Horváthné Kardos Anna: 

Gondozási Központból irányított otthoni ápolás tapasztalatai 


Tisztelt Elnökség, tisztelt Hallgatóság, kedves Kollégák!

Elõadásom célja az, hogy beszámoljak egy modellkísérletrõl, melyet egy szociális alapellátást végzõ 
intézmény és egy civil szervezet közösen végzett, a házi betegápolás témájában. Számunkra, egészségügyi és 
szociális területen dolgozó szakemberek számára rendkívül izgalmas, a szociális gondozókat 
egzisztenciálisan is érintõ egészségügyi reformban kívánjuk szaktudásunkat hasznosítani. Természetesen 
maximálisan támogatjuk azt a programot, mely feladatul tûzte ki -többek között- az egyénre szabott 
ellátását, az alapellátás megerõsítését, a korsze-rû gondozóhálózat kiépítését, a fekvõbeteg ellátást kiváltó 
technikák bevezetését. Önök elõtt is jól ismert a történet: a centralizált magyar egészségügyben törvény 
szerint garantálva volt a teljes körû, ingyenes és magas színvonalú ellátás, mely állampolgári jogon 
mindenkit megilletett. A gyakorlatban a három alapelv közül ha kettõ teljesült egyszerre, már elégedettek 
lehettünk. Ha ingyenes volt és magas színvonalú akkor nem volt teljes körû, ha ingyenes és teljes körû, 
akkor nem volt magas színvonalú, és ha teljes körû és magas színvonalú akkor nem volt ingyenes. 
Nélkülözhetetlenné vált az egészségügyi ellátás átalakítása az állampolgárok számára is. 
A gondozási központok szociális alapellátást biztosító intézmények, szociális gondozást végeznek. Mit 
jelent ez? A szociális gondozás fogalma magába foglalja a támogatás minden formáját, amelyek segítségével 
megelõzhetõek vagy kompenzálhatóak a szociális, biológiai illetve pszichés sérülékenység következményei. 
A szociális gondozás  tevékenysége tehát szélesebb kör az egészségügyi gondozásnál. A szociális és 
egészségügyi funkciók szétválasztása a legtöbb esetben csak elméletileg lehetséges, a gyakorlatban szinte 
lehetetlen. 
A szociális intézmények mûködésének alapelvei: igazodjon a lakosság szük-ségleteihez, vállaljon jelentõs 
szerepet a rászorulók szociális helyzetének javításán, egészségük megõrzésében, hozzáférhetõ legyen az 
adott területen minden rászoruló számára, és közvetlen létszükségleti feladatot is lásson el. A szociális és 
egészségügyi alapellátás kettõs finanszírozású, de ezzel együtt a szakmai munka összehangolását meg kell 
kezdeni. 
A mi filozófiánk az, hogy az a leghumánusabb megoldás, ha az állampolgárok a saját megszokott 
környezetükben maradhatnak életük végéig, gyorsabban gyógyulnak, ha az egészségügyi szolgáltatásokat is 
ebbe a megszokott környezetükbe visszük; komplex  ellátást biztosítunk, mert gondozást, ápolást és 
szakápolást nyújtunk egyszerre, és nem utolsósorban mindez költségkímélõ a társadalom számára, hiszen az 
ellátást nem terheli a hotelszolgáltatás költsége. 
A lakosság elöregedése, az idõskorúak multimorbiditása növeli az egészségügyi szolgáltatások iránti 
szükségletet. 
Hazánkban az idõs kor minden negyedik állampolgárt és minden második családot közvetlenül érint. 
Mindazok, akik idõs, beteg hozzátartozójuknak szeretnének az õ egészségi állapotának és anyagi 
helyzetének megfelelõ ellátást biztosítani, egyetértenek velem abban, hogy sem a fent említett centralizált 
egészségügyben, sem a szociális ellátórendszerben nem tudják ezt megtenni. A családokat rendkívüli módon 
megterheli idõs hozzátartozójuk gondozása, amikor azok önmagukat egyedül ellátni már nem képesek. 
Ehhez az átmeneti vagy tartós megbetegedés anyagi és erkölcsi csõdöt is jelenthet, hiszen tudjuk, ha valaki 
feladja munkaviszonyát a szülõ ellátása miatt, ez teljes ellehetetlenülést jelenthet. 
Milyen lehetõsége van arra, hogy egy tisztességes, megnyugtató megoldást találjon, amely a legkisebb 
megrázkódtatást okozza a családnak? A gondozási központok is évek óta érzékelik, hogy a beteg idõsek 
kórházba kerülése egyre nehezebb, a szociális otthoni elhelyezésre nagyon hosszú ideig kell várakozni, és az 
a hely, ahol az idõs embernek a megszokott lakóhelye helyett élettere egy ágyra és egy éjjeliszekrényre 
szûkül, humánusnak egyáltalán nem nevezhetõ. 
A kórházi utókezelõk mellett megjelenõ ápolási osztályok sem tudják befogadni az oda jelentkezõket, és 
jelentõs számú olyan idõs ember van, aki nem is akarja az otthonát elhagyni. 
A napi munkánk során érzett feszültségeket elemezve kényszerítve éreztük magunkat, hogy 
megoldásokat keressünk, ennek a tapasztalatairól szeretnék beszámolni. Egyrészt tehát az ellátandók felõl 
érkezõ igények, másrészt a munkatársak szakmai munkájának elismertetése érdekében jelentkezõ igények 
alapján, a Gondozási Központ és a MZSSZSA (Magyarországi Zsidó Szociális Segély Alapítvány) 
munkatársaival - akikkel 1994 óta több szakmai továbbképzési programban együttmûködtünk -, ennek az 
otthonápolási modellnek a mûködõképességét kívántuk bizonyítani. 
Az Országos Egészségbiztosító Pénztár Kockázatkezelõ Kuratóriumának Titkársága által meghirdetett 
pályázaton nyert összegbõl dolgoztuk ki az otthoni ápolás, a házi betegápolás modelljét, úgy, hogy az a 
gondozási központ új szolgáltatásaként, a komplex gondozás szakápolási tevékenységgel kiegészített része 
lett.
Azoknál az idõs betegeknél, akik házi gondozást is igényelnek, a házi betegápolás a központból irányítva 
megoldható. A modellkísérlet ezt kívánta igazolni. 
Az otthonmaradást támogató gondozóhálózat 1987-ben indult fejlõdésnek mind mennyiségileg, mind 
minõségileg. 1990 óta szakmailag egyre jobban megerõsödött, ahogyan a ránehezedõ feladatok miatt új 
megoldásokat keresett. Az igényeket azonban kapacitáshiány miatt nem tudta kielégíteni. 
Mi indokolta azt hogy a hetedik kerületben, a Belsõ-Erzsébetvárosban történhetett ez a kísérlet?
A lakosság összetételében jelentõs azon idõskorúak aránya, akiknek 
- családtagjaik elvesztése miatt nõ az elmagányosodásuk, nõ az izolálódásuk, 
- fizikai és szellemi teljesítõképességük csökkenése miatt egyre inkább rá-szorulnak mások segítségére, 
- túlnyomó részük létminimum alatt él, 
- számos krónikus betegséggel küszködnek, 
- kórházi ápolásra lenne szükségük, de otthonukban akarnak gyógyulni, 
- kórházban fekszenek, de alkalmasak otthoni ápolásra. 
A betegek kiválasztása a háziorvos diagnózisa alapján, a Gondozási Központ és a MZSSZSA javaslatára 
történt. 
A jogi keretet a népjóléti miniszter 2/94 (I. 30.). számú rendeletének II. fejezete 14. -ának 2. bekezdése 
biztosította: Ha a gondozó szakképesítéssel rendelkezik, a szakképesítésének megfelelõ egészségügyi ellátást 
nyújthat a gondozottnak. Az e bekezdés szerinti tevékenység otthoni ápolás keretében is végezhetõ.” 
Köztudott, hogy az otthoni ápolás a gondozás része, és mint ilyen, komplex tevékenység, mely több 
szakember együttes munkáját feltételezi. Ezért minden esetben egy interdiszciplináris team-et hoztunk létre, 
melynek tagjai orvos, ápolónõ, gondozónõ, gyógytornász, szociális szervezõ, pszichológus, esetenként 
jogász voltak. Az ápolónõk kiválasztását megkönnyítette az a tény, hogy a gondozónõk 80%-ban ápolónõi 
képesítéssel rendelkeznek. A központ vezetõje ápolónõi és szociális szervezõi diplomával rendelkezik, 
egészségügyi menedzserképzésben vesz részt. (A team többi tagja megbízási szerzõdéssel vesz részt a 
munkában.) A csoport munkáját heti rendszerességgel szupervizor segítette. 
A központ munkarendjében beépítettük a csoport megbeszéléseket, melyen minden munkatárs részt vett. 
Ezek részben meghatározott program szerint, részben igazodva a gyakorlati munka során felmerülõ 
problémákhoz, demokratikus módon zajlottak. Ezek a megbeszélések hihetetlenül hatékonyak voltak. Úgy 
tapasztaltuk, a napi munka során felgyülemlett feszültségek, frusztrációk kibeszélése a csoportot jobban 
összehangolta, szakmailag erõsítette. Abban a környezetben, ahol a változás az állandó, rendkívül fontos a 
kiegyensúlyozott, magasan kvalifikált szakemberek jelenléte. A munka melletti képzés fontosságát mind 
szakmai, mind személyiségfejlesztés terén éreztük. A program indulása elõtt az ápolónõk kórházi osztályon 
továbbképzésen vettek részt, hiszen a nõvéri gyakorlatból már több éve -úgymond- kiestek, másrészt új 
gyógyító módszereket tanulhattak meg, pl. a stomák kezelésében. 
A program menete a következõ volt: 
- A házi orvos diagnózisa alapján a beteg személyének kiválasztása. 
- A központ-vezetõ elsõ látogatásakor a beteggel szerzõdést kötött az ápolás idejére, melyben 
meghatároztuk a feladatokat, azt, hogy milyen óraszámban végezzük azokat, és kik azok a személyek, akik a 
lakásába jöhetnek. 
- A szerzõdés alapján az elsõ team-megbeszélésen elkészítettük az ápolási -gondozási tervet, nagyon 
pontosan meghatároztuk a kompetencia határokat, és azt a célt, ahová a program végére el akartunk érni. 
Egy program általában hat hétig tartott, és közös értékeléssel fejezõdött be. 
- Mindenki vezetett munkanaplót, melyet a beteg is aláírt. Természetesen nem várt események miatt a 
program olykor módosult, pl. ha a gyógytornász érkezésekor a beteg magas láza miatt nem tudott tornázni, 
õ értesítette a háziorvost, aki a felírt receptet eljuttatta a gondozónõnek, aki kiváltotta és beadta a 
gyógyszert betegnek. Ilyen esetben rendkívül fontos a gyors információáramlás biztosítása. Rendkívül 
hatékonynak éreztük azt, hogy egy rendszeren belül minden szakember elérhetõ, és munkája a feladat 
szerint átcsoportosítható volt. 
Az egészségügyi ellátás a betegek számára térítésmentes volt, viszont a szociális gondozásért fizetniük 
kellett, a szociális törvény és a helyi önkormányzati rendelet szerint. A munkatársakkal az MZSSZSA kötött 
munkaszerzõdést, aki a program pénzügyi részét intézte, illetményüket a leadott munkanaplók alapján, 
melyeket a szakmai felettes (ebben az esetben a gondozási központ vezetõje) ellenõrzött, egy-egy program 
lezárása után kapták meg. Meg kívánom jegyezni, hogy a modellkísérletben magam anyagi ellenszolgáltatás 
nélkül vettem részt. 
Az otthoni ápolás és a kórházi ellátás költsége közötti összehasonlításra nem térek ki, de az 
megállapítható, hogy a szakellátást nem terhelte a hotelszolgáltatás költsége. Természetesen az otthonápolás 
módszere nem alkalmazható minden esetben, nem alkalmazható többek között az állandó ápolást igénylõk 
esetében sem. 
Összefoglalva megállapíthatjuk az általunk kidolgozott modellrõl, hogy sze-mélyközpontú, komplex 
ellátást nyújt, és költségkímélõ. Miért?
- mert a beteg ember testi, lelki, szociális állapotát együtt, egységes egésznek tekinti, 
- mert komplexitás jellemzi, mert multidiszciplináris team biztosítja az ellátást, 
- mert egyrészt meglévõ infrastruktúra épül, másrészt a kórházi ellátáshoz vi-szonyítva nem terheli az 
ún. hotelszolgáltatás költsége. 
A szociális alapellátást nyújtó intézmények nem csak Budapesten, hanem az egész országban törvény 
által kötelezetten kiépített intézmények. Infrastruktúrájuk, belsõ információs rendszerük adott, amelyek 
bõvíthetõek. Személyi feltételeik is adottak, hiszen a gondozónõk ápolónõi képesítésûek, tudásuk 
aktualizálható szakápolási tevékenység végzésére is. Igényük van magasabb szintû munkát végezni, melyre 
eddig a törvény nem adott lehetõséget. 
Az intézményvezetõk ismerik a területen lakókat, bizalmukat élvezik, és õk is ismertek. Rálátásuk van 
területükön a szociális folyamatokra, jól mûködõ kapcsolatrendszerük van az egéségügyi alap- és 
szakellátással. Együtt dolgoznak kórházi szociális nõvérekkel, házi orvosokkal és asszisztensnõikkel, és a 
lakossággal. Szükséges lenne, hogy az adott területen akkreditált, hiteles szervezetek végezhessék a 
szakápolást is. Csak így látjuk biztosítva, hogy mindenki, aki segítségre szorul, azt megkaphassa, és a 
párhuzamosság elkerülhetõ legyen. Tiszteletben kell tartani a beteg azon jogát, hogy választhasson. Így 
egyfajta versenyhelyzet kialakulásával a jobb, megbízhatóbb szervezeteket fogja elõnyben részesíteni. 
Javaslom, hogy a gondozási központok elsõsorban az általuk egyébként is ellátottak körébõl vállalják fel 
a szakápolást is, az általános ápolás és szociális gondozás mellé. 
Javasoljuk az OEP részére ennek a modellnek a bevezetését a fõváros gondozási központjaiban, majd 
mûködõképessége bizonyítása után országos szintû kiterjesztését. Javasoljuk továbbá, hogy az 
otthonápolásra elkülönített összegbõl a kísérletben részt vett intézmények pályázat nélkül továbbra is 
részesüljenek. 
Összefoglalva megállapítható, hogy a többi otthonápolási modell között ez a modell annyiban más, hogy a 
szakápolást nem egyedüli tevékenységként, hanem a komplex ellátás részeként végzi. Meggyõzõdésünk, 
hogy a legmagasabb színvonalú egészségügyi ápolás is csak akkor eredményes, ha tudjuk teljesíteni a 
gyógyuláshoz szükséges összes feltételt, és nem csak a betegséget, hanem magát a beteg embert gyógyítjuk 
meg. Ehhez nagyon jó koordináció, pontosan meghatározott kompetenciák, jó szakemberek és 
együttmûködési készség szükséges. 
Boldog öregség? Legalapvetõbb emberi jog az, hogy az idõs, rokkant, beteg ember is a lehetõ legtovább 
maradhasson megszokott környezetében, ott, ahol a kialakult szokásrendszere segíti mindennapi életében, 
ott, ahol még a legtöbb emberi kapcsolatot tudja fenntartani, és ott, ahol joga van méltósággal meghalni. 
Tisztelt szakemberek, tisztelt politikusok! Tudja-e a társadalom ezt a legalapvetõbb emberi jogot 
biztosítani?
Végezetül egy idézettel szeretném zárni elõadásomat, Simone de Beauvoir: Az öregség címû mûvében 
írt mondatával: Milyennek kellene lennie annak a társadalomnak, amelyben öregkorára is ember marad az 
ember? A válasz egyszerû: egész életében emberszámba kellene vennie.” 

Köszönöm figyelmüket.

Elõadások 1995.