Dr. Talyigás Katalin:

Paradigmaváltás az idõsgondozásban


A résztvevõk közül valószínû, hogy mindenki ismeri az 1986-ban elfogadott Ottawai Chartát, az 
Egészséget mindenkinek címû dokumentumot. 

Ezt a cselekvési chartát az egészségmegõrzés elsõ nemzetközi konferenciájának 1986. évi tanácskozása 
adta közre. Alapjául szolgált az Egészséget mindenki-nek /WHO/ dokumentumának is. Ezek szerint “az 
egészségmegõrzés olyan eljárás mód, amely képessé teszi az embereket arra, hogy fokozottan ellenõrizzék 
és jobbá tegyék egészségi állapotukat. A teljes testi, lelki és társadalmi “jóllét” megköveteli, hogy az egyén 
vagy a csoport képes legyen arra, hogy felismerje és kielégítse szükségleteit és vágyait, és megváltoztassa a 
környezetét vagy harcoljon annak megváltoztatásáért. Az egészség erõforrás. Az egészség alapvetõ 
elõfeltételei a béke, a védettség, a stabil környezeti rendszer, a társadalmi igazságosság. Az egészségi állapot 
javítása megköveteli minden államtól, hogy biztonságos alapot teremtsenek ezen alapvetõ feltételek 
számára.”

Ez az egészségügyi szolgálatok újraorientálását feltételezi, paradigmaváltásra van szükség. 

Az idõsellátással kapcsolatosan egy nagyon szép tanulmányra szeretnék hivatkozni, Losonczi Ágnes 
tanulmányára1 , amely az Esély füzetekben jelent meg. És az öregek sorsáról három dimenzióban írt. Ez a 
három dimenzió az “átélt idõ”, a “társadalmi idõ” és a “történelmi idõ”. Minden emberi életidõ egyszerre 
biológiai, történelmi és társadalmi is. Csak analítikusan nézve bontható fel így az emberi élet, a valóságban 
az ember egésze a testi, lelki, szellemi adottságai és társadalmi története egyesíti az idõk különbözõségeit. 
A biológiai életidõ meghatározó. Az öregedõ szervezet sok mindent felelt adottságaiból, korábbi 
képességei leépülnek, funkciói romlanak, régebben gya-korlott aktivításai csökkennek. Ez a kopás, 
elhasználódás azonban közel sem egyformán történik mindenkinél. Ezért kell tudnunk a társadalmi idõ 
szerepérõl. Az élet minõségére a társadalmi feltételek rendszere gyakorol hatást. Így van ez az egészség 
esélyeinél, és különösen amikor az élettartamot vizsgáljuk, és halálozási mutatókat elemzünk. Szociális 
munkásként cigány közösségben dolgozva megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem voltak közöttük öregek. A 
legidõsebb korosztály ebben a közösségben az 50-es éveiben járt. A legtöbb nõnek 35 év jutott az élet 
idõtartamából. A társadalmi hátrányok együtt jártak az életidõ csökkenésével. Az, hogy az emberek fizikai 
és lelki állapota valamint az egészsége is az idõ függvényében alakul, azt is jelenti, hogy az átélt idõ, maga a 
történelem építi és koptatja az embert. A nagy fordulatok, amelyekbõl a Kelet-Európában élõknek bõven 
kijutott, megviselik az ember  idegrendszerét, egész organizmusát. A történelmi események az emberek 
legszemélyesebb életterét is befolyásuk alatt tartották, és beleavatkoztak abba, hogy milyen öregséghez 
érkeztek el a ma öregjei. 

Miközben az átmeneti idõszak minden gondjával kell megküzdenünk, szeretnénk eleget tenni az Ottawai 
Charta megközelítésének. 
1./ Ahhoz, hogy megfelelõ idõs kort éljen meg az ember, elsõsorban egzisztenciális biztonságra van 
szüksége. /1. tábla/ 

1. tábla                A nyugdíjak alakulása a keresetekhez viszonyítva2

Év      Havi    Havi    Átlagnyugdíj az
        átlagkereset    átlagnyugdíj    átlagkeresethez
        /Ft/    /Ft/    viszonyítva /%/

1970    2.222   764     34,4
1975    3.018   1.273   42,2
1980    4.098   2.276   55,5
1985    5.961   3.353   56,2
1990    10.033* 6.683   66,6
1991    12.266* 8.341   68,0
1992    14.956* 9.255   61,9

*: nettó jövedelem

A növekvõ egyenlõtlenség, a depriváció, a szegénység csökkenti az életesélyeket. Ezért elsõdlegesen arra 
kell törekedni, hogy az idõsek nyugdíja értékálló legyen, s így biztosítsa a mindenkori társadalmi 
minimumot. A nyugdíjrendszer átalakítása napirenden lévõ feladat, célnak tekinthetõ az alapnyugdíjak 
bevezetése, a kiegészítõ biztosítás lehetõségének megteremtése, általánossá tétele. Azonban a mai 
nyugdíjasokra ezek a lehetõségek már nem vonatkoznak, és így még fontosabb az értékálló nyugdíjrendszer 
biztosítása. 

2./ Másodsorban fontos az egészségi állapot: a mai idõskorú népesség 2/3 részben krónikus beteg. 

3./ A harmadik biztonsági tényezõ a helyi közösségek, a társadalmi támasz. Az elmúlt negyven évben a 
szociális ellátó hálózat elsõsorban állami feladat volt, és a tanácsi intézményrendszeren keresztül valósult 
meg. Személyes szolgáltatásban - Széman Zsuzsa tanulmánya3 szerint - az idõskorú népesség 4%-a részesült 
/házi segítségnyújtás, idõsek klubja, szociális étkeztetés/. Az idõsotthoni ellátás a 60 éven felüliek mindössze 
2%-a számára volt hozzáférhetõ. Az ellátórendszer hiányosságai miatt a kórházak belgyógyászati osztályain 
az ágyak 40%-át még az elmúlt években is tartósan idõsek foglalták el. 
Bár az elmúlt idõszak szociálpolitikájának eredménye az, hogy kiépültek a területi gondozóközpontok, 
de súlyos teherként nehezedett rájuk 
- a demográfiai krízis, az öregedés,
- a lakosság egészségi állapotának romlása, 
- a bentlakásos ellátási formák szûk köre és hiánya, 
- a nyitott, a saját otthonban nyújtott segítõ formák hiányzó láncszemei, 
- a prevenció és a rehabilitáció hiányai, 
- az otthoni egészségügyi gondozás nem kielégítõ állapota. 

Paradigmaváltást jelenthet az egészség megõrzése a lehetõ legtovább, a közösségi támaszrendszer 
kiszélesítése, amely kiegészíti az állami ellátást. Ez a szemléletváltás azt jelenti, hogy vegyes rendszerben az 
állami és önkormányzati szolgáltatások mellett felelõs szerepet vállalnak a szociálpolitikában a voluntáris 
szektor résztvevõi, a civil szervezetek. Így lehetõvé válhat az idõsek számára a szolgáltatások közötti 
választás. 
Az eddigieket összegezve hangsúlyoznunk kell, hogy a hazai körülmények között az idõsek magas 
színvonalú ellátását az állami szektor nem tudja megfelelõen elvállalni. A voluntáris szektor szereplõi is 
csak a többi szektor részvételével képesek hatékonyan mûködni. Ezért rövid távon is már a szociális 
feszültség megoldásához komplex, bizalomépítõ kooperációra, a különbözõ szektorok közötti 
együttmûködésre van szükség. 

4./ A válság, az átalakulási folyamat áldozatául esett idõsek védelméért az értékrendszer átalakítása is 
szükséges. 
Urbanekné László Judit írja le4, hogy tudatunkban szinte csupa negatív sztereotípia kapcsolódik az 
öregséghez, mely tükrözõdik a velük szembeni viselkedésünkben is. Magyarországon nincsenek 
hagyományai az idõskorra való tudatos és szervezett felkészülésnek, és a veszteségek feldolgozásának. Így 
hiá-nyoznak a nyugdíjba vonulás utáni élet szerepváltására való felkészítés, az egész napokat kitöltõ, 
önmegvalósítást jelentõ elfoglaltság rendszerének kialakítása. 
A még dolgozni képes idõsek negatív diszkriminációnak vannak kitéve mun-kavállaláskor /viszonylag 
fiatal orvosok, tanárok, az állami iparból elbocsájtott szak-munkások, stb. Marginalizálódnak, holott tudásukat, 
tapasztalatukat közkincsnek kellene tekinteni/. A stigmatizáló és megalázó segélyezés helyett részmun-
kaidõben, személyre szólóan folytatható munkalehetõségekre lenne szükségük. 
A lakóhelyi nyugdíjas klubok ma sokféle szolgáltatást kínálnak, de nem nyújtanak - tisztelet a kivételnek 
- kreativítást is igénylõ programokat, így szellemi és fizikai kapacitásuk nincs kihasználva, ezért gyorsabb a 
leépülésük minden gondoskodás ellenére. Az idõseknek valódi funkciók ellátására kellene lehetõséget 
teremteni, ahogy az megvalósult a nagycsaládokban a korábbi társadalmakban. 

A napközi otthonok, klubok helyett, amelyek ma a “megõrzés-ellátás” funkcióját teljesítik, olyan 
intézményekre lenne szükség, amelyekben valódi, maguk és a társadalom számára is hasznos 
tevékenységeket is folytathatnak. /Közösen alakíthatnák ki programjaikat, azokat közösen valósítanák meg 
pl.: szegszervezhetik az ellátásukat, fõzhetnek maguknak, kereskedelmi tevékenységet folytathatnak, 
beteget ápolhatnak, gyerekekre vigyázhatnak, stb., egésznapi tévézés, kártyázás helyett./ A meglévõ 
készségek és képességek rohamos kopása helyett az aktív élet célszerû fenntartásának biztosítása lenne a 
feladat. Ez egyben egy demokratikusabb intézményrendszer kialakulásához is vezetne, hiszen részesei az 
intézmény mûködésének is. 
Nem egy nyugati, hasonló célú intézményben láttuk, hogy az idõsek öntevékenyen tartanak fenn 
különbözõ funkciójú kereskedelmi egységeket, szolgáltatásokat mûködtetnek, folyóiratot adnak ki, filmeket 
készítenek. Különbözõ terápiás jellegû manuális foglalkoztatás természetes része a mindennapi 
tevékenységnek, csakúgy, mint a mozgásképesség megõrzésére végzett gyakorlatok. 

Amikor lakáshoz és ágyhoz kötötté válik az idõs ember, az otthonápolás megoldatlansága miatt 
intézménybe kénytelen kerülni. Az elmúlt évtizedek során a területi szociális és egészségügyi ellátó  
rendszerek egymástól elszigetelten fejlõdtek, nem volt semmilyen intézményes munkakapcsolat az 
intézmények között. Sok esetben a források szûkössége miatt ellenérdekeltség is felmerült. 
Az 1990-es években paradigmaváltás történt ezen a területen is. Modellkísérletek formájában elindult a 
multidiszciplinális team-munka, melynek keretében az otthonápolás új rendszere valósul meg. Az idõs 
embert ez a gondozás teljes embernek tekintve otthonában nyújt orvosi, szakápolási, szociális segítséget 
ahhoz, hogy a beteg gyógyuljon. A komplex gondozás eredményeként az idõsek visszanyerik önellátó 
képességüket, függetlenségüket. 
Befejezésül még az intézményes ellátás változásairól is szeretnék szólni. Az elmúlt negyven évben a 
megyei, városi önkormányzatok tartottak fenn szociális otthonokat. Ezeken kívül néhány egyházi  otthon 
mûködött, a magántulajdonú for- vagy non-profit otthonok az elmúlt öt évben jöttek létre. Ezen 
intézmények mûködésének szabályozása, melynek célja a magas színvonalú, személyre szóló  szolgáltatás 
garantálása, még nem született meg. Jelenleg nem megfelelõ képzettséggel rendelkezõ, ápolási-gondozási 
munkában megfáradt, alulfizetett dolgozók foglalkoznak az idõsekkel. Ahhoz, hogy õk tiszteljék, 
megbecsüljék az idõseket és betegeket, nekik is hathatós segítséget kell nyújtani. Folyamatos képzésük, 
szupervíziós támogatásuk elengedhetetlen. 
Az intézmények életében szerepet kell kapniuk a fiatalabb nemzedékeknek, úgyis mint akik tanulnak  az 
idõsektõl, úgyis mint akik segítik õket. A természetes kapcsolat helyreállítása a fiataloknak is 
létfontosságú: megtanulnak együttélni az idõsekkel, és ezáltal felmérhetik a képességek csökkenésével  vagy 
elvesztésével járó helyzetet. Ezért a fiatal generációkból kialakított önkéntesek hálózatát, mint támogató 
közösséget kell életre hívni valamennyi idõseket ellátó intézmény keretén belül.

Mindezek az új típusú szolgáltatások egy olyan szellemet tükröznek, amely az öregséget nem a 
távlatvesztés felõl közelíti meg, hanem az idõsek társadalmi in-tegrálását tûzi ki célul.

Elõadások 1995.