dr. Egerváryné Fangler Katalin:

Gondoskodás Sopron öreg és szegény lakosairól
(XIII. század - XX. század kezdete)


“Minden nemzedéknek kötelessége, hogy
azokat a javakat és értékeket, melyet
az elõdök hosszú sora szerzett és hagyott 
rá, híven megõrizze és gyarapítva adja 
tovább az utódoknak.”

(Heimler: Sopron Topografiája)



A soproni Levéltár az évszázadok folyamán ért tûzvészek és háborús pusztítások ellenére, hazánk 
legnevezetesebb levéltárainak egyike. Az Országos és Pannonhalmi Levéltárak után, a mohácsi vészt 
megelõzõ idõkbõl származó, kb. ötezer középkori oklevéllel rendelkezik. Többezer végrendelet, melyek 
közül több a XV. század elejébõl származik, - a városi tanács 1391-tõl vezetett régi jegyzõkönyvei - a 
városi számadáskönyvek - céhek okirataialapítványok és alapítások okmányai -, a legkülönbözõbb 
témaköröket vizsgáló kutatók számára ismertetik a város és polgárai életének többszáz éves múltját.

Az említett okiratok és az azokat évtizedeken keresztül kitartóan kutató és értékelõ tudós 
helytörténészek munkái tették lehetõvé, hogy megismerhetjük a XIII. századtól kezdõdõen a XIX. század 
végéig bezáróan azokat a törekvéseket, - tevékenységeket - amelyeket ma “SZOCIÁLIS GONDOSKODÁS”-
nak nevezünk.

Az oklevelekben szinte feledésbe ment fogalmakkal és megnevezésekkel találkozunk, amelyek az élõ 
szájhagyomány mellett bizonyítják a vizsgált korszak öregeket és betegeket gondozó tevékenységét 
Sopronban.
(Intézmények: Ispotály, - Ispita -, Lazarétom - Lazarett -, Szegényápolda.
Foglalkozások: Ispotálymester, Sáfár, Koldusbíró -)
Kórházra utaló régi utcanevek: Krankengasse, Bettengasse, Spitalbrück, stb., terület megnevezések: 
Spital-Teich, - Lazarettspitz.

A gondoskodás különbözõ módon:

        Intézményi ellátással,

vagy a különbözõ egyesületek, szervezetek meghatározott szabályai szerint, a rászoruló polgárok egyéni 
segélyezésével történt.


INTÉZMÉNYI ELLÁTÁS

ISPOTÁLY

XIII-XVIII. század


A Johannitáknak - János Lovagoknak - Ispotályosoknak nevezett:

JERUZSÁLAMI SZENT JÁNOS LOVAGREND

a XIII. században telepedett le Sopronban. A Rend tevékenysége Sopron várossá fejlõdésére rendkívül 
jelentõs volt.(A nyugati határ védelmének vállalása - Hiteleshelyi mûködés. Templom, Lovagház építése) 
Mint “Ispotályosok” megalapították a város elsõ szociális létesítményét, megalapozva a szervezett 
egészségügyet.

Ispotályt létesítettek, melynek alapítási évérõl nincs tudomásunk, azonban 1286 körül említés történik 
mûködésérõl.
Védelmi okok miatt - nem a határhoz közel épített Lovagházuk és Templomuk mellé emelték, hanem az 
Elõkapuhoz közel fekvõ területen - az úgynevezett Spitalbrücken - az Ikva patak partján.

A rendi szokásnak megfelelõen nemcsak kórház a betegek számára, hanem a gondozásra szoruló öregek 
istápolására szolgáló menhely és zarándokház is tartozott az Ispotályhoz, melyben az általános gyakorlat 
szerint gyógyszertár is mûködhetett.
A betegápolást a Lovagházban lakó betegápoló testvérek látták el. A gondozottak számára az Ispotály 
területén kialakított Szent Erzsébet templomban biztosították a lelki gondozást, kezdetben “keresztes 
papok”, majd plébánosok.

A XV. században a Rend védelmi kötelezettsége megszûnt - a lovagok elhagyták Sopront. A tartományi 
alperjel a város gondozásába adta az Ispotályt, azzal a feltétellel, hogy a Rendnek járó “kétharmadrész 
vámjövedelmébõl” az Ispotályt megilletõ egyharmadrészt az intézmény fenntartására fordítson.
Igy az eredetileg Johannita Ispotályból városi Ispotály lett és a városi tanács felügyelete alatt állott. Ezt a 
felügyeletet a tanács megbízásából egy ispotálygondnok (Spitalmeister) végezte, aki épp úgy tartozott hozzá 
befutó összes bevételrõl, valamint az általa teljesített összes kiadásról számadást vezetni. Elõfordult, hogy 
az ispotálymester másirányú elfoglaltsága miatt, ezt a munkát az általa kinevezett sáfárra bízta.

Emlékek és végrendeletekben található adatok alapján megállapítható, hogy a Soproni Ispotály 
elsõsorban szegényház volt, ahol az elszegényedett, és rokoni támasz nélkül álló soproni polgárok és 
polgárnõk öreg napjaikra menedéket találtak. Azonban - ez a szegényház egyúttal kórháznak is tekinthetõ, 
ugyanis az ide felvett személyek egyuttal betegek is lehettek, akiket gondosan ápoltak és gyógyítottak.

A városi Ispotály szervezetére és belsõ rendjére a középkorból nem maradtak fenn adatok, de oklevelek 
tanusága szerint az Ispotályt mindenkor megilletõ vám jövedelme, ajándékozásokból, hagyatékokból 
származó ingatlanok és termõföldek jövedelmei biztosították a folyamatos mûködését.
Az évszázadok folyamán több végrendelkezõ a gondozottak számára pénzösszeget hagyatékoz, olyan 
feltétellel, - hogy azt megfelelõ ruházatra, meleg takarókra, tiszta ágynemüre - felszerelt ágyakra, élelemre - 
fordítsák és gyakori fürdetésrõl gondoskodjanak. A vezetett számadások és leltárak szerint legalább 3 
fürdõszoba volt. (Említés történik nõi fürdõszobáról is.)

Az Ispotály mint városi intézmény, évszázadokon át folyamatosan mûködött 1796-ig. Utódja az ún. Zita 
Kórház lett - alapítva 1827. - majd az 1914-ben épített új városi kórház.


ZSIDÓ KÓRHÁZ

XIV - XVI. század


A középkori magyar zsidóság történelmének alig van tárgyi emléke, ezért jelentõs, hogy a XIV. század 
közepén épült elsõ magyarországi középkori zsinagógát 1957-58-ban Sopronban feltárták.
Az egykori Zsidó utcában, ma Új utcában, a zsinagóga közvetlen szomszédságában északi irányban álló 
ház földszintjén mûködött 1526-ig, a zsidók Sopronból való kiûzéséig - az átutazó szegények szállásául és 
kórházául szolgáló ISPOTÁLY, melyrõl a XV. és XVI. században több oklevél is tanúskodik. (Korabeli 
régies német nyelvû okirat szavai szerint: des alten Jüdenspitals zu Ödenburg.)
A mûemléki feltárások során megtalálták azt a befalazott középkori ajtót, amely a zsinagóga és kórház 
közötti közlekedést biztosította.


LAZARÉTOM

XVI-XVII. század


A XVI. század végén Sopron polgársága a gyakori jó termés - virágzó ipar és kereskedelem és a 
borkiviteli kiváltság következtében viszonylag jó módban élt, azonban az úgynevezett “Tizenötéves háború” 
(az 1591. és 1606. között szakadatlanul dúló török-magyar harcok) borzalmas vérveszteségei hatással voltak 
a város életére is.

Rudolf király (1576-1608) a sebesült és beteg katonák ápolására tábori kórházak “Lazarétomok” építését 
rendelte el.
Pozsony, Nagyszombat, Bruck és Hainburg után Sopron is megkapta az ilyértelmû parancsot. 1597. 
augusztus 08-ikán a kórházak felügyelõjét küldte Rudolf a városba. Tárgyalások következtében épült a 
külvárosban egy fából való Lazarétom, amely valószínûleg Bocskay és hajdui támadása következtében 1605-
ben pusztult el.

(A Lazarettspitznek elnevezett régi Egeredi domb a Lazarétom tulajdonához tartozhatott).


SZEGÉNYHÁZ

XVII-XVIII. század


A XVI-XVII. században pusztító pestisjárványok miatt indokolttá vált egy városon kívüli kórház építése, 
és így létesült 1633-ban a Magyar-Kapun kívül egy lebontott városi ház helyére épített Lazarett néven is 
említett Pestiskórház, amely a ragályos betegségek szünetelése esetén Szegényház céljaira szolgált, az úgyne-
vezett Betegház utcában.

A Szegényház létesítését már korábban is tervezték. Lackner Kristóf (1571-1631) 1630. körül 
kezdeményezte építését, erre a célra pénzt is gyûjtött. Végrendeletében nagy vagyonának egyharmadát 
szegény betegek ápolására hagyományozta.

Az általa hagyományozott összeg és több végrendelkezõ adománya biztosította a Szegényház mûködését.
A végrendeletek kb. egynegyed részében történnek adományozások az Ispotály és Szegényház számára.


KOLDUSKÉRDÉS RENDEZÉSE, KÜLSÕ SZEGÉNYEK SEGÉLYEZÉSE

XVII-XVIII. század


A törökök kitakarodása után egy, addig ismeretlen teher nehezedett a városra. A mindenükbõl kifosztott 
Sopron megyei jobbágyok, akik egy ideig leírhatatlan nyomorban, gyökerekkel, fakérgekkel táplálkoztak, 
seregestül lepték el a várost, élelmet koldulva. A tûrhetetlenné vált állapot rendezésére 1685. január 25-ikén 
a városi tanács rendszabályokat léptetett életbe, melyeket e célra létesített bizottság tagjai dolgoztak ki.
A rendszabály értelmében egy koldusbíró összeírta a valóban rászorulókat, kizárta a munkakerülõket.

Az összeírt koldusok pléhtáblácskát viseltek: C(ivitas Soproniensis) jelzéssel, és részükre a város a 
szegényházban három szobát tartott fenn, ahol télen melegedhettek.


SZEGÉNYPERSELY


Az összeírt szegények közül hat megbízhatóbb személy vasárnaponként a templomok elõtt, péntekenként 
pedig házról-házra járva, perselyezve gyûjtötte össze a szegények segélyezésére szánt pénzeket, amiket két 
koldusbíró osztott ki közöttük.
1776-os feljegyzés alapján a rászorultságot figyelembe véve 47 elsõosztályú szegény heti 35 dénar, 96 
másodosztályú szegény heti 20 dénar segélyben részesült.

A lajstromba felvett koldusokat a polgárok által adományozott élelmiszerekbõl és ruhákból táplálták és 
ruházták.


SZEGÉNYÁPOLDA

XIX. SZÁZAD


Az öreg és munkaképtelen soproni illetõségû polgárok gondozására és eltartására létesült. A Balfi úton, 
volt kaszárnyaépületben alakították ki a 142 férõhelyes ápoló-otthont, melynek fenntartója Sopron 
szt.királyi város közönsége volt. A XIX. század gazdasági és szociális körülményei miatt 1870-ben, több 
lelkes polgár kezdeményezésére határozták el az intézmény megállapítását, amely 1873.március 02-ikán nyílt 
meg.
(A Szegényápolda elnevezést a városi közgyûlés 1923-ban Polgárotthonra változtatta.)




NÉPKONYHA

XIX. század


1880-tól kezdõdõen a Soproni Népkonyha Egyesület fenntartásában mûködött a napi 800-900 személy 
étkeztetését biztosító Népkonyha. Flandorffer Ignác áldozatkészsége és számos adakozó segítségével tudtak a 
rászorulók számára ingyenes, vagy kedvezményes ebédet biztosítani. Kezdetben a Várkerületen, majd a 
Belvárosban, késõbb a Petõfi téren, majd 1897-tõl kezdõdõen a Ferencz József tér 7. számú házban.


JÁRVÁNYKÓRHÁZ


1892. óta a Balfi u. 46. szám alatt, a város fenntartásában mûködött a 69 fõt befogadó Járványkórház.

A rászorulók számára szervezett gondoskodást biztosítottak a Polgári Céhek és Vallásos Egyesületek.


POLGÁRICÉHEK


A XIV. századi Sopronra jellemzõ a gyors iparosodás. A különbözõ iparágak elterjedését bizonyítja az 
az adójegyzék, amely 1440-ben már 52 féle iparost sorol fel. (A XIX. században 72 iparág mûködött.)

A “Céhek” (Zech, Zunft, Innung) az egy foglalkozást ûzõ iparosoknak nagy önkormányzattal 
felruházott demokratikus szervezetei, melyek a várostól jóváhagyott szabályok szerint mûködtek. Ügyeik 
elintézésére tisztviselõket választottak. A céh feje és elõljárója a céhmester volt.

Meghatározott idõszakonként tartották céhgyûléseiket, melyeken a tagok a céhek által megállapított 
összeget fizették a céhládába.

A pénz felhasználásáról, a pénzügyek kezelésérõl a megmaradt Számadáskönyvek nyújtanak 
felvilágosítást, melyekbõl megtudható, hogy a befolyt összegek nagy részét jótékony célra fordították. 
Például: a takácsok, szûrszabók, kefekötõk, posztósok számadáskönyvei bizonyítják, hogy a befolyt pénz 
egy részét:

betegeknek,
szegényeknek,
özvegyek támogatására,
szükölködõ mesterek és legények nyomorának enyhítésére

adományozták.

A különbözõ anyagi helyzetben lévõ céhek esetében változott az adakozás összege, de a humánus szellem 
minden céh esetében tapasztalható. Nemcsak anyagi segélyeket adtak bajbajutott társaik és azok 
hozzátartozói támogatására, szeretettel ápolták a megbetegedett legényeket, vagy sorstól sújtott 
mestertársukat. A beteg mesterhez - a céhmester ápolómestereket rendelt -, akik kötelesek voltak felváltva 
éjjel-nappal õrködni a beteg mellett.

Fertõzõ megbetegedés esetén ilyen rendelkezést nem adott a céhmester. Az ápolók szabad akaratból 
vállalhatták a veszélyes, önfeláldozó munkát. Az özve-gyek létfenntartását úgy biztosították, hogy azok 
folytathatták férjük mesterségét, amíg újabb házasságot nem kötöttek.

A XIV. századtól kezdõdõen több végrendeletben a hagyományozók bajba jutott társaik megsegítésére, 
vagy egyéb, szegények és kórház számára pénzösszegeket, természetbeni juttatásokat, földbirtokokat 
hagyományoztak.


EGYHÁZI CÉHEK


Az egyházi céhek - Testvérületek, Vallásos Társulatok kisebb-nagyobb közösségekbe tömörítették a 
soproni polgárokat.
Az iparos céhekkel ellentétben nem mesterség, vagy vagyonvédelmet nyújtottak tagjaiknak, hanem 
vallásos életük gyakorlása mellett az emberekrõl való gondoskodást is feladatuknak tekintették.
Legrégibb adataink a Szent György Társulatról vannak, melyet Nagy Társulatnak, vagy Testvérületnek 
említenek a források. Elsõ írásos emléke 1393. tájáról származik. A társulat tagjai a városi tanács, a soproni 
papság és polgárság soraiból kerültek ki. Évszázadokon keresztül a legtekintélyesebb és legnagyobb létszámú 
céhe volt a városnak.

A nagyszámú vallásos társulatok közül a NYOMORULTAK, vagy a SZÁMÛZÖTTEK CÉH-ének 
karitativ tevékenysége a legjelentõsebb.
Feladatai közé tartozott a rabságban lévõk látogatása, ruhával, élelemmel való ellátása, a halálraítéltek 
vigasztalása, vesztõhelyre kísérése, holtak eltemetése, a tehetetlen, hozzátartozó nélküli elszegényedett 
öregek, nyomorékok támogatása.
1644-es számadáskönyv adatai szerint a céhnek 167 tagja volt. Több céh vállalta a beteg tagok 
gondozását.

Az 1642-99-iki meglévõ számadásokban nincs ugyan szó arról, hogy elszegényedett koldusokat ápoltak 
volna, mert ez az Ispotálynak volt a feladata, de levették a városról a terheket, ha vagyon nélküli, vagy 
elhagyottan meghalt, vagy akár a kivégzettek temetését vállalták.


SZERVEZETT SEGÉLYEZÉS-EGYHÁZAK TEVÉKENYSÉGE


A XVI. században a lakosság nagy része Luther híve lett. A felekezetileg megosztott városban azonban a 
Reformáció és Ellenreformáció századaiban úgy az evangélikus, mint katolikus egyházak hívei, 
valláskülönbség nélkül céljuknak tekintették

a betegek ápolását,
a nélkülözõk szervezett segítését, a gyengék 
gyámolítását.

Az 1665-ben megalakult Evangelikus Egyházközség, majd az 1700-ban megalapított Katolikus Konvent 
karitativ mûködése kiegészítõje volt annak a szegénygondozásnak, melyet maga a város gyakorolt az 
Ispotályban, és a vele egy kezelésben mûködõ szegényházban. A két intézmény gazdasági ügyeit felváltva a 
városi közgyûlés által választott katolikus és evangélikus gondnok vezette.

A város mindegyik intézményében külön 18-28 szegényt, leginkább öregeket és testi-, szellemi hibában 
szenvedõket tartott el. Kívülük megállapított számú külsõ-házi szegény is kapott kezdetben hetenként 2 
font (kb. 1 kg.) húst és egy kenyeret, majd természetbeni ellátás helyett napra meghatározott összegeket, 
hogy abból maguk élelmezzék magukat.

Alapítványok

Az 1657-tõl 1899-ig vizsgált idõszakban az Evangélikus Egyházközség kezelésére bízott több mint 200 
alapítvány közül az adományozó konkrétan meghatározta, hogy alapítványait, illetve annak kamatait milyen 
jótékony célra lehet felhasználni.

Pl.: ”Szegényalapra” fordítandó 36 esetben,
“nyugdíjra” fordítandó  10 esetben,
“kórházra” fordítandó   2 esetben.

Találunk közelebbi meghatározást is, pld. 1806-ban kelt végrendeleti kivonat szerint “házibeteg-ellátás” 
céljára,1847-ben “vak” számára hagyományoz az adakozó. (A többi alapítványban árvák segélyezésérõl és 
szegény tehetséges fia-talok taníttatásáról rendelkeztek.)
A segélyezési lehetõségeket nagyban növelték a különbözõ jótékony alapítványok, pld. a már említett 
Lackner Kristóf 8.000.- forintot hagyományozott az Ispotályra, vagy akár azok az evangelikus 
hagyományozók adományai is, akik valláskülönbség nélkül azonos nagyságú hagyatékról rendelkeztek, úgy 
az evangelikus, mint katolikus rászorultak számára. De történt kifejezetten “hittestvérek” számára is 
jelentõs végrendelet. (pl. Tóth János felcser adományából 66 katolikust tudtak segélyezni.)

A Katolikus Konvent szervezetten igyekezett igazságos segélyezést biztosítani. Szegényügyi és alapítványi 
bizottságot létesített, melynek feladata volt:

a szegények nyilvántartása,
az alapítványok kezelése,
az alapítványok szándékainak pontos betartása feletti felügyelet.

Kartotékokba foglalta az ún. házi szegényeket, és nekik évenként pénzsegélyt juttatott. A segélyezést 
rendszerint az Ispotályban végezték, de szükség esetén a lakásra is kivitték. Rendkívüli esetekben, - elemi 
csapás stb. - szintén segítettek. A Konvent évi számadásai évenként tételrõl-tételre mutatják a kiutalt 
segélyeket.
A Konvent tagjaiból és jómódú polgárokból alakult meg a Szent Mihály Társulat. Az évi tagdíjakból a 
társulat újabb szegényeknek adott segélyt, orvosi kezelést, gyógyszereket és temetési költségeket.

A XIX. században az állam- és város csak részben teljesítette a szegények megfelelõ támogatását, ennek 
kiegészítése, sõt nagyobb hányada a társadalomra hárult. Igy jött pld. létre a Szegényápolda, a Kereskedõk 
Betegsegélyezõ Egyesülete és a Népkonyha is. Különbözõ jótékonysági egyesületek alakultak, mint pl. az 
1863-ban alapított Izraelita Nõegylet, melynek feladata: szegény asz-szonyok támogatása, betegek 
segélyezése és szegény bevándorlók támogatása volt, vagy akár az 1862-ben alapított “Szent Egylet” (Chewra 
Kaddisa) (súlyos betegeknél virrasztás és halottak eltemetésérõl gondoskodás.)

Nemcsak szervezetek, egyesületek voltak segítõkészek a rászorulók iránt. Sopron zenei életében 
emlékezetes Liszt Ferenc 1840-es hangversenye. A mûvész a rendezvény jövedelmét “soproni öregek” 
gondozására és beteg mesterlegények, cselédlányok kórházi ápolási költségeire ajánlotta fel.

Statisztikai adatok hiányában nincsenek pontos ismereteink arról, hogy a lakosság számarányának 
megfelelõen megkapta-e minden rászoruló az életfeltételeit biztosító segítséget.

Sopron többszáz éves szociálpolitikája igazolja, hogy a szociális kérdések minden korban összefüggnek a 
gyakorlati élettel.
Hogy a történelmi események, felekezeti viszályok, társadalmi és gazdasági viszonyok változásai ellenére 
szinte megszakítás nélkül mûködtek azok a szociális létesítmények, melyeket a polgárok áldozatvállalásai 
hoztak létre, és a felebarát iránti felelõsségtudat tartott fenn.

 
FELHASZNÁLT IRODALOM


Bán János: Sopron újkori egyháztörténete (Sopron 1939.) A soproni Katolikus Konvent története

Dávid Ferenc: Sopron O-Zsinagóga (Tájak-Korok-Múzeumok: 1981.

Dr. Vitéz Házi Jenõ: Sopron középkori egyháztörténete Sopron 1939.

Dr. Heimler Károly: Sopron Topografiája Sopron 1936.

Payr Sándor: A soproni Evangélikus Egyházközösség története Sopron 1917.

Pollak Miksa: A zsidók története Sopronban 1896.

Dr. Scheiber Sándor: A soproni Középkori Zsinagóga Sopron 1963.

Dr. Winkler Elemér: A soproni Céhek története a XV-XIX. században Sopron 1921.

Sopron Szt. kir. város monographiája

Forrásanyag: Sopron Szt.kir. Város Tanácsának régi jegyzõkönyvei 1391-tõl. Kiadva:1894.

Soproni Ag. Hitv. Evang. Egyházközség kezelésére bízott Alapítványok és Alapok
kimutatása Sopron 1902.

Elõadások 1995.