Hárdi István dr.:

Harmónia és kreativitás öregkorban “...

amikor apám a 80 éves kort elérte, és késõbb anyám a 90-et, az emberek azt mondták: ‘Milyen csodálatos kor’. De valóban olyan csodálatos az öregkor? Nem hasonló mítosz-e, mint a gyerekkor boldogsága? – ami ritka. Vagy mint a gyermekkor ártatlansága?” – ami egyáltalán nincs... Vajon nem túlzások-e a barátok gratulációi és jókívánságai, melyekben a közelgõ öregségtõl való félelem és annak tagadása rejlik, és az öröm: az öregség még messze van...? Nem lenne becsületes megígérni, hogy az új évtizedbe lépés sima lesz és abban nem lesz betegség, a vállalkozások szelleme nem hanyatlik, hogy a mindennapi munka majd nem megy nehezebben, az utazás nem lesz fárasztóbb, a szabadnapok utáni vágy nem, nõ, s a barátok nem veszik észre a testi – vagy ami rosszabb – a szellemi hanyatlást. Vajon nem fogja-e õ maga is ugyanazzal a gyanúval figyelni testét és lelkét? Természetesen vannak kárpótlások is. Emberek, akik éveken át félszegségtõl, gátoltságtól szenvedtek, s nem volt önbizalmuk, – meglepetésükre – 70-en fölül jobban érzik magukat, önmagukkal megelégedettebbé válnak, valamint önmaguk és mások iránt megértõbbek lesznek /bár vannak kivételek/. Az sem tagadható, hogy 70 év után könnyebb helyet találni egy zsúfolt teremben, jobban meghallgatják az embert, s a fiatalabbak néha még a csomagját is viszik. A jó és a rossz élmények vegyületén túl nem csoda-e, ha a 70. születésnapot vegyes érzéssel fogadjuk? Másfelõl a hetvenedik, miként a többi, nem választáson múlik. Van és zajlik, s ugyanúgy át kell élni, mint bármely más történést!” /Anna Freud – a szerzõ fordítása/ Elsõ megközelítésre harmónia és kreativitás idõskorban ritkaságnak, fehér hollónak tûnhet. Különösen így van ez, ha a “mentálhigiéné” szempontjából kívánunk a fentiekkel foglalkozni. Sajnos, az említett fogalmak a gyakori hétköznapi használatban vulgarizálás áldozatává váltak, így fokozzák az adódó nehézségeket. A lelki harmónia, lelki egyensúly kérdésével a mentálhigiéné, jobb magyar kifejezésével élve, a lelki egészségvédelem foglalkozik /Hárdi, 1992-a/. Tulajdonképpen a testi-lelki jólétet, az élet élvezhetõségének, aktivitásának örömteljes fenntartását jelenti a “harmadik életkorban”. Ezért is jelentõs “életet az éveknek” jelmondata. Kérdésünk nehézségét fokozza a lelki egészségrõl vallott sokféle eltérõ nézet. Freud oly sokat idézett gondolatát alkalmazva: lelkileg egészséges az, aki örülni, dolgozni és szeretni tud. Újabb szerzõk ehhez hozzáadják az önmegvalósítást, valamint Fromm-mal és másokkal, az emberi élet értékeinek, értelmének megvalósítását /Paulus, 1994/. Idõs korban sok ember elõtt lebeg a gondolat, hogy “mit várhat még az élettõl?”. “Milyen feladata van még?” - azaz - Mit szeretne még - önmagából is - megvalósítani. Mindezek megfelelõ - társadalmi és pszichológiai - hozzáállással nem túlzottak, ha meggondoljuk, hogy sok idõs ember kezd új dolgokhoz, folytat tanulmányokat, sõt, fordul olyan irányokba, amelyektõl azelõtt el volt zárva. Az önmegvalósításban a külvilágnak, a társadalomnak humanista feladata, hogy az idõs ember szerepét, foglalkoztatását és tevékenységét, azaz a közösséghez való alkalmazkodását elõsegítse, s ne fokozza - a szomatikus és pszichoszociális okból oly gyakran megjelenõ - izolációját. A lelki egészségvédelem ókor óta ismert mondása: “ép testben ép lélek”. Az idõs korban gyakori “polymorbiditásnak” s a kisebb-nagyobb kóros eltérésének kezelése elsõrendû feladat. Ha a megoldásuk nem lehetséges, a belsõ alkal-mazkodás, a baj elviseléseinek elõsegítése ugyancsak eszköz az egyensúly kialakításához. Másfelõl, a hátrányokból, a megoldatlan kérdésekbõl megfelelõ adottságok és lehetõségek révén elõnyt szerezhetünk: a baj serkentõvé, alkotó erõ forrásává válik. Gondolhatunk pl. az ókor egyik nagy szónokára, Demosthenesre, aki dadogóból vált a beszéd kiemelkedõ mûvészévé. Itt kell megemlítenünk a nyugdíjazás kérdését, ahol a folyamatos tevékenység biztosítása okozhat gondot. Akik nyugdíjazás után megfelelõ elfoglaltságot találnak, feladatuk és szerepük van a társadalomban, egészségesebb és hosszabb életet tudnak élni, mint akiknek ez nem áll rendelkezésükre. Számos vizsgálat bizonyította, hogy a nyugdíj után folyamatosan tevékenykedõk egészségesebbek maradnak, mint akik inaktívvá válnak /Jores és Puchta munkásságát idézi Hárdi, 1995/. Az elmondottak alapján tehát a “harmadik életkorban” a lelki egészségnek alapvetõ feltétele a testi-lelki eltérések korrekciója, egyensúlyban tartása mellett /vagy közepette/ az örömkészség, az aktivitás, a szociális beilleszkedés megtartása. Ha az idõs ember adottságainak és élethelyzetének megfelelõen, a “maximumot” képes magából kihozni, vagyis aktuális állapotához képest tevékenykedni, beszélhetünk produktivitásról. A produktív idõs embert nem akadályozzák a személyes vagy helyzeti hátrányok, önértékelését károsító hatások, a depresszió vagy az oly gyakori “mellõzöttség”, sértõdöttség érzése. Mindnyájunk elõtt van a derûs, jó külvilági /szaknyelven: kedvezõ “tárgy-”/ kapcsolatokkal rendelkezõ idõs ember képe, gördülékeny és hajlékony beilleszkedése, melyek õt viselkedése, tevékenysége és szavai nyomán mindennapi környezetünk szerves részévé teszik. Se szeri se száma a “családilag produktív” nagyszülõknek – különösen a nagyanyáknak –, akiknek jelenlétét, munkáját, sõt, nevelését sem a fiatalok, sem az unokák nem nélkülözhetik. A produktív öregkor, a személyi harmónia a társadalomnak is érték. Akkor is, ha megvalósítják mindazt, amit “még” nem tudtak teljesíteni vagy pótolni. Pl. nyelvet vagy valamilyen házi munkát sajátíthatnak el, vagy akár valahol nagy élettapasztalatuk alapján tanácsadóként is sok értékest nyújtanak. Tehát nem pusztán arról van szó, hogy a közösség “eltart” egy öreget, - aki “mellesleg” mindezért egy életen át munkájával és /biztosítási/ pénzével bõven megszolgált - de a társadalomnak továbbra is hasznot hajtó, értéktermelõ tagja maradt. A társadalmi megbecsülés hozzájárul a tevékenység önértékelést fenntartó emeléséhez. Az új szerepkör nem csupán egyensúlyt biztosít, hanem elõsegítheti az idõs embert ért - pl. nyugdíjazás - traumájának feldolgozását. A mai szóhasználat a kreativitás fogalmát széleskörûen, sokszor mindenre használva vulgarizálta. Ezért is célszerû volt, hogy különválasszuk a produktivitásról. Nézzük tehát, mit is jelent a kreativitás fogalma? Történelmi, társadalmi jelentõségû új alkotást. Különösen tudományos jellegû téren érvényes a meghatározáshoz hozzátehetõ “új problémamegoldás” felvétele. Maga a szó a “creo”, “creare”, latinul teremteni, s legjobban ismert a Bibliából: “Isten megteremtette a Földet”. Az idõskor lelki egészsége szempontjából világosabb megértést nyújt a produktivitás elkülönítése, mert az évek elõre haladásával másképp értékeljük az újfajta kiemelkedõ tevékenységet, mint a már begyakorlott, azonos szintû munkát. Hasznos itt összefoglalnunk a kreativitásról a legfontosabb gondolatokat. A kérdés két irányból indult el, egyfelõl a pszichológiából /fõként annak kísérleti irányaitól/, valamint a Lombroso-féle “zseni-tan” gondolatkörébõl. Utóbbi szerint az alkotó készség és az elmebetegség összefügg: a “lángész és õrület” öröklõdöm egyazon személyben fordul elõ. Innen az “õrült mûvész”, “beteg zseni” oly gyakran elõforduló – sajnos még ma is élõ – közhelye. Régebbi /pl. Kretschmer/ és mai kutatások kimutatták, hogy alkotás és elmebántalom között egyáltalán nem szükségszerû a Lombroso által felvetett kapcsolat. Nagyszámúak az egészséges zsenik, akiknek elméje mindig egészséges maradt. Különösen mûvészetpszichológiában látható, hogy az összefüggés inkább “fordított”: Tehetségek, alkotó kiválóságok számára az ilyen tevékenység inkább az egészséget, esetleg lelki nehézségek, konfliktusok nyomán az egyensúly elérését segíti. Így idézhettem betegeimet /Hárdi, 1992/, hogy lelki egyensúlyukat biztosítja, ha a vászon elé állhatnak s feszültséget okoz, ha nem dolgozhatnak mûvükön. A mûvészet ilyen “öngyógyítást” nem csupán a mûvészeknek, hanem a nézõknek, a színház-, és múzeumlátogatóknak, a nagyközönségnek is nyújt. Elég ha utalunk egy-egy színdarab után átélt “mûvészi élmény” hatására, annak lelkileg felemelõ “megtisztító”, érzelmeket oldó – azaz katartikus – következményeire. Felmerül a kérdés: Hogy van ez a “harmadik életkorban?” Lehet-e az idõs ember kreatív? Ha a kreativitás életkori megjelenését kutató Lehman munkásságára /idézi Bromley, 1972/ támaszkodunk, a következõ áttekintést nyerhetjük: Tudósoknál a tudományos közlések számában jelentkezõ csúcsteljesítmény 30-40 év között van, mely ezután folyamatosan hanyatlik. Költõknél 25-29 évek között tapasztalható a csúcsteljesítmény, 35 és 39 évek között csökken, majd 90 éves korig folyamatosan hanyatlik. /Gondoljunk csak Faludy Györgyre, aki 85 évesen is ír verseket./ A mûvészetben pl. a festészetben a csúcs 40-45 évek között van és a hanyatlás 60-70 éves korig zajlik. Természetesen az emberiség fejlõdésével, mo- dern korunkkal a teljesítõképesség felsõ határa kitolódik. Alfred Tennyson 70 éves korában írta meg a “Balladák és költemények” címû mûvét és 74 évesen írta a “Beckett” címû színdarabot és került a Lordok Házába. Galileo Galilei 73 évesen fedezte fel a Hold naponkénti és havi ingadozását, 74 éves korában publikálta a mechanikáról szóló mûvét. A társadalmi és politikai szerepeknek a 60 és 64 körüli évek, pl. az elnökjelöltségnek 45-59-es idõszak a kedvezõ, a csúcs 65-69 körül van. Érdemes gondolnunk a történelem és a politikai közelmúlt és mai nagyjaira, Adenauerra, De Gaullera, Churchillre, valamint Reaganre és a mostanában elnökjelöltként induló 74 éves Bob Dolera. A mûvészek között nem feledkezhetünk meg a magas kort elért, haláláig tevékenykedõ Michelangeloról és Leonardo da Vincirõl. Milyen tényezõk akadályozzák a kreativitást idõs korban? Elsõsorban a testi változások, hanyatlások. A testiekkel együttjáró lelki következmények, a világtól önmaga felé való fordulás, szaknyelven szólva: a narcisztikus tendenciák növekedése. Az általános energiacsökkenéssel a szexuális készségek is fogynak, jóllehet, hogy a vágyak és késztetések megmaradhatnak, sõt, akár fokozódhatnak is. A személyiség fejlõdését jelentõ differenciáltabb /úgynevezett genitális/ érettséggel szemben primitívebb ösztönkésztetések /un. anális és orális impulzusok/ kerülhetnek elõtérbe. Sokrétû regresszióról beszélhetünk, infantilis, gyermeki megnyilvánulások mutatkozhatnak. Hétköznapi megfigyelés alapján is azt mondhatnók, hogy sokszor a harmadik korban lévõk gyermekként viselkednek. Súlyos veszélyt és akadályt jelent a környezettel való kapcsolat károsodása. Ez a különféle veszteségélmények következménye is lehet. A közeli hozzátartozók, barátok elvesztése, szaknyelven szólva: tárgyvesztések, súlyosan megterhelhetik az idõs embert, s hozzájárulhatnak társadalmi izolációjához. /”Már senkije sem maradt...”/ Az idõs ember kreativitása ezekkel a hatásokkal birkózik, sõt, nem egyszer kellõ feltételek mellett a nehézségeket hajtóerõvé tudja átalakítani. Elsõsorban ha megfelelõ adottságok nyomán kompenzáló, kiegyenlítõ készséggel rendelkezik. Ugyancsak beszélünk a jelentkezõ érzelmi, ösztönös impulzusok “átszellemítésérõl”, magasabb síkon való kiélésérõl, szublimálásáról. Amíg a testi változásokat, befelé fordulást patológiásan hipochondriás megnyilvánulások, vagy a szexuális hanyatlást perverziók /pedofilia – “cukros bácsi”/ vagy más kóros jelenségek /idõskori depresszió, alkoholizmus stb./ kísérhetik addig a szublimálás értéktermelõ, egészséget elõmozdító mechanizmus. Mennyire tudja az idõs ember a belsõ dinamikai változásokat, a jelentkezõ részösztönöket szublimálni? Másfelõl mennyire talál kárpótlást, helyettesítést az elvesztett tárgyaknak? /Itt természetesen a külvilág, a társadalom segítõ szerepe nem hanyagolható el./ A hanyatlással szembeni életöröm élvezését mutatja Verdi idõskori alkotása, a Fallstaffról szóló opera megírása. Picasso idõs korában – feltehetõen szexuális energiáinak hanyatlását – erotikus témájú mûveinek sokaságával szublimálta. A veszteség helyrehozatala, az új tárgy megtalálása sokszor szerepel az idõskori kreativitás motivációjában. Proust “Az eltûnt idõ nyomában” járt, viszont a környezet lelkesítõ, tárgypótló szerepe segítette Bernard Shawt és Bertrand Russelt még 90 éves korukban is, és nem feledkezhetünk meg Franklin Benjaminról, aki 80 éves korában feltaláló, diplomata és író volt. Érdekes példát nyújt a tárgyvesztés és pótlásának kreativitásban lévõ szerepérõl Luis Wain /1960-1939/ /Bader és Navratil 1976/, aki rajztanár és grafikus volt. A mûvészi adottságokkal rendelkezõ pedagógus felesége súlyos betegség nyomán meghalt. A betegágyon kedvenc macskája tartózkodott. Wain ezután kezdett macskákat rajzolni és festeni, hihetetlen számmal, s olyan tehetséggel, hogy közismertsége és sikerei nyomán a “macskák Raffaeljének” nevezték el. Ezek a rajzok az állatokat emberi tulajdonságokkal, ruházta fel, miközben emberi tevékenységeket is végeztek. Sokak szerint a mûvész ábrái Walt Disneyre is hatottak. Sajnos, a mûvészi tevékenység sem mentette meg Waint az elmebántalomtól: zavaros életkörülmények, vállalkozások, téveseszmék és hallucinációk közepette szenvedett szkrizofréniában s hosszadalmas elmeosztályi tartózkodás után halt meg. H.G. Wells mondta a mûvész ábráiról: “Azok az angol macskák, amelyek nem hasonlítanak Wain macskáihoz, szégyellhetik magukat”. A kreatív folyamat egyfelõl utat tör magának a személyiség gazdagításával /Limentani idézi: Chasseguet- Smirgelt, 1995/, másfelõl új tárgyat keres, mondhatni, új kiélési és szublimálási módot. Limentani pl. utal Leonardo da Vincire, aki mûvészi tevékenysége mellett új tudományos utakra lépett. Rossinit is említi, aki idõs korában büszkébb lett szakácsmûvészetére, mint zenei alkotásaira. Ugyancsak ismert “Ingres hegedûje”, kifejezvén, hogy a festõ Ingres – akinek képei a Louvreban gyönyörködtetnek – zenemûvészként is kiemelkedõ volt, Delacroixhoz hasonlóan. Sokat tudunk meg a kreativitás és személyiségfejlõdés /pontosabban a libidio-állomások/ összefüggéseirõl Hermann Imre /1943, 1984/ munkásságából. Festõknél, képzõmûvészeknél kifejezett “kéz-erotikát”, a kéz “libidó megszállottságát” észlelte. Az ilyen beállítás nyomán a leendõ mûvészek nem állnak meg a rajzfejlõdés 10-14 éves szintjén, ahol az átlag ember megreked. Ez az alapja képi kifejezõkészségüknek. Csalódások, megrázkódtatások befolyásolhatják õket, s ilyenkor régebbi ösztönkészségeiknek megfelelõen adottságaikkal új módon szublimálhatnak. Példaként Goethét említi, aki az irodalmi, költõ – orális adottságai szublimálása nyomán a szavak mûvésze volt, csalódásai következtében visszatért régebbi kedvteléséhez, s rajzolni kezdett. Hasonlóképpen említi Benvenuto Cellinit, aki börtönbe kerülvén nem folytathatta régi mûvészetét, s írni, verselni kezdett. Õ tehát orális készségeik regressziójának felszínre kerülésé-vel versírásban keresett vigaszt, azzal szublimált. Az idõskori mûvészeti alkotásokban a gyengülõ én és személyiségkontroll funkcióinak erõtlenedése nyomán elnyomott konfliktusok, fantáziák, a tudattalan világa is felszínre kerülhet. Ezek megfelelõ feldolgozással ugyancsak forrásai lehetnek a teremtõ tehetségnek. Természetesen ehhez kellõ hajlékonysággal kell rendelkezni, hogy – miként ezt Kris sokat idézett gondolata is említi – az én érdekében regrediálni tudjon. A tudattalan kincseit felszínre hozva, élményeit szociálisan értékes formában tudja a közönségének átnyújtani. Mit tehetünk az idõskori kreativitás elõsegítésére? Hogyan nyújtsunk e téren is értékes életet az évekhez? Ebben a mentálhigiéné, pontosabban a geromentálhigiéné /Iván, 1991/ tudománya segít. A lelki egészségvédelem – kifejezés, melyet a “mentálhigiéné” helyett elõnyösebb használni – prevención, megelõzésen alapul. Beszélünk: elsõdleges /oki/, másodlagos /korai, a bajok keletkezésében segítõ/ és harmadlagos /rehabilitációs jellegû/ megelõzésrõl. Itt elsõsorban az elsõdlegest tartjuk alapvetõnek. E célból kiemelnénk az alábbiakat: 1./ Már a görög korszak óta ismert, alapvetõ az “ép testben ép lélek” gondolata. Mennél épebb az idõs szervezet, mennél jobban megtartható a harmonikus testi mûködés, annál nagyobb segítség a kiegyensúlyozott lelki világhoz, az alkotóképesség megtartásához. 2./ Ugyancsak alapvetõ a társadalom, a környezet megértõ magatartása. Mindent meg kell tennünk az idõs ember önállóságáért. Autonómiája ne szenvedjen kárt, s ne kerüljön függõ helyzetbe. Ha kell, a “társadalomi támogatás “segítse szellemileg, lelkileg, és ha rászorul, gazdaságilag. 3./ Mindent meg kell tenni testi-lelki aktivitásának elõsegítésére, az inaktivi-tást, a mozgást gátló helyzet kerülésére, a depresszió megakadályozására. 4./ Szükség esetén a megfelelõ szakterápiák, gyógyszeres és pszichoterápiás támogatás álljon rendelkezésre. 5./ Mindehhez nélkülözhetetlen a megfelelõ társadalmi szemlélet. Az ember megértése, értékelése így az idõseké is pszichológiai kulturáltságot /Hárdi, 1992, 1995/ igényel. Szerep, hely és megbecsülés illesse az öreg embereket. Mindezt az idõs emberek nagy száma, az életkor meghosszab-bodása messzemenõen igényli. Sigmund Freud élete és halála egy csodálatos kreatív élet küzdelmeit és értékét álltja elénk /Hárdi, 1995/: Freud 16 éven keresztül küzdött rákos megbetegedésével. Állapota 1938-ban, de még kifejezettebben 1939 õszén romlott. A rákos folyamat összeköttetést képzett az arc- és szájüreg között és a pofacsontok üszkösödésével az arcon is fekélyes lyuk keletkezett, rossz szagot árasztva. Emiatt kedvenc csau kutyája sem ment hozzá, amit a nagybeteg is észrevett és bölcs szemeivel szomorúan szemlélt. Enni nem tudott, fogyott, legyengült és fáradékony, majd aluszékony lett. Fájdalmait és szenvedéseit hallatlan önuralommal tûrte. Halála elõtt egy hónappal még néhány órában rendelt, s a vég elõtt egy nappal éjjeliszekrényén lévõ zsebóráját, valamint az íróasztalán lévõt is felhúzta. Amikor az angol rádió bemondta, hogy kitört a II. világháború és ez lesz az utolsó háború, Freud csendesen megjegyezte: “Az én utolsó háborúm...” Olvasmánya ekkor Balzac “Szamárbõr”-e volt, amely – mint ismeretes – arról szól, hogy a beteljesült vágyak nyomán hogyan zsugorodik össze az életet, illetve annak tartamát szimbolizáló szamárbõr. Romló, éhezõ és fogyó /”zsugorodó”/ állapotára utalva jegyezte meg, hogy ez éppen neki való olvasmány. 1939. szeptember 19.-én meglátogatta barátja és munkatársa – késõbbi életrajzírója – Jones, aki megszólította a legyengült, aluszékony mestert: “Professzor úr...”, mire az kezével intett, s azt hirtelen leejtette, kifejezve “üdvözlést, búcsút és lemondást...” Háziorvosát, Max Schurt hivatta szeptember 21.-én, emlékeztetvén ígéretére, hogy ha itt az idõ, nem engedi tovább szenvedni. Schur mindezt Freud Anna lányával is megbeszélte s morfin injekciót adott be, amit 12 óra múlva megismételt. Nyugodt, békés alvás következett. Így hunyt el Freud 1939 szeptember 23.-án hajnali 3 órakor. Jones gyászbeszédében így búcsúzott tõle: “...egy nagy szellem távozott a világból”... “nem érezzük igazi távozásnak, hisz Freud igazi személyiségével, jellemével és gondolataival annyira inspirált bennünket, hogy amíg magunk is el nem megyünk, el nem válunk tõle. Mi, akikben õ tovább él. Alkotószelleme oly erõs volt, hogy azt másokba is be tudta oltani. Ha valakirõl el lehet mondani, hogy legyõzte a halált és szembenézett a Rémkirállyal, akkor Freud volt az, akinek a halál nem volt rém...” IRODALOM Bader, A Navratil, L./1976/: Zwischen Wahn und Wirklichkeit. Bucher, Frankfurt. Bromley, D.B./1972/: Az emberi öregedés pszichológiája. Gondolat, Budapest. Hárdi I./1992a/: A lélek egészségvédelme. Springer, Budapest. Hárdi I./1992b/: Creativity in the light of the dynamic examination of drawings. Psychologie Medicale, 24, 605-608. Hárdi I./1995/: Pszichológia a betegágynál. 6 kiadás, Medicina, Budapest. Hermann I./1943,1984/: Az ember õsi ösztönei. Helikon, Budapest Iván L./1991/: Aktivitás és geromentalhigiéné. Egészségnevelés, 32, 276-280. Limentani, A./1995/: Creativity and the Third Age. Int. J. Psycho-Anal. 76, 825-833.t. J. Psycho-Anal. 76,

Elõadások 1995.