Dr. Hegedûs Katalin:

Az adenosine szerepe az agyi vérkeringés szabályozásában


Köztudott, hogy az életkor elõrehaladásával egyre gyakoribbá válnak az éreredetû betegségek. Ezért 
minden kutatás, mely az éreredetû betegségek következményeinek mérséklésére irányul, azzal a reménnyel 
kecsegtet, hogy egy lépéssel közelebb jutunk az egészséges öregkorhoz, mely a boldog öregkor feltétele. 
Számos anyagról derült ki, hogy képes az éreredetû károsodások mérséklésére, köztük az egyik 
legismertebb az adenosine, mely minden élõ szervezetben megtalálható. Az adenosine normális 
körülmények között is résztvesz az értónus szabályozásában. 
Az értónus szabályozása részben idegi, részben metabolikus úton történik. Az idegi impulsusok hatására 
vasodilatatiót okozó acetylcholin és ATP, vagy contsrictiót okotó catecholaminok szaporodnak fel. A 
metabolikus szabályozás az ideg-sejtek mûködésétõl függ: ha az idegsejtek aktivítása fokozódik, akkor 
értágulatot elõidézõ széndioxid és adenosin szabadul fel, ha az idegsejtek aktivítása csökken, akkor 
érösszehúzódást okozó oxygén képzõdik. 
Az agyi erek tágasságának meghatározásában alapvetõ szerepe van az általános vérnyomás változásának 
is. Vasodilatatiót okoz, ha az általános vérnyo-más csökken, vagy a tápanyagszükséglet az idegsejtek 
aktivitás fokozódása miatt növekedik. Fordított esetben vasoconstrictio alakul ki. Tehát az erek alkal-
mazkodnak, mind az általános vérnyomás, mind az idegsejtek aktivitásának változásához. 
Az adenosine egy nucleosid, amely adininbõl és cukorból áll. Ha a nucleosidhoz phosphat csoportok 
kapcsolódnak, akkor nucleotidok (AMP, ADP és ATP) képzõdnek. 
Az adenosine elsõsorban extracellularisan helyezkedik el. Az extracellularis adenosine döntõ többségét a 
sejtek felveszik és sejten belül azonnal nucleotiddá alakul. Kisebb része a sejten kívül bomlik le. Az 
adenosine a sejthártyán un. facili-tált diffúzió révén jut át, amely nem igényel energiát és egy transporter 
fehérje segítségével történik. 
Az adenosine a sejten kívül az idegvégzõdéseken felszabaduló ATP lebomlásából keletkezik, sejten belül 
pedig az aktivítás fokozódásakor, amikor a sejt az ATP lebomlásakor felszabaduló energiát használja fel. 
Mivel intracellularisan ala-csony az adenosine koncentrációja az adenosin transportja a sejt belseje felé 
irányul. Elõfordulhat azonban, hogy intracellularisan hirtelen nagy mennyiségû adenosine képzõdik, akkor 
a transport megfordul. 
Az adenosine hatás szempontjából az axtracellularisan elhelyezkedõ adenosinnak van szerepe, mivel a 
receptorok a sejtmembrán külsõ felszínén helyezkednek el. Az adenosine receptrorok két nagy csoportba 
oszthatók: az A1 receptorok ingerlésekor csökken az intracellularis cAMP képzõdés, az A2 receptorok 
ingerlésekor pedig fokozódik. Az érfal simaizom sejtjein levõ A2 receptorok ingerlése okoz értágulatot, 
mivel az intracellularisan felszaporodó cAMP a myosin könnyû lánc dephosphorylatiója okozza. Az 
adenosine okozta vasodilatatio kialakulásához hozzájárul, hogy az adenosine gátolja a calcium sejtbe 
áramlását is. 
Nagymennyiségû extracellularis adenosine szabadul fel mindazokban az esetekben, amikor a 
tápanyagigény megnõ (pl. epilepsia), vagy a tápanyagellátás csökken (pl. hypotensio, hypoxia, 
hypoglycaemia). Ez a hatás azonban rövid ideig tart. 
Ha az adenosine értágító hatását ki akarjuk használni, akkor három lehetõségünk van arra, hogy az 
extracellularis adenosine szintet emeljük. Az egyik lehetõség, hogy intravascularisan adenosinet adunk. A 
másik lehetõség, hogy az adenosine lebomlását gátoljuk, és a harmadik, hogy az adenosinnek a sejtbe 
történõ felvételét akadályozzuk meg. 
Az adenosine lebomlását gátló adensoine deaminsae inhibitorok embernek nem adhatók, mert toxikusak. 
Adenosine intravénás bevitelekor, a serum adenosine egy percen belül normalizálódik és az agyi véráramlás 
fokozódás 10 percen belül megszûnik, tehát tartós hatás nem várható. 
Az adenosinnak a sejtbe való felvételét az un. transport inhibitorok adásával lehet elérni, amelyek közül 
legismertebb a dipyridamole. A dipyridamolet régóta alkalmazták coronaria tágítóként. Mostanában fõleg a 
cardiológiai diagnosztikában használják. Néhány éve Aszpirinnel, vagy anélkül az átmeneti ischaemiás 
attackok megelõzésére is adnak dipyridamole-t per os. Az eredmény változó, melynek a dipyridamole 
egyénenként eltérõ felszívódása lehet az oka. 
Kevés adat áll rendelkezésre a dipyridamolenak az agyi vérátáramlásra kifejtett hatásával kapcsolatban. 
Nyulakon egyértelmûen igazolható, hogy az intravénásan 1 perc alatt beadott dipyridamole hosszú ideig 
tartó vérátáramlás fokozódást és vérnyomáscsökkenést okoz. A serum adenosine szint két fázisban 
emelkedik. 
Ezen eredmények alapján két kérdés vetõdik fel. Az egyik kérdés: hogyan hat a dipyridamole 
intravascularis alkalmazáskor, hiszen nem jut át a vér-agy gáton és az eddig elfogadott nézet szerint A2 
receptorokkal csak a simaizomsejtek rendelkeznek, az endothel sejtek nem? A dipyridamole hatására 
intravascularisan felszaporodott adenosine sem képes a simaizomsejtekig eljutni, mert az endothel sejtekben 
az adenosine rögtön metabolizálódik. A perivascularisan felszaporodó adenosine természetesen könnyedén 
eljut a simaizomsejtekig. A kérdésre több lehetséges válasz adódik. Az utóbbi idõben egyre több közlemény 
jelenik meg arról, hogy az endothel sejteken is található A2 receptor és in vitro bizonyították, hogy 
ingerlésükkel értágulat idézhetõ elõ. Másrészt több szerzõ feltételezi, hogy az endothel sejteken cAMP 
receptorok lehetnek, tehát nem közvetlenül az adenosine fejtené ki az értágító hatást. Ez utóbbi feltevések 
azonban megerõsítésre várnak. 
A másik kérdés: mi az oka a két fázisú serum adenosine szint emelkedésnek? A kérdés tisztázására 
különbözõ dózisban adtunk intravénásan dipyridamolet és párhuzamosan vizsgáltuk az agyi véráramlást, 
vérnyomást, serum adenosine és cAMP szintet. Minden alkalommal két fázisú adenosine szint emelkedést 
figyeltünk meg. A véráramlás változással a serum adenosine szint változás nem állt korrelációban, a serum 
cAMP szint változás viszont igen. 
Legvalószínûbb magyarázatnak az tûnik, hogy a dipyridamole transport gátló hatása csupán az elsõ 
serum adenosine szint emelkedésért felelõs. A második fázis minden valószínûség szerint az A2 receptorok 
ingerlése miatt felszaporodó cAMP lebomlásából származik. A cAMP ugyanis ATP-bõl keletkezik és 
adenosinná bomlik le. Így kis mennyiségû dipyridamole adása egy hosszú folyamatot indít el, amely során az 
adenosine felszaparodás a cAMP felszaporodást stimulálja és a cAMP felszaporodás az adenosine újabb 
felszaporodásához vezet. 
Bármi legyen is az intravénás dipyridamole hatásmechanizmusa, megfigyeléseink alapján egyértelmûen 
javasoljuk az ischaemiás cerebrovascularis betegségek intravénás dipyridamollal történõ kezelését fõként 
azokban az esetekben, ha hypertóniához társul. Dipyridamole adásától a szív vérellátásának javulása is 
remélhetõ.

Elõadások 1995.