Nagypéntek és Húsvét
elválaszthatatlanok egymástól. Mégis nagyon
különböznek. Amíg Nagypéntek sötét
árnya vetõdik a világra, Jézus szenvedésének
fájdalmával, megvettetésének gúnykacajával,
gyötrõdõ lelkének kínba fojtott kérdésével,
véres haláltusájával, addig Húsvét
fénye, tisztasága, Jézus fényalakja üde
hajnala az emberiségnek. Valami, Valaki egészen más.
Immár nem közülünk való, hanem túlnani,
Istentõl érkezõ.
Míg Nagypéntek fekete, gyásztörténelem,
tehát história, addig Húsvét élet, erõ,
diadal, a hit diadala. Ahogyan fájdalom nélkül nincs
öröm, jajveszékelés nélkül nincs szabadulás,
halál nélkül nincs élet, temetés nélkül
nincs feltámadás. Ez a három nap csendes igazsága
és igaz isteni csodája. Krisztus az új teremtés.
Az isteni új.
Nagypéntek tragikus esemény
- fájdalmat és megrendülést kiváltó
iszonyatával együtt - arról tanúskodik, honnan
nyerhetjük mi emberek az élethez szükséges túláradó
szeretetet. Így lesz a kereszt mindnyájunk menedéke.
Ezért Nagypéntek nem a legszomorúbb napja a világtörténelemnek,
hanem a legvigasztalóbb forrása minden isteni szeretetnek.
Isten a kereszt borzalmában befejezettnek
nyilvánítja a köztünk és közte fennálló
ellenségeskedést, és sajátos megegyezést
kínál. Egyfelõl megállapítja Tõle
történt elidegenedésünket, másfelõl
elveszi ennek súlyos terhét rólunk, és megtört
kapcsolatunk félelmetes konzekvenciáját Krisztusra
helyezi. Méltán énekeljük; Jézus élte
életemnek, halálomnak halála. Letetted énértem
lelked, mély ínségbe leszállva... Soha én
ezt nem tudom meghálálni, Jézusom. (Ernst Christoph
Homburg 1605-1681)
A kereszt a kiengesztelõdés
- megbékélés eseménye, és hirdettetik
azóta is minden istentiszteleten, minden nemzedék megmentésére
s üdvösségére.
Az ellenségeskedés kemény
küzdelme befejezést nyer. Ígéretek sokasága
hangzik. Elfogadott, magáénak mondott az Isten. Övé,
vagyok, övé lehetek, s Õ az enyém.
Ha pedig valaki a megbékélés
- kiengesztelõdés üzenetét lelke mélyéig
hatni hagyja és befogadja, maga is új teremtés lesz.
Krisztusi új egzisztencia részese. Új irányt
vesz az élete, új értékek ragyognak fel elõtte.
Feltámadt benne a Krisztus.
Feltámadt-e egyáltalán
Õ maga? - hangozhat az ellenvetés. Ez a kérdés
kezdettõl fogva izgatta Jézusnak mind a követõit,
mind az ellenségeit. Ha csupán abból a páli
vallomásból indulunk ki, mely szerint Krisztus feltámadása
nélkül hiábavaló egész keresztyén
hitünk, más szóval egész keresztyén egzisztenciánk
csalás és ámítás, akkor különösen
érthetõ, hogy az elõttünk járó
nemzedékek épp oly fontosnak vélték a Krisztus
feltámadása kérdésének helyes megválaszolását,
mind ahogy a jelen Krisztus tanúi sem kerülhetik meg.
Csupán két elgondolkoztató
tény valóságára utalok.
Az egyik; a tanítványok
„színeváltozása”.
Jézus halála után vert
sereg kétségbeesett „katonáiként” szétszéledtek.
Szellemi-lelki tanácstalanság, félelem, menekülés,
néma szótlanság jellemezte õket. Húsvét
után épp az ellenkezõjét tapasztaljuk magatartásukban.
Bátorság, bizonyosság, tanúságtevés
Urukról, szenvedés vállalása, mártírságra
készség.
Mi idézte elõ e rendkívüli
belsõ lelki „színeváltozást”? Valaminek történnie
kellett. S ez nem lehetett más, mint hogy Jézust életre
teremtette az Atya. A Mester újra él. Az Atya igazolta hatalmával
nagypénteki halálát, és értelmezte küldetését.
Ügyének folytatódnia kell, mert tõle kapott felhatalmazást.
A mandátum megerõsítést
nyert. Ki merné kétségbe vonni, ha a legfélelmetesebben,
a mulandóságon is úrrá lett? Ez szétfeszítette
a történetiség kereteit, túl van az ellenõrizhetõség
határán, az intellektus korlátait is ledöntötte.
A transzcendens titokzatos hatalma lépett be az immanens törvényeknek
kiszolgáltatott világba. Az isteni gyõzött az
evilági fölött, hogy hirdesse, az egész teremtettség
megújul a Feltámadottban. Õ a boldog kezdet.
A másik; a Feltámadott megjelenései.
Nem feladatunk a megjelenések hogyanjának kutatása
és interpretációja. A páli tanúságtevés
az elsõ korinthusi levél 15. fejezetében nyert rögzítést.
Az Élõ megjelenik Péternek, azután a tizenkettõnek,
majd nem kevesebb mint 500 keresztyén testvérnek, az Úr
testvérének, Jakabnak, és végül a Saulusból
lett Paulusnak. Pál levele Kr. u. 56 vagy 57 tavaszán íródott.
Mintegy 23-24 évvel Jézus halála után. Pál
tehát még személyesen ismerhette azokat, akik a megjelenés
részesei voltak. Hitelessége aligha kérdõjelezhetõ
meg. A valóság elferdítéséhez
nem fûzõdhetett érdeke.
Egy bizonyos, hogy sem az evangéliumok,
sem az Újszövetség egyéb írásai
nem kívánják a feltámadás hogyanjának
titkát megfejteni. Levetett saruval állnak az isteni beavatkozás
életet teremtõ titka elõtt, s csodálattal szemlélik
a Feltámadott felismerésének sejtelmes örömét.
Méltán kérdezhetjük,
melyek a Krisztusban való új élet ismérvei?
- Akiben feltámad a Krisztus, örvendez
a Krisztushoz kötöttség szabadságának. Életét
áthatja Krisztus tanácsoló, bátorító,
vigasztaló igéje és szentségi közelsége.
Szabaddá válik a szeretetre, a segítésre, az
áldozatkészségre, nyitottá az ember és
világa iránt. Szabaddá lesz a bûntõl
és Gonosztól, ha benne mélyen lakozik és igazán
él a Krisztus.
- Akiben feltámad a Krisztus, komolyan veszi
küldetését, hogy személyes hozzájárulása
által emberibb, Jézus-arcú világ körvonalai
rajzolódnak ki. Menedéket kap benne az otthont keresõ.
Hivatást nyer a talentumos. Kenyeret az éhezõ. Társat
a magányos. Méltányosságot az élet napfényes
oldaláról kisodródott. Elismerést a fiatal.
Megbecsülést az idõs. Jogos igazságot az eltiport.
Hazát a hontalan. Esélyt a különb életre
a megtévedt. Felemelkedést a nemzet, összetartozás
felelõsségét az emberiség.
- Akiben feltámad a Krisztus, komolyan veszi
a mulandóság feletti gyõzelem tényét
és kiteljesedésének ígéretét.
Krisztus halál feletti diadala a legnagyobb gyõzelem. A halál
halt meg a kereszten. Isten országának az elõvételezése
történt az elsõ húsvétban. Kiteljesedésekor
nem lesz többé bûn, halál és gonosz.
Ez az ország érkezik, jön közénk. Ez az
ország lesz a miénk ama napon. Ezért imádkozhatjuk
megalapozottan Krisztus feltámadásának bizonyosságában:
Jöjjön el a te országod!