Lutheri tanításokon nevelkedett evangélikus-ságomat muzsikus voltom által tudtam mind magasabbra emelni lelkemben, Isten kegyelmébõl. Mert Bach dramaturgiája - Luther dramaturgiája. Bach Luther zenei megfogalmazója, s ezzel felerõsítõje is. Nagy dolog, hogy vallásunk „Bach vallásává" magasztalódott formában is él! Johann Sebastian Bach mûvészete: igehirdetõ mûvészet. Istent dicsõítõ mûvészet.
    A Könyvek Könyve mértékével: Bach a Zenék Zenéje, mert  - Schumann kifejezésével - való-ban „mindennapi kenyerünk".
    Pályámon õ a legelsõ, aki megszakítás nélkül elkísért. Minden idõben, bármily keserû vagy örömteli hangulatban forrás, vigasz, örök segítség, ihletért könyörgés, a muzsika imája...
     Háromszáz év távlatából magamat is faggatom, mi lehet ennek az egyedülálló tüneménynek a valamennyire is megközelíthetõ titka. Palestrina óta a legnagyobb összegezõ, kiérlelõ, begyûjtõ és arató géniusz... Szikrázik keze alatt a tudás, és mindent kifejezõ erõvel kovácsol eggyé. A múltból is legalább annyit szívott magába, mint Palestrina, s talán mindenkinél véglegesebben hatolt az utókorba. S épp ez a géniusz merült feledésbe hosszú idõre halála után, még fiai sem érezték nagyságát, „mesterkéltnek" és „parókás öregnek" nevezték.
    Alkata nem elsõdlegesen ötlõ, kitaláló, sokkal inkább csiszoló, gyúró, ötvözve formáló, s a minden lehetõ alakzatig eljutó variabilitás mestere. A zene szálait elszakíthatatlan kötéllé fonta, kora izzó energiaforrásait, fennköltségét, ragyogását, kiemelõ dikcióját, s életerõs mûveltségét hatalmas markolással vitte diadalra.
    A javító, átdolgozó és csiszoló munka ismeretes a zenetörténetben. Schubert dalainak egy része több verzióban lelhetõ fel, Stravinsky idõvel mûvei jó részét újrafogalmazta. A régi zenében a közkincsnek számító adott témákat csiszolták, tökéletesítették a komponisták, de Bach ilyen irányú szenvedélyes tevékenysége a zenetörténet legna-gyobb ajándéka az utókornak.
    Zenéjének minden üteme, sõt hangja har-móniailag elemezhetõ azok számára, akik ismerik a négyszólamú szerkesztés szabályait, tilalmait, s akiknek a számozott basszus kontinuószerû olvasása és kidolgozása nem okoz gondot, vagyis birtokukban van az elemi összhangzattan. Ezeknek a muzsikusoknak mindezt nem kellene érdemükként emlegetnünk, mert oly magától értetõdõ lehetne, mintha például egy taxis gond nélkül eltalálna egy pályaudvarra. Egy jó muzsikus ugyanis Bach zenéjének minden hangját érti, minõsíti. Ezt ajánlja Weiner Leó is Elemzõ összhangzattana bevezetõjében a zene belsõ életének megismerésére Bachtól Debussyig. S ha ehhez hozzákapcsolom a lényeglátó Bartók mondását - „csak a bolond szakítana dacból a múlttal. Ami új és nagy jelentõségû, azt mindig a régi gyökerekbe oltják" -, akkor, ha nem is tudjuk definiálni, de sejtjük Bach mûvészetének egyik titkát...
    Kodály még tovább vezet bennünket felismerésével: „Bach a német népzene olyan kondenzációja, amilyennel egyetlen más nemzet sem rendelkezik." Hisz a nagyok sokoldalúsága mindent felszívó erejû univerzalitású! Mi, magyarok nem véletlenül Kodálytól kaptuk a Palestrina- és Bach-„leckéinket"... Nemzetnevelõ pedagógiáját a legna-gyobbak mélységes ismeretében szerezte meg.  Fejében tartotta Bach Das wohltemperierte Clavierjének minden prelúdiumát és fúgáját, s azt minden muzsikusnak ajánlotta, ahogy Schumann mondta e mûrõl: "legyen a mindennapi kenyered!" Kodály Albert Schweitzert idézi a Tizenöt kétszólamú énekgyakorlat címû mûve - amit kétségtelenül Bach tizenöt kétszólamú invenciója ihletett - elõszavában: „...a mai átlagzenész jobb hozzáértését leginkább Bach két- és háromszólamú invencióinak köszöni.     Aki azokat gyermekkorában jól feldolgozta: életre szóló értékmérõt kapott velük, amivel eligazodik, ha igaz és hamis mûvészet között kell választania." (Kodály Bachhal kapcsolatos érdemei kevésbé ismertek, mint a Palestrinára vonatkozóak.)
    Az ellenpont mûvészetének két óriása volt: a vokális polifóniáé Palestrina, az instrumentális polifóniáé Bach. Az elõbbinél a szerkezet lineárisabb (mintha a „szólamokat" különbözõ színû fonalakból készítenék), Baché vertikálisabb (a „szólamok" a harmóniák funkcióinak variánsai). Bach Invenciói nem gyakorlatok: zenék! (Szimfóniáknak is nevezte a szerzõ.)
    Kodály, az éneklés apostola szerint „az angol énekli, ismeri Bach h-moll miséjét is... Angliában hatszáz éves tradíciója van a karéneklésnek. Nálunk csak hatvan, és milyen! A dalárdáink ugyancsak nem készítették elõ a talajt a Bach-Handel-féle remekmûvek megértésére!...Bach óta elszoktunk attól, hogy két, egyaránt fontos szólamot kövessünk, a mellérendelést alárendelés váltotta fel!"
(Bach  minden mûfajban tökéletességre törekedett. A musica sacra  életmûve centruma, melyhez útja a templomkarzaton keresztül vezetett.)
    Bach kontrapunktikája tehát  komoly próba elé állította a kórusokat. Hatodik motettája talán a legnagyobb formátumú a mûfajban. A Cantate Domino canticum novum (Énekeljetek az Úrnak új éneket) zsoltáros német nyelvû remeklését l746-ban 6 nap alatt írta a l49-l50. zsoltárok alapján. Mozart rajongott e mûért. Wagner zeneirodalmi csodának nevezte.
Bach mûveinek statikája, matematikai rendszere tökéletes, de  zenéjét végül az analízisen, a tökéletesség észlelésén túl hallgatni, érezni és szeretni kell. Mûvészi tökéletességét abban látom, hogy úgy tudott mûveiben önmaga maradni, hogy a harmonikus teljes világ, a mindenség ábrázolásáról sohasem mondott le önmaga elõtérbe helyezésével. Nála a világ minden nagyszerûsége megfért együtt, az is, ami más nagy alkotóknál az egyensúlyt gyakran megbillentette. Nála a premier plan és a totál még egyidejû lehetett. Azóta mintha minden „egyéni" „nagyító alá" került volna: a romantika az „én örömöm", az „én fájdalmam" túlzó lehetõ-ségeivel  messze vezetett a mûvészet egyetemességétõl! Az ember akart a világ középpontjába állni. A természet tökéletessége helyére az emberi töké-letességet helyezte. A mûvészet a túlzások szín-padává változott. Magam mint mûvész nem akarom tudomásul venni ezt a bomlást. A bachi aranykorba mentem álmaimat, s talán Bach ideái ezért oly vigasztalóak... Ha az elvesztett hit és harmónia nem is teremthetõ meg újra, azért elengedni sohasem tudnám... Amíg nem lesznek új és mindenkinek vigaszt adó ideáink, addig a géniusz templomában a „szépet" újra álmodom! A mûvészet aranytartalékának csökkenése közben a költõ szavába kapaszkodom: „...tarts ki addig, lélek, védekezz!" Hivatkozom Karl Böhmre, aki a romantika túlzásainak lehántásával „Mozart és Bach által megtisztított Wagner-stílusra talált". A legnagyobbak - ha viszonylagosan is - megtalálják a kényes egyensúlyt a belsõ és külsõ világ, az egyedi és az általános között.
    Bach életmûvében a choral központi helyet foglal el. Az egyszerû népének legtisztább értékeinek meghonosítsával, a legtökéletesebb harmóniai kön-töst is keresve, a közénekeket megelõzõ orgona  korálelõjátékokkal az elmélyült lelki elõkészítést mindenkinél jobban szolgálta.  Szabadabb korálfantáziái csodálatra méltóak. Közel 80 dalszerû vallásos énekében a korál áriává alakult. Ezek a mester tiszta, gyengédséget árasztó gyöngyszemei (pl. „Bist du bei mir...")
Igaz, hogy minden új nagyság ebben-abban kevesebbet tud mûvészelõdeinél, de ez a „másban" való többet akarástól természetes mégis, Ezért nem tartom helyesnek egyik szerzõn számon kérni a másikat. Ez Bach és Handel esetében engem mindig ingerelt. Bach fúgabelépései ritkábban alkalmazzák a minden hangra kiterjedõ pontosságú merev kvintválaszokat (amit a szaknyelv „reális válasznak" nevez) inkább ha lehet, a „hangnemhez igazító" módot választja, vagyis „tonálissá" teszi a belépést. Handellel ellentétben, aki zömében enged a „beindított" kezdõsebességet kínáló lehetõségeknek, s az apróbb muníciózus lehetõségek nem érdeklik oly kimerítõen, mint Bachot! S mégsem tehetjük ezt az összehasonlítást egyértelmûen Handel kárára, mert az alkati különbség sokkal nagyobb közöttük, mint az azonosság. Bach számára minden hang egyformán fontos, ha szerepük nem is egyenrangú. A merõben „más"-t Handelben talán az operaszerzõ és a cselekményes oratóriumszerzõ irányából közelíthetjük meg a legszerencsésebben, s magam is ezért a Handelért rajongok ma is!
    Mindezek ellenére igaz, hogy Bach iránti szeretetem sokkal összetettebb az említett példánál. A harmóniát elképesztõen ismerõ szerzõnek mindent egy hangszerbe sûrítõ szólószonáta-remekei gyermekkorom óta lenyûgöznek. Fúgái a négyhúros hegedûn szétfeszítik a hangszer kereteit. A szellem gyõzelme az anyag felett!
    A passiótörténetnek a középkor óta szokásos nagyheti megelevenítése az õsi szokásoktól a zene csúcsain át a csíksomlyói passióig a saját érdeklõdésem középpontjába is befészkelte magát, de legnagyobb élményeim Bach passiói. Egyházi kantátáit, Magnificatját, passióit, miséit - mint a mûvészi tökéletesség csúcsait - ötvözetükben érzem felülmúlhatatlannak. Mûveinek egyik fõ tartóoszlopa lutheri teológiája: mint a muzeálissá merevedett, holt bibliai szavakat megelevenítõ, az igét lángra lobbantó szándék, a prédikációs hang, mely a protestáns istentisztelet fókuszába került. Szakrális mûvei zenei igehirdetések. A fülön át, a lélek kapuján keresztül az emberbe hatol, s kifejez, magyaráz, értelmez, kiemel, belsõ gondolkodásra és azonosulásra kényszerít.
    Oratorikus mûveiben a megjelenítõ és mozgósító erõ lüktet, indulatfelbillentõ érzéke lappang, tagadhatatlan a szituációk ábrázolóképessége is, ugyanakkor a hatásért nem tesz méltatlan és divatos engedményeket. Megjelenítõ képszerûsége, izzó feszültségû freskói sodróak, koráljainak magya-rázón értelmezõ, summázó érzéke és áhítata mellett jelen van pontos és tévedhetetlen „szavaló görbéje"a recitativóiban. Ahogy a János-passió tömegjelenetei félelmetességig terebélyesednek, a késõbbi Máté-passió ezzel szemben epikusabb hangjában s korál-variánsaiban ejt ámulatból ámulatba, kifejezésben, harmóniáiban, s hangnemileg is. Jézus szavait a szokásos kontinuó helyett a vonósnégyes emelkedett fénye övezi.
Bach mûveinek nagy részét már nem annyira hagyományosan az állandó miserészekre építette, hanem az éppen felolvasott igeszakaszt, vagyis az ünnep alapigéjét emelte ki, minden lehetõ nyílt és rejtett eszközzel. De nemcsak belsõ dramaturgiáját, teológiáját csiszolta, hanem felhasználta, összefoglalta, tökélyre vitte múltjának keresõ szándékait és zenei formáit.
    A H-moll mise, a Magnificat és a Karácsonyi oratórium pillérszerû, hatalmas építkezéseinek legnagyobb kontrasztja a megrendítõ közösségi vallomáshang. Ugyanezzel hat késõbb a Máté-passió befejezõ része is. Édestestvére a János-passió zárókórusának, de megenyhültség, vigasztaló fény övezi - a megváltás beteljesülésének bizonyossága. Mintha a Jézus sírját körülvevõk könnyei megkönnyebbülõ belenyugvássá tennék az „Isten szerinti megszomorodás"-t...
Személyes inspirációt Bach egyházi mûveibõl magam évtizedek óta a budapesti Deák téri Lutheránia ének- és zenekari estjeibõl merítek, ahol egykor Weltler Jenõ, a nagymúltú együttes vezetõje egyedülálló Bach-kultuszt épített, nem saját dicsõségére törekedve, hanem Isten szolgálatára. Most látom csak, életemben mily messzire jutott Bach mélységes hatása. Messzebbre bármelyik klasszikusnál (õt Mozart követi számomra). A mûvészet igazi hatása nem bizonyítható, csak érzékeltethetõ. Teljességgel az õ nagysága sem közelíthetõ meg. Ezért kell vallomáshanggal beérnem. Amikor az utókor végre felfedezte nagyságát, a harmónia atyjának nevezték. Mára kiterebélyesedett a hatása: õ a XX. század nagy hiányérzetére adott válasz, mint a Lélek hirdetõje. Mert Isten Szentlelke vezérelte J. S. Bach tollát, s hiszem, hogy hangjai Isten felé vezetnek bennünket is. Ámen.