TARTALOM :

 

„TÉRJ BE HOZZÁNK JÉZUSUNK" LELKI SZEMMEL IS LÁTHATOK  A Duna Televízió mûsorából  RAVENNAI KÉPESLAP Szómagyarázatok TÓRA - TÖRVÉNY  AZ ELSÕ PARANCSOLAT  „ÖRÖKZÖLD" KÁTÉ :ISTENRÕL ÉS A BÁLVÁNYOKRÓL KÖTELEZÕ, KELL, TILOS - ÉS AMI KÖZÖTTÜK VAN Lelki útravaló egy napra AZ AGRÁRSZAKOKTATÁS SZEREPE AZ EURÓPAI UNIÓS KIHÍVÁSOKRA VALÓ  FELKÉSZÜLÉSBEN NYELV ÉS TÁRSADALOM TÚRMEZEI ERZSÉBET: HA NEM TESZEK SEMMIT SEM RAINER MARIA RILKE:   A NÉZÕ ISAAC BASHEVIS SINGER:   A RABSZOLGA MAKKAI SÁNDOR:   MEGSZÓLALNAK A KÖVEK

 
 

„TÉRJ BE HOZZÁNK JÉZUSUNK"

Vissza a Tartalomjegyzékhez
     Amikor tovább haladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevû asszony házába fogadta. Volt ennek egy Mária nevû testvére, aki leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Mártát pedig teljesen lefoglalta a sok felszolgálás. Ezért elõállt Márta, és így szólt: „Uram, nem törõdöl azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a szolgálatban? Mondd hát neki, hogy segítsen!" Az Úr azonban így felelt neki: „Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jobbik részt választotta, amelyet nem vesznek el tõle soha." (Lk 10,38-42)
     Kirõl szól ez az ige? Mi így szoktuk nevezni: ez Mária és Márta története. Vagyis róluk szól? Mártáról, akit teljesen igénybe vesz a nagy alkalom szolgálata? Máriáról, aki nem törõdik testvérével, csak leül Jézus lábához? Bizonyára róluk is szó kell essék, a két testvérrõl, még inkább a kétféle elgondolkoztató magatartásról. Alapjában ez az ige mégsem róluk szól. Ez az ige nem Mária és Márta, hanem Jézus története. Mint mindig, igazából most is Róla van szó. Valaki egyszer azt a tanácsot adta nekem: ha nem vagyok tisztában azzal, mi az ige üzenete, nézzem meg elõször, mit mond Jézusról. Próbáljuk ma így nézni igénket. Szinte ezt szeretném kérni: olvassuk el még egyszer figyelmesen, különösen, ha csak átfutottunk a jól ismert történeten - ezzel a szemmel, szívvel és kéréssel: mit mond Jézusról? „Üljünk le Urunk lábához" mi is, hogy megszólaljon Õ maga. Valahogy úgy, ahogy a 289. énekünkben énekeljük: „Mint édesatyja asztalát, ha körülveszi a család, úgy vesszük körül igédet, úgy hallgatunk, Jézus, téged." S ezzel a gondolattal, imádsággal csakugyan kirõl is szól ez az ige?
     A hozzánk érkezõ Jézusról. Lukács evangélista minden bizonnyal tudatosan fogalmaz így: „Amikor továbbhaladtak, betért egy faluba..." Igen, útról van szó. Ez az út Jeruzsálem felé, a szenvedés, a kereszt és sír felé - már tudjuk, a feltámadás felé vezetett. Errõl az útról senki és semmi nem tudta Õt letéríteni. Sõt, ezért jött nemcsak egy faluba, hanem világunkba. Hatvanad vasárnapja környékén vagyunk. Úgy is mondhatjuk: átmenetben a karácsonyi ünnepekbõl a böjti és húsvéti ünnepek felé. Aki megszületett, emberré, testvérünkké lett, annak útja nyílegyenesen vezetett a kereszt felé. Mindez pedig azért, hogy Atyánkat megbékítse, hogy a büntetést helyettünk elszenvedje. Hogy igazán mondhassa: meg vannak bocsátva bûneink, és nyitva az út az üdvösség felé. Áldjuk Jézust az útért, hogy „betért" hozzánk így, mindez elvégeztetett.
     Jézus azonban azóta is úton van, ahogyan valaki ezt adta címül könyvének: „Krisztus a világ országútján." S betér világvárosok blokkházaiba, eldugott falvak kicsiny házacskáiba. Egyszer egy egyedül élõ özvegytõl azt találtam kérdezni: nem nehéz így egyedül? Szinte szemrehányóan válaszolta: „Én sohasem vagyok egyedül, itt a Bibliám, az énekeskönyvem, itt van velem Jézus." Igen, ilyen „betérõ" Urunk van. S ahova betér, ott Õ a házigazda, Õ teríti meg az asztalt, Õ szolgál nekünk. Szava van hozzánk, és szavában erõ, útmutatás, kegyelem, újulás és üdvösség rejlik. Mintha leleplezés is lenne olykor ebben a szóban, mint történetünkben is. Az is azért van, hogy tanítson, útba igazítson, megtérítsen és üdvözítsen minket. Útjából nem esik ki senki sem. Bizonyos, hogy mindegyikünkhöz be akar térni, szólni. Talán volt is erre már alkalom, talán éppen ezeken a sorokon keresztül is ezt akarja tenni. És ha így nézzük igénket, még tovább is vezet. Kirõl szól ez az ige?
     A teljesen elfoglalt emberrõl is. Bizonyosan nem a vendéglátás és annak fáradalmai ellen szól igénk. Másutt kifejezetten így olvassuk: „A vendéglátásról meg ne feledkezzetek." Tudjuk, hogy Isten a másokról való gondoskodást ránk bízta. Sõt, itt éppen a „diakónia" eredeti értelme nyílik meg elõttünk: befogadni, asztalhoz ültetni és felszolgálni. A másikról való gondoskodás, az azzal való törõdéssel együtt bibliai, jézusi vonás. Ezt talán éppen ma kell hangsúlyozni, amikor szívek és ajtók inkább becsukódnak! Ráadásul: itt éppen Róla, Jézusról van szó, Õt lehet szolgálni, a házba befogadni! Urunk maga beszél errõl a királyi példázatban: amikor valakit befogadunk vagy meglátogatunk, felruházunk, vagy enni, inni adunk neki, akkor Õt szolgáljuk!
     Másról van itt szó. Arról, hogy ez a szép szolgálat olyan „sürgés-forgás"-sá lehet, ami veszélyes! Jézus aggódásról és nyugtalanságról beszél, amikor saját szorongásom és nyugtalanságom hajt a tettekbe. Arról van szó, hogy ez a szolgálat, ez az aktivitás teljesen lefoglalhat. Nincsenek napjainkban ilyen teljesen elfoglalt emberek? Akik büszkén mutatják a hónapokra elõre teleírt naptárjukat? S akik éppen ezért nem érnek rá ebbõl kiszakadva leülni? Nincs ilyen veszély egyházi életünkben? Nem vitás, ma igazán rengeteg a feladat, szinte eláraszt minket. Nem is ez a baj. De feladatról feladatra rohanva, ünneprõl ünnepre utazva, meg tud-e szólalni igazán Jézus? Vagy már csak a „magunkét" mondjuk? Nem lett-e az „étel" „életté", a megélhetés gondja a legfõbb kérdéssé nálunk is? Nem panaszkodunk-e kimerülten a másikra, aki nem vesz úgy részt a dolgokban? Nem lettünk-e szemrehányókká Urunkkal szemben is: túl sok a teher!
     Ebben a helyzetben kellene meghallani Jézus szavát: „kevésre van szükség, valójában csak egyre". Félreértés, hogy Jézus ezzel „aszkéta" életet kíván tõlünk. De meglátni a lényegeset, értékeket súlyozni és megkülönböztetni, azt igenis igen! Egy nyugdíjba induló testvérem idézte ezt a mondatot így: kevésre és egyre kevesebbre van szükség, valójában egyre! Nem kellene egyre inkább erre az „egyre" koncentrálni, más szóval egyre többet Õrá figyelni? Nem ez volna a keresztyén élet titka? S ha idáig érkeztünk, akkor még egyszer megkérdezhetjük: kirõl, mirõl szól ez az ige?
     A csendben Jézusra hallgatásról. Valaki megkérdezhetné: hát Jézus passzivitást kíván? Nem, távolról sem! De ha már idegen szót használtam, legyen szabad egy másikat ideírnom: receptivitást, nyitottságot kíván tõlünk. Történetünk fontos mondata: „Mária leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét." Mert most és itt mindent félre kell tenni, most és itt az Úr szólal meg! Igen, történetünk az igehallgatás története. Ez ma elsõsorban az istentisztelet kérdését érinti. Pontosan ez az istentisztelet szíve: Õ betér, megszólal, mi pedig lábainál ülve hallgatjuk Õt. Tudom, hogy istentiszteletünk megújulása elõttünk álló feladat sok-sok kérdésével, szembe is kell néznünk ezekkel. De az istentisztelet nem itt kezdõdik és végzõdik? Turóczy Zoltán püspökünk mesélte egyszer nekem egy csendes beszélgetésben: „Én még olyan istentiszteleten nem vettem részt, amikor valamit nem kaptam volna". Gondoljuk el, Turóczy Zoltán, a nagy igehirdetõ! És kiket hallgathatott! De õ komolyan vette Jézus szavát: „aki titeket hallgat, engem hallgat". Ezt a mondatot kellene igehirdetõknek és hallgatóknak egyaránt komolyan venni! S nem ilyen alkalom-e, ha otthon elcsendesedve kinyitom Bibliámat? Történetünkbõl következõen fel merem vetni így is a kérdést: van-e órám, vagy vannak-e perceim Számára? Vagy pedig elfoglaltságom ilyeneket nem enged meg? Mert ez is hozzátartozik az elõzõ kérdéshez: lármás világunkban (az eredeti szöveg errõl is beszél!), amikor annyian „szólnak", kiabálnak - idén ígéretekkel tele! -, hallgatjuk-e Jézus szavát? Ez valóban nyereség lenne. Pontosan ez a „jó rész", ami soha el nem vétetik tõlünk. Ez nem vétetik el sem bajban, sem halálban, sõt akkor ad erõt és életet! Hogyan is folytatódik a már idézett 289. énekünk? „Te segíts, hogy a fül, a szem figyeljen reád csendesen. És gondolatunk kösd ide, hogy egy se szálljon messzire. Áldd meg e csöndes perceket, hadd legyünk együtt teveled, és te add, hogy ne éhezzünk, add az élet kenyerét nekünk."
     Befejezésül olvassuk együtt Túrmezei Erzsébet néhány sorát a Hallgatás dalaiból:
 
„Csak szólj egy szót! És Jézus szólt.
Kimondta.
A szélütött szolga felült az ágyon
erre a szóra: mert ebben a szóban
erõ volt, hatalom.
Ne sírnék sok erõtlen szavamon?
És ne hallgatnék el, hogy Õ beszéljen,
hogy bennem Õ, a Krisztus szóljon, éljen?
Elhallgatok, s könyörgök hangtalan:
Csak szólj egy szót, s meggyógyul a szavam,
meggyógyul a szívem."
     Új szakasz felé haladunk egyházi esztendõnkben! De új szakasz kezdõdhet egyéni és egyházi életünkben is, ha komolyabban vennénk a hallgatás titkát:
 Nem ártana több csend, hallgatás!
 Még jobb lenne: egymásra is hallgatni!
 De az egyetlen szükséges: Jézusra hallgatni!
 Úgy legyen! Ámen.
 
                    Keveházi László
 
 
 

LELKI SZEMMEL IS LÁTHATOK

Vissza a Tartalomjegyzékhez
 „Isten világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok: milyen reménységre hívott el minket." (Ef 1,18)

     Akik szemüveget kénytelenek viselni, jól ismerik a helyzetet. Az orvos rámutat a számokra, a betûkre, s közben cserélgeti a lencsét, mindaddig, míg ki nem tisztul az elõbb még olyan homályos, torz látás. Ilyenkor fellélegezve jelzi a beteg, most tisztán látok, el tudom olvasni a legkisebb számot vagy betût is. Vannak, akik szemmûtéten estek át, s amikor az orvos sikeresen eltávolította a látást akadályozó hályogot szemükrõl, hallatlan örömmel élték át az új látás csodáját. Újra tisztán látni az emberarcokat, a megszokott környezetet, a természetet s a távolban húzódó tájat is, nagy ajándék. Isten ajándéka számunkra a szemünk világa. S hogy milyen nagy érték ez Isten elõtt, arra rámutatnak az Úr Jézus szavai: „A test lámpása a szem. Ezért ha a szemed tiszta, az egész tested világos lesz. Ha pedig a szemed gonosz, az egész tested sötét lesz. Ha tehát a benned lévõ világosság sötétség, milyen nagy akkor a sötétség." (Mt 6,22-23)
     Szemünk árulkodik arról, amit a belsõ emberben, szívünkben hordozunk. Visszatükrözi mindazt, ami gondolatként, érzésként, indulatként betölt bennünket. Egy tekintetbõl sugározhat szelídség, együttérzés, öröm s ugyanakkor mély szomorúság, de szikrázó indulat s megvetõ gúny is. Milyen sokat jelentett életünk útján egy-egy biztató vagy intõ tekintet. Kiváltképpen így érezhet a beteg, amikor a tekintetek „párbeszédébõl" meríthet újult erõt, hiszen csak arra maradt erõ, hogy még kinyithassa szemét, s fölnézzen arra, aki fogja a kezét, aki simogatja. A testi szem látásán ma már a legtöbb esetben lehetséges az orvostudomány segítségével javítani. A belsõ látáson, a szív látásán azonban csak az Úristen gyógyító, újjáteremtõ hatalma segíthet. A „természetes" emberszív ugyanis olyan kemény, mint a kovakõ. Az apostol így beszél errõl a késõbbiekben: „...elméjükre sötétség borult, elidegenedtek az Istennek tetszõ élettõl, mert megmaradtak tévelygésükben, és megkeményedett a szívük." (Ef 4,18) Az emberi ész, a ráció tehetetlen és vak mindazzal szemben, ami isteni kinyilatkoztatás és nem filozófia. Mindannyian szeretjük Exupéry meséjét, s belõle sokat idézzük azt a jelenetet, amikor a róka ezt mondja a kis hercegnek: „    Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerû: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan." S a titok mégsem olyan egyszerû! Hiszen Istennek terveit, akaratát, ígéreteit s mindazt, amit életünk megmentéséért elvégzett élet-odaadó szeretettel, csak a tõle kapott világossággal ismerhetjük fel. „Õ gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon elõttünk Isten dicsõségének ismerete Krisztus arcán" - vallja Pál apostol. (2Kor 4,6) A hit, az Istenbe vetett bizalom világosságára van szükségünk ahhoz, hogy megnyíljon a lelki szemünk. Ezért imádkozik az apostol, amikor az efezusi gyülekezetre gondol. S ezért kell imádkoznunk nekünk is, hogy Urunk szeretetével, bûneink sötétségét eloszlató irgalmával fölmelegítse tõle elfordult, benne bízni képtelen szívünket. Pál a damaszkuszi úton történtek után nem csupán a testi vakságból nyert újra csodálatos gyógyulást, de a Feltámadott lelki szemeit is megnyitotta. A hit látását kapja ma is az ember, akit a Lélek világossága érintett meg. S ez a látás a reménység éltetõ erejével ruházza fel szívünket. Olyan kegyelmi ajándékot jelent, mely által a legreménytelenebb helyzetben sem téveszti szem elõl az ember a feltámadott Jézus Krisztust! Õt, aki nagyobb a mi szívünknél. Õt, aki megítéli sötétségünket, bûneinket, de bûnbocsátó kegyelmével új élettel ajándékoz meg. Õt, aki halál fölötti diadalával mindazoknak utat nyitott az örök életre, akik bíznak benne. Akiknek Isten Szentlelke által megnyílhatnak lelki szemeik, azok áldott küldetésben járhatnak a mai, reménytelenség sötétjében vergõdõ világunkban. Hirdethetik, hogy életünk biztos oltalomra találhat Isten kezében. Bátoríthatnak, ha hit által Jézus Krisztus lakozhat bennünk, nagyobb az, aki bennünk van, mint az, aki a világban van. A Sátán ellen felölthetjük a tõle kapott fegyverzetet. S betegségben, próbatételek között, s amikor el kell mennünk innen, békességgel vallhatjuk: „Nem láthat bár e földi szem, Jézus, tiéd vagyok..."
     Micsoda öröm újra visszanyerni a megromlott testi szem látását. S még ennél mérhetetlenül nagyobb öröm szívbõl vallani Péterrel együtt: „Áldott a mi Urunk, Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élõ reménységre, arra az el nem múló, hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra." (1Pt 1,3-4) Akinek lelki szeme megnyílhat, egykor színrõl színre is láthat, s tudja, hogy az élete, a világ élete nem a vég, hanem a beteljesedés felé tart.
 

     Kérhetem s meg is kaphatom Istentõl: lelki szemmel is láthatok.
                                                                                Deme Dávid

     Miután eltávoztak, íme, az Úr angyala megjelent Józsefnek álmában, és így szólt: „Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok neked, mert Heródes halálra fogja kerestetni a gyermeket." (Mt 2,13)
     Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy megérintse õket, a tanítványok azonban rájuk szóltak. Amikor ezt Jézus észrevette, megharagudott, és így szólt hozzájuk: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tõlem õket, mert ilyeneké az Isten Országa." (Mk 10,13-14)
     Ez a két régi történet akár mai is lehetne. Ha kíváncsi vagy rá, miért, akkor most közösen utánajárunk a dolognak. Helyezd nyugodtan kényelembe magad! Szépen dõlj hátra a fotelban, mert gondolatban messzire kalandozunk. Nem, nem, a távirányítót hagyd most ott, ahol van, a TV csak fárasztana, nem lesz rá szükséged. Különben is a TV maga a tömény unalom. Sokat nézed? Buta egy doboz. Ha nézi valaki a családból, akkor menj át a másik szobába. Megvan? Csönd és nyugalom mindenütt? Na, akkor figyelj!
     Ugye elolvastad már a két igét? Ha nem, akkor el ne mulaszd, mert különben egy szót sem értesz majd az egészbõl.
 Tudod, az angyalokra érdemes odafigyelni, mert hát ki tudja, lehet, hogy szólnának ma is szegények, de olyan nagy a ricsaj és a lárma körülöttünk, hogy meg sem halljuk.
     Gondolom, rájöttél már arra, hogy mindkét elbeszélés Jézus életének történetébõl való, és ha tényleg kényelmesen ülsz, akkor biztos lesz türelmed arra, hogy kiderítsük, mi közünk van nekünk ezekhez.
     Az elsõ majdnem olyan, mint a mesékben. Van egy gonosz király, aki megölet minden két év alatti gyermeket. Csakhogy, tudjátok, ez a dolog egyáltalán nem mese, Heródes valóban annyira gonosz volt, hogy még a saját gyermekeit sem kímélte, ha a királyságát és a hatalmát kellett félteni.
     Ma, hála az égnek, nem kell tartani az ilyen vérengzésektõl, sõt tömegeket sem üldöznek hatalomvágyból, féltékenységbõl.
     A hatalom azonban ma sem mondott le arról, hogy a gyermekeket, azaz engem és téged, Isten gyermekeit, valahogy a hatalma alá ne kerítsen. Egy példa: ma nem üldöznek senkit sem a vallása, bõrszíne és politikai nézete miatt. Hirdetik a sokszínûség szépségét, és közben mindenkit egyforma és sokszor idétlen reklámokkal bombáznak. Azt akarják elhitetni velünk, hogy akkor vagyunk boldog emberek, ha minél többet eszünk, keveset sportolunk, és persze a lehetõ legtöbbet ülünk a TV elõtt. Sõt, az a jó nekünk, ha megveszünk mindenféle bóvlit. S ha valahogy kihajtottad az ártatlan, mit sem sejtõ szüleidtõl álmaid titokzatos tárgyát, hamar kiderül, hogy a szorgos, csak teérted élõ fejlesztõk már megint elõálltak valami újabb mütyürrel, és kezdõdhet minden elölrõl. Ma talán már nem minden olyan egyszerû, mint a kicsik meséiben, nem olyan világos, hogy ki akar segíteni és ki keresi a maga hasznát, vagy ki akar ártani. Magyarul: nem minden „jó fej", jó ember. „Hát, nem tudom...", mondaná erre - teljes joggal - a bölcs Menzel bácsi.
     Annyi biztos, Jézus szülei nem várták meg Heródes katonáit, hanem felkerekedtek, vállalták a hosszú utazás kényelmetlenségeit, elmentek Egyiptomba. Hallgattak az angyal szavára. Talán jó lenne néha nekünk is odafigyelni, fõleg akkor, ha az angyaloknál sokkal nagyobb valaki, Jézus szól.
     Mennyire különbözõ ennek a két királynak a magatartása! Az egyik eltaszít magától, a másik magához ölel. Az egyik a pusztulást, a másik az életet hozza. A földi király ígéri, hogy elmegy Jézushoz, azután fegyvereseket küld. Jézus pedig mindig keres téged, sõt királyságot ígér azoknak, akik még õszintén gyermekek.
     Hát, nem tudom...
     Annyi hitszegés, csalás és ámítás után, vajon kire hallgassunk?
 
                                                                Szarka István
 
 
 

A Duna Televízió mûsorából

Vissza a Tartalomjegyzékhez
Protestáns világ
 
 március 7. (szombat) 14.20
 március 8. (vasárnap) 7.40 (ism.)

Szegletkõ
 március 5. (csütörtök) 16.00
 március 8. (vasárnap) 7.08 (ism.)
 
 

RAVENNAI KÉPESLAP

 Vissza a Tartalomjegyzékhez
     Arra gondoltam, hogy miért ne osztanám meg másokkal is nyaralásom egy pillanatát. Az egykori Nyugatrómai Birodalom fõvárosában megismerhettem egy, eddig csak könyvekbõl ismert mûemléket. Ravenna történetében Galla Placidia uralkodása egy új, békés korszak megszületését jelentette, amely kedvezett az építészetnek és a díszítõ mûvészetnek.
     A város császári negyedében található a császárnõ mauzóleuma, amelyet 425-430 között építtetett az uralkodónõ. Az épületet eredetileg Szent Lõrinc tiszteletére emelték, az egykori palotakápolna narthexéhez csatlakozva.
     A császárnõ síremlékét hasonlíthatjuk egy ékszerdobozhoz vagy egy gyöngykagylóhoz, amelyekhez hasonlóan az építmény is magában rejti kincseit. Külsõ architektúrája a római hagyományokat követi, téglából készült, és olyan egyszerû, hogy semmit sem árul el a belsõ tér gazdagságából.
     Belépve a mauzóleumba olyan érzés fogott el, mintha a hajdani mester fölém varázsolt volna egy nyár esti égboltot. A kupola sarkaiban az evangélistákat jelképezõ négy szárnyas alak, a tetramorphos úszott. A perspektíva különös játéka figyelhetõ meg a kupola mozaikjában. A koncentrikus köröket alkotó csillagok a középen elhelyezkedõ kereszt felé egyre kisebbekké válnak. Az égbolt kék színe már a bejárat feletti boltíven kezdõdött, ám itt a csillagok helyett stilizált virágkelyhek díszítették az ív belsõ felületét. Egyenlõ szárú kereszt az épület alaprajza, száraiban a díszes lunettákra érdemes felfigyelnünk. Itt látható a Jó Pásztor alakja, Szent Lõrinc mártír ábrázolása, galambok, amelyek a keresztyén szimbolikában a hitre szomjazó lelkeket ábrázolják, valamint az élet vizét keresõ szarvasok is.
     Nyugati hagyományok szerint a Megváltót itt is ifjú, szakáll nélküli férfiként ábrázolta a mozaik készítõje. Krisztus naturalisztikus környezetben egy sziklán ül, és bot gyanánt nagy aranykeresztjére támaszkodik. A mû értelmezéséhez az alakját körülvevõ hat fehér bárány adja meg a végsõ segítséget. Krisztus a Jó Pásztor, aki nyáját õrzi, átvitt értelemben keresztyén népére vigyáz. A Jó Pásztorral szemben Szent Lõrinc mártíromsága látható. A tógába öltöztetett szent egyik kezében nyitott Szentírást tart, a másikkal pedig a mártírsorsot jelképezõ keresztet fekteti a vállára. A képmezõ közepén a szent attribútuma, a tüzes rostély látható. Ettõl balra nyitott oltárszekrény a négy evangéliummal. Számomra érdekes volt még az apostolok alakja és a felettük látható kagylódíszítés, de sorolhatnám még azokat a talán mellékesnek tûnõ motívumokat, mint a szõlõinda, akantuszlevél vagy az a meanderminta, amelynek kompozíciója akár egy mai mûvész alkotása is lehetne.
     Írásban nagyon nehéz megfogalmazni az olyan élményt, amelyet egy-egy festmény, szobrászati alkotás vagy mûemlék épület megismerése ad. A kép segítségével összegzett gondolataimmal talán érthetõbbé válik mások számára mindaz, amit közölni szerettem volna. Remélem azt, hogy másokban is kedvet ébresztettem az utazáshoz, felfedezéshez, megismeréshez! Furcsának tûnhet, hogy egy V. századi síremlék kapcsán élményrõl beszélek, de így vált minden valósággá számomra, amit addig csak írásokból, fotókból ismertem. A felismerés öröme határtalanná vált bennem, amikor ott álltam, és láttam mindazt, amit évszázadokkal elõttünk építettek, belecsöppenve egy régi világba, átérezhettem az akkori emberek gondolatait.

                                                            Grászli Bernadett
 

Szómagyarázatok

Vissza a Tartalomjegyzékhez
 
mauzóleum: nagyméretû síremlék, amely Mauszolosz görög helytartóról kapta a nevét
narthex: az ókeresztény és bizánci templomok elõcsarnoka
architektúra: építészet, építõmûvészet
tetramorphos: a négy evangélista jelképeinek összefoglaló elnevezése
perspektíva: a térbeli tárgyak síkon való ábrázolásával foglalkozó tudomány
lunetta: félkör alakú falmezõ ajtók és ablakok felett
naturalisztikus: természetes jellegû
szimbolika: jelképek ábrázolása (szimbólum = jelkép)
attribútum: a képzõmûvészetben az ábrázolt személy jelképe
akantusz: a medvetalp nevû növényrõl mintázott görög-eredetû díszítõelem
meander: görög eredetû geometrikus díszítõelem, amelyet a kis-ázsiai Meander folyóról neveztek el
Galla Placidia: a Nyugatrómai Birodalom császárnõje a Kr. u. V. században
rostély: Szent Lõrinc vértanú attribútuma
Szent Lõrinc: keresztyén vértanú a Kr. u. III. században

 TÓRA - TÖRVÉNY

Vissza a Tartalomjegyzékhez
     A cím hallatán több ismert és egymással összefüggõ fogalom kerülhet elõtérbe: Mózes öt könyve, a tekercs a Zsinagógában, a Tízparancsolat, Isten akarata. A biblikus szóhasználatban Isten törvényét jelenti, általában a Pentateüchost (Mózes öt könyve) nevezi meg. A „törvény" az evangéliumokban is használatos. Éppen Jézus az, aki a zsidókhoz szólva általánosabb értelmet ad a szónak. „Nincs-é megírva a ti törvényetekben" (Jn 10,34).
     Ugyanakkor Jézus az, aki nem eltávolítja, de közelíti kortársait és minket is a törvényhez s Õ az, aki megadja valódi jelentését: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem." (Mt 5,17)
     A törvény szó a magyar nyelvhasználatban már igen korán megjelenik, az elsõ említés a Halotti Beszédbõl való. A szó valószínûleg a honfoglalás elõtti török szavakkal áll kapcsolatban, s ha ez igaz, akkor a szó jelentései között már a XIV. században több változat is megtalálható, közöttük a szokás, jogszokás jelentés is. Ha a mai köznyelvi jelentését keressük a szónak, ez is tartalmazza az imént említett formát. Értelmezõ Kéziszótár: 1. Az államhatalom legfelsõbb szervétõl alkotott jogszabály. 2. Az igazságszolgáltatás. 3. A társadalmi magatartás (íratlan) szabályainak összessége. 4. Az objektív világ szabályszerûségeinek tudományos megfigyelésen és következtetésen alapuló megállapítása.
     Látható ezekbõl a jelentésekbõl, hogy a Krisztus által betöltött törvény még csak meg sem említtetik. Igaz, hogy a jelentések között szerepelhet az erkölcsi törvénynek megfelelõ szóhasználat, ez azonban még mindig távol van az említett Krisztus által betöltött biblikus jelentéstõl. A jelenlegi nyelvhasználókra a 90-es évek politikai és kulturális változásai is igen erõs hatással vannak. Világos tehát, ha megmarad a törvénynek a joghoz, jogszokáshoz kötõdõ jelentése, akkor egyre inkább távolodunk a biblikus jelentéstõl.
     „Micsoda tehát a törvény?" - hangzik Pál kérdése a Galata levélben, ugyanitt olvasható a válasz is.
     „Tudván azt, hogy az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteibõl, hanem a Jézus Krisztusban való hit által, mi is Jézus Krisztusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hitbõl és nem a törvény cselekdeteibõl; mivel a törvény cselekedetibõl nem igazul meg egy test sem." (Gal 2,16)
     „Ekként a törvény Krisztusra vezérlõ mesterünkké lett, hogy hitbõl igazuljunk meg."
                                                                            (Gal 3,24)
 
                                            Tölli Balázs
 

AZ ELSÕ PARANCSOLAT

 
Vissza a Tartalomjegyzékhez
     Ne legyen más Istened!
     Vagyis: Egyedül engem tekints Istenednek! Mit jelent az, hogy van Istenem? Felelet: Isten az, akitõl az ember minden jót vár, és akihez minden bajban menekül. „Istenem van" tehát azt jelenti, hogy szívem szerint bízom és hiszek Benne; vagyis egyedül a szív bizodalma és hite alkot Istent, vagy hamis istent. Ha igaz a te hited és a te bizodalmad, igaz a te Istened is; ahol viszont téves és hamis a bizodalom, ott nincs az igaz Isten sem. Mert e kettõ: hit és Isten összetartozik. Mondom tehát: amire szívedet hagyod és bízod, valójában az a te istened.
     Vigyázz, és hadd, hogy egyedül én legyek a te Istened! ÉN, én elégítlek meg, és én segítelek ki minden nyomorúságból, csak azt ne engedd, hogy máson csüngjön és máson pihenjen meg a te szíved.
     Nem egy ember azt hiszi, hogy van istene és mindene bõven, ha van pénze és vagyona. Olyan hetykén és biztosan hagyatkozik rá, és kérkedik vele, hogy fittyet hány mindenkire. Lásd, ennek is van istene: Mammon a neve.
     Ez a helyzet annál is, aki abban bízik, és azzal kérkedik, hogy nagy tudománya, bölcsessége, hatalma, pártfogója, rokonsága és becsülete van: ennek is van istene, de az nem az egy igaz Isten. Ezt megint abból állapíthatod meg, hogy mennyire elvakult, elbizakodott és gõgös az ilyen ember ezeknek a javaknak a birtokában, viszont mennyire elcsügged, ha nélkülözi vagy elveszti azokat.
     Így mármost könnyen megérted, hogy mit és mennyit követel ez a parancsolat: vagyis az ember egész szívét, és azt, hogy egyedül Istenben bízzon, senki másban. Hiszen könnyen kitalálhatod, hogy ha Istenünk van, azt nem tapinthatjuk és nem foghatjuk meg ujjunkkal, zsebre sem vághatjuk, szekrénybe sem zárhatjuk. Ellenben úgy fogjuk meg Istent, hogy szívünk ragadja meg Õt, és csüng Rajta.
     A világ tele van hamis istentisztelettel és bálványimádással. Soha nem volt ugyanis egyetlen nép sem annyira elvetemedett, hogy ne alkotott és ne gyakorolt volna valamilyen istentiszteletet. Mindenki azt tette saját külön istenévé, akitõl jót, segítséget és vigasztalást remélt.
     A pogányok valójában az Istenrõl költött vélekedésüket és vágyálmukat teszik istenükké, és az üres semmiben bíznak. Ez történik minden bálványimádásnál. Mert ez nemcsak abból áll, hogy az ember képet állít fel, és azt imádja, hanem ez fõként a szív ügye, amely másfelé bámul, teremtményeknél, szenteknél vagy ördögöknél keres segítséget és vigasztalást.
     Még egy hamis istentisztelet van ezen kívül. Ez a bálványimádás azt a lelkiismeretet terheli, amely saját cselekedeteiben keres segítséget, vigasztalást és üdvösséget, arra vetemedik, hogy Istentõl kicsikarja a mennyet. Úgy bízik ebben, és úgy hivatkozik rá, mintha semmit sem akarna Tõle ajándékul venni.
     Azt azonban mondjuk meg az egyszerû híveknek, hogy jól jegyezzék meg, és tartsák meg ennek a parancsolatnak az értelmét, vagyis azt, hogy egyedül Istenben kell bíznunk, és csupa jót kell Tõle remélnünk és várnunk! Azt hiszem, mi németek éppen azért nevezzük Istent õsidõk óta minden más nyelvnél szebben és találóbban a „gut" (jó) szócskáról „Gott"-nak, mert Õ olyan örök forrás, amelybõl csupa jóság ömlik, és amelybõl árad mindaz, ami jó és jónak nevezhetõ.
     Noha sok jóban emberek részesítenek minket, mégis az a valóság, hogy Istentõl kapjuk mindazt, amit parancsa és rendelése szerint kapunk. Éppen ezért nem szabad elutasítanunk azokat a közvetítõket, amelyek arra valók, hogy teremtmények révén kapjunk jót, nem is szabad elvakultan más utat-módot keresnünk, mint amit Isten parancsolt, mert ez azt jelentené, hogy nem Istentõl fogadjuk el, hanem azt, hogy magunktól várjuk.
     Vigyázzon tehát mindenki arra, hogy ezt a parancsolatot mindennél nagyobbra tartsa, és tréfának ne vegye! Jól kérdezd ki és vizsgáld meg szívedet, és majd meglátod, hogy egyedül Istenen csüng-e vagy nem.
     Emlékezzél csak, vagy kérdezõsködjél, és mondd meg nekem: Mire mentek végül is azok, akik minden gondjukat és igyekezetüket arra fordították, hogy sok vagyont és pénzt harácsoljanak? Rájössz majd arra, hogy fáradozásuk és munkájuk kárba veszett, vagy még ha sok kincset halmoztak is össze, az úgy elporladt, és úgy elhordta a szél, hogy maguk sohasem élvezték vagyonukat, utánuk pedig sohasem maradt a harmadik örökösre.
     Jól tanuljuk meg tehát az elsõ parancsolatot, hogy lássuk, mennyire nem tûri Isten azt, hogy elbizakodjunk, vagy hogy bízzunk bármiféle más dologban. Fõként pedig azt kívánja, hogy olyan biztosan reméljünk Tõle minden jót, hogy becsületesen és célegyenest haladjunk elõre.
 

„ÖRÖKZÖLD" KÁTÉ

 Vissza a Tartalomjegyzékhez
 

ELSÕ PARANCSOLAT:

ISTENRÕL ÉS A BÁLVÁNYOKRÓL

     Nagy oka van annak, hogy Luther az elsõ parancsolatot nemcsak „elsõnek", hanem „fõparancsolatnak" is nevezte. Feltûnt ugyanis neki, hogy a Tízparancsolat mindkét bibliai lelõhelyén (2Móz 20,1-6; 5Móz 5,1-10) ez a különös közbeiktatás található az elsõ és a többi kilenc parancsolat között: „Mert én, az ÚR, féltõn szeretõ Isten vagyok, aki megbüntetem a vétkeket, de irgalmat gyakorlok azokon, akik szeretnek engem". Sõt! Nemcsak a közbeiktatást vette észre reformátorunk, hanem azt is, hogy a parancsolat összetett szövegezésû. Egyfelõl benne van az a kívánság, hogy Õ legyen a Benne hívõ számára az elsõ és a legfontosabb; másfelõl pedig elválaszthatatlanul hozzákapcsolja azt a kívánságát, hogy a Benne hívõ forduljon el a bálványoktól. Amikor Mózes a Sinai-hegyrõl lehozta a kõtáblákat - rajtuk a „tíz igével" -, akkor egy olyan nép számára hozta el Isten követelõ és szövetségbe állító akaratát, amely Egyiptomból, a bálványok hazájából indult el, és Kánaán, az „Ígéret földje" felé tartott, ahol ugyancsak bálványimádó népek laktak. Szüksége volt tehát arra, hogy mindig szeme elõtt legyen: nemcsak Istene van, aki kihozta õt Egyiptomból, a „szolgaság házából" egy szabad életre, hanem bálványok is léteznek, melyek e földi lét minden pontján és minden helyén megkísértik, hogy rabul ejtsék és újra szolgává tegyék. Isten és a bálványok együtt jelentkeznek, hogy szabaddá tegyenek, vagy szolgaságba döntsenek.
     A Kis Kátéban a rövidség a zseniális megoldás, mellyel a kérdésre felel: „Mit jelent az, hogy ,ne legyen más Istened'? Ez azt jelenti, hogy mindennél jobban kell Istenben bíznunk". Benne van ebben a válaszban a hitnek az az értelme, ami elsõsorban az evangélikus keresztyének között volt használatos, de ami - sajnos - napjainkban szinte teljesen ismeretlenné vált. Ma a hiten általában Isten iránti engedelmességet, vagy nem ritkán a keresztyén tanítás elfogadását értik. Luther viszont másra gondol. Lelki szemei elõtt az az Ábrahám lebeg, aki úgy lett „a hit fejedelme", hogy Isten hívó szava nyomán elhagyta a biztonságosat és az ismert világot a bizonytalanért, mivel Istenre hagyta életét, egész jövendõjét. Luther a Kis Kátéban arra szorítkozik, hogy ezt a legfontosabbat mondja el: „A hit azt jelenti, hogy nem kételkedem Istenben és Isten igéjében, ígéreteiben." Énekeskönyvünkben mindezt klasszikus tömörséggel - ugyanakkor könnyen megtanulható formában - fogalmazza meg: „Ha késik is segítsége, Ha várat is magára, Nincs kétségem, szava igaz, Ígéretét beváltja. Bízzál hû népe Istennek! Ti, szülötti Szentlelkének, csak várjátok az Urat!" (Ék. 402,4)
     A Nagy Kátéban részletesebben kifejti a bálványimádás és az istenhit közötti különbséget (lásd 8. oldal).
     Luther tanítása világos és egyszerû. Nemcsak az a bálvány, amit a kéz kiformál, hogy mágikus bizalommal rátekintsen, kezébe vegye, s elhajítsa, ha csalódott benne, hanem az is, ami ebben a földi életben az értékskálán megelõzi Istent: pénz, hatalom, befolyás, munka, család, emberi kapcsolatok, megrögzött szenvedélyek. Lehetnek bálványok Isten drága ajándékai is, ha felborul az a sorrend, melyet Isten az elsõ parancsolatban elénk szab, s melyhez ragaszkodik. A döntõ mozzanat „a szív bizodalma".
     A reformáció két óriásának - Luthernak és Kálvinnak - az elsõ parancsolat értelmezésében jelentõsen eltér az álláspontja. Kálvin szerint „objektív bálványok" vannak, amit az ember keze kiformál, vagy akár lefest: az már bálvány. Ezért nincsenek Krisztust ábrázoló képek, nincsenek feszületek és nincsenek oltárok a református templomokban, családi hajlékokban. Ezért - bár udvariasan és a kímélõ szeretet nevében nem szokás hangoztatni - lényegében „bálványimádásnak" tartják oltárainkon a feszületet, a Krisztust ábrázoló festményeinket. Viszont nincsenek tekintettel arra, hogy ábrázolás nélkül, egyszerûen a bizodalmas ráhagyatkozással is lehet valaki bálványimádó. Fontos tudnunk, hogy a református tanítás szerinti „második parancsolat" nem többlet az evangélikus tanítással szemben, hanem egy merev és formális törvényértelmezésnek átplántálása a mi mai életünkbe. Luther nem kevesebbet, hanem ellenkezõleg, többet mond akkor, amikor arra int, hogy a szív bizodalma dönti el az istentiszteletet vagy a bálványimádást életünkben.
 
            Magassy Sándor
 

KÖTELEZÕ, KELL, TILOS - ÉS AMI KÖZÖTTÜK VAN

Vissza a Tartalomjegyzékhez
     A hasonló címû írásban arra próbáltam feleletet keresni, miért veszi körül életünket a tiltás és kötelezés korlátja. Mi van vagy ki áll emögött, mi az oka és célja?
     Sokat gondolkodtam, mi is lehet a belsõ mozgatója annak, hogy a mai ember olyan idegesen és elutasítóan ad választ, és olyan nehezen viseli el a rendfenntartás e kemény határköveit. Megpróbáltam beleélni magamat különféle helyzetekbe, hogy jobban érthessem a sokszor kategorikus ellenállást. Ami kötelezõ, már csak azért sem akarom megtenni. Ami tilos, az a leginkább vonzó. Néhány példa.
     Beszéltem olyan szülõvel, aki ezt mesélte: „Ha szeretném, hogy a gyerek enni jöjjön, ezt mondom: te nem jöhetsz most az asztalhoz, míg mi vacsorázunk. Akkor biztosan oda akar jönni."
     Kedves esetet mondott el egyik ismerõsöm. Sok évvel ezelõtt történt egy kutatóintézetben, hogy egy jó szamócafajta elterjesztését tervezték. A „gyors" módszer a következõ volt. Kihirdették az ott dolgozóknak, hogy egy igen ritka fajta, s ebbõl egyetlen szálat sem szabad elvinni. Biztosan tudták, hogy a következõ évben valamennyi dolgozó kiskertjében lesz belõle egy jó darab.
     Hogyan is próbáljuk meg lerázni a kell és tilos kényszerû igáját? Hát úgy, hogy ha már nem szabadulhatunk meg tõle teljesen, legalább megpróbáljuk határait lazítani, hatályát kitolni, magunk meghatározni, hogy a tilos mettõl tilos és a kötelezõ meddig az! Kell lenni türelmi szakasznak, s ezt aztán rugalmasan alakítjuk szükségleteinknek megfelelõen. Valahogy így: A lámpa piros, tilos átmenni! A gyalogátkelõhely keskeny, az útszakasz jól belátható. Semmi jármû sehonnan - hát átszaladok! Hányszor élünk ezzel a megoldással! Egy vasúti élmény: Nemdohányzó fülkében ülõ utas rászólt néhány fiatalra, akik rágyújtottak. Õket úgy látszik sértette szabadságuk ilyen korlátozása, s úgy álltak bosszút, hogy a peronon teleszívták magukat füsttel, majd kinyitották a fülke ajtaját, s befújták az egészet az utasra.
     Tulajdonképpen ez egy harc, hadüzenet nélkül. Sok-sok idõ és energia megy el ebben a látszólag vértelen küzdelemben. Pedig hát voltaképpen „vérre megy".
     A tilos - akármilyen furcsa is - mégis voltaképpen egy irányt jelez. Negatívumával kitûz egy végpontot számunkra: „Erre nem, hanem arra!" Ha jól figyelünk, észrevesszük, hogy e két szó egymással összefügg. Míg behatárolja, körülveszi, irányítja, szabályozza mindennapjainkat, megjelöl egy utat is, amelyen járni nem lehet, hanem szükséges. Ha saját életemet nézem, el kell ismernem, hogy nincs választási lehetõségem. Élek, elindultam egy úton és valami felé tartok. A célomat beirányozhatom, megtervezhetem, tagadhatom, és sodródhatok is...
     Két pont között legrövidebb út az egyenes. Lehet persze sok-sok kanyarral, kitérõvel vagy vargabetûvel is menni, csak legfeljebb nem ér oda az ember, ahová szeretett volna eljutni, vagy eljuthatott volna!
     Most azonban figyeljünk egy kissé a szabályzók szabályozójára! Életünk Isten által adott iránya a Tízparancsolat „tilos és kell"-je között húzódik. Csak néhány mondat: Ne legyen más istened - de Isteneddé legyen az Örökkévaló! Ne vedd hiába Istened nevét - de használd, szólítsd, éld meg, hogy kapcsolatot kész teremteni veled! Ne ölj - de védj minden életet!
     Isten törvénye különbözik a világi szabályzóktól. Önmagunkat vezetjük félre, ha megpróbáljuk vélt függetlenségünk érdekében azokkal azonos módon kezelni, átértelmezni, finomítani, módosítani, hatálytalanítani, vagy akár semmibe venni. Ezt földi törvényekkel meg lehet tenni, sõt, idõnként ez még szükséges is. Isten „kell"-je és „ne tedd"-je azonban még a világi rendeket is átfogja, és megszabja azok irányát. A világi szabályzók az élet lehetõségét biztosítják. Isten rendje és parancsolatai magát az életet jelentik. A kötelezõ, kell és tilos között vezetõ úton Isten életadó keze van fölöttünk. „Elõírhatok nekik ezernyi törvényt, azt gondolják, nem tartozik rájuk." (Hós 8,12)
 
                Asbóth Lászlóné
 

Lelki útravaló egy napra

Vissza a Tartalomjegyzékhez
     „Az igazak ösvénye olyan, mint a felragyogó világosság, amely egyre világosabb lesz a teljes délig."
(Péld 4,18)
     Ha Jézus Krisztusra, mint a világ világosságára figyelünk, akkor már el is szakadtunk a sötétségtõl.
Bûnünk ugyan még árnyékot vet utunkra, mely látásunkat zavarja, mégis, akármilyen sötét is legyen az út, az éjfél elmúlt, mert a kereszt legyõzte az örök sötétséget, így hát mindannyian a nappal felé haladunk. Hogy a hitben meg tudjunk állni addig is, amíg fölkel a nap, és eljön a reggel, azért vet ránk idõrõl idõre Isten egy-egy fénysugarat ragyogásából. A kereszt gyermekei örülnek, mert az Úr valóban feltámadt, és minden hívõ az örök húsvét felé halad.
                  Gottlob Spörri

AZ AGRÁRSZAKOKTATÁS SZEREPE AZ EURÓPAI UNIÓS KIHÍVÁSOKRA VALÓ FELKÉSZÜLÉSBEN

Vissza a Tartalomjegyzékhez
     A társadalmi változások gazdasági következményekkel is járnak, amelyekhez a nemzetgazdaság minden területén alkalmazkodni kell. Közismert hazánk európai uniós csatlakozási törekvése, amely további kihívásokat jelent mindannyiunk számára. Az európai uniós csatlakozás függvénye az, hogy milyen mértékben tudunk felkészülni és alkalmassá válni a fokozott követelmények teljesítésére. A nemzetgazdaság és a társadalom minden területét, így a mezõgazdaságot, illetve az e körben mûködõ agrárfelsõoktatást is érintik az említett hatások.
     A Pannon Agrártudományi Egyetem Mosonmagyaróvári Mezõgazdaságtudományi Kara, mint Európa elsõ agrárfelsõoktatási intézménye, korszerû stratégia kidolgozásával és annak folyamatos megvalósításával készült az intézménnyel szembeni követelmények teljesítésére. A mezõgazdasági termelõ tevékenység és az élelmiszerfeldolgozás tulajdonviszonyainak, méreteinek megváltozása miatt intézményünk a képzési rendszert továbbfejlesztette, kiegészítette az intézmény profilját. Arra mindenképpen törekszünk, hogy az óvári jelleget, az itteni fontos és követendõ tradíciókat megtartsuk, de alkalmasak legyünk az új kihívások tejesítésére. Ez érvényes mind az elméleti, mind pedig a gyakorlati képzésben.
     Az ún. alapképzésben négy szakon folyik az oktatás:
 - Általános agrármérnöki szak
 - Gazdasági mérnöki szak
 - Élelmiszer-minõségbiztosító mérnöki szak
 - Német nyelvû szakfordítói mérnöki szak
     Emellett kiterjedt posztgraduális képzési rendszerünk van, aminek a legújabban beindított része a szaktanácsadói szakmérnöki képzés. A képzési rendszer legmagasabb foka az ún. PhD (doktori) képzés. Kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezünk, amelyek lehetõvé teszik Európa kilenc országában, továbbá Izraelben, az Egyesült Államokban és legújabban Ausztráliában hallgatóink farmgyakorlaton való részvételét.
     Az egyetem hármas fõ feladataiból az oktatáson túl széles körû kutatómunkát végeznek az egyetem oktatói, kutatói, és egyre erõsödõ, szélesedõ feladatként végezzük a szaktanácsadást.
     Az európai uniós követelményeket elsõsorban úgy igyekszünk kielégíteni, hogy a képzésben a rendkívül jó alkalmazkodó képességet kívánjuk a hallgatók számára átadni. Ez azt jelenti, hogy az élet számos területén a tulajdonképpeni mezõgazdasági szakterületen túl az élelmiszeripar, a hazai nemzetközi kereskedelem, a pénzintézetek és más hasonló kapcsolódó területek szakember-ellátásához hozzájárulunk. Nagy hangsúlyt fektetünk a szakképzés mellett arra, hogy a végzett hallgatók igazi értelmiségi jellemzõkkel is rendelkezzenek. Általános mûveltségüket az alaptárgyakon belül humán, illetve mûvészeti jellegû tárgyak oktatásával is fejlesztjük. Szolgálja még mindezeket a széles körû kulturálódási és sportolási lehetõség is.
     Intézményünk hallgatókkal szembeni követelményrendszere nagyon szigorú, de mint ahogy a hazai termelésben is a minõségre kell törekednünk, ugyanezt kívánjuk érvényesíteni az egyetemi képzésben is.
                    Dr. Iváncsics János
     (Elhangzott 1997. november 13-án, a Szabadegyetem elõadásaként. Maga az elõadás nagyobb terjedelemben foglakozott az intézmény történetével, az európai kapcsolatokkal, az írásban megküldött szövegben a professzor úr elsõsorban a mosonmagyaróvári egyetemet mutatja be a leendõ hallgatóknak.)
 
 

NYELV ÉS TÁRSADALOM

Vissza a Tartalomjegyzékhez
     Nyelvrõl és társadalomról szólván nyelvészként nem a mûvészet szubjektív, nem is a vallás erkölcsi alapú, hanem a tudomány objektív megközelítését követem. Nem azt mondom tehát el, amit én elképzelek, nem is azt, aminek lennie kellene, hanem azt, ami van.
     A nyelvtudományi alaptétel így hangzik: nyelv és társadalom egymást föltételezõ módon, egymástól elválaszthatatlanul összefügg. Nyelv nélkül nincs társadalom, társadalom nélkül, társadalmon kívül nincs nyelv. Ez a tény világossá teszi az emberi nyelv alapvetõen fontos voltát. S azt is, hogy a nyelvvel való foglalkozás nem úri passzió, hanem a társadalom és az egyén érdekében egyaránt szükséges foglalatosság.
     A nyelv Kosztolányi szerint valóság. Igen! Valóság, hiszen füllel halljuk, kézzel fogjuk (ha könyvet, levelet vagy újságot veszünk kezünkbe). A legdemokratikusabb jelenség, mert mindenkinek rendelkezésére áll, mindenki belátása szerint bánhat vele (használhatja a legszentebb fogalmak s a legaljasabb gondolatok, érzések kifejezésére egyaránt). Gazdagoké és szegényeké, kicsiké, nagyoké. Mindenkié. S bizony titokzatos is. Azt hisszük róla például, hogy romlik. Pedig mi használjuk lehetõségén alul. Azt is mondjuk, kihalt. Pedig beszélõi hagyták el, lettek hûtlenek hozzá. (Többnyire úgy, hogy egy másik nyelvre váltottak át.) Szavainkkal fölemelünk és porba sújtunk. Boldoggá és boldogtalanná teszünk. Békességet szerzünk, s holtig tartó gyûlölködések magját vetjük el. Törvényeit kutatva gyakorta megtréfál bennünket. Ezer arca van. Állandóan újul, mégis konzervatív. A megõrizve újításnak, az újítva megõrzésnek csodálatos mestere.
     A továbbiakban a magyar nyelvrõl lesz szó, éspedig nyelvpolitikai értelemben. Azaz a magyar nyelv pillanatnyi helyzetérõl beszélek. Nem arról, ami benne most zajlik, hanem arról, ami helyzetére jellemzõ. Négy kritérium szolgál vizsgálódásunk alapjául. Forrásaink pedig túlnyomórészt számszerûsíthetõ, tehát statisztikailag is kifejezhetõ adatok lesznek.
     A magyar nyelv teljesítõképessége. Röviden: a magyar a 20. század végi társadalom valamennyi nyelvi kommunikációs szükségletének a kielégítésére alkalmas nyelv. A nyelvhasználat valamennyi szintjén (családias-mindennapi, szakmai-tudományos, publicisztikai-szépirodalmi) maradéktalanul betölti összes funkcióját. Magyarországon zökkenõmentesen biztosítja a nyelvi kommunikációt. Kisebbségi körülmények között nem mindig. Ennek két oka lehet. 1. A körülmények nem engedik a nyelv teljes körû használatát (például nyelvtörvény tiltja). 2. A kétnyelvû kisebbségi magyarok egy részének magyar nyelvtudása már hiányos, s hiányos nyelvtudással nem lehet zökkenõmentesen kifejezni gondolatainkat, érzéseinket.
     Az írásbeliség. Fontos tényezõ, mert stabilizálja a nyelvet. Ha tehát van írásbeliség, s az el van terjedve a nyelvközösség tagjainak a körében, akkor a nyelv stabilitása magas fokon biztosítva van. Írásbeliség nélkül nincs köznyelv, köznyelv nélkül nincs társadalmi modernizáció. A magyar a 13. századig visszanyúló írásbeliségével a régi írásbeliségû nyelvek közé tartozik. A ma élõ nyelvek közül 15-20 elõzi meg. Ami az írni-olvasni tudást illeti: ma kb.
2 %-ra tehetõ a magyarországi analfabéták számaránya (emelkedõ tendenciát mutat). Szomorú tény, hogy a funkcionális analfabéták száma ennek többszöröse, s bizony szintén emelkedõ tendenciát mutat. További gondok jelentkeznek a kisebbségi magyarság körében. Számosan (fõként az emigráns magyarok utódainak a körében) nem ismerik a magyar helyesírást, így a magyar nyelvû írásbeliség produktumai számukra nehezen hozzáférhetõek.
     A területi elterjedtség. Magyarországon a magyar nyelv elterjedtsége teljes. Határainkon kívül vannak olyan területek, sávok, amelyek a magyar szempontjából ún. magas koncentráltságú területek: ezeken a területeken a magyarság százalékaránya 80 és 100 % közötti. Idetartozik Dél-Szlovákia, a magyar-román államhatár északi felének romániai sávja és Székelyföld, valamint a Vajdaságnak a magyar-jugoszláv államhatár melletti része, továbbá Kárpátaljának a magyar-ukrán határral érintkezõ sávja. A nyelvterület szélein általában a magyarság már csak szórványos. Az asszimiláció itt, illetõleg a belsõ szórványokban (Erdély: Mezõség) a legnagyobb, az emigrációban pedig a leggyorsabb. Ha történetileg nézzük: a magyar nyelv területi kiterjedésének eddigi maximumát Mátyás király idején érte el. A török uralom óriási emberveszteséget s a magyar nyelvterület déli, dél-keleti részének a jelentõs zsugorodását hozta. Trianon óta a magyar nyelvterület tovább zsugorodik, s a folyamat (itt nem részletezendõ okokból) egyre gyorsabb. A szomszédos országok alaptörekvése ugyanis az, hogy különféle módon és eszközökkel elérjék az államhatároknak etnikai és nyelvi határokká alakítását.
     A népességi viszonyok. Amit vizsgálnunk kell: az anyanyelvûek száma; a magyart nem anyanyelvükként beszélõk száma; a népességdinamika; a nyelvközösség korfája. Napjainkban a magyar anyanyelvûek száma már nem éri el a 14 milliót. A fogyásnak két oka van. Egyrészt a magyarság (elsõsorban is a magyarországi magyarság) biológiai eredetû fogyása (kevesebb az újszülött, mint az elhalálozó). Másrészt az asszimiláció: magyar anyanyelvûek más nyelvûvé válása a kétnyelvûség közbeiktatódásával. Az asszimiláció lehet erõszakolt, kényszerített (=asszimilálás), s lehet spontán, természetes (=asszimilálódás). A magyarul is beszélõ nem magyar anyanyelvûek száma a nyolcvanas évek elején fél millió volt a becslések szerint. Ma már nincs ennyi. Hogy pontosan mennyien vannak, nem tudjuk megfelelõ fölmérések hiányában. Ami a népességdinamikát illeti: a kép magyar szempontból lehangoló. 1980 óta a magyarországi magyarság 1997 végéig kis híján 600 ezerrel fogyott, s ha így megy tovább, néhány év múlva az ország lakossága 10 millió alá süllyed. Az elõrejelzések sem biztatóak. Andorka Rudolf szerint, ha nem következik be fordulat, akkor a népesség néhány évszázad alatt elfogyhat. A népességstatisztikai adatok mögött számos társadalmi, társadalomlélektani, gazdasági, politikai tényezõ együttes hatása rejlik. A demográfiai fogyás következmény, s túlnyomórészt negatív társadalmi okok következménye. A magyarországi társadalom jelentõs része ma súlyos gazdasági, egészségügyi, erkölcsi, értékrendbeli zavarokkal küzd (a lakosság negyede él 1998 elején a létminimum alatt és környékén!), eszmények, sikerélmények, jövõkép nélkül, a szolidaritás aggasztó csökkenésével, s egyre többen válnak önpusztító életviteli formák és cselekvések (alkohol, dohányzás, drog, kriminalitás) rabjává. Lazul az anyanyelvhez kötõ tudati-érzelmi kapcsolat. Szegényedünk a családot alapító és megtartó akaratban és a mûveltségben egyaránt. Ijesztõ mértékben csökken a jövõ iránti elkötelezettség. A hungaropesszimizmus néven emlegetett jelenségnek - társadalmi gyökerei vannak, gondoljunk a magyarság 20. századi kálváriájára - a magyar kisebbségekre való áttevõdése nagymértékben felgyorsíthatja asszimilálódásukat. Ami a magyarság korfáját, tehát életkor szerinti differenciálódását illeti: a magyar nyelvközösség az ún. koros közösségek közé tartozik, s mint ilyen, az öregedõ közösségek tipikus jeleit mutatja. Nevezetesen: több az idõs, mint a fiatal, sok a nyugdíjas az aktív keresõkhöz képest, egyre kevesebb aktívnak kell eltartania egyre több inaktív embert. S ez önmagában is súlyos gazdasági kérdéseket vet föl, függetlenül a gazdaság állapotától. Jelenleg különösen a magyarországi magyar lakosság korfája rendkívül torz.
     Zárásul. Nyelv és társadalom elválaszthatatlanul összefügg. A magyar nyelvnek olyan jövõje lesz, amilyen jövõ a magyar nyelvközösségre vár. Hogy a magyar nyelvközösségnek milyen jövõje lesz, az elsõsorban e közösség tagjaitól függ. Alapigazság, hogy a jövõjéért minden közösség csak a mindenkori jelenben tehet. Ennek tudatosítása-tudatosulása szükséges, bár nem elégséges föltétel ahhoz, hogy a magyar szempontból nyugtalanító jelent ne kövesse még nyugtalanítóbb jövõ.
                    Dr. Kiss Jenõ
     (Elhangzott 1998. február 5-én, a Szabadegyetem elõadásaként.)
 
 
 

TÚRMEZEI ERZSÉBET:

HA NEM TESZEK SEMMIT SEM

Vissza a Tartalomjegyzékhez
 
 
Betegeinknek
Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Most megnyugoszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,

új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erô, gyôzelem...
ha nem teszek semmit sem,
 csak engedem, hogy szeressen az Isten.

 

RAINER MARIA RILKE:

A NÉZÕ

Vissza a Tartalomjegyzékhez
 
 
Nézem a vihart, mely tépi a fát:
ellangyosult napokból kél fel,
szorongó ablakomra ráver
s a messzeségbõl jön oly hírrel,
mit barát nélkül szív nem bír el,
nõvér nélkül nem ölel át.

A vihar rohan és átformál,
erdõn s idõn keresztüllép,
s idõtlen minden ott, ahol jár,
a táj, akár egy õsi zsoltár:
komolyság, súly és öröklét.

Amivel küzdünk, míly parányi,
s ami velünk küzd: végtelen.
Hagynánk e vihart úrrá válni
rajtunk úgy, mint a földön bármi,
mi is tág lennénk s névtelen.

Amit legyõzünk, kicsit érõ,
s kicsinnyé tesz a diadal,
ami örök az égigérõ,
nekünk hajolni nem akar.
Az angyal õ, az Ószövetség
küzdõinek ki megjelent:
ellenfelének vágya láttán,
mely megfeszült, érchúr a hárfán
ujjával érintette testét,
s mély dallamokat pengetett.

Kit ez az angyal letarol,
- s õ oly gyakran felhagy a harccal -
az naggyá nõve, büszke arccal
lép ki a kemény kéz alól
mely átformálta rátapadva.
Nem csábítják diadalok.
Úgy növekszik, hogy gyõztes rajta
Az, aki mindig a nagyobb.
(Farkasfalvy Dénes fordítása )

 
 
 

ISAAC BASHEVIS SINGER:

A RABSZOLGA

Vissza a Tartalomjegyzékhez
 
     Az a regény, ami éppen húsz évvel ezelõtt elnyerte a Nobel-díjat, jiddis nyelven született Amerikában. (Magyarra fordította: Walkóné Békés Ágnes.) Szerzõje lengyel földrõl emigrált az Újvilágba, ahogyan hõsének is két haza adatott.
     A regénybeli Jákob Jeruzsálembe menekül a véres és zûrzavaros XVII. századi Lengyelországból. Gyermekét már olyan világban neveli fel, ahol hitéért nem kell üldöztetést szenvednie. De meghalni visszatér oda, ahol valaha a boldogságot kereste, megkapta, õrizte, harcolt érte, s végül elvesztette. Megtalált viszont egy igazságot, amihez végig hû maradt, így élete és halála e bizonyosság felé fordította az emberek figyelmét.
     Jákobot, az istenfélõ zsidó tanítót fiatalon nagy csapás éri. A kozákok kiirtják családját és sok hitsorsosát, õt eladják rabszolgának egy távoli vidékre. A megpróbáltatásokon két erõ segíti keresztül: a lelkébe ivódott õsi tanítások, a Szentírás ismerete és egy lengyel nõ szerelme. Ettõl kezdve két olyan világhoz kötõdik, amely kibékíthetetlen ellentétben áll egymással. Õ, aki úgy tanulta, van szabad akarat, az embernek választania kell jó és rossz között, nem tud és nem akar lemondani sem hitérõl, sem boldogságáról. Hazakerülése után próbál megoldást találni életére, de ez csak ideig-óráig sikerül. „Környezetét figyelve Jákob azt tapasztalta, hogy a törvények és szokások Istenre vonatkozó részét az egyházközség fenntartás nélkül követi, de az emberekkel való bánásmód elõírásait büntetlenül megszegi... Istenhez akartak jók lenni, de vajon mit kíván Isten az embertõl és az õ jóságától? Mi egyebet követel egy apa gyermekeitõl, mint hogy egymással szemben ne kövessenek el igazságtalanságot?"
     Mit remélhet Jákob a szabálytalan életével, titkaival? Lesújtanak rá az emberek alkotta világ törvényei és az emberek formálta Isten-tisztelet, vallásos hagyomány. Ahogy a bûn és bûnös nem maradhatott meg az Édenkertben, ugyanúgy a bûnbeesett világban sem létezhet egyetlen édeni tisztaságú, igaz szerelem.
     Nem szabadok vagyunk, hanem rabszolgák mindannyian - szolgái a bûnnek. Megkötöznek a bûnök, amiket ellenünk elkövettek. A bûnök, amiket mások ellen elkövettünk. A vágyak is béklyóvá válnak. Jákobnak tehetetlenül szembe kell néznie a szeretett nõ szenvedésével, aki õmiatta egy egész világot veszített el. „Az ember valójában igába van fogva - ismeri fel -, és minden vágya egy-egy rost a kötélben, amely õt járomban tartja."
     Jákob, a szolgai akarattal megáldott lélek a kétségbeesés mélypontjára jut. „A földi és túlvilági boldogság elvesztésébe jó ideje beletörõdött már, reményvesztetten szolgálta Istenét, készen rá, hogy bármely pillanatban a pokol tüzébe juthat." Neki már valóban csak Isten maradt, akitõl lehajtott fejjel várja büntetését. S feladatként a gyermeke, akiért Isten tovább vezeti.
     Marad még egy biztos támpont az életében: az a tudat, hogy felesége, Sára szent volt Isten elõtt. Hogy Isten nem a földi törvényekkel, hanem a szeretettel szövetséges. Nem is meri remélni, hogy ez egyszer az emberek elõtt is nyilvánvalóvá válik... Enélkül is végigmegy a neki kijelölt úton.
     Honnan jött, hová jutott el Jákob, a szabadító Isten utáni õszinte vágyódását mindvégig megtartva? Az örökölt hittõl - a boldogságért vívott küzdelemben - a megszenvedett meggyõzõdésig. Van-e ennél keskenyebb út? Út a Tóra-Istentõl a Kereszt-Istenig. A kötelességtõl az evangéliumig. Mert Jákob megbékélten végzi életét. „Ha az emberek erejük teljében érzékelnék e dolgokat, állapította meg magában, másképpen szolgálnák Istent." S Jákob történetében valahol rejtetten ott van a Megfeszített, az Emberfia -  egy Isten-arc, amely hasonlít Krisztuséra.
     Van-e jobb könyv, mint ami tükröt tart, önvizsgálatra késztet, nyomon követi a lelkiismeret kérdéseit? Miközben áldozatok is vagyunk, hol terhel minket felelõsség? Hol húzódnak az egymást megértés határai emberek között?
     Mi, akik a keresztbõl is törvényt formálunk felebarátaink ellen, tudunk-e a mélységbõl olyan bizalommal Istenre és az általa teremtett világra tekinteni, mint a zsidó regényhõs, aki egy meghurcolt nép fia, egy vérengzõ korszak gyermeke? „Jákob a magasba emelte tekintetét: »Vezess, Isten, vezess! A Te világod ez.«"
                            Goór Judit

MAKKAI SÁNDOR:

MEGSZÓLALNAK A KÖVEK

Vissza a Tartalomjegyzékhez
 
     Ameddig a szemed ellát a templom dombjáról, minden a földesúré volt. A faluban mindenki az õ cselédje. Mind az õ kenyerén éltek. Alig érdemes a szóra az a néhány holdacska, amit az eklézsia mondhatott a magáénak, meg az a hat kis földecske, amit hat parasztcsalád szerzett magának. De ezek is, így-úgy a földesúr ajándékából vagy az õsei adományaképpen keletkeztek. A földesúr jószívû, hevesvérû, gondtalan, igazi magyar volt. Persze tönkrement a végén. A saját hibáin kívül nagy, világrengetõ események is közbejátszottak erre. A föld kicsúszott a lába alól, s õ búcsút mondott a földnek. Elment. Új, furcsa világ köszöntött be a faluba. A földeket felosztották. Megszûnt a domínium. De más dolog is következett. Az eklézsia egyszerre a halál partjára jutott. Mert az eklézsia tulajdonképpen a cselédekbõl és azok gyermekeibõl állott. Régi cselédség volt ez, a földesúr õsei telepítették az õseiket ide. Nyelvben, vallásban egy kis szigetet alkottak, és nemzedékrõl nemzedékre cselédkedtek és dicsérték az Istent a domb tetején álló öreg templomban. Most pedig ezek a cselédek, akik az „úr dolgából" éltek, föld nélkül, tehát kenyér nélkül maradtak. Õk nem kaptak az osztozkodásból. Mehettek a világnak. Mentek is. Minden vasárnap újabb és újabb családok búcsúzkodtak a templom elõtt, prédikáció után.
     A fiatal tiszteletes úr és az öreg templom vasárnapról vasárnapra láthatták, mint apad el a gyülekezet, mint az elfolyó vér a halálos sebekkel ütött testbõl.
     - Maholnap nincs kinek prédikálnom! - mondta sóhajtva a tiszteletes úr a feleségének. A templom nem tudott szólani. De gondolkozott. Nagyon szomorú gondolatai voltak. A falain repedések cikáztak végig a gondolatai terhétõl, és mohos fedélzete keservesen meg-megroppant. Én azt gondolom, jobb, hogy nem tudott beszélni. Ki tudná elbírni egy ilyen öreg templom gondolatait?
     Végre egy vasárnapon az utolsó cseléd is búcsút mondott a templom elõtt. Öreg, családtalan ember volt, elszegõdött valaminek egy másik, még álló szigetre.
     A tiszteletes úr és a hat paraszt ember, akiknek volt földcselédjük, nagybúsan egyedül maradtak. Mikor ezek is hazafelé szállingóztak, a tiszteletes úr visszamarasztotta Jánost, a kurátort. János valami negyven-negyvenöt éves, értelmes, komoly ember volt, írástudó mind a két értelemben, mert tudott betût vetni és a Bibliában is járatos volt.
     Sokáig állt a tiszteletes úr a templom elõtt, a dombon, és a tekintete messze elkalandozott hegyek-völgyek felett. A kurátor illedelmes hallgatással várta, mit akar. Végtére köhentett egyet, hogy szóljon már.
     A tiszteletes úr összerezzent, aztán kezét a kurátor vállára téve, megszólalt:
     - János, maga becsületes, igaz barátom volt, és hû szolgája az eklézsiának. Látja, hogy itt vége mindennek. Hát gondoltam, megmondom magának, mit határoztam. Jobb lesz maguknak is, ha én is elmegyek innen.
     Az öreg templom gerendázatán és falain nyöszörgõ ropogás futott végig. A templom figyelt és gondolkozott.
 A tiszteletes úr folytatta.
     - Hat család, aki maga is alig él, papot nem tarthat többé. Eddig úgy-ahogy az uradalom tartott el engem. Sovány kenyér volt, nem panaszlom, szívesen ettem, hogy összetartsam a nyájat. De most már vége. Mióta az uradalom megszûnt, csak nyomorgok. A kis papi földet meg nem tudom használni, mert nincs hozzá marhám, felszerelésem. Feleségem van, gyermekeim vannak. El kell mennem.
     - Mi többet nem kapunk pásztort! - szólt csendesen a kurátor, a távolba meredve.
     - Hozzácsatolják valamelyik anyaegyházhoz és beszolgáló lelkészt kapnak.
     - Ritkán látjuk mi azt. Tudom, mi az, tiszteletes úr. Benövi a fû a templom küszöbét. A kocsma küszöbe meg elkopik a csizmáinktól. Ez az, ha megszûnik az anyaegyház.
     - Nem járták sokat a templomot eddig se - válaszolt a tiszteletes úr. - Ha ritkábban hallják a hívó harangot, szívesebben jõnek.
 A kurátor a templom felé fordult. Levette a kalapját. Nézte, nézte az elfeketült falakat, az öreg tornyot, a mohos fedelet.
     - Ez a templom összedõl, ha nem lesz papja - mondotta meggyõzõdéssel. - A ház is, ha nincs állandó gondozója, magában   összedül lassankint. Nem bír üresen állni. A templom se. Mert ha kevesen is jöttek, de jöttek. Aztán a templom tudja, hogy vannak, akik hozzá tartoznak. Aztán az emberek, ha nem is jõnek, de tudják, hogy van templom és pap. Higgye meg, tiszteletes úr, az a nagy dolog, hogy van templom és pap. Az emberek rosszak, és sûrûn járják a kocsmát. De néha a toronyra néznek, és a szemüket a torony az égre emeli. Mutatja, hogy van Isten. Hallják a harangot, és eszükbe jut az imádság. Tudják, hogy a tiszteletes úr imádkozik a templomban, és ez jólesik nekik. Megkérdik, mirõl beszélt a pap? És örömmel bólogatnak rá, mert igaz. Mert kell a népnek a pap meg a templom. Higgye meg, kell. Nem olyan rossz a nép, ha jó papja van. De még egy öklömnyi pap is jobb a semminél. Pásztor nélkül elvész a nyáj. Még van egy kis nyája, tiszteletes úr.
     - Mind igaz, János. Dehát nem tudok megélni.
     A kurátor magába mélyedt. Erõsen töprengett. Le is ült a templom küszöbére. Nagyon meggondolkozott. Hosszú percek     múlva megszólalt:
     - Gondótam volna valamit, tiszteletes úr. Csak paraszti ésszel gondótam, de szívesen. Hat ember nem tarthat papot, igaz. Urat nem tarthat, habár illenék, hogy úri módon tartsa a nép a papot. De ha tiszteletes úr is akarná, lehetne valahogy. Dolgozzunk együtt. A papi földet meg az én földemet vegyük egybe. Legyünk egy család. Hiszen családja a papnak a nyája. Én adok marhát és szerszámot a munkába, meg a családomat. Négy fiam, két leányom van, meg a feleségem is jódógú. A tiszteletes úr tanuljon meg velem dolgozni, meg a gyermekei is, meg a felesége. Amit az Isten ad, legyen közös. Aztán a gyermekek összeházasodnak majd, gyermekeik lesznek, és mindig lesz eklézsia. Egy fiút mindig papnak adunk, és mindig lesz pap. A többi öt családot is összetartjuk és testvérek leszünk. Nem veszünk el. Megmaradunk. A tiszteletes úr szombaton nem fog dógozni, hogy készülhessen a prédikációra. No, jó lesz?
     A kurátor ragyogó arccal nézett a papra. Maga is gyönyörködött, hogy ki tudta találni.
     A tiszteletes úr félig tréfásan, félig komolyan nézett reá. A feleségére gondolt. A felesége jó gazdasszony volt és munkás asszony is, de úri asszony. Nemes származás. Iskolázott lélek. Zongora és szépirodalom volt a fényûzése. A gyermekeket úri iskolába járatták a városban. Urakat és úri asszonyokat akartak nevelni belõlük. A pap felnevetett. Furcsa gondolatai vannak ennek a parasztembernek! ... S mégis jólesett neki ez a beszéd.
     Jólesett az öreg templomnak is. Ablakszemei felragyogtak a napsugárban, és a torony ablakán fehér galambokat röpített ki a levegõbe, mint vidám kacagást.
     - Hogy jutott az eszébe ilyen? - kérdezte a tiszteletes úr mosolyogva.
     - Rég töprengek rajta - felelt János becsületes önérzettel -, de nem tudtam vóna így ... de most kigyütt, mintha csak súgták volna. Mintha a templom súgta vóna, úgy mondtam. De állok mellette. No, tiszteletes úr, széna vagy szalma?
     - Tudom, hogy a templomért meg az eklézsiáért mondta, János. Tudom, hogy szívbõl mondta, János. De nem gondolta meg jól. Nem lehet ezt megcsinálni...
     - Csak szeretet kell hozzá - mondta a paraszt nyugodtan (mert nem magától beszélt, hanem az öreg templom súgta neki) - csak szeretet kell, hogy a tiszteletes úr lehajoljon hozzánk ... mert megbecsülnõk érte családjával együtt! Nem lenne kisebb, tiszteletes úr. Hiszem, hogy a többi öt családok is így gondolkoznak, ha elmondom nekik. Hallja csak, úgy súgja valami nekem, hogy régen így kellett volna ... mindig.
     - Hát majd beszélek róla a feleségemmel, János - mondta a pap mosolyogva. - De nem hiszem. Nemigen lehetséges.
     Délután odaheveredett a pap a családjával a templom árnyékába, a pázsitra. Elmondta a dolgot. A papné nevetett. - Bolond az a János! - mondta. - Nem lehetünk mi parasztok! El kell mennünk innen, ahol tehetséged szerint megfizethetnek. Holnap menj be a püspökhöz, és érdeklõdj utána, hova-merre lehetne? Az õszre már kell hogy valami más otthonunk legyen.
     Alkonyat felé odaballagott a kurátor, ragyogó arccal vezetve az öt parasztot, a menyecskéikkel együtt. Mind mosolyogtak.
     - Megbeszéltük - jelentette a kurátor. - Mind akarják. Mind örvendeznek. Mind egy család akarnak lenni. A jó Isten súgta nekem ezt! ... - áradozott boldogan.
     - Megtanítom tehenet fejni, tiszteletes asszony! - mondta kacagó jószívvel egy menyecske.
     - Én fonni és szõni! - tódította a másik.
     - Én kévét kötni! - kiáltotta a harmadik.
     - Ugyan János - szólt a papné nevetve -, miért bolondította el ezeket az embereket? Csak nem gondolja, hogy én parasztasszony leszek, hogy az uram parasztember lesz? Kap õ eklézsiát, amilyen csak kell! Nem azért tanult, mit képzel?
     Mintha leforrázták volna a társaságot. Az már más, ha megvetik õket! Akkor nem szóltak semmit. Ha ilyen büszke a tiszteletes asszony, akkor persze hiába! Megszégyellték magukat. Elkullogtak. A pap megnyugtató szavakat mondott, miközben érezte, hogy a szívében valami összeomlott. A parasztok búsan szállingóztak haza.
     Ekkor hideg szél kezdett fújni, és a szélben keservesen sírt az öreg torony. A szél meglóbálta a kis harangot és az szaggatottan zokogott. Az ég beborult. Hirtelen vihar közeledett. Nagyot villámlott az ég alján és messzirõl fenyegetõ, tompa dörgés morajlott fel.
     A papék bemenekültek az elsõ, kopogó esõcseppek közt a házba.
     A világra nagy sötétség ereszkedett. A sötétségben sivító szél körülfogta az öreg templomot. Az öreg templom csak az emberekkel nem tudott beszélgetni, a széllel tudott.
     - Mivel törjem meg a lelkét annak az embernek? - kérdezte a széltõl. - Mivel gyõzzem meg, hogy itt kell neki maradnia? Mivel rázzam fel a lelkiismeretét?
     A szél dörgés, villámlás és zuhogó zápor között felelgetett a maga nyelvén. Végre megegyeztek valamiben. A szél hirtelen elnyargalt nagy messzire, és egy hegy tetején megállva, egész erejét összeszedte.
     Az öreg templom nagyot sóhajtott. Borzongó recsegés futott át a bordáin. Aztán elnémult és várt megadással.
     Ekkor a sötét, dörgõ, villámló, záporos éjszakában, minden erejébõl bömbölve zúdult rá a szél a hegyrõl...
     Irtózatos roppanás, és a torony végigvágódott a földön, ezer darabra zúzódva. A harang sikoltva repült a papi ház fedelére, és kalimpálva, csengetve, jajgatva gurult az ajtó elé.
     Újabb szélroham, még rettentõbb, még ítéletnapibb ... az öreg templom úgy, ahogy állt, összerogyott, és halálsikoltása és végsõ hörgése megremegtette az egész falut. Az öreg templom meghalt, hogy felrázza a pap lelkiismeretét.
     Sírva állottak felette reggel mindnyájan.
     - Vége az Isten házának! - zokogták. - Végünk van nekünk is. A tiszteletes úr elhagy, a templom utána dõlt. Isten elhagyott minket.
     - Menjünk a kocsmába! Igyuk le magunkat! - üvöltötte kétségbeesetten, vad haraggal a kurátor. Az arcokon valami rettentõ, istenkáromló dac vonaglott végig:
     - Menjünk! - ordították.
     De a pap megragadta a kurátor karját, és átszellemült arccal, az égre nézve, kezét esküre emelve kiáltott fel:
     - Megálljatok! Isten szólt itt nekem és nektek! A templomot újra kell építeni. Úgy segéljen meg az Isten engem, amint újraépítem! Itt maradok.