Betűrendes mutató
A legszebb nap 18 Levél gyanánt 58 Szívroham 56
A Teremtés 34 Lélekreceptorok 24 Születésnapodra 59
Alkalmi poéma I. 21 Lélekváltás 33 Talán 13
Alkalmi poéma II. 61 Ma két éve 22 Távolodó hajó 39
Antique 64 Magadtól nem megy 23 Tizennégy-soros 66
Ádventi révület 28 Mai moralista 37 a hátról
Áldott mosolyod 42 Mammon 54 Tücsökzene 47
Bevégeztetett 32 Meditáció I. 19 Türelem 52
Boldogság és bánat 26 Meditáció II. 29 Újra Lellén 55
Broán 2 Meghaltál bár … 2 Útitársak 10
Búcsúzik a lőver 17 Megkérgesedett magány 55 Választás 2002 7
Cogito ergo sum 34 Mennék utánad 43 tavaszán
Costa Brava-i emlék 6 Mihály 75. születésnapjára 16 Vének tenisze 40
Daruka emlékére 66 Miközben ettem … 63 Vízkereszt előtt 3
Depresszió 50 Miként az est jön … 65
De profundis 46 Mocsárból bámulok 36
Egykor és ma 48 Mondd, hogy lehet … 42
1. Kor. 13 14 Montmartre 7
Elalvóban 35 Most kinek mondjam el? 52
Epidaurosz 23 Most lennél hetven éves 18
Epifánia 30 Nátha 5
Ez van 22 Ne roskadj! 39
Églisé Saint Etien du Mont 8 Nem tudni mindent 6
Éva! 65 Nélküled 49
Gondolatok a Perkovátz … 27 O beata solitudo 51
Ha úgy akarjátok 38 Ökörnyál 47
Három éve 49 Önvád 45
Hevenyészett köszöntő 10 Öregek tavasza 33
Hóförgeteg 51 Perkovátz T. születésnapjára 11
Hogyan tovább? 14 Petiék – quasi látomás 44
Holt seregek 26 Post mortem szerelem 29
Hotel National 12 Régi-új Golgota 4
Juhász Gyula 31 Rémálom 16
Kaméleon 54 Rendhagyó fohász 11
Karácsonyi jászol 28 Repülnek az évek 63
Karusszel 37 Ron Werber 53
Kárpáti Béla 15 Röptében 9
Kegyelem 30 Rőt levelek 19
Kérdőjelek 32 Rövid? Hosszú? 3
Kétely 41 Séta helyett 53
Kísértés 5 St. Denis székesegyház 9
Kléber sugárút 8 Szeretem a majmokat 41
Kokas Katalin hangversenye 36 Szégyen 50
Komornoki K. esküvője elé 46 Szétfoszlott minden 12
Kontrapunkt 20 Szilveszteri vers I. 58
Köszönöm, Uram 38 Szilveszteri vers II. 60
Kutyafarka 43 1994 szilvesztere 62
Broán
Bronzfényű hajad bűvös csillanását
Reszkető lelkem úgy itatja fel
Orcád gödreivel, mint lepke a nektárt.
Áldott mosolyoddal soha nem várt,
Nem remélt béke tölti lelkem el.
Meghaltál bár…
Meghaltál bár, de számomra nem!
Minden sejtemben lelked muzsikál
Egész életem Reád rezonál
Bármerre nézzek, Te jelensz meg nékem!
Élek tovább, ám nem magányosan
Emléked szelíden, szinte észrevétlen
Átölel, mint illat a virágot.
S én megmártózom benne boldogan.
A Mindenható fűzött bennünket össze
Mondd, ugye szép volt? Hallom válaszod:
Miért kérded, hiszen még nincs vége!
Te még élsz, a szíved még dobog!
Az életedben én otthon vagyok.
Ezért vagyunk mindketten boldogok!
2002. január 05.
Vízkereszt előtt
Karácsony után, a kisded Megváltó
Emberré vált, ám Téged magával vitt.
De itt hagytál nékem mégis valamit,
Ami körülvesz, mint láthatatlan háló.
Gránit hiteddel, Krisztussal karöltve
Adtál barátokatT S e legnagyobb ajándék
Bár belőlem még hiányzott a szándék,
Lelkem béklyóit sorban mind letörte.
Most itt ülök az arcképed előtt
Halk zene szól, a mécsek már leégnek
De hála Néktek és ez áldott képnek
A könnyeim mára már letöröltem.
Hangulatom már gondolattá válik
Talán a sorsomat is betöltöttem?
2002. január 05.
Rövid? Hosszú?
Amint megláttalak és Reád eszméltem
Életünk ezer szála úgy fonódott egybe
Mint csermelyekből születő folyó
S rohanni kezdett vélem minden évem.
Most, tudom már, amint visszanézek
Emlékeim közt mélyen elmerülve
Végigsimítok minden szépet-gyötrőt:
Rövidek voltak ezek az évek!
Esteledik, már túl a hetvenen
Magamban ülök, immár egyedül
S képedre kulcsolódik két kezem
Eltelt a nap. A gyertya is serceg
Reám mosolyogsz. Nagyon hiányzol!
S oly végtelenül hosszúak a percek…
2002. január 07.
Régi-új Golgota
Az emberek, mint gondolkodó lények
Hitem szerint jók – alapvetően,
De egy hazuggá züllött fertőben
Dágványoz bennük a fuldokló lélek.
Ragacsos, sanda múltunk levakarni!
Kivetni végleg téves elveket!
Letépve zöldet, sárgát, vöröset!
A kereszt útján kell újra haladni.
És bár előttünk áll még a Golgota,
Lásd, nem reánk vár rajta a kereszt.
Már megváltottak! Zeng az orgona!
Csak halljuk meg végre a hívó hangot.
Ne hajlongjunk új bálványok előtt!
Higgyük el végre! Krisztusunk megváltott!
2002. január 26.
Minden délután
Minden délután, mikor lefekszem
Aludni, mert éjjel nem nagyon megy
S éveim száma immár hetvenegy
Álmomban arcod mindig előlebben.
Valami ködös, bús, tompa szürke
Déja vu tájon, reménytelenül
Botladozok rémülten s legbelül
Mégis érzem: semmi sincs elveszve.
Már várom, reszketve várom, mikor
Tűnsz elő végre s tekint rám szemed.
Rettegek, hogy vajon ma megteszed?
Ez a szürke, poros labirintus,
Ha nem jelensz meg, nem hoz mást, csak kínt
És érzem, másnap kezdődik megint!
2002. január 31.
Nátha
Taknyos vagyok. Úgy csorog a könnyem!
Orromat facsarja valami vad
És láthatatlan gonosz vírus-had.
Már moccanni sem tudok egykönnyen!
Mindenem sajog! Nyögve borzongok
Köröttem nyákos zsebkendők hada,
Mert a papírt utálom, túl laza.
Torkom reszel és csak repedt hangok
Hagyják el gégém, ha megszólalok.
Hiába minden. Nem használ semmi.
Nincs kedvem már sem inni, sem enni!
Csúf kórság ez, de értem, mért’ kaptam:
Menten leírom, hadd lássa mindenki
Hogy tud szenvedni valaki, ha férfi!
2002. február 07.
Kísértés
Becsöngettem. Mint gyermekorvos, jöttem
Megnézni újszülöttjét. Gyönyörű
Baba szendergett karján. Hófehér
Köntösben, barna hajjal állt előttem.
Kértem, mutatná rózsás gyermekét.
Mire ő, megoldva lágy köntösét
S az lehullott, ott állott előttem
Meztelen, kitárva gyönyörű testét.
Dermedten fordultam el. Öltözzön fel
Szóltam halkan. Mire ő, sápadtan:
Férfi maga, doktor?! Miért fordult el?
Az vagyok, mondtam s éreztem: dadogok,
De férj is egyben! Az eskü nékem,
Bármilyen hihetetlen, szent dolog!
2002. március 05.
Nem tudni mindent
Hordoz születése óta, menthetetlen,
Rég feladja. Ám a Mindenható másként
Akarta és így erős maradt lelkében
Az élni akarás. Értem és másokért
Tovább cipelte terhét. Szép barna szemét
Reám emelve halkan bocsánatot kért,
Hogy tán’ terhemre van, hisz’ oly rosszul mozog!
Megcsókoltam. Meghatottan tiltakoztam:
Miért mondasz ilyet? Bizony nem gondoltam,
Áldás nem tudni mindent, míg a szív dobog!
Így történt tehát. Konokul megtagadta
Végül a megajánlott vizsgálatokat
S én nem erőszakoltam: ejtse meg azokat.
2002. április 05-06.
Costa Brava-i emlék
Igazán szerencse, hogy a hullám
Nem a hullám
Vetette a partra
Hanem csak homokot
Dobott
Szemembe.
2002. április 12.
Igazán szerencse volt? Most kérdem
Magamtól. Nem értem
Nyúlt-e fentről
A megmentő Teremtő?
Mert még volt feladatom
És fel nem adhatom?
Ez történhetett. Így nem a
Végtelen Thalassa
Dübörgő taraja
Lett számomra
A temető.
2002. április 13.
Választás 2002 tavaszán
Ma buszra szálltam, bár ezt ritkán teszem,
De ebédelni mentem a menzára.
Gyalog indultam, ámde esni kezdett
És jött a járgány. Nem ment el az eszem,
Hát felléptem. Ülőhely éppen nem volt.
Egy fiatalember rámosolyogva
A kokárdámra, átadja a helyét.
Arrább egy alak, ki nőjébe karolt
Ültében, odamordult: ugyan miért
Udvariaskodik egy vén rasszistával?!
Mindenki hallgatott. Keserű szájjal
Szálltam le odébb, elérve célomat.
Étvágyam elmúlt. Ettem ímmel-ámmal.
Te átkozott múlt, mit tettél hazámmal?
2002. április 14.
Montmartre
Esteledett. Ferdén és narancssárgán
Lehelte langymelegét a nyári nap.
Végtelen lépcsősor. Lábam görcsöt kap.
Fújtatok, morgok magam butaságán.
Lassan fölérek. Már ott hatalmasul
A Sacre Coeur fehérből sáfrányba váltva.
Lepillantok: verítékem párája
Mögött ott lent a mélyben Párizs lapul.
Alább, a templomon túl kis bájos tér,
A Place du Tertre. Sóhajtva huppanunk le.
Hűs lombok alján sok asztal asztalt ér.
Kitikkadtunk, de kerül ajkunk elé
Megmentve kedvünk és megfáradt testünk
Bagett, omlós sajt, illatos Beaujolet.
2002. június 25 (?)
Kléber sugárút
Mondd Édeském, hisz bennem él a lelked
S én ballagok a Kléber sugárúton
Magamban. Köröttem csupa idegen.
Felelj hát: úgye nincs bánat Tebenned,
Hogy nélküled és most már csak magamban…
Nota bene: Te tudod, nem akartam
Útra kelni, de lásd, mégis eljöttem
Párizsba. Hallod? Hozzád suttog ajkam!
A Trocadero-tól az Etoile-ig
Elvarázsoltan mentem. Magányomban
Az életünkről álmodtam mindvégig.
Lásd, most előttem áll a Diadalív.
A napsütésben verítékem törlöm.
Te rám mosolyogsz s e mosoly egyre hív!
2002. június
Èglisé Saint Etienne du Mont
Még borzongok és oly nyomott a lelkem
Mert kong benne a hatalmas Panthéon.
Ám mögötte kedves kis térre leltem
S előttem áll a Saint Etienne du Mont.
E bájos templom maga a varázslat
Kívülről nézve s belülről egyaránt.
Elbűvölő csipkés faragott karzat;
Az egész egy vidám stílusgyakorlat.
Alkotás. Szabadon szárnyaló szellem.
És csupa fény! Nem sötét, nem nyomasztó.
Egyre derültebb, nyájasabb a kedvem.
Amint sudár hajói közt bolyongok,
Vagy éppen ácsingózva nézelődök
Rajtakapom magam: no lám, mosolygok!
2002. június 26 (?)
St. Denis székesegyház
Javasoltam és mondták többen is
Mivel itt vagyunk, hát ki ne hagyjuk.
Megállt a busz, mindnyájan kiszálltunk.
Lelkemre lehelt a katedrális.
Beléptünk. Az ősi gall királyok
Márványba dermedt szobrai között
Bolyongtunk némán mi, a póri nép.
Hasonlót magamnak nem kívánok
Holtom után ily’ gót csodába’ sem!
Csúcsívek, rózsaablak. Suttogás.
Óhatatlan égreforduló szem…
És akkor, azt hittem szívem megáll;
A hűvös csendben pianissimót
Lehelve, megszólalt a Parsifal!
Párizs, 2002. június 27.
Röptében
Autópályán kis bozótos
Útban Chartres felé.
Fékez a busz csikorogva.
Na, ki száll ki nagy rohanva?
Éva volt az, a kis kócos.
2002. június 26. 16.30 (menet közben)
Útitársak
Van, aki fénképez,
Van, aki eszik.
Van, aki térképez,
Van, aki iszik.
Van, aki alszik,
Van, aki izzad.
Van, aki fázik,
Van, aki kókad.
Van, aki morog,
Van, aki nevet.
Van, aki mozog,
S van, aki merev.
Van, aki vidám,
Van, aki sír.
Van, aki sirám,
S van, aki ír.
Metz, 2002. június 29.
Hevenyészett köszöntő
Ülünk a buszon. Halk brummogással
Vágtatunk. Köröttünk párás verőfény.
Júniusi reggel. Megyünk vagy százzal
Párizsból Metz-en át hazafelé.
Két ifjú fej előttem az ülésen
Összeborulva ül; Még álmosan
Álmodoznak. A nagy esküvésen,
Melynek ma van egy éve éppen?
A szőke haj, no és a sötétbarna
Összeborulva ül előttem. Kedves
A látvány: elnézem meghatódva
E tiszta arcú lelkész házaspárt.
Kedves Sándor és ifjú nejed: Márta
Kísérjen Bennetek’ az Úr áldása!
2002. június 30. (Az én esküvőmnek ma van 46 éve!)
Rendhagyó fohász
Valahol Linz és Sankt Pölten között
Suhant a busz útban hazafelé.
Vasárnap volt. Esteledett. Lelkész
Útitársunk a mikrofon mögött
Halkan megszólalt: Csendesedjünk el!
A busz rohant. Lebegett a fohász:
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…
Hozzád sóhajtunk fáradt lelkünkkel.
Sokfelé jártam, de menet közben,
Zsibbadt tagjaimat elfeledve,
Lelkem testemből kivetkőzötten…!
Ilyet nem éltem át. Most megértem:
Bárhol legyünk is, bármily’ elgyötörten,
Ha hívjuk, közébünk ül az Isten!
Útközben, 2002. június 30.
Perkovátz Tamás születésnapjára
Kedves Tamás! A születésnapodon
Tollat fogok, mert nem tenni nem tudom!
Rég volt nagyon. Mint Szüleid barátja
Léptem én a Széchenyi-téri házba.
Rég volt nagyon! A bőgő kisbaba
Kinek én lettem akkor orvosa
Férfivé érett. Már ritkul a haja!
Szülei és áldott feleségem
Rendre elmentek. Magunk maradtunk
Kedves Pótfiam! Na meg a sorsunk…
Tiéd felível, enyém alkonyul,
De nehogy azt hidd, kedvem lekonyul
Ettől. Így volt ez szép! Élj! Boldogulj
Kedves Tamás és az Úr megáldjon!
2002. július 06.
Pirossal írtam én a könyvbe e kis szonettet,
Láthatod.
Így ha megvolna is már Néked,
Tovább nem adhatod!
Szétfoszlott minden
Lassan egy hete már, hogy hazaértem
Párizsból, hová – Isten látja lelkem –
Elindulni magamban, Ilus nélkül …
Hogyan is mondjam, Nem volt semmi kedvem.
Most itt ülök a teraszon egyedül
Meleg van. Július. Szokatlan csend vesz körül.
Hétvége. Így ma pihennek a gépek
Miktől évek óta fülem süketül.
A kies Lőver már régen a múlté.
Gépek csatatere, ahol csak ordenáré
Szavak röpködnek s így kell öregednem!
Pedig hogy szeretem! Dolgoztam s éltem
Benne boldogan. Nagy család köröttem…
Szétfoszlott minden, csak az emlék maradt.
Sopron, 2002. július 06.
Hotel National
A Rue de Faubourg St. Denis-n
Állt a szállónk. Igazi garni,
De lift az volt, ámbár falatnyi:
Pont fél négyzetméter, amelyben
Lapjával, hasunkat behúzva,
Lélegzetünket visszatartva,
Hárman éppen hogy bepréselődtünk.
Étterme a pincében. Ültünk
Benne sűrítve, mint a liftben
S ettük, mit a „madám” elénk csapott.
Ám bort, ha kértünk, mindig hozott.
De szobám tiszta volt s az ágy jó
És, nem lévén polc a fürdőben,
Fogkefém s a pohár a bidében!
Sopron, 2002. július 09.
Talán …
Talán mégis megérte? Elutazni
E távoli gall földre. Felismerni
A pöffeteg francia gloire-t,
Mely ugyan frusztrált, de kiált
Belőle az emberi szellem.
Nem akartam én útrakelni,
Ám egy makacs baráti kar
Szívósan kezdett dögönyözni.
Így aztán – akar, nem akar –
Kénytelen voltam velük menni!
És kedves volt e vidám banda!
Kényeztettek. Egymásnak adva
Elcipeltek mindenhova.
A sok járástól talpam dagadt,
Nyelvem szájpadlásomhoz tapadt
S hogy ezt leoldják, hát itattak.
A rosszmájúak meg ugrattak:
Kérettem magam, mint egy kurva,
Hogy elmehessek velük újra
Párizsba, az idei útra.
Hogy így volt-e, hát nem tudom,
De most látom rácsodálkozva,
Hogy írok, írok, írok újra!
Sopron, 2002. július 06.
Hogyan tovább?
Hogyan tovább? Lásd, mindent megpróbáltam!
Szenvedtem, sírtam s főleg halni vágytam.
Az élet is csak pislákolt már bennem.
Ám látod, Édes, újra élővé váltam!
Hogyan tovább? Mindezt nem én akartam
Így! A Mindenható munkált énrajtam.
Megmaradtam. Újra dolgozni kezdtem
És lásd, a tollat is kezembe kaptam!
Hogyan tovább? Kint zivatar dörömböl.
Villámlik. Bévül morbid gondolatok
Gyötörnek szüntelen. Mondd, hová jutok?
Hogyan tovább? Ezt nem nekem kell tudnom.
Az Úr megtartott, így terve van velem.
Megüzenitek és én megcselekszem.
2002. augusztus 20.
1. Kor. 13.
Ma ismét kinn jártam a sírkertben.
Nem Nálad, hiszen Te itt vagy, énbennem,
De őszirózsát vittem a vázádba;
Sárgát, mert azt szeretted, Édes lelkem.
Csak álltam a bágyadt melegben szótlan
És immár sokadszor végiggondoltam
Teremtőnk által reánk szabott sorsunk.
Belenyugodtam: minden és pont így: jól van!
Ennyi jutott. Ám ez az ennyi oly’ sok!
Zajlanak, nyögnek körülöttem a sorsok.
Lásd, magamét máséra nem cserélném.
Tevéled élni csodás Életélmény
Marad és teljes is! De véget érvén
Tudom: „A szeretet soha el nem fogy.”
2002. augusztus 20.
Kárpáti Béla
Vacsoraidő van. Ülünk a konyhában
A pulim: Pröntyös és jómagam.
Minden kikészítve. A kenyér felszelve.
Libazsír, kefír, paradicsom.
Már harapnék éppen, nyelvemen a nyál
Elömlik, ám ekkor az előszobában
Felvisít a kaputelefon.
Nyelek egy jó nagyot és odaloholok.
Ki van ott? Kérdem. Hát én vagyok!
Ismerem a hangot. Visszaszólok legott:
Gyere be Béla! Benn is van ám
És csörtet borostás mosolygó arcával
A konyhába! Kezében kis csomaggal:
Friss gombát hoztam, pótnagyapám!
Éppen vacsoráznék, nyögöm ki zavartan,
Mire ő: nem baj, leraktam
Már a gombát, látja és most sütni fogunk!
Mármint hogy te, morgom rémülten.
Persze, hogy én, szólt. Olaj és serpenyő van?
Találsz ott lenn, mondom megtörten s halkan.
Akkor kezdjük! Néz rám hevülten
Még meg se’ nyugodtam. Vastag olajszagban
Sül már a gomba. Illatában
Vidáman, fütyörészve sürög az ifjú.
Nézem dermedten. Mosogatni
Te fogsz!! Természetesen, mondja derülten
És most vacsorázzon! Én már bőven ettem!
Így meghatottan kezdek enni.
Letelepszik szemben. Cseveg és csipegeti
Velem az ételt. Eltünteti
Az utolsó szemig. Így még soh’sem jártam.
Rendet is rakott. Mondhatom,
Megcsodáltam. – És most jöhet az a kávé,
Kiált. Sok tejszínhabbal és csokoládé
Reá, mint mindig! Úgye tudom?
Elszopogatta kéjjel és le is nyalta
Nem zavartatva magát. Mondta,
Csak mondta, mi belé szorult. Én meg
Hallgattam némán, alig szólva
Közbe. Elszaladt az este. Hát így történt.
Varázslatos volt. Leírom tehát tüstént,
Az olajbűzt ma is szagolva.
2002. szeptember 05.
Rémálom
Ülök bénultan egy sejtelmes székben,
Mozdulni nem tudok. Mélyen a földben
Rettenten és valahogy kényszerítve
Zártszemű foszladó tested kell néznem.
Undok és apró alvilági lények
Nyüzsögnek, tekergőznek. Elenyésznek
Lassanként eltűnő tested részei.
Sikoltok mintegy részeként e rémnek
S ettől végre, verítékemben úszva
Felrémülök. Csak lassan térek vissza
Tudatomba e tompa rettenetből.
Ezek a szörnyű délutáni álmok
Kivédhetetlenek. Rendre s oly álnok
Módon gyötrik magányos napjaim.
2002. szeptember 03.
Mihály 75. születésnapjára
Öreg Barátom! Lásd, ezt is megértük.
Háromnegyed század nyikorog Benned.
Recsegnek térdeid, a hátad görbed,
Ám kedved s szellemed ép! Hála értük
A Teremtőnek. Nem hittem volna én,
Hogy e napon még egyáltalán élek,
De vélem volt az Úr, így felköszöntelek
Kedves Öregem! Kívánom, ne légy vén!
Koros ifjúként élvezd nagy családod,
Mely Néked immár megadatott: látod!
Körülvesz szorosan a Kubinszky-klán.
No és melletted áll hitvesed: Éva.
Ám azt ismerd el: nem volt könnyű dolga
Véled! De vagytok, és az Úr megáldjon!
2002. szeptember 17.
Búcsúzik a lőver
Két éve már. Lágy júniusi
Napfény melengette a délutánt.
Fűnyírás után, kihevülten
Verítékemben úszva ültem.
Lihegtem. Mereven és sután
Néztem, amint Ilus botjára
Támaszkodva, nehézkesen leül.
Kezében kis kapával, szakadt
Kesztyűben, a tiszafa alatt
Nefelejcs-fátyol fölé görbül
Piros műanyag gyom-kosarát
Maga mellé helyezve. Előtte
Páfránycsoport, épp kipödrőben,
Nőiszirom, tengerkék színben
S félénk harangvirág. Benőtte
Sűrűn mindet már a terjedő
Gaz. Az elgyötört test olyan éppen
Mint egy szivárvány gyenge íve
És ekkor, surranva, ciccenve
Két kis poszáta mellé röppen
A kosarára. Egy vörösbegy
Is odalebben és most már hárman,
Mintegy kórusban csicseregnek.
Trillázva, halkan énekelnek
E drága nőnek. Arcát lágyan
Feléjük hajtva mozdul ajka.
Nem hallom, de látom: beszélgetnek.
Fekete gombszemükkel nézik
Őt e tünemények. Idézik
Képét Assisi Szent Ferencnek.
Nem tudom, meddig folytatódott
Ez az áhítat. Könnyeim nyeltem.
Akkor nem sejtettem, mit ma már tudok:
A Lőver búcsúzott Ilustól
Azon a júniusi esten.
2002. szeptember 08.
Most lennél hetven éves
Ha élnél, most lennél hetven éves.
Kezedben bottal, meggörbült háttal
Őszülő hajjal, elgyötört lábbal
Megkapó mosolyoddal, ó Édes!
Mint Baucis és párja: Philemon
Egy régvolt ám gyönyörű regében
Phrygiában, ülnénk kéz a kézben
Merengve szótlanul a múltakon.
Ha élnél? De hiszen most is itt vagy
A lelkemben, a tollam hegyében,
A papíron, melyen sorokat hagy…
Nem rokkantan! Ifjan és sudáran
Kacagva, ragyogó bronz hajaddal
Pillantasz rám s így maradtál nálam.
2002. szeptember 14.
A legszebb nap
Vajon melyik volt életemnek legszebb
Napja? Elmerengek a múltakon.
Lehunyt szemmel és így mintegy vakon
Sejtelmes fényben, ám egyre élesebb
Képei kúsznak elém a régmúltnak.
Májusi rámlehelt édes csókod:
Körém zártad? Feszülése a húrnak
Mit a szenvedély pendít? Ó nem tudom!
Annyi volt életünkben a csodás.
Így a múlt szinte csak egy ragyogás,
Melyben rendre elfulladnak az árnyak.
Most követik egymást lomha napok
Ám kérdésemre választ nem kapok.
2002. október 13.
Rőt levelek
Még le se’ hulltak a kertben a szirmok,
Lásd, rőt levelek hada már követi.
Két éve lassan, hogy tested is lombok,
Sárga krizantém és gránit fedi.
Járok e sírhoz, bár jól tudom, nem Te
Pihensz ott a mélyben, csak porhüvelyed.
Bús vándor vagyok, kinek ágya már vetve.
A sorsa betelt. Ott lel enyhületet.
Ám élek még: légzek. Szememből a könnyek
Sós gyöngyei lassan, de egyre apadnak.
Hűs illatod, szellemed bennem tapadnak!
Belőlem azt senki ki nem vetheti!
Oly gyakran akadnak szent pillanatok
Áldott szemeidbe bepillanthatok.
2002. október 29.
Meditáció I.
Ó mondd Édes, hogy van, hogy rímet csak akkor
Fog tollam, ha azt emléked vezeti;
Ha máson jár agyam, ezt nem teheti?
Vagy lényed varázsán pendül csak az agg kor?
Biz nem tudom! Kár is e dolgon agyalni.
Ez vagyok. Nem lehetek íme más már.
Ősz fejem hajlik. Bezár ez a vásár
Mit életnek hívnak. Oly szép volt. Nem talmi!
Itt ülök. Írok és folynak a percek.
Künn esik. Lábamnál alszik a Pröntyös.
Néma a csend, csak a tollam, ha perceg.
Felriadok. Íme már tűnik árnyad.
Kongat az óra. A Pröntyös is lökdös,
Menni akar, indul. Vakkant vagy hármat.
2002. október 30.
Kontrapunkt
Rég volt. Talán épp ötven éve
Hogy andalogtunk kéz a kézbe’
Bokáig zörgő, rőt avaron,
A szétlőtt Tóth Árpád sétányon
Fenn a Várban.
Nem beszéltünk. Tisztáztunk mindent
Mi elválaszthatott és itt fent
A ferdén tűző, lebukó nap
Bronzhajadon lángoló fényt kap
Fenn a Várban.
Ifjak voltunk és medikusok.
Évfolyamtársak. Kritikusok.
Ám Romain Rolland és Thomas Mann
Nem volt témánk ez alkonyatban
Fenn a Várban.
Bandukoltunk. Egymás szemébe
Pillantottunk, bár csak elvétve.
Mint növekvő, elsodró árban
Merültünk el a boldogságban
Fenn a Várban.
Ugyanakkor a Duna túlsó
Partján talán éppen utolsó
Szavát suttogta összeverve
Péter Gábor egyik kezeltje
Halálában!
2002. november 1. Mindenszentek
Alkalmi poéma I.
Lassú és meszes már ez agy
És egyre többször ki-ki hagy,
Ám tud vidám is lenni!
E pillanat épp alkalmas
(Mert később telik már a has)
Hát most kell elővenni
Belső zsebemből e darab
Papírszeletet. Nem harap,
Nem szabad tőle félni.
Viszont azért már illenék
(Az idő tovább ne teljék)
E tószt tárgyára térni!
Egy álom a nagy boldogság
Egy beteljesült kívánság
Bontja ki szirmát itten.
Kedves Tünde s fiad: Matyi,
Mit tudnék még mást monDANI?
Áldjon meg a Jóisten!
U.I.
El ne feledjem a lényeget éppen,
Mert még rohanna kezemben a pennám,
Hát gratulálok!! De száraz e gége,
Így a köszöntőmnek itt van a
VÉGE
Pityu bácsi
2002. november 05.
Ma két éve
Ma két éve. Ám írni erről nem tudok.
Mit írhatnék? Hogy meghaltál?
Hogy itt hagytál? Hogy befejezted?
Nem igaz! Bennem él lelked!
Körülölel egy varázslatos szent burok:
A szellemed és benne én
Boldog vagyok! Széttéphetetlen
Emlékhálóban, végtelen
Térben mégis szabadon lebegek.
Szférák zenéje vesz körül
S a bánat is már megkövül.
Széteső és vajúdó sorokat
Rovok, de lásd, felülkerül
Az életösztön itt belül.
2002. november 07.
Ez van
„Ez van”, makogja itt ma a köznyelv;
„Ezt kell szeretni” – MÁR AKI TUDJA!
Üres tekintet és sok tétova
Tetova. Életek és semmi terv!
Tinédzserek. Fülükben – köldökükben
Pírszing. Szájukból trágár mondatok
Tördelt hada ömlik gondolatok
Helyett. Zord űr kong a lelkükben!
Ethosz? Létem értelmét kutatni?
Baromság! Mit akar ez a vénség?!
Diszkó, buli. Csajokkal mulatni!
„Ez van”. Már évek óta ez gyötör.
E szerencsétlen ifjú milliók
Sorsának gondja lassan összetör.
2002. november 09.
Epidaurosz
Szelíd dombok lágy öleléséből
Született ez a színház, hol a nézőt
Egy meredek márvány aréna
Fogadja magába. Varázsa
A tenger, mely ide nem látszik,
De sugallja a kék görög égbolt
És a ciprusok lándzsás sziluettje.
Pineákból cikádák kara hangzik.
Alant a kör közepén ha repeszted
A kézben tartott papírlapodat
A hatalmas félkör belereszket!
Ahogy ott ülsz: tenyeredben a lelked,
Belegondolsz: körülötted a nézők aurája
S zokog ott lent Euripidész Elektrája.
2002. november 15.
Magadtól nem megy!
Ki azt állítja magáról: bűntelen
És lelkiismerete kristálytiszta,
Az nem ismeri önmagát.
Ám hosszan rejti bűneit egy lista
Fohászkodjék bár szüntelen.
Mert minden hamis tetted saját magát
Vési fel egy nagy és sötét árkusra
S marad ott el nem törölve.
Szaporodnak, mint rákos sejtek kusza
Hada. Mindegyik bűzt okád.
Gnoti szeauton! Állítja a bölcs
Görög. Ám a múlt bűnei homályba
Burkolóznak és nem leled
Nyomukat sem! Keresheted, hiába
Kutakodsz! Fehér köntöst ölts,
Vonulj el, szállj magadba és higgyed el:
Magadtól nem megy! Úgy kell a segítség,
A feléd nyúló kegyelem.
Kérjed hát! Krisztus jön és ez épp elég!
Magához von e szent kebel.
2002. november 18.
Lélekreceptorok
Már hosszú évek óta visszatérő
Kérdésről próbálok meg most beszélni.
Nehéz lesz! Tehetségem mit sem érő,
Hiszen két élet összefonódását,
A végtelenből egy pontba jutását
Kell e sorokban érthetővé tenni!
Két bolygót terelt egybe az Úr, írtam
Le közel évtizede. Csakhogy a bolygó
Holt anyag. Zárt pályán kering egy síkban,
Mi meg emberek; Alkotó Teremtőnk
Nagy művét bevégezvén volt nemtőnk,
Mert megpihenvén, kedve lett mosolygó.
Így jöttünk létre. Bár kötött pályával,
De bontakozó ésszel, tudatosan
Keltünk vándorutunkra. Nem pányvával
Éltünk. Egymásról mit sem tudva értünk
Felnőtté. Így más-más családban kértünk
Kenyeret, ha megéheztünk. Szomjasan
Szürcsöltünk magunkba ismereteket.
Ki-ki másként és persze, más irányban
Bővült, külön ösvényen lépegetett.
Ám egy receptor már kiépült bennünk,
Mi közös volt és kapcsolhatta lelkünk:
Istenhitünk. Csak éppen más egyházban.
Na és a kor, amelyben akkor éltünk!
Egy zord, hazug, kegyetlen diktatúra:
A kommunizmus leste minden léptünk.
Figyelte, hogyan légzünk. Szavainkat
Besúgók lesték. Gondolatainkat
Is keresték. Ez volt a matúránk kora.
Nyomorogtunk. Apám bírói végzés
Nélkül internálták megelőzőleg,
Majd inni kezdett. Már az volt a kérdés:
Mehetek-e tanulni egyetemre?
S ha bírnánk, egyáltalán felvesznek-e?
- Orvos szerettem volna lenni főleg. –
Előbb azonban ruházkodnom kellett
S szerezni némi pénzt a tanszerekre.
Így hát keményen dolgoztam egy évet
Egy szövőgyárban. Szenet lapátoltam.
Fehéren kezdtem és feketén zártam
A napot. Hólyag került tenyeremre.
Nem bántam meg! Ma is másképp tekintek
E kérges kezű munkásemberekre!
Megerősödtem, hitemben s lelkileg
Egyaránt. Felvettek az orvoskarra!
Még ma is úgy tekintek vissza arra
A napra, mint isteni kegyelemre.
A Pázmány Péter Tudományegyetem
Harmad évén fonódott egybe ívünk.
Újabb receptor. Bár egyetlen sejtem,
Halvány gondolatom se tudta akkor,
Hogy életünkben itt egy döntő faktor
Született. Még nem dobbant össze szívünk.
Bennünk ekkor még üde volt a lélek
És főleg tiszta! Morális maximánk
Közös volt. Kantot olvastuk s az élet
Értelmét kutattuk. Prolegomena
A szellemünk. Hosszan sétálva néha
Összecsillantunk. Azonos volt imánk.
Mindketten hamvas, tiszta párra vágytunk,
Ám, hogy azok mi leszünk, nem sejtettük
És a Varázshegyről polemizáltunk.
Hangversenyekre jártunk, operába.
- Ilusból könnyet csalt a Traviata. -
Bach-ot zene-istenünkké emeltük.
Így szinte észrevétlen receptorok
Széttéphetetlen szoros fonalai
Pattantak ismét bennünk össze. Torok
Szorító hevével nőtt a szenvedély,
Soha meg nem élt erővel. Meredély
Szegélyén álltam. Ő hát az igazi?
Ma már nem kérdem. Több mint hetven évem
Nem halványuló érzéshullámai
Holta után is bizonyítják nékem:
Ő volt az! Megadatott sok hő ima
Kérése: a szent szerelem, ami ma
Is köt. Az Úr lélekreceptorai.
2002. november 21-22.
Holt seregek
Holt seregek porán araszolva
A múlt köde hízik a hátunk mögött.
E sorsverte nemzet oly sok vért köpött
Már. Ellenek s önmaga is kaszabolta magát.
Megremegek. Vajon hogy’ lehet élni
E népnek? Széttépnek-e minket,
Vagy megmaradunk? Vajon mit vet
A sors kártyája ki rólunk?
Csönd honol éppen. Szakadt condránk
Poroljuk. Mellünk még lihegő,
De felálltunk újra! Meredő
Szemeink a jövőt fürkészik.
Hol késik? Ám lépni kell újra!
Életerőnk, tehetségünk ne feszítsük
Magunk torkába harapva megint.
Összekarolva, erős lélekkel az útra
Tekintsünk, mi reánk vár.
Régi hitünket emeljük a pajzsra
Erős vár, el ne veszítsük!
2002. november 18.
Boldogság és bánat
Én kiírom magamból a bánatot,
Melyről tudom, csendes ellenpontja
A boldogságnak és elnapolja
Lelkem vergődését néhány napot.
Sóhajtok. Golyóstollammal kezemben
Elgondolkozom. Boldogság és bánat:
Szirmai egy illatos virágnak
Mely nélkül élnem immár lehetetlen.
Szoros páros és hogy’ meg tud gyötörni!
Bájára. Érzem, nem hagy összetörni.
Megélem, szép és értelmes volt létem.
Szerettem. Segítettem másokon
Kegyes halált adj Uram! Esdve kérem.
2002. november 23.
Gondolatok a Perkovátz-Ház
megnyitásának 10. évfordulóján
Ma tíz éve. Hideg és esős nap volt,
Mikor nem látszik, csak dézsát önt az égbolt
És vízfüggönyt ránt minden gépkocsi
Maga után; szóval egy ilyen napon
Este megnyílt a Perkovátz-Ház. Vakon
Járt még a Mikulás is,
Okulája párás,
De ide talált és a kitárt ajtón
Át a sárgás, puha, hívogató
Melegbe Ő, az ajándékosztó
Mosolyogva, titokban, észrevétlen
Beöntött valamit, ami az emberekben
Menten és menthetetlen terjedni kezdett.
Terjed azóta is. Hisz otthon érzed
Magad, amint belépsz e házba.
Nem más ez, mint a hely varázsa!
Tíz éve még John Bull Pub-nak hívták,
Majd levetve az idegen gúnyát
Ma már Perkovátz-Ház
S mint ilyen, fogalom!
Sopron szívébe zárta.
Menjünk a Perkovátzba,
Mondják baráti körök
S jönnek. Jóféle sörök
És míves ínyencségek
Enyhítik feszültséged.
Szemben a Magyar Művelődés Háza,
Középen Széchenyi szobra –
Szegény, nem tud dönteni:
Most merre tartson? –
Így hát marad (éjjel kivilágítva).
Summa Summarum:
Éljen soká’ a Széchenyi tér
E kis csodája és ne feledjem:
A névadója!
2002. december 05.
Ádventi révület
Már a harmadik advent Nélküled!
Vasárnap van és kinn kemény hideg.
Szemben két gyertya ég a koszorún.
Egyedül ülök, mégsem szomorún.
Bach-ot hallgatom. Mennyei zene
A Karácsonyi Oratórium.
Lelkem, mint egy néma ciborium
Rejti emléked. Otthon vagy benne.
Lásd, ahogy lassan ballagnak az évek,
Személyed lágy, varázsos aurát ölt
- Ó mily csodásan szól közben az ének! –
Lassan már nem tudom, hogy Te vagy-e én
Netán ellenkezőleg: én vagyok Te?
Egyek voltunk, egyek leszünk a végén!
2002. december 08.
Karácsonyi jászol
Bár örvendezni kell lelkemnek,
E nap mégis oly nehéz ünnep
Szívemnek. Hiszen harmad éve
A karácsonyt nem töltöd élve.
Ám az újszülött világra jött.
Barmok közt sírt fel, rongyok között.
Fenn csillag sugározta fényét,
Angyalok zengték: emberek, békét!
Ő, az akkor jött gyenge gyermek,
Bár gyakran elönt még a bánat,
Felkarolt. Ura életemnek.
Ha lankadnék, mindig reám szól:
A test halott, de él szerelmed!
Áldott légy, karácsonyi jászol.
2002. december 25.
Meditáció II.
Ha csendes az óra, megrezdül a lelkem,
Kezembe a tollam is önként kerül.
Lásd, van miről írjak. A törvényt belül
A Múzsa vezérli, csak rendbe kell szedjem.
Lásd, Édes, a létemet még Te vezérled,
De élek s a testem is bért követel,
Mit megadok, hisz’ a Nagy Jövetel
Még nem kopogott, még tart ez az élet.
A szív még dobog. Uram értelmet adjál
És célokat, hogyha már életben tartál:
Békét, megértést és szeretetet.
Tán példa lehessek: megállni a Hitben,
Mi Tőled eredt, ez a szent kegyelem.
Suttogom óhajom, ó Uram Isten!
2002. december 27.
Post mortem szerelem
Régi, megsárgult amatőr fénykép
Került kezembe jó egy éve.
Réten ülsz rajta, magas fűbe
Merül kezed és szembenevetsz
A készítővel, ki nem én voltam,
Hisz’ melletted feküdtem bódultan
A boldogságtól, hogy engem szeretsz!
Ám az a kép úgy szívembe markolt,
A mosolyod oly’ hamvas. Tiszta
Lényed tükrözte reám vissza
S egy áhítatos ifjúságot,
Ami rég elmúlt, akárcsak tested.
De ma is lüktet bennem a lelked,
Az emléked, reámhatásod.
Ma ez a nyűtt kép kinagyítva
Üvegkeretben mosolyog rám
És nem ereszt. Így lettél múzsám!
Így indítottad el a tollam!
E sorokat lásd nem is én írom.
Vezesd ujjaim, amíg még bírom,
Tartom pennám s nem fekszem holtan!
2003. január 03.
Epifánia
Csendes és zord hideg künn a tél
Az etetőn puha toll-labdák
Nyüzsögnek. Cirregve kapkodják
A magot s pörölnek. Ki kit ér,
Marják egymást. A rigó megül,
A cinke szemfüles, a pintyek
Meg, hát ahogy lehet, úgy csípnek
Egy-egy szemet szemtelenül.
Háromkirályok ünnepe van ma.
Epifánia. Tizenkét napja,
Hogy a Megváltó közénk született.
Ám e tollas népség ezt nem tudja.
Küzdenek, mint erejükből futja.
Vajon mi gondolunk rá, emberek?
2003. január 6.
Kegyelem
Bármily’ nehéz is, döntenünk kell.
Éltünk során ez olyan gyakran
Tornyosul elénk és hasztalan
Vonakodunk egész lényünkkel.
Nem bújhatunk el. Éveinknek
Múltával azonban rájövünk,
Hogy valójában nem mi döntünk.
Az Úr parancsol tetteinknek.
Göröngyös rejtekút az életünk.
Sivárul, vagy csiszolódik lelkünk
Miközben végigbotladozunk rajta?
Ki tudja? Sokszor tévesztünk utat,
Bár létezésünk egyfelé mutat,
Kegyelem oda tisztultan belépnünk!
2003. január 15.
Juhász Gyula
Sejtelmesíti kinn a kertet
Bévül a meleg szobában
Lelkem reszket!
Egy könyv került a kezembe a polcról
Sárgult selyempapírba kötve.
Kíváncsi lettem, vajon mi
Rejlik benne.
Belelapoztam. Éppen hatvan éves
Lapjainak ódon illata
Megkapott. Egy verseskötet:
Juhász Gyula
Tied volt. Születésnapodra kaptad
Húsz évesen. Sokat forgattad
S halvány ceruzavonások
jelzést adtak
Eddig csak állva néztem. Lehuppanva
Egy székre, kezemben a könyvvel
Olvasni kezdtem a verseket
Könnyes szemmel.
Most megtaláltam mindent, mit kerestem,
Amit írtál nékem válaszul,
Mikor, ugyancsak levélben
Kezed megkértem!
És jöttek sorban, mint halk szellemek
Illatos lelked csendes és puha
Sóhajai s vezette kezed
Juhász Gyula.
2003. január 17.
Bevégeztetett
Az utolsó szót is leírtam végre.
Bár, ahogy szaporodtak a sorok
S papírra dermedt életünk, torok-
Szorító volt. Remegett tollam vége.
Gyermekkoromon szinte átsuhantam.
Nyomor, bohó vidámság, kamaszkor
Rendre váltották egymást. Így olykor
Csendesült a csobogás, amit csaptam.
Aztán a házasévek Véled. Bánat
És boldogság halkan egybecsengtek.
Hogy’ elsuhantak lásd, ezek az évek!
Végül elmentél. Magamra maradtam.
S bár szívembe zártam emlékedet,
Most leteszem tollam. Bevégeztetett.
2003. március 01.
Kérdőjelek
Ha nincs kiért, miért?
S ha nincs miért sem?
Minek, S ha minek sincsen?
Mért élek?
Ezt nem én döntöm el.
Lelkem a Teremtőtől
Kaptam. Anyai öl
Szült vérrel és örömmel.
S volt, aki szeretett.
De meghalt, nincs veled!
Ez ami nem igaz!
Öleli lelkemet
Óv ez a szeretet.
Nem érted?!
2003. március 09.
Öregek tavasza
Nem igaz, ó nem igaz!
Mégis megjött a tavasz?
Romló füllel, tompult orral
Se’ illata, se’ madárdal?
A rigó is némán tátog?
Ibolyát, bár sokat látok
S megszagolom: nincs illata!
Hová tűnt el? Tán elhagyta?
Nem, barátom. Mindez megvan,
Csak te lettél hetvenkettő.
Nem lehetsz már hetvenkedő!
Csodáld hát így az ibolyát.
Visszakapod majd illatát,
Ha alulról szagolod!
2003. március 10.
Lélekváltás
Egy szörnyű tan mocsarában élünk.
Bár lecsapoltuk vöröslő vizét,
Szagoljuk bűzét, érezzük ízét.
Hány év kell még, hogy partjára kiérjünk?
A kidobott kőtáblák elmerültek.
Rajta a szent parancsolatok
Iszapmocsokban, láthatatlanok
S nyomkodnák alább az elvetemültek,
Kiknek hitük nincs és csak tág zsebüknek
Tömködése céljuk. Hát ne hagyjuk!
A kőtáblát mi előkaparjuk.
Kifényesítjük és újratanítjuk
Megmételyezett utódainknak.
Lélekváltást adjunk fiainknak!
2003. március 13.
Cogito, ergo sum
Cogito, ergo sum – monotta Descartes
Jó negyedszád éve. Sokan idézik
Napjainkban is. Ámbár akik nézik
A sugárzott sajtót, nem érzik: mély kárt
Karistol lelkükbe mocskos műsora.
Való Világ, Big Brother és hasonlók:
Gondolkodásgátlók, lélekrombolók!
Élvezethajhászók szennyes vigyora.
Céljuk csak egy: semmi szabad szellem!
Csak semmi erkölcs és semmi jellem!
Fogyasztóvá döngölt bamba massza!
S hogy ezt elérjék, mindent megtesznek.
A descartes-i mondatból kivesznek
Egy g-t! Csak természetes: az elsőt!
2003. március 14.
A Teremtés
Ülök magamban. Néma csend vesz körül.
Vivaldit hallgattam. Elgondolkoztam.
Van Isten? Ott motoszkál tudatomban
Az örök kérdés. A válaszok közül
Uram, csak a lényeget ad kezembe!
A felismerést, ami mindent eldönt.
A megnyilatkozást! És ekkor elönt
Valami forró révület. Eszembe
Villan, mi történt sok milliárd éve.
A tudósok szerint az ősrobbanás.
Szerintük előtte nem volt semmi más.
Megvan! Mit úgy kerestem, csak egy kérdés:
Ha e világ a Nagy Bummal jött létre,
Akár egy perccel is: MI VOLT ELŐTTE?!
2003. március 15.
Elalvóban
Bár álmatagon, de még jár az agyam.
Már túl az esti fohászon,
Nyakig betakarva, lezárt szemeimmel
Az Úrra tekintek. Messze lebegnek
Az elmúlt nap ügyei. Ilyenkor oly jó
Még eldiskurálni Vele.
Ó Uram, Kedves Atyám, suttogja az ajkam
Olyan jó, hogy vagy! Hogy szólhatok hozzád!
Most már csak megköszönni valóm van!
Mindent megkaptam, amit kértem.
Nem értem, miért adtál nékem,
Hisz’ semmi, de semmi érdem nem magyarázza
A sok jót, amit kaptam. Tudom rászolgáltam
A kínokra, azokra igen! Azonban azok is mind
Javammá alakultak. Letisztultam, mint hóban a táj,
Hol a tollpuha pelyhek a szennyre lehelnek
És nincs már bűn se talán. Ó Atyám,
Nézz le rám! Én mindent megköszönök.
Jó hű feleségemet is, akit bár elvettél,
De jót tettél vele néki: elvéve tőle a kínt is
Magadhoz emelted. Helyébe letetted elém
Egy élet szép örömemlékét. Légy áldott ezért is!
És tudod … Kedves Uram … de már alszom.
Nincs tovább! Tán jön a holnap.
2003. március 16.
Mocsárból bámulok
Most már pontosan érzem, amint nézem
Hogyan folynak a tollam alól e sorok:
Kényszer lök ide írni. Hangulatok,
Kusza gondolatok terelését végzem.
Készen semmit sem kapok. Ugyan olykor
Vadul ömlik, keserűen zuhogva
A méreg, máskor meg tompa és lomha
Mocsárból bámulok, elnyom az aggkor.
Felnyögök. Hol van a hit, ami éltet?
Mért tűnik ködbe ilyenkor az élet
Minden szépsége? Jaj, hova tűnt bája?
Hagyd abba, kiáltok magamra keményen!
Gyönyörű volt. Elszállt. Íme már vége.
Hullj térdre! Rebegj hálát s nézz az égre!
2003. március 20.
Kokas Katalin hangversenye
Áll a pódiumon hegedűvel
Az álla alatt. Fehér karjával
Lágy íveket ír a vonóval.
Mozart hangjai szólnak. Mit művel
Ez a kedves, széparcú teremtés
Velem? Figyelem testét, ahogyan
Hajlik a zenével. Lágyan
Domborodik, hol rejlik a termés
És muzsikál gyönyörűen! Íme
Itt van a kettős teremtés:
A jövendő és a zengő zene.
Hallgatom meghatva, hiszen áldott
Az a magzat, ki még létre sem jött,
De már hallgathatja Mozart-ot!
2003. március 16.
Karusszel
Tán jön a holnap, ki tudja ma még?
Vajon érdemes érte még élni?
Csak kérdőjeleket tudok írni?
Életem már csak a múlt, jön a vég?
De a múlt az szép volt. Tele kínnal.
Kételyek, hő vágyak, lágy örömök,
Nagy fogadalmak és únt csömörök
Örök körhintája pörög. Így vall
Önmagáról az éltem, de éltem
És az Úr megtartott. Csendesülten,
Ingathatatlan álltam az esküt.
A szent fogadalmat, amit tettem.
Lassul már a karusszel, a szívem
Sem a régi, Atyám, de még ver.
2003. március 27.
Mai moralista
„A tegnap tegnap volt, a ma ma van.”
Ílymódon, amit eddig tettél,
Gonoszat, vagy jót cselekedtél:
Már eltűnt. „Gondolkozz csak a mában.”
Korunk filosza így elmélkedik.
Ő nem felelős a tegnapért.
Hála vagy bűntudat meg nem élt
Kategória; nem is létezik.
Tehetünk tehát bármit! Rúghatunk
Másokba, vagy megszakadhatunk
A küzdelemben, hogy segítsünk,
Holnapra feledve. Kemény hitünk
A morál, végső győzelmébe
Elvetve! Ó, mi lesz így velünk?
2003. április 02.
Ha úgy akarjátok…
Ha úgy akarjátok, clochard leszek,
Hisz’ elvetettek mindent körülem.
Ami a fontos, megmarad nekem,
Még ha egy rongyos condrát sem veszek!
Minden vagyonom szívembe zártam,
De ott megőrzöm, amíg csak dobog.
Ezernyi szent emléklángom lobog
E kegyhelyen. Egyébre nem vágytam.
Hiszen leéltem már az életem
S akiért éltem, immár nincs velem.
Megfáradtam és nincs már több vágyam.
Nyugalmat, csendet kérek csak, Uram,
Hogy Hozzád suttoghasson a szavam.
Csak ennyit kérek, ez elég nekem.
2003. április 08.
Köszönöm, Uram
Nem vagyok író és nem vagyok költő,
Csak egy kivénhedt, fáradt gyermekorvos,
Kinek a vállán három emberöltő
Görbed és vásik mindene, mi fontos.
Tompul látása, hallása és agya.
A szíve is csak stoppoltan ketyeg már
S bár reáköszön még számtalan anya,
Pontosan tudja, mi az, mi reá vár.
Hálatelt szívvel nézek mégis vissza
Az immár múlttá vált évtizedekre.
Megbékélt lelkem emlékkelyhét issza.
Köszönöm, Uram, hogy megadtál mindent:
Szeretett munkát és áldott szerelmet,
S hogy végig fogtad kezeimet itt lent.
2003. április 22.
Távolodó hajó
Szállnak a hónapok, múlnak az évek,
Arcod is halványul, ködbe merül.
Tompul a gyötrelem és szelídül,
Ám eleven’ lüktet bennem az éned.
Bármire nézzek, azon Te jelensz meg.
Olyan vagy nékem, mint szívnek a vér,
Nyárnak a napfény és télnek a dér;
Ködbe veszőn is csak Téged szeretlek.
Távolodó hajón Téged kereslek,
Hangodat hallom az álmomban is
És a sötétben csak Érted kesergek.
Nincs igazam! Tudom, oly’ sokat kaptam.
Áldom a sorsom, mely nékem adott!
Hálával tartozom, suttogja ajkam.
2003. április 24.
Ne roskadj!
Tégy meg mindenkiért mindent, mit lehet,
De senkitől semmit soha el ne várj.
Hitedben, erkölcsödben szilárdan állj,
Ne bírálj! Békét csak ez hozhat neked.
Ne gondold, hogy éppen a te kereszted
A legnehezebb. Mondd, honnan tudhatod,
Hogy más vállára milyen terhet rakott
A sorsa s ettől mennyire reszket?
Lehet, hogy másnak sokkal több jutott,
Ám ettől nem biztos, hogy boldogabb!
Amit te kaptál, hálával fogadd!
Ne roskadj, bármily’ terhet hordozol.
Békalencse közt lásd a virágot
És béke tölti be a világod.
2003. május 26.
Kezemben a rakettütőm,
Rézsut szemben haverom.
- Hú, de senyvedt már a tüdőm –
- A levegőt -, mert a labda,
Az a ronda, az a rusnya
Ott landol a lábamon.
Rézsut szemben haverom
- Mellékesen Boros Sándor –
Már röhög is; a barom.
Mert a labdát eltalálni
Sem tudom. „Béna gyerek”,
Így titulál! Denevérek
Szánkázzanak hasadon!
Közben rólam ömlik a víz,
Megtörölni sem tudom.
Alig látok. Legalább tíz
Sima szervát eltolok
És a dühtől fuldoklok.
Sándorom gömbölyű hasán
Csak úgy simán, csak úgy lazán
Vad röhögés kujtorog …
Eddig jutottam e versben
(Közben persze kancsót vittem).
Öltözni kell abbahagyom
E kis szedett-vedett dalom.
Balatonlelle, 2003. május 15. (18.30-tól 19.15-ig)
Kétely
Most, hogy immáron majdnem három éve
Magamban pergetem csak napjaim,
Átlényegültél egy boldogabb létbe
S nem érinthetnek többé ajkaim;
Most, hogy számodra megszűnt a gyötrelem,
Ami életedben végig kísért,
Olyan jó volna tudnom, vajon mit ért
Néked a tőlem buzgó szerelem?
Szeretném hinni, hogy tán enyhítette
A testi léted gyötrő kínjait
S az életed mégis boldoggá tette?
Mert szerettelek és ma is szeretlek.
Hitem szerint Te ezt már jól tudod,
Hát vessél véget sajgó kételyemnek!
2003. július 05.
Szeretem a majmokat
Ahogy vénülök, egyre inkább érzem,
Hogy közeleg már a végállomás
És ki kell szállnom. Ám egy vallomás
Még tarsolyomban van, lásd, nem is értem.
Ámbár ezt így leírni mindig féltem.
Hitem és minden, mi nékem fontos:
Szeretet, hűség, eskü és pontos
Munka lélekkel téve, ez volt éltem
És tiszta erkölcs. Egyetlen szerelmem
Csengő kristálygömbje volt otthonom.
- Ez nem normális, zúgják – szinte hallom.
Tudtam, hogy így lesz, sóhajtok nagyokat.
Majmok közt élek – egyedüli ember –
Attól még szeretem a majmokat!
2003. július 05.
Áldott mosolyod
Bár jól tudom, hogy így van jól,
Oly végtelenül hiányzol.
Emléked egyre visszajár,
Legyen ősz, tél, tavasz vagy nyár,
Rekkenő hőség, zord hideg,
Eső zuhog, vagy hó libeg,
Süket, vaksötét éjszaka,
Szikrázó napfény sugara –
Mindegy. Mindenütt ott lebeg
Nem halványuló szellemed.
Fel- felvillanva fénybe von,
Hogy megállhassak lábamon.
Az erőt most is Te adod:
Átölel áldott mosolyod.
2003. július 08.
Mondd, hogy lehet…
Mondd, hogy lehet, hogy most is úgy szeretlek
Hiszen már három éve elvitt a zord
Kaszás és gyermekünk, lásd, nem lehetett.
A magtalanság üli rajtam a tort.
Jó, tudom, mindez nem mirajtunk múlott.
Mi megpróbáltunk mindent. Ám csak keserv
Született és élted majd’ sírba hullott!
Szomorú köddé vált minden vágyott terv.
Ha mégis új életet ád szerelmünk?
S az anyaság láza Téged halni dönt?
Én meggyűlöltem volna gyermekünk!
Szörnyű és morbid gondolatok tára
Lelkemnek háza. Remegnek falai.
Mégis mindezzel megbékéltem mára.
2003. július 21.
Mennék utánad
Reszket a hőség és szellő se’ rezdül.
Pödrötten lógnak a zöld levelek.
Agyamba’ csak bamba zavar kevereg
És a falon csak az óra ha pendül.
Mint fekete suba fekszik a Pröntyös
És szaporán liheg nyelve felett;
Néha megrándul kapkodva legyet.
Ernyedten alszik a széken a köntös.
Rám települ, elnyom engem e forró
Július. Nem tenni semmit olyan jó!
(Ott kalapál a fülemben a vérem.)
Vérnyomás – gondolom, ám sohse mérem.
Mondd, minek tenném, hisz’ túl sok az évem!
Mennék utánad, de nem tehetem.
2003. július 21.
Kutyafarka
Lásd barátom, ez az élet.
Bármily zordul lesed – nézed
Olyan, mint a kiskutya,
Ki magában hemperegve,
Mert nincs, amit megkergetne,
Körbefordul és suta
Pillantással észreveszi
Saját farkát! Uzsgyi neki
Lódul is már morogva:
Most megfogom ezt az izét
S rögvest megkóstolom ízét –
Rohan körbeloholva.
Egyre nagyobb lendülettel
Köröz, már a nyála spriccel;
Ó, te árva kis buta!
Hát nem látod? Vágyad tárgya
Tested része és megállva
S visszanézve megkapod.
2003. július 22.
Petiék – quasi látomás
Kókadt vagyok. A nyári hőség tombol,
A hőmérő is szinte kiakad.
Kábult agyamban kósza gondolat
Sincs. Veríték csurog a homlokomról.
És ekkor, szinte bejelentés nélkül
Pöfögve érkezik egy vén batár.
A kapu nyílik, tolatva bejár,
S az öreg lőver menten megélénkül.
A kocsiajtók nyílnak és két gyerek
Kiperdül. Számukra nincs hőség.
Majd a szülők is. Csupa égszínkék
Szem nevet rám. – Látom, megérkeztetek –
Szólok feltápászkodva. Ez nem lehet,
Hiszen ti majdnem pontosak vagytok. –
A két kicsiny nekem ront. – Nem hagytok
Békén?! – De már vonszolják is kezemet.
A Pröntyös meg, ki máskor olyan ádáz
Csaholással vágtáz, odaballag
És körbeszaglász lemondólag.
Ismerős szimatok, így hát nem lármáz:
Együtt a csorda, így menten megnyugszik,
Sóhajtva lefekszik. A gyermekek,
S a bűvös-bájos tiszta kék szemek
Rabul ejtenek. Tudom, mára ugrik
A nyugalom. – Pityu, énekeljünk, jó?
Lehuppanunk a hintaágyra.
Kezek és lábak kuszasága
Fon körül és kacagás. Ömlik a szó
Belőlük. Majd hirtelenül átváltva
Már zeng a nóta. – Hozd a papírt! –
Unszolnak (mit feleségem írt).
Előszedem. Markáns és szép írása
Szívembe markol; és rajta a betűk:
„Ó mosson meg…” kicsöppen a könnyem.
Nem így a kis dalárda! Ők könnyen
És kacagva fújják, cseng az énekük!
Majd, későre járván, leragad szemük
És szüleik a szomszéd szobába’
Mesével altatgatják felváltva
Az álomországba két szép gyermekük.
Az éji csöndben a varázs elröppen.
A hőség is csökken és magamra
Maradva bús gondolatok malma
Kezd zakatolni bennem. Nem egykönnyen
Merít el így az álom. – Egyébként is
Nagyon rosszul alszom. – Belém harap
A régi kín: utánunk nem marad
Bár nagyon akartuk, akár csak egy kis
Lélek utód sem. Kitépem magamat
Ebből a gyötrő mókuskerékből
S bocsánatot kérek emlékétől
Annak, kiért éltem. Verítékharmat
Lepi el hátam, lucskosítja ágyam.
Elgondolom, bár az autó régi,
Amivel érkeztek, ámde égi
Áldást hoztak – és elszunnyadok lágyan.
2003. július 28.
Önvád
Mondd, nem sül le a képedről a bőr,
Hogy itt nyivákolsz, mert e tiszta öl
Néked gyermeket szülni nem tudott?!
Nem fogod föl, cserébe mit adott?
Neked tudnod kell: egy életen át
Szenvedett. Ám szelíd mosolyát,
Amelyből sugárzott a szeretet,
Nem adta föl. Meg nem keseredett
S minden áldott szavával gyógyított!
Soha nem kért, ő mindig csak adott.
A lelkedet ő építette fel.
Lásd, boldoggá is ő varázsolt téged.
Nem csak testét, lelkét is adta néked
S Teremtődhöz is talán majd ő vezet.
2003. augusztus 08.
Hajdani kis betegem
Komornoki Karolina esküvője elé
Kedves Kis Karolin!
’Hogy futnak az évek!
Torkod ereszté meg bősz crescendóval
A hírt: íme itt van, megjött újra a rémed!
Ami én voltam, bár soha nem pályáztam
Erre a címre. Mint pediáter, fáztam
Már tudatától is annak, hogy torkodba
Kaparjak. De hát megtörtént, nem is egyszer.
Elmúlt és belepé az idők pora rég.
Vénülő kézzel írok, miközben az ég
Már illatos szirmokat nyit a szívedben
S libbenő lepke reászáll. Áldást kérek
Reátok! Sok boldog és békés évet
Adjon az Úr, no meg áldott gyermekeket.
2003. augusztus 30.
De profundis
Aranysárga pászmákkal simogat még
A szeptemberi nap. Valami tompa,
Nyomasztó mélabú von hatalmába.
Miért élek? Ó mért nem jő már a vég?
Majd’ három éve, hogy rám szakadt az ég
Mert itt hagytál és célomat vesztettem.
Untig tudom: boldognak kéne lennem
Bírhatván Téged; s ha mindez nem elég,
Lásd, le is írtam közös életünket.
Mondd, szerelmünk mégis hogyan hevülhet
Ily változatlan, szorító erővel?
Mert hiába múlnak a szürke évek
Az idő sem cseppent gyógyító mézet
És álmaim hajszoltam.
Ó, hol vannak a bővérű vágyak,
Amikkel megharcoltam?
Mert konok hormonok gyötörtek ám,
- Gyakran vált lucskossá az éjszakám –
S nem buktam el. A hitem megtartott.
Én tisztelem a nőket
- Bennük mindig az anyámat láttam. –
Álmaimban tiszta párra vágytam
S nézni se mertem őket.
A mocskos szlenget, amely körülvett
Én mindig megvetettem.
Kongó lélekűrt éreztem benne
S hogy rám csak állati szennyet kenne,
Ám majd szétvetett dús energiám,
Hát meghajszoltam testem.
Nyaranta eveztem, barlangásztam
S telente – bár rengeteget fáztam –
Ha volt hó, síelni mentem.
Ócska, kopott katonai lécem
Mindig magam kantniztam
S fel a hegyre! Bakancsom átázott
Izzadtam, míg lábam kékre fagyott,
De vidáman jódliztam.
Ó, hol van mindez, hogy suhant így el?
Ülök most elmerengve.
’Hogy elszálltak a medikus-évek
Mikor az Úr nékem adott Téged
Létemnek nagy szerelme!
Egy villanássá sűrült életem.
Benne csak Téged látlak.
Mert ködbe tűnt már a medicina,
Gyógyítás, életem minden kínja
Foszló emlékké váltak.
Most, hogy csendben telnek napjaim
S tétován motoszkálok,
Mert magamat még fenn kell tartanom,
Képedre nézek: ott függ a falon.
Lásd, véle csókot váltok.
2003. október 19.
Három éve…
Ülök magamban. Oly sűrű a csend,
Amely körülvesz. Egy szál gyertya lángja
Libeg előttem. Csak a fülem cseng,
Mit már megszoktam: csendem része mára.
És megszoktam, Édes, a magányt is,
Mely három éve, mint szirtet a tenger,
Magába zár. Húnyt szemekkel máris
Téged látlak, legyen este, vagy reggel.
Olyan jó, hogy előbukkansz rendre,
Legyek ébren, vagy mélyen álmaimban
S komoly arccal, vagy némán nevetve
Elfészkelődsz nem szűnő vágyaimban.
És tudom, amint öregszik az este
Álomcsókot is Te lehelsz szememre.
2003. november 07.
Nélküled
Advent van. Már a negyedik Nélküled.
Sopron fényesen kivilágítva.
Minden csillogó árusbódé nyitva.
S tolong lázasan a vásárló tömeg.
Az esti fényben ácsorogva nézem
A bukszát nyitó lázas arcokat
- Csak venni, venni. Még olyan sokat
Kell tenni s vészesen fogy a pénzem –
Ez tükröződik a fáradt szemeken
És pörög tovább a vad forgatag,
Miközben egyre közeleg a nap:
A szeretet ölt testet egy kisdedben.
Ám ki gondol ma itt születésére?
S a csillagra? Ki tekint fel az égre?
2003. december 21.
Depresszió
Oly nyomasztó ez a januári est.
Alig múlt dél és már sötétedik,
A lelkem is komor felhők fedik.
Nincs festő, ki erről vidám képet fest!
Hová tűnt lelkem szivárványos fénye,
Az a víg, bohókás belső derű?
Miért, hogy mára minden keserű
S erőt vesz rajtam a tengődés ténye?
Kikopott belőlem minden késztetés,
Hogy tegyek bármit, ami előre visz.
Nincs már előre, nincs már több vetés.
Vége! Elég volt. Rút semmittevés
Posványa éltem. Csak eddig éltem, hisz’
Negyedik éve Nélküled kell élnem!
2004. január 18.
Szégyen
Oly’ régen történt. Mint ifjú házasok,
Akik, bár forrón szerették egymást,
Valamin összekaptunk és folyvást
Csak a magunkét mondtuk, hisz’ számos ok
Volt előhozható, mint bionyíték
Saját igazunkra. Már szikrát szórt
A vita. Felemelt kézzel és zord
Feketült szemmel közeledtem feléd,
Mikor belém sújtott: mit akarsz tenni,
Te őrült?! Hogy’ tudsz kezet emelni
Arra, kit úgy szeretsz? Térdre rogytam.
Bocsáss meg! fuldokoltam és éreztem
Amint lágyan simogatod fejem.
Máig röstellem, de lásd: meggyóntam.
2004. január 21.
Hóförgeteg
A postaládához indultam éppen.
A januári nap sárgállt az égen
A Naphegy párás gerince felett.
A Pröntyös vígan baktatot előttem
S amikor már a kerítéshez értem
A világ hirtelen elfeketült.
Megfordultam, majd’ fellökött a szélvész.
Ámultan néztem, amint a ház elvész
A rám rontó, szürke förgetegben.
Vágott a hó, orromig alig láttam.
Így vánszorogtam már fehérre váltan.
Az ötven lépés végtelennek tűnt.
Míg végre-végre az ajtóig értem
Már vacogtam és remegett a térdem.
Behavazva prüszkölt ott a Pröntyös
És ekkor akár csak egy rút látomás,
Megszűnt az orkán, elállt a havazás
S a havon megcsillant a napsugár.
2004. január 21.
O beata solitudo…
O beata solitudo!
Mely megadta újraélnem
Villanásnyi életem.
Ó áldott légy Mindenttudó!
O sola felicitas!
Mit megélek érdemtelen’,
Most magamhoz ölelem.
Nem fojtogat már sikoltás.
Napjaim egymásra hullnak,
Egyre fogynak, egyre múlnak,
Ám a lelked bennem él
És susogja halkan nékem:
Jó volt élnem, szép volt létem,
E lehulló falevél.
a.m. Ó boldog magányosság,
Ó magányos boldogság.
2004. március 15.
Most kinek mondjam el?
Ültünk egy padon szorosan egymás mellett
Kockás tweed szoknyádból, vajszín blúzodból
Őzbőr kabátkádból illatod lengett
Felém. Beszélgettünk valami glosszáról
A Demokratából, mely markomban rezgett.
Az idő langy volt, a környék elmosódott.
Alig-mosolyoddal ingattad fejed.
Szembe pillantva kerested a módot,
Hogy kettőnk véleményét egybe tereljed.
A csendes polémia lassan oldódott.
Felálltam. Várj csak, mondottam feléd fordulva,
A másik számot a kocsiban hagytam,
Rögtön hozom.
És ekkor felriadtam…
Minden eltűnt, csak a szívem sírt feldúlva.
2004. március 19. (most álmodtam)
Türelem
A képed mellett elmenni nem tudok.
Mindig megállok, odahajolok,
És lágyan csókot lehelek Feléd
S bármin kalézoljon is az eszem,
Így szólok: nagyon szeretlek Édesem!
A nap során oly’ gyakran megyek arra
És ahogy felpillantok a falra,
Megtorpanok. Rabul ejt mosolyod.
Reád nézek. Belém sújt élesen
A zord valóság: hiányzol Édesem!
Olykor, hangulataim délibábján
Már nem is lebegek olyan árván.
Hallom, hogy suttogsz, simogatod fejem:
Találkozunk, édeském, türelem!
2004. április 09. (Nagypéntek)
Séta helyett
Sétálnom kéne, hisz’ oly szép az idő,
De kimozdulni semmi kedvem sincsen.
Köt a magány, immár egyetlen kincsem
És egyben rabtartóm is. Bévül intő
Hang szól rám: gyerünk, mozdulj már, öregem!
Csak azért sem! Ülök tovább zord képpel
S rovom e sorokat. Így beszélgetek
Magammal makacsul. Az óra ketyeg,
A nap alkonyul és hiába zsémbel
Az eszem, írok: másképp nem tehetek.
Hogy mennyi van még hátra életemből?
Nem tudom. De stoppolt szívem és korom
Sejteti: nem sok. Feléd nyújtom karom
Uram, tekints reám feszületedről!
2004. április 11. (Húsvét vasárnap)
Ron Werber
Nekik Izraelből kell tanácsadó,
Ki ifjaikat most harcra tanítja.
Trágár hazugság módszerének nyitja
És mocskolódás. Rút, alávaló.
Szőrös képéből sem néz ki semmi jó!
Becsületkódex, igazság, etika?
Halomra döntve! Mindenki fasiszta
Ki ellenük van. Ádáz Skorpió!
Kegyetlen módszer, bár egyszer már bevált
Szegény agymosott és szekularizált
Hazánk bevette ezt a kotyvalékot.
Most újrakezdik, kedves honfitársak!
Már zúgnak felénk a mérgezett nyilak!
Hitünk a pajzsunk: felfogja a mocskot!
2004. április 12.
Mammon
Milyen lehet az olyan ember,
Ki hivatásból tanít hazudni?
S az igazsághoz lényének semmi
Köze nincs. Lódít szenvtelen szemmel.
Megbízásra, zsíros pénzekért
Csapatot szervez, kurzusokat tart.
Hamis szlogennel kever vad vihart,
Sötét gyűlöletet, így érve célt.
Milyen lehet az ilyen ember?
Van-e lelke? Ember egyáltalán?
Vagy emberbőrben maga a Sátán?
Mert hite nincs! Talán a mammon,
A vagyon. Ám ezért feldúl mindent,
Amihez hozzáér: hazát, Istent.
2004. április 13.
Kaméleon
Én már semmin sem csodálkozom.
Korom és a kor, amelyben éltem,
Bűzét szagoltam bő negyven éven
Át, már nem enged megbotránkoznom.
Rút diktatúra nihilista
Neveltjei és szolgálói ők,
Kik, miután változtak az idők
Kaméleonként kapitalista
Színt váltottak. Szemük se rezdült
És mivel a tűzhöz közel voltak,
Akadálytalanul harácsoltak.
Ma újra övék a bársonyszék.
Ám erről, sajnos csak mi tehetünk.
Gondoljuk végig: ez kellett nekünk?
2004. április 15.
Újra Lellén
Látod Édes, újra itt vagyok Lellén
Immár negyedik éve Nélküled.
Csak mesélek. Valami révület
Merít el; valami ködös és hellén
Redőzete egy lila fájdalomnak,
Amely még ma is talpig beborít
S amely mögött e fájdalom vonyít.
Mosolygok, de sejtjeim zokognak.
És bár itt nem zár magába a magány
És antidotum itt az alkohol,
Lásd, nem csillapul bennem ez a hiány.
Rohanó élet fékezett napjai
Miket itt megélek, barátaim.
Harsányan borítanak be habjai.
Lelle, 2004. május 02.
Megkérgesedett magány
Lásd, megkérgesedett már körülöttem
A magány és ráncokat vet rajta
A bánat, bár már nem az a fajta
Égető kín, amelytől valaha nyögtem.
Magamban vagyok én társaságban is.
Csacsogó csevely és vidám kacaj
Szívembe olykor csak mint durva zaj
Hatolnak s ütnek, mint pattanó kavics.
Némává váltam. A nevetésem is
Csak álvigyorgás. Mint rozzant bárka
Sodródom. Életem rég lezárva.
Lélekzugomban számomra oly drága
Kincseket őrzök. Lelked illatát
Besóhajtom és boldogság hat át.
Lelle, 2004. május 13.
Szívroham – 1980
Kobaltkék tenger üvegtükrén
Szikrákat táncoltat a napfény.
Kabóca kórus harsány dala
Ölelkezik a lavendula
Bódító, selymes illatával.
Szürke sziklák dús pineákkal
Távolba tűnnek. Lassan elhal
E zengő bogárdal. A szent csend
Vesz birtokába. Áldott, elcsent
Órája ez a boldogságnak.
Úszom. Ezüst habokat vágnak
Karjaim. Gondjaim leválnak
Rólam. Lelkem lassan kitárul,
Miközben távol, messze hátul
Hvár zöld partjai integetnek.
Oly meghittek ezek a percek;
Részévé válok e nagy csendnek.
Úszom. És ekkor mellkasomba
Vadul belesújt egy goromba
Kegyetlen, bénító fájdalom.
Szívroham! Ez a vég – gondolom
És hanyatt fordulok. Nem tudom
Mozdítani sem karom. Ott fenn
A mélykék mennybolt is megbillen.
Először élem meg a halált.
Ám ekkor élesen rám kiált
Egy belső hang: tartsd magad! Kizárt,
Hogy most véged van, nem léphetsz ki!
Párod a parton vár és neki
Csak te jelented az életet!
Felocsúdok. Küzdeni kezdek.
Lassan mély lélegzetet veszek.
Nem süllyedek, a tenger fenntart,
Már mozdítani tudom a kart,
A fájdalom is egyre tompul
S e szörnyeteg, mely olyan orvul
Tört rám, lassan tovalódul.
Tempózni kezdek. Lásd csak: nem fáj!
Helyére billen újra a táj!
Mosolyogva partnak fordulok.
Kiérek. Mindenről hallgatok
S másnap reggel újra beúszok!
2004. június 1.
Régebbi verseim
(feleségem által megőrizve)
Levél gyanánt
Hull a hó.
Miközben olthatatlan vágyam
Hogy nálam
Légy,
Ma is csak vágy
Marad. De vár az ágy
S e két hű kar, mely úgy akar
Ölelni Téged!
Mondd, hallod e halk
novemberi hóesésbe’
szívemet?
Mely Néked ád minden egyes
Dobbanással jeleket,
Hogy:
Szeret, szeret, SZERET!
Nagyon szeret,
De hiába várt ma levelet
Tőled…
Sopron, 1962. november 22.
Szilveszteri vers I.
Csendben alkonyodik. Jeges pára üli
Meg a tájat. Kertet, házat mély csend fedi.
Pár csillag halódik csak a szürke mennybolt
Apró résein átszűrve gyenge fényét.
Ím az óév, mint egy múlt fényét sirató
Rozzant, szennyes lotyó letűnni kényszerül.
Kéjágya már kihűl. Sokan végig mentek
Gyönyört rejtő testén s csalódtak emberül!
Csendben alkonyodik; a hóban csikorgó
Szapora léptekkel keresi az újat
Sok millió ember. Vajon a virradat,
A sárgán kelő nap milyen esztendőt ad?
Eldobjuk-e végre nyűtt kéjköntösünket
S meztelen testünket nekifeszítjük-e
A még ismeretlen, de tiszta, szennytelen
Felénk nyíló újnak? Kívánom, így legyen!
1962-63?
Születésnapodra
Sok éve már, hogy megszülettél,
Számuk szerint pont hatvanegy.
Isten kezéből létrejöttél,
Csöppnyi bolygóként útra keltél
Szerelmem, ó egyetlenegy!
Mint apró fickó talán biliztem
Éppen, mikor Te felsírtál.
Gyanútlan gyermek, nem sejtettem,
Hogy érted élem már életem
Szerelmem, ó egyetlenegy!
Múltak az évek és cseperedtünk.
Egymástól távol? Egyre megy!
Az Úr rajzolta pályánk ívét
S terelte egybe két kis hívét
Szerelmem, ó egyetlenegy!
Most, hogy éltünket alkonyunk pírja
Varázsos színre festi meg,
Tudd: szép volt nagyon melletted élni,
Szemedbe nézni, s megölelni
Szerelmem, ó egyetlenegy!
Egész szívemmel hálásan érzem
Istentől mily óriási kegy,
Hogy összefűzte életünket,
Bánatainkat s örömünket
Szerelmem, ó egyetlenegy!
1993. szeptember 14.
Szilveszteri vers II.
(Én a tücsök pártján vagyok)
Most, hogy ma éppen általléptem
Hatvannegyedik évemet
S a ránk nyitó új esztendővel
Elkezdem nyögdíj éltemet,
Mérleget nyitni már lehet.
Lásd: ez elért anyagi javak
Nem púpozták meg kosaram,
De azt tehettem, amit szerettem,
Az Úr áldását boldogan
Sejtem, hogy bennem megfogan!
Köszönöm tehát minden évem!
Örömöt, bút, ami elért,
Köszönöm hű, jó feleségem
S azt, hogy mint éltem. A nem kért
Javakkal bőven mind felért!
A munka számomra muzsika volt
Melyet szerezni néha kín,
De jó kotta volt a szeretet
Ami vezetett, mint a sín
Nyavalyák sivatagjain.
Most záradékul egy furcsaság:
Miközben dolgoztam sokat
És élveztem is amit tettem,
Megmondom: Tücsök! Pártodat
Fogtam mindig hangyákkal szemben!
1994. december 18.
Alkalmi poéma II.
Kedves Barátaim!
Tudom, hogy az ifjúság hamva
Nem rondítja már
Arcvonásaim.
Sok mindent megéltünk.
Századunk szennyes kloakája
Fölöttünk, köröttünk
S részben BENNÜNK
Iszaplik tova.
Altengernagyunk lova,
Majd törpe, moszkovita
Kopasz diktátorunk
Tiporta torkunk.
Túléltük az ötvenhatos eufória
(mely eleve reménytelen volt)
Rövid napjait. Tova
Szállt a megtorlás kora.
S amit végleg nem hittünk volna:
Összedőlt recsegve-ropogva
A Kolosszus!
Még itt vagyunk!
Sosem gondoltuk volna,
Hogy megérjük!
De kérve-kérjük Istent,
Hogy önmagunkat szét ne verjük!
Március idusa után
Kilencvenhatban, mert az idő
Fut ám!
Köszönöm az Úrnak, a Háziaknak,
E kedves társaságnak, hogy együtt lehettünk.
Sopron, 1996. március 16.
1994 Szilveszterére
Oly régóta vannak dolgok,
Melyeken bár sokat kotlok,
Most sem értem. Eszem vesztve
Átnyújtom hát összegezve:
1.
Nem értem, hogy harminc éve
Hogyan tudtunk Mopsit nyelve
Sőt nyakalva egy hokedlin
Ketten állni s kornyikálni?
2.
Nem értem, hogy a régmúltban
Jól beszívva hogyan tudtam
Földön ülni és a lámpán
Lengő cipőnk nézni kábán?
3.
Nem értem, hogy közülünk egy
Hajnal tájban dőlten mért megy
A „bolsikhoz”. Hiszen soha
Szíve nem vihette oda?
4.
Nem értem, hogy mért pössentett
A doktor közétek? Nem tett
Ő ilyet csak ráfogjátok!
Hogy nem sül le a pofátok. (elnézést!)
5.
Nem értem, hogy mit nem értek,
Hiszen eljártak az évek
Mifölöttünk s bár röhögtünk
Nagyokat, megöregedtünk!
Remélem, hogy kik elmentek
Közülünk, e zsenge verset
Hallgatván most mellénk állnak
S boldog új évet kívánnak!
u.i.
Netán ünneprontó voltam?
Isten uccse, nem akartam!
Ám a tollam most meg nem állt
S aki fogta: illuminált.
Alkalmi ihlentések vendégkönyvekbe
1.
Miközben ettem, s kedvem leltem benne,
Eredt e versem:
Ha benne vagy egy társaságban
Mely ráadásul soproni
S a hölgyek benne oly csodásan
Tudják az éhed oltani,
Köszönd meg Istenednek!
Ha este, jó baráti körben
A múló évek szelleme
Nem rontja kedved, mert eközben
Lucullusként begyed tele
Köszönd meg Adriennek!
Ajánlás:
Barátim! Ha ez est is elmúlt
S agyadban a vér ellanyhult,
Mondd: bene s gyere haza.
1992. február 29.
2.
Repülnek az évek és ősz a fejem
S oly jó, ha barátim ülnek körülem!
Előttem a tányér,
De enni még ráér
Most mohó begyem.
Lásd, ilyen az ember: egy jó vacsora
És kedves a hölgy és jó a bora,
Hát fogd meg a kelyhet,
Vidáman emeld meg
És koccints oda!
Oly nagy e dilemmám, hogy most mit tegyek?
Dicsérjem a házat, igyak vagy egyek?
Eh, gondom, ha ennyi,
Ezt még elviselni
Tán nem remegek!
u.i.
Ám sajnos a múzsám talárja kopott
És ráncos az arca, s a térde rogyott,
De kézben a tolla
Amelyből ez óda
Most ím’ kibukott!
1993. március 15.
3.
Antique:
Fájó seggek, hájak, májak,
Tűnő férfi s női bájak
Rohanó évtizedek
Életemmel fizetek!
de addig:
Finom ital, pikáns étel
Mit ma ettem már nem vész el.
Epikúrosz szelleme
Leng be engem ez este…
Ájtatosan:
Ó mely céda, léha élet!
Ó mi’ számos, csábos étek!
Mit tehet itt a lélek?
Eszik és nem kap léket.
de aztán:
Jön az öreg Charon bátyó
Hajóján, mely fájón járó
S viszi bűnös lelkemet.
Uram, ments meg engemet!
Ajánlás:
Szép hölgyem, e kulináris
Szeánsz, mely elbűvölt máris
Kiváltja köszönetem,
Engem el ne feledjen!
(dátum nélkül)
4.Éva!
Éva! E név néha
A Néva néma jegét
Idézi méla szívembe,
Amelybe’ az évek, évtizedek
Sem törték meg a régi varázst:
„A szépség etalonja”!
A fűzfapoéta szava köszöni
E jó vacsorát!
Kézcsókkal régi barátja, Pityu!
u.i.
Hiába, az ember már csak ilyen!
Zsigere jó érzésit
Tolla alá sodorja a jóakarat.
1995. január 14.
5.
Miként az est jön s a fények hunytával
Előröppennek a szenderek s szállnak
Virágról virágra, hogy bűvös nektárt gyűjtsenek;
Így jöttünk mi e vacsorára
S még egyikünk sem szendereg!
Duhaj éveink elmúltával
Halkabbá válnak örömök s járnak
Közöttünk, szaporodva éveinkkel
Emlék-rögök. De félre a nosztalgiával!
Ildi! E finom vacsorával hálánk kiváltod!
Férjed: János, kit most köszöntünk
Itt közöttünk s ez bizony ritka alkalom,
Mert folyton jön – megy. – Már újra szól a telefon!
E kis szonettem ezért itt most abbahagyom.
Sok szeretettel: Pityu
1995. február 04.
14-soros a hátról
Hát nem tudom, hogy hol is kezdjem
E könnyed esti kis csevelyt,
Mert vacsorámat már megettem.
Hát múzsám nyögve tovalejt.
E kis hazában legfontosabb
Testrészünk immár rég a hát.
Művelt társunk, vagy rusztikusabb
Így kezdi majd’ mind mondatát.
Hát úgy figyeljetek most rám.
Hátam már zsibbad, fejem kong,
Ó de feszes e bő ruhám!
Hát már csak három sor van hátra
És véget ér e hát-szonettem,
Hát nem is tudom, elég lesz mára.
u.i.
Hát majd’ elfeledtem: Adrien,
Köszönöm e csodás kaját!
P.
1994. február 19.
Daruka emlékére
Hallgatom Purcell-t. Operája
A Dido és Aeneas csodás zenei ékszer
De Los Angeles hangja
Amint elzokogja,
Megráz a búcsú-ária:
„When I am laid” – szinte leomlik
Az elmenő a hűs avarba…
Majd végül a kórus:
„With drooping wings ye cupids come”
Mind emlékszünk Rád
Darukám!
1996. november 13.