Dr. Németh Éva:

Idõskor: szociális biztonság vagy bizonytalanság 


Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Polgármester Úr!
Tisztelt Szervezõ Bizottság!

Szívesen tettem eleget a Szervezõ Bizottság felkérésének egy elõadás megtartására. Az idõskori gondok 
három szempontból is érintenek. Egyrészt szüleim abban a korban vannak, amikor bármelyik pillanatban 
gondoskodásra szorulhatnak. Másrészt régi munkatársamat - aki jelenleg ágyban fekvõ beteg - erkölcsi 
kötelességbõl kénytelen vagyok gondozni és ápolását biztosítani. Harmadrészt - mint a közigazgatási hivatal 
vezetõje - fokozottan figyelek a szociális intézmények szakmai ellenõrzésére, amelyben komoly szerepet kap 
az idõskorú ellátás színvonala. 

Mit jelenthet az idõs kor? 

Jelenthet egy nyugalmas, derûs korszakot, jelenthet egy nagyfokú szociális bizonytalanságot és jelenthet 
egy hatalmas magányt, egy magára maradottságot, egy borzasztó nagy kiszolgáltatottságot. A felvetéseket 
mindenki másképp éli át, más tapasztalatai vannak, de azt gondolom, hogy az idõskorúakkal való 
foglalkozásról, az idõskorúakról való törõdésrõl rendszeresen beszélni kell és nem csak beszélni, hanem 
érdekükben - különösen a mai korban, amikor nem csak õk kerülnek szociálisan bizonytalan helyzetbe és 
amikor a család szétesésének és támasz-szerepe megszûnésének egyre nagyobb esélye van, akkor az 
öregkorban lévõk gondoskodásáról tenni is kell. 

Mit jelent köznapi értelemben a szociális biztonság?

Számomra legalábbis azt, hogy valakinek van saját, de legalább önkormányzati lakása, van annyi havi 
jövedelme, amibõl a napi megélhetését biztosítani tudja és képes fizetni a lakás rezsijét, ezáltal nem 
fenyegeti az a veszély, hogy a hátralék nem fizetése következtében kilakoltatják és hajléktalanná válik. 

E fogalom köznapi értelmezéséhez képest szükségesnek tartom áttekinteni azt, hogy alaptörvényünk az 
Alkotmány hogyan rendezi a szociális biztonságot és a szociális biztonsághoz kapcsolódó egészségünk 
megõrzésére vonatkozó alapjogot. Alkotmányunk, - amely rögzíti többek között az alapvetõ emberi és 
állampolgári jogokat - 70/D. -ában kimondja azt, hogy a Magyar Köztársaság területén élõknek joguk van a 
lehetõ legmagasabb szintû testi és lelki egészséghez. Ezt a jogot a munkavédelem, az egészségügyi 
intézmények és az orvosi ellátás meg-szervezéséhez, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített- 
és természetes környezet védelmével valósítja meg. Azt gondolom ennek az alkotmányos jognak az elemzése 
külön konferencia tárgyát képezhetné. De nézzük meg, hogy mit mond az Alkotmány a szociális alapjogról. 
Az Alkotmány 70/E. -a kimondja, hogy a Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális 
biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett 
munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak. A Magyar Köztársaság az 
ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg. 

Milyen tartalmat hordoz ez az alkotmányos jog?

Az Alkotmánybíróság több ízben rámutatott arra - az utóbbi idõben a stabilizációs program kapcsán - 
hogy az állam az elõbbiekben megfogalmazott kötelezettségének eleget tesz akkor is, ha a szociális ellátás 
biztosítására megszer-vezi és mûködteti a társadalombiztosítás és a szociális támogatások rendszerét. Ezen 
belül pedig a jogalkotó maga határozhatja meg, hogy milyen eszközökkel éri el a társadalompolitikai célját. 
Kimondta az Alkotmánybíróság azt is, hogy a szociális biztonság nem jelent sem biztosított jövedelmet, sem 
pedig azt, hogy állampolgárok egyszer elért életszínvonala a gazdasági viszonyok kedvezõtlen alakulása 
következtében ne csökkenhetne. Tehát nem kelt alkotmányossági aggályokat az, ha a szociális segélyek, 
intézmények rendszerében nyújtott szolgáltatások le-csökkennek a létminimumra a nemzetgazdasági és a 
költségvetés teherbíró képességétõl függõen. Egy korlát van, a létminimum alá nem csökkenhet, mert ezzel 
a szociális biztonsághoz való jog sem érvényesül. 

Érdemes megismerkedni a KSH létminimum-számításai szerint azokkal a számokkal, amik jól tükrözik a 
szociális biztonság helyzetét. Míg 1992-ben 2 millió ember élt Magyarországon a létminimum alatt, addig 
1993-ban 2,5 millió, 1994-ben pedig 3-3,5 millió. A számok önmagukért beszélnek. 

A minimális szint a jóléti államokban is nagyon sok vita forrása mind a mai napig. A jóléti államnak a 
lényege azonban alapvetõen úgy fogalmazható meg, hogy az államnak világosan vállalt felelõssége van 
abban, hogy a költségvetési rendszer útján jóval méltányosabb jövedelemelosztást valósítson meg, mint amit 
a piaci rendszer magától nyújtana. Az államnak továbbra is kétségkívül fõ garanciát kell jelentenie olyan 
társadalmi kockázatokkal szemben, mint a munkanélküliség, a betegség, a munkaképtelenség és öregség, 
azaz a szociális biztonságra. 
Az elõadás nem ad lehetõségre arra, hogy az idõskor lényeges fizikai és szellemi eltéréseivel kapcsolatos 
ellátási rendszerekre kitérjek, ezért csak az idõskorú egészségesek részére nyújtható társadalombiztosítási 
és szociális ellátási formákról kívánom a véleményemet kifejteni.

Az Alkotmány által megfogalmazottan a szociális biztonságot a társadalombiztosítás útján kell nyújtani 
egyrészt. Nézzük meg, hogy a társadalombiztosítási ellátásban a nyugdíj szociális biztonságot jelent-e. A 
társadalombiztosítás kötelezõ biztosítás, a munkavállaló nem önkéntesen, hanem jogszabályi kötelezettség 
folytán válik biztosítottá. A mi biztosítási rendszerünk nem a tartalék képzésére és a tartalék befektetésére 
irányul, hanem a folyó kiadásait a folyó bevételekbõl fedezi, vagy kiadásaihoz igazítja a bevételeit vagy 
bevételeihez a kiadásait. A mindenkori aktív generációk befizetésébõl fedezi az inaktívak kifizetését, 
valamint az aktívak ideiglenes munkaképtelen idõszakainak jövedelempótlását. Az ilyen jellegû 
biztosításban, ahol nincs választási lehetõsége az állampolgárnak, ott a kötelezõ biztosítás elvonja azokat az 
eszközöket, amelyekkel az érintett a saját kockázatára maga gondoskodhatott volna magáról vagy 
családjáról. E rendszerben a törvénnyel rendelt kötelezõ járulékfizetést csak is egy nagymértékû állami 
garanciavállalás legitimálhatja. A nem tõkésített vagy nem értékálló vagyonból gazdálkodó 
társadalombiztosítás az aktív generációk pillanatnyi befizetéseit éli fel, akik éppen csak reménykedhetnek a 
jövõben. Minél távolabb esik a szolgáltatás ideje, annál beláthatatlanabb, mire lesz képes akkor a 
társadalombiztosítás. Jelen rendszerben tudjuk azt, hogy a biztosítás mára a minimális megélhetési szintet 
bizosítja csak azok számára, akik munkaviszonnyal rendelkeztek vagy más jogán nyugdíjbiztosítási ellátás 
valamelyik formáját igényelhetik. A jelenlegi idõs generáció számára nem volt nyitott az a lehetõség, hogy 
önkéntes biztosításokkal a jövõjét, az anyagi biztonságát megteremtse, - ebbõl viszont a mi és az utánunk 
következõ generációnknak tanulni kell - így ez a biztosítási rendszer ki kell, hogy egészüljön - amint az 
Alkotmány is deklarálja - egy szociális intézményrendszerrel. 

A szociális intézményrendszer megteremtésére törvényi szinten elég hosszú ideig kellett várni, de végül is 
1993-ban a szociális törvény meghatározta a szociális ellátás pénzbeni és természetbeni formáit, minõségi 
szintjét és kötelezõ szabályozást írt elõ az önkormányzatok számára. A pénzbeni ellátásokra vonatkozó 
törvényi szabályozás lényege az, hogy a jogosult részére jövedelme kiegészítésére, pótlására pénzbeni 
szociális ellátás nyújtható. És itt adódik a kérdés, hogy mi történik azokkal, akiknek semmiféle jövedelme 
nincs, amit ki lehet egészíteni. A szociális törvény elõbbi megfogalmazás pedig eleve feltételez egy 
jövedelemszintet, amely az ellátott számára nem elegendõ, ezért a rászorultság feltételeinek a 
meghatározása esetén részére további támogatás nyújtható. Az pedig, hogy szociálisan ki a rászorult, 
alapvetõen önkormányzati szabályozás kérdése. A szociális törvény által érintett pénzbeni ellátásokban 
nincs egyetlen egy olyan egészséges idõskorút érintõ szociális pénzbeni ellátási forma sem, amely 
kötelezõen nyújtandó, tehát alanyi jogon járna. Így az önkormányzati szabályozás adja meg azt a keretet, 
amelyben a rászorultság behatárolható. Azt gondolom senki számára nem kíván bõvebb magyarázatot az a 
tény, hogy ami nem alanyi jogon jár, hanem mérlegelés kérdése, az óhatatlanul nem kívánt szubjektív 
elemeket is tartalmaz és ettõl kiszolgáltatottá válik az ellátandó a testület döntésének. Nemzetközi és hazai 
tapasztalatok szerint is a rászorultsági alapon adható juttatás többnyire épp a legrászorultabbakhoz nem jut 
el. 

Ennél nagyobb garanciát ad a személyes gondoskodást nyújtó ellátások rendszere, amely alapellátásból és 
szakosított ellátásból áll. A törvény ugyanis kimondja, hogy az alapellátások közül az étkeztetést és a házi 
segítségnyújtás igénybevételének lehetõségét valamennyi településen biztosítani kell, igaz, hogy ennek 
megszervezésére az önkormányzatok 1997. december 31-éig kaptak határidõt. Jellemzõen, mivel ezek az 
alapellátási formák viszonylag kis költséggel, jó szervezettséggel kis településeken is megoldható, az 
önkormányzatok a feladat súlyát átérezve Gyõr-Moson-Sopron megyében már majdnem teljeskörûen 
létrehozták az étkeztetés és házi segítségnyújtás intézményrendszerét, így a városokon kívül 146 település 
gondoskodik e két ellátási formáról, sõt 55 faluban idõsek klubját is mûködtetnek. A kézzelfogható 
segítségen felül a szociális törvény térítési díjra vonatkozó rendelkezései is szolgálják az idõsek biztonságát 
oly módon, hogy maximálják a személyi térítési díj összegét a nyugdíjminimum meghatározott százalékában. 

A fentebb említett formák mellett a házi szociális gondozás is nagy jelentõségû a szociális alapellátás 
területén. Ezen formák megerõsítése és minden településen való megvalósítása, kiszélesítése alapvetõen 
azért indokolt, mert a gondozó-ellátó tevékenységek nagy részének optimális szintere mind érzelmi, mind 
racionális szempontból a család volna ugyan, de a család e szerepkörének megvalósulását kedvezõtlenül 
befolyásolják egyrészt a lakásviszonyok - hiszen kevés a több gene-ráció együttélését lehetõvé tevõ ház, de 
különösen lakás - másrészt a munkalehetõségek hiánya szétválasztja a családokat, a fiatalok jobb 
foglalkoztatási lehetõséget remélve elköltöznek az idõs szülõktõl, vagy éppen a munkavégzés miatt a 
leterheltség következtében a család nem tölti be e funkcióját. Családi gondozás hiányában azok az idõs 
emberek, akik hosszú évtizedeken keresztül saját otthonukban éltek, nem kívánnak környezetükbõl 
kiszakítva lenni, mert még talaj-talanabbá válnak. Magányosságuk tovább fokozódik. A megszokott 
környezet és mellette a gondos ápolás, gondoskodás ugyanakkor gazdaságosabb is, mind az ellátott, mind 
pedig az ellátást biztosító számára. 

Korunkban, amikor nagy intézményi rendszerek felbomlása és felbontása már folyamatnak tekinthetõ, 
akkor annak a formának a finanszírozása kell, hogy elõtérbe kerüljön, ami lényegesen kisebb költséggel, a 
magánszféra erõteljesebb bevonásával a költségvetés számára is elõnyösebb. Az önkormányzatoknak is 
keresni kell azt az utat, hogy ezeket az alapellátási formákat a civil szféra közremûködésével mind 
eredményesebbé tegyék. 

Milyen megoldás kínálkozik a szociális biztonságérzethez akkor, ha valaki magáról gondoskodni nem 
tud, környezetében nincsenek megbízható, tisztességes emberek? Az önkormányzati otthonok még a jelenlegi 
költségvetési helyzetben is biztos ellátási szintet nyújtanak, alapvetõen garantálják azt az alkotmányos 
jogot, amely a szociális biztonsághoz szükséges. Ez akkor is igaz, ha átte-kintve a megye helyzetét a 
magánotthonokkal együtt hozzávetõleg 1500 bentlakásos otthoni férõhely található és a várakozási idõ egy-
egy kérelmezõ esetén eléggé hosszadalmas. A szociális biztonság mellett az önkormányzati otthonok 
hátránya az önálló lakrészek hiánya, így legjobb esetben is 2 gondozott él egy szobában és ez ideális 
állapotnak tekinthetõ. Ezért az otthonba bekerülés egy addig magányosan, de függetlenül élõ ember 
számára hosszantartó, frusztrált helyzetet teremt, amelynek az áthidalása talán kisebb létszámú, 
családiasabb hangulatú otthonok vagy otthonrészek kialakításával jobban szolgálhatja érdeküket. Ideillõ és 
megfontolandó minden otthonban lakó számára La Bruyére mondása, miszerint: “szívünk jóvoltából 
összeférhetõbbek és kellemesebb társaslények vagyunk, mint eszünk jóvoltából.” 

Mi a másik út? Az idõsek magánotthonainak igénybevétele. A megyében az egyházi otthonokon kívül 
három magánotthon mûködik magas színvonalon, jó körülmények között. Önálló létet biztosít egy önálló 
lakrészben, kényelmet, talán nagyobb odafigyelést és mindenképpen nagyobb nyugalmat. Biztonságot ad-e 
az ilyen otthonban való lét? Érzelmi biztonságot mindenképpen, hiszen önálló életet él, mindenkitõl 
független lehet, saját lakrészében élheti mindennapi életét, nyugodt körülmények között. Nyugodt 
körülmények között? És itt ez a kérdés. Ideillik egy óegyiptomi bölcsnek valóban bölcs mondata, amely azt 
hiszem, hogy hosszú idõn keresztül aktuális maradhat: “ne építs a holnapra; mielõtt eljött volna, nem lehet 
tudni mi rosszat hoz.” 

Mitõl érezhet egy idõs ember szociális bizonytalanságot egy magánotthonban? Attól, hogy míg a megyei 
önkormányzatok kötelezõ törvényi feladata az ilyen otthonok mûködtetése, addig a magánszféra bármilyen 
vállalkozási formában létrehozhat idõsek otthonát anélkül, hogy jogszabály kellõ garanciát kívánna meg a 
mûködtetés feltételeihez. Az a kormányrendelet, amely 1989-ben szabályozta e magánotthonok mûködését 
és engedélyezését, nem számolt a civilszféra ilyen irányú megerõsödésével és azzal sem, amivel valószínûleg 
senki, hogy a magán-otthonban élõk komfortérzete az otthont mûködtetõ személy emberies, tisztességes 
magatartásán túl alapvetõen az anyagi feltételektõl függ. S bár egy magánotthon mûködésére is azok az 
alapvetõ szabályok vonatkoznak, amelyek egy önkormányzati fenntartású otthonra, azokban éppen a 
magasabb komfortosítás, az önálló lakrész biztosítása folytán egyszeri, magas összegû igénybevételi díj 
kikötésére is van lehetõség. Ez pedig szükségessé teszi az otthonba beköltözõ számára, hogy megfelelõ 
anyagi háttérrel rendelkezzen az otthonba való beköltözéshez, ami legtöbb esetben lakásának, ingatlanának 
eladásával biztosítható. 

Ami alapvetõen hiányzik a jogi szabályozásból: az a szociális biztonság garantálása egy esetleges csõd 
bekövetkezte esetére. Szemünk elõtt zajlanak le gazdasági társaságok átalakulásai, megszûnései, 
felszámolásai önhibából vagy önhibán kívül. Ez ellen a szociális vállalkozások sem védettek, s különösen nem 
védettek azok, akik ezeket a magánvállalkozás által nyújtott ellátási formákat igénybe veszik. 

Ki tudja megmondani jelenleg, hogy a tisztességesen mûködõ magánvállalkozások egy esetleges 
csõdbejutás esetén hogyan garantálják tovább a bentlakók nyugodt életkörülményeit? Hogyan lehet olyan 
szabályozást hozni, ami visz-szamenõlegesen kötelezné a jelen tulajdonosokat arra, hogy 
magánvállalkozásaikat megfelelõ óvadék vagy biztosíték elhelyezésével garantálják? Hogyan hidalható át az 
a probléma, amely egy már mûködõ otthon esetében is olyan megállapodás megkötését teszi kötelezõvé a 
megyei önkormányzat és a mûködõ vállal-kozás között a normatíva biztosítása miatt, amelyben csak a 
vállalkozó érdekelt?

Nem szeretném, ha bárki is az eddig elmondottakat a magánotthonok elleni támadásnak vélné. Éppen 
ellenkezõleg. Arra szeretném most is nyomatékosan felhívni a figyelmet, hogy a tisztességes, becsületes 
vállalkozásokat erõsíteni és támogatni kell, de meg kell teremteni a törvényes garanciákat arra, hogy a 
jelenleg mûködõ vállalkozások esetleges csõdbejutása esetén az ottlakók megfelelõ ellátásban 
részesüljenek. 

Ennél sokkal súlyosabb helyzetet jelentenek azok a kalózotthonok, amik jelenleg az ország különbözõ 
részeiben, így Gyõr-Moson-Sopron megyében is mûködnek mindenféle engedély nélkül, törvénysértõ 
polgárjogi jogügyletek alapján, melyben az idõs emberek csak a tulajdonos szép szemében vagy szép 
szavában bízva, minden vagyonukat befektetve jövõjüket biztosítottnak látják, holott minden biztos, csak a 
jövõ nem. Az a biztos, hogy az engedély nélkül mûködõ otthonokban a befizetett összeg felélése után mind 
anyagilag, mind érzelmileg a lakókra a teljes szociális bizonytalanság vár. 

Rabár Ferenc szavaival élve: “El kellene ismerni azt, hogy nemcsak alanyai vagyunk a gazdaságnak, 
hanem morális lények is. Létezik olyan értékrendszer, amelyet a gazdaságban érvényesíteni lehet vagy 
legalább is meg lehet kísérelni a gazdaságot ennek az értékrendszernek az irányába terelni. És végezetül 
nincs értékmentes gazdaságpolitika, értékmentes intézményrendszer, kormány és társadalom. Az értékeknek 
a gadaság rendszerében, szerkezetében, mûködésében valamiképpen okvetlenül vissza kell tükrözõdniük.” 
És amit Rabár Ferenc a legfontosabbnak tart és csak egyetérteni lehet vele: “A maximális haszon és a 
maximális hatékonyság elve helyett mindig az emberi életnek és emberi méltóságnak kell értékrendünk 
csúcsán lennie.” 

Nagyon nehéz az elmondottak után nyugodt szívvel a szociális biztonság meglétérõl beszélni idõs 
korban. Az azonban bizonyos, hogy egy társadalom színvonalát az minõsíti, ahogyan bánik saját öregeivel. 
Kellõ empátiával könnyen beláthatjuk, hogy Magyarországon manapság nem könnyû idõsnek lenni. A 
jelen öregeinek segíteni, az idõsekkel való bánásmód kultúráját megteremteni, a humánus és emberbarát 
intézményrendszert létrehozni egyúttal saját jövõnk, a jövõbeni idõs emberek biztonságának záloga is lesz. 


Felhasznált irodalom:

Zombori Gyula: A szociálpolitika alapfogalmai 
Földesi József: Erkölcs és gazdaság /Valóság 1994/6. szám/ 
Alkotmánybíróság 43/1995. /VI.30/ AB. határozat 
Alkotmánybíróság 56/1995. /IX.15./ AB határozat 
Gyõr-Moson-Sopron megyei önkormányzati rendeletek 
Szamuely László: A jóléti állam mai kiterjedése és funkciói

Elõadások 1995.