap 
                           emlékeit, 
Áldott, akitõl megtudjuk, hogy nekünk is jut még tisztelet, 
         szeretet, hogy nem vagyunk azért még mi se 
                            egyedül, 
Áldott, aki segíti vinni öregségünk keresztjét,amely 
                  nekünk is oly nehéz, 
Áldott, aki szeretõ leleményességgel segíti ingadozó 
         lépteinket a hazafelé vezetõ úton. 

(Mécs László: Áldottak az Öregek Barátai) 

Elõadások 1995.