„ÖRÖKZÖLD KÁTÉ"

    Luther a Kiskátéban egyetlen szót sem mond az ünnep megszentelésérõl, hanem helyette Isten igéjét és az istentiszteleteken hangzó igehirdetést állítja a középpontba. „Az Igét és az igehirdetést szentnek tartsuk, örömmel hallgassuk és tanuljuk" - írja. Hasonlóan érdekes a Nagykáté parancsolatot magyarázó szövegének indítása is. (Ld. a 8. oldalon) A parancsolat legfontosabb mondanivalója tehát az, hogy a hetedik napot emeljük ki a hét többi napjának sorából, különítsük el és töltsük meg más tartalommal. Két bibliai helyre támaszkodik ez a tanítás. Az egyik szerint „Isten a hetedik napon minden munkavégzéstõl tartózkodott, megáldotta és megszentelte azt, mivel e napon végezte be a teremtés munkáját" (1Móz 2,2-3) A másik: amikor a szövetségkötés Isten és népe között megtörténik, akkor a Tízparancsolat idevonatkozó részében megjelenik a munkaszünet kívánalma Isten teremtési rendjére utalással (2 Móz 20,9-11). A Törvény megismétlésekor pedig mindez már kiegészül azzal az igénnyel, hogy a hét kiemelkedõ napján meg kell emlékezni Isten szabadító munkájáról, mellyel az egyiptomi rabszolgaságnak a végét hozta el népe számára (5Móz 5,15). A „szombatnak" tehát a tartalma biztosítja a szentséget. Amikor az elsõ keresztyének a „sabbát" helyett a „hét elsõ napját" (azaz a szombatra következõ vasárnapot) kezdték ünnepelni Jézus feltámadásának emlékére, akkor csak látszólag rontották meg Isten törvényét. Valójában arra a szabadításra emlékeztek, amellyel a Krisztus feltámadása által jutott el az Úr választott népe a megváltottak üdvösséges szabadságára, a bûn, halál és kárhozat rabszolgaságából. Éppen ezzel a változtatással kapcsolódtak igazán a „mózesi törvényhez", mert azt a tartalmat ragadták meg, melyet maga Isten adott a hét kiemelkedõ napjának, a „sabbát"-nak. A lutheri káték ebben a vonatkozásban nem tartalmaznak új elemeket, csak az õskeresztyén hagyomány pozitív vonásait emelik ki.
    A Káték elsõ „örökzöld" tanítása megerõtleníti azt a vádat, mely szerint a keresztyénség az õsi törvényt átformálta, amikor a sabbátot a vasárnappal cserélte fel. Világos már Mózes törvény-értelmezésébõl is, hogy nem a napok különböznek egymástól, hanem a sajátosságok az Isten által elrendelt tartalmukban találhatók meg, s a különösen hangsúlyos, kiemelt tartalmú nap arra való, hogy Isten szabadító tettével szembesítsen. A vasárnap kiemelése tehát éppen a mózesi törvényértelmezés következetes alkalmazását jelenti, s a „szombatosok" formális bibliaszemléletének gyengeségére és hibás voltára mutat rá.
    A harmadik parancsolat lutheri magyarázatának van azonban sajátos vonása is. A reformátor mindenhol, ahol lehetséges, kiemeli az Ige fontosságát. Második megállapításunk tehát az, hogy az ünnepszenteléstõl elválaszthatatlan Isten Igéjének olvasása, hallgatása, azaz a templom és az istentisztelet. Ismételten hangsúlyozza: az ünnepet nem a munkaszünet szenteli meg, hanem az Isten igéje. Bár szükség van a heti pihenõnapra, mert a teremtés rendjét nem lehet büntetlenül áthágni. Érdekes megfigyelés: a történelemben minden olyan munkarend megbukott, amely nem a 6+1 ritmusához alkalmazkodott. Fenekestül felfordul világunkban az életrendre is érdemes fokozottan figyelni. Nem henyélésre, hanem okos pihenésre is buzdít a harmadik parancsolat, amihez természetes módon kapcsolódik a lelki dolgokkal, Isten igéjével való foglalkozás. A többi naptól csakis így lehet meg-különböztetni a hetedik napot. Luther ezzel az értelmezéssel a vasárnap centrumába állítja a gyülekezet közösségét. Értésre adja, hogy a helyes Isten-ember kapcsolat akkor valósul meg, ha a hívõ nem szakítja ki magát az egyházból, hanem meg-becsüli azt, minden gyarlóságával és esendõségével együtt, jól tudván, hogy Isten ezen a csatornán át árasztja reá és minden emberre lelki kincseit.
    Végül a káték szövegeinek még egy, harmadik jellegzetességére kell rámutatnunk. Rendkívül me-rész az a reformátori tanítás, mely szerint a prédi-káció Isten evangéliumának aktuális megszólaltatása. Ehhez azonnal hozzá kell tennünk, hogy az Igének, nem pedig a mi saját filozófiánknak, életbölcsességünknek kell megszólalnia. Nagyon fontos lenne elolvasnunk Pál vallomását (Rm 10,10-17), melynek lényege: „a hit hallásából van, a hallás pedig Isten igéje által", vagyis evangéliumhirdetés nélkül nincs Krisztus-hit, nincs bûnbánat, nincs bûnbocsánat - így üdvösség sincs. Ebben adja Isten az Ige méltóságát és az igehirdetõ felelõsségét. Mindig idõszerû marad az apostoli intelem a lelkek megvizsgálásáról (1 Jn 4,1). A helyesen hirdetett és helyesen fogadott ige szenteli meg az ünnepnapot - és egész életünket is ez szentelheti meg.