Dr. Harsányi Ernõ:

Idõs betegek házi ápolásának esélyei


Tisztelt Elnökasszony, tisztelt Kollégák!

Hozzászólásom apropóját az adta, hogy a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Kórházának távozó 
betegei között egy igényfelmérést végeztünk a home care ellátást illetõen. 590 pácienst kérdeztünk ki, hogy a 
bent töltött idõ egy részét szerinte otthonápolással lehetne-e helyettesíteni, mire kellene ennek irányulnia, s 
egyáltalán: van-e olyan családtag, akire etekintetben lehet támaszkodni, illetve milyen külsõ segítséget 
kérne-várna ehhez? A felmérést kérdõíves interjú formájában, felkészített kérdezõbiztosok segítségével 
végeztük. Nos, ebbõl az anyagból válogattam le azt a 264 hatvan éven felüli személyt, akik véleményébõl az 
idõsellátás iránti igény szintjére próbáltam következtetni. Hangsúlyozom: a minta nem reprezentatív, mivel 
nem minden kórházi osztály vett részt a vizsgálatban. A betegek kiválasztása - a teljes forgalom 3,3%-a - 
véletlenszerûen történt. 

E 264 fõs minta kormegoszlása és nemenkénti összetétele megfelel a teljes kórházi forgalomnak: 60-69 
éves 44%, 70-79 éves 32%, 80-89 éves 21%, s 90 év feletti 3%; míg a nõ-férfi arány 2/3-1/3. A városi-
nagyközségi-kisközségi arány már eltér a teljes sokaságától: az idõsek között több a városlakó. 

Az elsõ, ami szembetûnik: a megkérdezett idõsek 96%-a igényelné az otthoni ápolás lehetõségét, azaz 
azt, hogy ha úgy látja szükségesnek, választhassa ezt az ellátási formát. Ennél 10-17%-kal kevesebben 
vennék ténylegesen is igénybe a home care-t. 

Az okok után kutatva azt találtuk, hogy elsõsorban a hozzátartozók által fel nem vállalható szakellátási 
feladatok domináltak, illetve az otthoniak tehermentesítésére vennének szívesen ilyen segítséget. 
Megnyugvással konstatáltuk, hogy megkérdezett idõseink 75%-át vele egy háztartásban élõ hozzátartozója 
tudja ápolni, további 17%-ot egyéb rokona, ismerõse, s mindössze 8% az, aki teljesen ellátatlan. 
Természetesen ezek az adatok a teljes korosztály átlagára vonatkoznak; ezen belül az életkor 
elõrehaladtával az egy háztartásban élõkre való támaszkodás 79%-ról 66%-ra csökken. 

Ugyancsak az okok után nyomozva kiderült, hogy az idõsek elsõsorban azért ápoltatnák otthon 
magukat, mert 92%-uk szerint a kórházban nyújtott szolgáltatások egy része lakáson is elvégezhetõ lenne, 
71%-uk pedig a benti munka szervezetlenségébõl fakadó holt idõket sokallja. 

Az okokon túlmenõleg az ápolási igény objektív realitását is megnéztük:  a belterületen vagy zárt 
külterületen lakók esetén a home care megszervezhetõ, szórvány tanyákon nem. E tekintetben elláthatónak 
találtuk a megkérdezett idõsek 93%-át. /A közkeletû hiedelemmel ellentétben elsõsorban nem az idõsek 
élnek tanyán, hanem a fiatalabbak!/ 

A vizsgálatnak azt a részét tartottuk legérdekesebbnek, amely a várt külsõ segítség milyenségére 
irányult. Kiderült ugyanis, hogy a rendszeres szakápolási segítség - a megkérdezett idõsek igényének közel 
80%-a - mellett egy sor fizikális /nem ápolási/ szükséglet is mutatkozott: ebédhordást és takarítást minden 
negyedik, fûtést minden hetedik, mosást minden tizedik 60 év feletti interjú-alanyunk szeretett volna a home 
care-tõl kérni. E tevékenység nyugaton a home making hálózat, nálunk a gondozási központok feladata - 
már ahol van ilyen. 
Mi a realitása a fenti igényeknek, azaz milyen esélyük van az idõseknek jelenleg a külsõ ápolási segítség 
igénybevételére? 

Elõször is nyilvánvaló, hogy ennél a korosztálynál a szociális és egészségügyi indikáció szinte 
kibogozhatatlanul összefonódik, s amíg a két terület finanszírozási szempontból mereven különválasztott, 
mindig lehetõség lesz az önkormányzat és az egészségbiztosítás egymásra-mutogatására, s nagyon 
megnehezül az ellátás. 

Másodszor: amíg a házi ápolást csak profitorientált magáncégek és szervezetek végzik a kliens 
költségére, az idõsek 95%-ának ez a szolgáltatás megfizethetetlen. 

Harmadszor: még költségmegosztás, s anyagi lehetõség esetén is gondot okoz, ha az ápolást az idõs 
számára ismeretlen személyre kell bízni; hiszen a korosz-tályra jellemzõ - s napjainkban nem is alaptalan - 
bizalmatlanság, valamint a csökkent szociabilitás miatt az idõs gyakran elzárkózik az ilyen segítségtõl, - 
legalább is lakásán. 

Negyedszer: az ismert polimorbiditás miatt az öregek ápolása különösen kényes és felelõsségteljes 
feladat, amely speciális szakértelmet igényel. Emellett az idõs gyakran “nyûgös”, “rigolyás”, “elégedetlen”, 
s még az ápolásra specializált személyek és szervezetek is szívesebben kitérnek az ilyen munka elõl. 

Ötödször: mivel a kor elõrehaladtával még az egészségesnek tekintett emberek önellátó-képessége is 
csökken, naponta mind hosszabb idõre kellene a felügyelet. Ugyanakkor ennek lehetõsége családon belül 
mind nagyobb nehézségbe ütközik /mert a házastárs is ápolásra szorul vagy már elhalt, a gyermekek vagy 
még dolgoznak, vagy már maguk is idõsek/. A home care pedig csak 1-2 órás ápolást tud eleve vállalni. 

Hatodszor: az idõs betegek között gyakoribb a mozgáskorlátozottság, a szellemi beszûkûlés /dementia, 
Alzheimer kór, stb./, az emocionális zavar, így az ápoló idõarányos leterheltsége, szellemi-fizikai 
igénybevettsége növekszik, amit kevésbé szívesen vállal, ha van könnyebben ápolható páciens is. 

A sor - azt hiszem - hosszan folytatható lenne. Amíg tehát egyfelõl /objektív és szubjektív okok miatt/ az 
idõsek home care igénye lényegesen meghaladja a többi korosztályét, addig másfelõl kielégítési esélye 
ténylegesen alacsonyabb. Ezt az ellentmondást - szerintem - csak egy olyan hálózattal lehetne feloldani, 
amelyik eddig is az idõsekre specializálódott: azaz a házi gondozói hálózat szakmai megerõsítésével s az 
ápolás orvos-szakmai felelõsségének biztosításával, azaz a családorvos és az eddigi szociális ellátás igen 
szoros együttmûködésével. Ehhez azonban a személyes jóakaraton és szemléletváltáson túl kemény jogi és 
finanszírozási gátakat kellene ledönteni. 

 

Elõadások 1995.