Ünnepnapot mondunk a héber „sabbát" szócska nyomán. Ennek eredeti jelentése „feiern", vagyis szüneteltetni a munkát. Isten a hetedik napot az Ótestamentumban elkülönítette, ünnepül rendelte, és megparancsolta, hogy azt minden más napnál szentebbnek tekintsék. Ez a parancsolat az ünneplés külsõ rendje szempontjából csak a zsidóknak adatott, mégpedig az, hogy ne végezzenek durva munkát, és pihenjenek. Késõbb túlságosan megszigorították ezt, és durván visszaéltek vele, gyalázták és nem tûrték Krisztus olyan cselekedeteit sem, amelyeket õk is elvégeztek volna azon a napon.
     Ez a parancsolat tehát szó szerinti értelme szempontjából egyáltalában nem vonatkozik ránk keresztyénekre, mert ugyanolyan külsõ dolog az, mint az Ótestamentum más rendelkezései. Krisztus pedig mindezt már szabad tetszésünkre bízta. Jegyezd meg, hogy ünnepnapokat nem az értelmes és tanult keresztyének kedvéért tartunk, hanem elõször is olyan testi okok és szükségletek miatt, amelyeket a természet mutat és követel, vagyis azért, hogy az egyszerû népnek legyen egy napjuk pihenésre és felüdülésre. Azután pedig fõként azért, hogy alkalmat és idõt keressünk az istentiszteleten való részvételre, vagyis arra, hogy egybegyülekezzünk, Isten igéjét hallgassuk.
    Ez azonban - mondom - nincs idõhöz kötve úgy, ahogyan a zsidóknál, hogy éppen ennek vagy annak a napnak kell lennie, hiszen magában egyik sem különb a másiknál, sõt ennek minden nap kellene történnie.
    Ha tehát kérdezik, hogy mit jelent ez: „Szenteld meg az ünnepnapot!", akkor feled ezt: „Az ünnepnap megszentelése azt jelenti, hogy azt szentnek tartom!" Tõled lesz ez tehát szent vagy szentségtelen, aszerint, hogy azon szent vagy szentségtelen dolgokat végzel-e. Hogyan történik mármost ez a megszentelés? Nem úgy, hogy a kuckóban ülünk, és nem végzünk semmi durva munkát, vagy koszorút teszünk fejünkre, és felöltjük legjobb ruhánkat, hanem úgy, hogy Isten igéjével foglalkozunk, és abban gyakoroljuk magunkat.
    Nekünk keresztyéneknek minden nap kellene Isten igéjét tanulnunk, szívünkben, s ajkunkon hordoznunk. Mivel azonban nincs mindnyájunknak ideje és nyugalma, az ifjúságért hetenként néhány órát, az egész gyülekezetért legalább egy napot arra kell szánnunk, hogy csakis ezzel törõdjünk. Mert munkaszünetet tartani és tétlenkedni a nem keresztyének is tudnak, pl. papjaink egész raja is minden nap ott áll a templomban, énekel és csilingel, de egyetlen ünnepnapot sem szentelnek meg, mert nem hirdetik és nem gyakorolják Isten igéjét, sõt éppen vele ellentétben tanítanak és élnek.
     Isten igéje ugyanis minden ereklyénél szentebb ereklye. Amikor tehát Isten igéjével foglalkozunk, azt prédikáljuk, hallgatjuk, olvassuk, vagy róla elmélkedünk, akkor ez megszenteli személyünket, napunkat és cselekvésünket, de nem ezért a külsõ cselekvésért, hanem az igéért, amely mindnyájunkat szentté tesz. Ezért mondom mindig azt, hogy Isten igéje szerint kell folynia egész életünknek és minden cselekedetünknek, ha azt akarjuk, hogy Istennek tetszõ, vagy szent  legyen. Ha ez történik, akkor érvényesül és teljesül ez a parancsolat. Viszont, ha valamely eljárás és cselekedet Isten igéje nélkül történik, az szentségtelen Isten elõtt, akárhogyan csillog és ragyog. Jegyezd meg hát, hogy ez a parancsolat nem a tétlenséget sürgeti és hangsúlyozza, hanem a megszentelést.
    Nemcsak azok vétkeznek tehát e parancsolat ellen, akik az ünnepnappal visszaélnek és durván megszentségtelenítik, pl. akik hanyagolják Isten igéjének hallgatását, vagy korcsmában tanyáznak, leisszák magukat, hanem az a másik tömeg is, amely Isten igéjét úgy hallgatja, mint valami idegen mesét, csak megszokásból jár prédikációra, ha pedig vége az évnek, idén is csak annyit tud, mint tavaly. Tudd meg hát, hogy nemcsak hallgatás a dolgunk, hanem meg is kell tanulnunk, és meg is kell tartanunk. De azt ne gondold, hogy ez tetszésedre van bízva, vagy hogy nem nagyon fontos: sõt értsd meg, hogy Isten parancsolata ez, és Õ számon kéri majd, hogyan hallgattad, tanultad és becsülted igéjét.