Amikor esteledett, asztalhoz ültek. Miközben ettek, J. így szólt:
- Bizony mondom nektek, egy közületek, aki velem eszik, elárul engem. - Erre elszomorodtak, és sorra kérdezték:
- Csak nem én?!... - De õ így válaszolt:
- Egy a tizenkettõtök közül, aki velem egy tálba nyúl.
És ez így is történt.
Még aznap éjjel elhurcolták.
Mindez máskor is megismétlõdött. Valahányszor ahhoz az asztalhoz ültek, közülük egyet feladtak. Mindig egy társat a társ. Ez már szokássá vált.
 Idõrõl idõre gyarapodott társaságuk. Új tanítványok jöttek, új hívõk - vagyis új árulók és elárulandók. Közös tálból ettek ártatlanul és gyanútlanul. Békével.
 De az árulás soha nem maradt el.

J., fején töviskoszorúval, korbácsütésektõl sebzett, meztelen vállán a súlyos fakereszttel megmegroggyant a köves emelkedõn. Az úton végig emberek sokasága - tolongtak és bámulták a fegyveresek közt vergõdõ, vérzõ homlokú elítéltet.
- Ki ez? - kérdezte egy utas, amolyan kereskedõféle; akkor érkezett, beleütközött a sokaságba, feltartóztatta a hömpölygõ tömeg. Ágaskodott, hogy átlásson a fejek felett.
- Hát nem tudja?! A názáreti!...
- Á, vagy úgy? - A kereskedõ bólintott, de látszott rajta, hogy nem tudja, kirõl van szó. Restellt faggatódzni. - Csak nem feszítik keresztre?!
- De keresztre feszítik bizony, azzal a két latorral!
- Mi gonoszat tett a szerencsétlen?
- Gonoszat semmi, csak csodákat. Prédikált, meg gyógyított. Jámbor ember. Azt mondják, az Isten fia.
- Mind azok vagyunk - sóhajtott a rekkenõ hõségben az utas, és kaftánujjába törölte verejtékezõ homlo-kát. - De hogyan jutok át ezen az úton?
- Hát nem jön fel a Koponyák hegyére? Nem nézi végig a kivégzést?
- Nem, nem barátom, távol tartom magam az ilyesmitõl! Meg aztán üzletember vagyok, nem is érek rá. Az idõ - pénz! Remélem, már nem tart sokáig ez a felvonulás, és végre lejutok a városba!...

Már fenn a hegyen meglátott egyet azok közül, akik nemrég Barabást kiáltottak odalenn, a helytartó palotája elõtt. A férfi szégyenkezve elfordította a fejét. J. megsajnálta. Amint a közelébe  vonszolta magát, szólt hozzá:
- Ne gyötrõdj, amiért nem volt merszed Jézust kiáltani a rabló neve helyett Pilátus színe elõtt...
- Csend! - vágott végig korbácsával J. meztelen hátán a kísérõ katonák parancsnoka.
- Õ beszélt! - mutatott J.-ra riadtan hátrahõkölve, az ember. - Itt állok, õ meg belém köt. Tán nincs jogom itt nézelõdni?...
- Jó, jó - morgott a tiszt, s korbácsa nyelével megtaszította J.-t. - Tartsunk rendet! Rendnek kell lenni...

Amikor felszegezték, fájdalmában eszméletét vesztette. Már csak a keresztfán tért újra magához.
Fenn volt, felettük a magasban. Sajgott a teste, de a kín most elviselhetõ volt. Csupán szomjúság gyötörte.
 Megijedt. Olyannyira rátör a szomjúság, hogy attól félt, könyörögni fog. Vízért fog esdekelni. A kínzások kezdete óta elõször gyenge lesz elviselni a szenvedést. Nem, ezt nem akarta. Lehunyta szemét, és minden erejét összeszedve tilalmat parancsolt magának.
- Szomjúhozom!...
 Mégis kimondta! Mégis megalázta magát, megalázkodott elõttük!
 Lándzsán ecetes rongyot tartottak a szája elé.
- Egy könyörületes katona! - villant át benne. De aztán felszisszent: mintha tûzbe harapott volna. Sebzett, cserepes ajkát véresre marta  az ecet.
 Ez megnyugtatta.
- Ha kértem is, nem kegyelmeztek - gondolta.
De ez a büszkeség elszomorította. - Hogyan lehetek a megváltójuk, ha kíméletlenségük bizonyítékai töltenek el elégedettséggel? Szeretem õket. Szeret-nem kell õket! Szeretem, szeretem õket...
 Ezt hajtogatta magában mindaddig, míg az oldalába nem döftek.

- Mester! - faggatta egyszer, egy szelíd, csendes délután a tanítványok legkedvesebbike, János. - Valóban keresztre fognak feszíteni?
- Valóban...
 Ez még jóval a vég elõtt, a tanítások idején történt. Ültek egy árnyas ligetben, s  amit a Mester felelt, teljességgel hihetetlennek tetszett. János is inkább az elméjével fogta fel, nem a szívével. Ezért hát nyugodt kíváncsisággal kérdezte:
- Ez a célod, uram?
- A halál? A halál nem cél. A halál bekövetkezik.
- De a kereszthalál. Az áldozat. Ezt kívánod?
J.  gyengéd szeretettel nézett tanítványára.
- Nem kívánom János. De ezért jöttem a földre.
 A fiatal férfi elgondolkodott. A homokban kvarcszemcsék csillantak a napfényben. Könnyû szél hozott olajvirágillatot.
- És nem lehet másként? - kérdezte kissé bágyadtan János.
- Ne félts...
- Nem akarom, hogy meghalj! Nem akarom, hogy megkínozzanak! Hogy szegeket verjenek a testedbe! Hogy a véredet ontsák.
- Hanem tehát azt akarod, hogy minden tanításom hiába legyen?
- Hiába lenne, ha nem áldoznád fel magad?
- Meghalok, de feltámadok.
- Ígéred?
- Meghalok, hogy örökké veletek lehessek. Ez az ára.
- Elképzelni is szörnyû - borzongott meg János. - Különösen egy ilyen szép délutánon...
- Ne tévesszen meg ez a délután. Nincs nyugalom és nincs béke... Te félsz, fiam?
- Félek. Félek, Mester.