Bizonyára jó látni, hogy mégis van a kötelezésnek és tiltásnak határa is. Nemcsak azzal foglalkozunk, hogy ez nélkülözhetetlen az életünk jó rendje szempontjából, hanem végre arról is szó van, hogy a bennünket sokszor bosszantóan vagy hátrányosan érintõ kötelezések valahol  véget érnek. Történhet így: elértem egy életkort, önállóan dönt-hetek a magam dolgában. Megszereztem bizonyos okmányokat, elfoglalhatok munkahelyeket, kiléphetek jármûvel a forgalomba, átléphetek országha-tárokat... Követelményeknek eleget tettem, lehetõségek nyílnak meg elõttem. Lehetséges azonban az is, hogy az utamat elzáró sorompó egyszerûen csak felemelkedik, vagy a kötelezõ haladási irány megszûnik.
    Kis falucskában laktunk a fõúttól néhány kilométerre. Tovább már nem vitt az út a falu végénél.  Néhány pajkos gyerek elfordította a jelzõtáblákat, úgyhogy több autós bosszankodott, mert zsákutcába futott. Természetesen reklamáltak és az illetékesek azonnal helyre hozták a hibát, mozdít-hatatlanná téve az irányjelzõt.
    Komolyabbra fordítva a szót: nem vehetem le a tiltó táblát, és nem mázolhatom át a feliratot büntetlenül. Hiszen egy szabályt megszüntetni, egy tiltást feloldani csak annak van joga, aki azt elrendelte. Akkor hát hogyan is állnak a dolgok az Isten parancsolataival? Hányszor hangoztatták már a történelem folyamán, hogy a parancsolatok bizonyos részei már nem idõszerûek. Az élet meghaladta õket. Át kellene fogalmazni és újra értelmezni õket! Csakhogy Istent nem lehet befolyásolni és rávenni arra, hogy valamit a mi kedvünkért visszavonjon. Nem lehet kényszerhelyzetbe hozni sem, hogy Õ engedjen a nyomásnak.
    Sok gondot okozott egyik gyermekem makacssága. Az egyik beszélgetés során ezt mondta: „Ha valamit háromszor mondasz, már csak azért sem teszem meg. Ami érdekel, azzal amúgy is foglalkozom, ami pedig nem érdekel, vagy aminek nem látom értelmét, azt úgysem tanulom meg." Beláttam, hogy csak akkor érek el célt, ha sikerül valamiféle ügyességgel rávennem, hogy õ is azt akarja amit én. Ha felismeri, hogy neki ez a jó és fontos. Íme, a szülõ-gyermek konfliktus, mint az Istennel való kapcsolatunk árnyképe! Nem akarunk engedelmeskedni parancsra sem. Fogcsikorgatva, büntetéstõl rettegve is csak az engedelmesség látszatát tudjuk mutatni.  Isten akaratának igazi felismerésére nincs adottságunk. Olyanok vagyunk, mint a szívbeteg, akibõl sohasem lehet futóbajnok. Adottságunk csak arra van, hogy lerázzunk mindenféle kötöttséget és korlátot. Döntési és cselekvési szabadságot akarunk kivívni magunknak. Ezért állunk hadilábon annyi mindennel. Ezért lázadunk rendek, rendeletek, szabályok ellen. Ki akarjuk vívni függetlenségünket. Ez világi rendekkel kapcsolatban lehetséges. Istennel szemben azonban semmi esélyünk sincs! Sakk-matt helyzetbe kerültünk! Nem kétséges, hogy ebben a harcban alul maradunk és megsemmisülünk.
    Isten azonban parancsolataival sem gúzsba kötni, sem elpusztítani nem akar. Parancsolatai értünk vannak!  Ezen a ponton érkeztünk el a feloldó jelhez. Hatályon kívül kerülhet hát Isten parancsa és törvénye? Kényszerítõ ereje igen, szava azonban megszólal a szívben! Isten nem feltétel nélküli engedelmességet követel, hanem  -  szó szerint! - megteremti a feltételt az engedelmességre. Ez az, amivel nagypéntek és húsvét után szembesülhetünk: Jézus Krisztus a bûn és a szembeszegülés kényszere alól felszabadított, új életet kínál. Isten az ellene lázadó, magát tõle függetleníteni akaró és azért önnön vesztébe rohanó ember felé nemcsak békejobbot nyújt, hanem teljesen új alapokra helyezi ezt a viszonyt. Új embert teremt, újjászületett embert, akinek szívébe van írva az Úr törvénye. Azaz ráhangolódik, belesimul, természetévé, vérévé válik. Aki már nem is kérdezi, hanem teszi, ami az Úr akarata.
    Testvéreim! Itt áll a feloldó jel! Itt szûnik meg a törvény hatalma és hatálya! Az újjászületés által a megtérés útján Õ maga visz el a feloldó jelig!