Írta: Becht Rezső.

Részlet a budapesti Magyar Művelődés Házában 1942. március 17-én tartott előadásból.

A várost nem a házak beláthatatlan tömege teszi, nem az utcák, terek, emeletek száma, hanem alkotóelemeinek különleges minősége, tömörebb összhangja és polgárainak csiszoltabb szelleme, amely a kultúra fényeivel ékesíti és a kultúra árnyaival felhősíti a házak és emberek szövetségét.
Nem minden város, amit királyi kegy vagy lakóinak becsvágya emelt erre a rangra — város valójában is. Vannak nagy, lázas életű házcsődületek, amelyek talán száz év múlva érnek majd várossá, és vannak kicsi, halk érverésű helyek, melyek már évszázadok óta városok.
Sopron, ez a szerény, csöndes város — valódi város. Egyike kevésszámú valódi városainknak. Talán legnyugatibb vidéki városunk, nemcsak földrajzilag, hanem a “város" fogalmának európai értelmezésében, testi és lelki alkata szerint is.
Legközelebbi rokona Pozsony, az elszakított testvérváros.
A városokat emberek építik. Ők fejlesztik bonyolult organizmussá, ami valaha az első kunyhósejt volt és ők lehelnek a kőtestbe lelket. Amikor aztán a falak már átívódtak a közöttük lakó embergenerációk örömeivel, gondjaival, vágyaival és szenvedéseivel, a születés és az elmúlás jajaival, amikor a városból már lény és egyéniség lett, akkor észrevétlenül felcserélődnek a szerepek. Most már a város formálja a saját arculatára s a saját lelke hasonmására a benne született és nevelkedett embert.
Minden ember magán hordja a kiírhatatlan anyajegyet, amivel a szülőváros egy egész életre megjelölte.
Más a kecskeméti s más a kolozsvári ember, de még a pesti ember is más, mint a budai. Pedig egy közös anya, egyetlen nagy család gyermekei valamennyien. De ennek a nagy családnak sokféle otthona van. Hegyektől körülzárt, szelíd dombok hullámaiban megbúvó, végtelen síkság kitártságában elterülő otthonok mind másképpen színezik, más fényekkel és árnyakkal telítik a bennük nevelkedettek lelkét.
A soproni ember is más, mint testvérei szerte e hazában.
Milyen? Olyan, amilyen a városa.
Sopron peremváros, határállomás, nemcsak a térképen, hanem nyelvileg, fajilag, tájilag, sőt szellemileg is. A keleti irányt kivéve, akármerre indul a soproni turista, néhány órán belül emberszabta idegen határra ér. De nem csupán az államhatalom határcölöpei jelzik itt az átváltást, a táj is itt lép át a vízszintesből a függőlegesbe, a Rábaköz zsíros nyugalmából az Alpesek ágaskodó világába, melynek két legkeletibb tornya, a Rax és a Schneeberg Sopronig csillogtatja havas kupoláját.
Ők tanítják a soproniakat a szűk körön túli látásra, a messzeség mágikus vonzására, a szellemi látóhatár szüntelen tágítására.
A szűkebb határ, amely egységbe öleli Sopront és otthonná keretezi a tájat, egy szelídívű medence, amit három oldalról a soproni hegység, a Bécsidomb vonulata és a Kurucdomb fellegvárszerű sziluettje zár le. Ebbe a medencébe simul bele a Belváros, mint sűrűn tekercselt rétes a tepsibe, ebben vonja növekedésének gyűrűit a parkos, kertes, modern Sopron s innen árad fel a környező lankákra, ahol gyümölcsösökkel, szőlőkertekkel testvériesen elvegyülve elapad és átadja uralmát a fenyvesek, tölgyesek és szelídgesztenye erdők bölcs világának.
A soproni táj, ez a kertek tömkelegéből, erdők varázsából és virágos rétekből font lírai táj, a soproni ember második tanítómestere. Tőle tanulja a csöndes örömök, a termékeny szemlélődés és termő békesség, a lelki higiénia. az ifjító séták, az áhítat és türelem, a természet megértésének és a szív egyensúlyának művészetét. A fák zöldje keresztül-kasul szövi a várost, jut belőle még a belvárosi házak eldugott bástyakertjeibe is.
Emberi vér és növényi nedv szép egyetértésben kering a kövek között. A soproni ember soha, sehol sem érzi magát kitaszítottnak a természetből, mert minden utcába betekintenek az erdős hegyek s a folyton lengő szellő fáradhatatlanul ellegyezi a házak közül a szennyes levegőt, hogy helyébe beáradhasson a kertek és erdők illatos lehellete.
Ez teszi Sopront az ország legegészségesebb városává. Ez a titka annak, hogy Sopronban a gyermekek tüdeje erősebb és az öreg emberek életereje szívósabb, mint másutt.
De milyen maga a város, a soproni ember otthona és iskolája?
Kettős arca van. Egy öreg, tiszteletet parancsoló, emlékektől szántott arca, melyből megőszült szemöldökök alól sokat látott szempár tekint a múltba, és egy másik, jövőbe tekintő, ifjú, csüggedetlen arca. Olyan, mint egy különös érem. Az egyik lapja a római légiók sasait, Mythrast, a napistent, besenyő harcosokkal, gótikus díszeket, barokk angyalkákat mutat, a másik sima síkú mai házakat, tágas parkokat, modern gyárakat, az iskolák végtelen sorát, tízezer diákot és sokezer idegent Leicával és Rolleiflexel a kezükben. S ez az érem, melynek két lapja elválaszthatatlanul összeforrott, a soproni táj zöld bársonyán nyugszik.
Sopron várból lett várossá, Címerében három bástyatorony őrzi a városkaput, amely mögött biztonságban érezhette magát a tisztes ipar, a becsületes kereskedelem és a tudomány. A várfal és a bástyák által szabott szűk körbe zsúfolódtak bele a magastetejű házak, mint a karámba a nyáj, közülük meredtek az ég felé a hit és az éberség rézsisakos pásztorai, a tornyok.
Fukaron kimért apró terek szakították meg a szűk utcák kanyargó, zegzugos vonalát, a bástyák alatt pedig, a vízzel telt várárkon túl az alsóváros lazább házsorai terültek el a külső várfalakig.
Lényegében ma is ilyen a Belváros. A nagy tűzvészek ugyan elhamvasztották a középkori házak egy részét, de a barokk kor és az empire kipótolta a hézagokat piaszteres, címeres, boltíves nemesi palotákkal, patrícius otthonokkal, szépívű kapukkal, freskós mennyezetekkel. A belső várfal is megvan még, csak eltakarják a kívülről hozzátapasztott két-háromemeletes. de csak alig néhány lépésnyi széles várkerületi üzletházak.
Olyan ez a mai soproni Belváros, mint a budai Várnak a Mátyás-templom és a Bécsi-kapu közötti része. Ha akadna egy óriás, aki óvatos kézzel, nehogy behorpadjanak a finom kis paloták, szelíden oválisba hajlítaná az Úri-utcát, a Fortuna- és Werbőczy-utcát, akkor a Budára került soproni majdnem otthon érezhetné magát. Persze hiába keresné a Várostornyot, ezt az izmos testiségében is légiesen finom toronydaliát, amely az Árpádok korából fokozatosan nőtt bele a renaissanceba, a barokkba, és Hűségkapujával a mai korba. A 14. századbeli Kecsketemplom fínomcsontú gótikáját is hiába keresné, de a Dísz-téri Szentháromság-szobrot sem cserélné el a soproni Városháztér csavartoszlopú, angyalos, kőfelhős Szentháromság-szobrával.
Tormay Cecil mondta erről a térről, hogy Magyarország legszebb tere. Pedig akkor már nem állott a régi városháza, amit egyébként oly óvatos nagyapáink a Millénium előkészítésének buzgalmában egy óvatlan órában csákányra ítéltek. Azóta Sopron már fokozódó féltékenységgel őrzi műemlékeinek érintetlenségét, bár a “Tulipán-mozgalomnak” még feláldozta a régi, finom empíre-színházát.
De a Kolostor-utca, a Templom- és a Szent György-utca, az Orsolya-tér ódon házait évszázadok óta megkímélte a bontócsákány. Egy kis képzelettel mindenki életre keltheti bennük az ősöket és a szépanyák szemérmes divatját. Nagy úti batárokon vagy kecses hordszékeken érkeznének a régi temetők lakói, otthonosan lépegetnének fel a Zichy-Meskó-palota vagy a Bezerédj-kúria lépcsőfokain, ahol kitárulnának előttük a remekbe készült vasrácsos ajtók. A boltíves szobákban sok helyütt a régi bútorok várnák a régi gazdáikat.
Ezekben az utcákban minden udvarba be kell térni. Az egyikben római sírkő áll, a másikban barokk szobor. A Fabricius-házban olaszos loggiák oszlopai kísérik a lépcsőt két emeleten át a bástyakertig; a herceg Eggenberg-ház udvarában a körbefutó oszlopos folyosó közepén még ott van a kőszószék, ahonnan az ellenreformáció alatt hirdették az igét a soproni lutheránusoknak és a Bécsből istentiszteletre leránduló külföldi protestáns diplomatáknak. A Kmetty-ház, Sax-ház, a Mátyás király emlékét őrző Storno-ház híres magánmúzeumával, s a többi, szemet gyönyörködtető. képzeletet pezsdítő, bőbeszédű vén ház kézről-kézre adja az idegent, mint a rokonság a kedves vendéget.
A soproni polgár — mint a bennszülöttek általában — mégha tudatosan nem is látja már mindennapi környezetének szépségeit, mégis — öntudatlanul — hatása alatt él Szeme hozzászokik az arányos formák nemességéhez, a mértékhez, ízlése megtanulja elválasztani a talmit a valóditól, az értékállót az értéktelentől. A szépívű soproni barokk kapuk jellemet formálnak, ahogy a nemes építészet általában jellemnevelő és lélekidomító.
A Budapestre szakadt soproniak a miniszteri bársonyszékben, a diplomáciai karban, az egyetemi katedrán, a szószéken, a bírói palástban, vagy bárhova állítja is őket a hivatal és hivatás, soproni szolidsággal, soproni mértékkel, soproni múltjuk sugalmazása alatt, a soproni öreg utcák által beléjük oltott felelősségtudattal intézik az ország ügyeit, osztanak igazságot, nevelik a lelkeket és végzik munkájukat. Mögöttük mindig ott áll Sopron városának és hegykoszorújának panorámája.
Ebben a panorámában külön figyelmet érdemel az Ikván túli városrész, a Bécsi-negyed és ennek lakói, a gazdapolgárok, vagy ahogy őket kedvenc foglalkozásuk, a porcellánfehér babnak termesztése után népiesen nevezik, a “poncichterek” — Bohnenzüchterek.
Az Ikvahidon túl, ott, ahol a 13. századból itt maradt templomanyó, a Szentlélek-templom gubbaszt tömpe tornyával, szeszélyesen kanyargó, furcsa nevű utcák és sikátorok iramodnak neki a dombnak. Felemás világ, külsejében is, nyelvében is.
Emeletes városi házak váltakoznak itt girbe-gurbán egymáshoz tapasztott, faragott kőoszlopos gazdapolgárházakkal, magyar beszéd keveredik angolosan ellapított német idiómával. Szerpentinek, lépcsők beiktatásával, mindig más és más síkon tolonganak a furcsa házak, gúnyt űzve minden normális perspektívából és magukhoz csalogatva a festőket és fotoamatőröket, de a borkedvelőket is, mert a házak ormán, a Kisdedet dajkáló merevpalástú máriacelli Madonnák és Piéták mellett a Buschenschank-cégérek fenyőcsokrain vörös posztónyelveket libegtet a szél. Itt mérik egy ősi privilégium jogán, meghatározott sorrendben a gazdapolgárok a saját termésű fertőmenti vörösbort a családi bútorok között a lakószobában, vagy nyári estéken a boronák és ekék szomszédságában, kecskelábú asztalok mellett a hosszú udvaron. A piros bortól kipirulnak a fülek, átmelegszenek a szívek, elhervad a politizálás heve, helyette kivirul a nótázás, magyar nóta és német dal felváltva vagy egyidőben harsog, a taktust pedig a fövényvermi híres Iker-kovács műhelyének pöröly- és kalapácscsengése adja.
Fönt a domb tetején pedig már hat évszázad óta a Szent Mihály-templom gótikus nyugalma őrködik a soproni Tabán köréje sereglő házainak borkedvelő elevenjei és a gondjaira bízott Régi-temető halottai felett.
Ez a gazdapolgárnegyed kapcsolja össze a várost a kenyeret adó természettel. A soproni polgár a gazdapolgárok ökrösszekerei, szüreti kocsijai, a kerékpáron száguldó tejesasszonyok és kötényes legények révén szoros barátságot tart a krumpliföldekkel, szőlőkkel és így a várkerületi hetivásáron nem idegen zöldséget, borsót, paradicsomot vásárol, hanem személyes ismerőst, melynek fejlődését saját szemével láthatta a Fertőig húzódó napsütötte termőföldeken.
A bécsidombi új Népliget egyik padján ülve, az ember maga előtt és alatt láthatja ennek a vidéknek egész történelmét.
Szemközt, a bánfalvi Karmelita-kolostor felett a Várhely erdős kúpja kéklik. Ott élt még a történelem előtti időkben, hatalmas sáncok mögött egy nép, melynek emlékét a híres burgstalli leletek őrzik. Balra tőle, a Fáberrét és a Károlymagaslat közti részen találták az első figurális vázát és az agyagidólok tömegét. Akkoriban a mai belváros még mocsaras vadon lehetett, mert a kelták nem lent a völgyben, hanem itt a Bécsidomb oldalában építették fel Scarbantot. A római légiók már a mai Városháztér helyén, Scarbantia Forumán állították fel Jupiter, Júnó és Minerva hatalmas szobrait, melyek ma a kőbaltákkal, figurális vázákkal, kelta leletekkel együtt a gazdag soproni múzeumban álmodnak az egykori Pannóniáról. Itt a domb alatt vezetett a hadiút Vindobona, a mai Bécs felé, ahova a scarbantiai tisztikar éppoly szívesen rándult fel, mint később a cs. és kir. hadsereg Sopronban állomásozó tisztjei. Ott, a Szent Mihály-kapu környékén érkeztek a karavánok, a "Borostyánkő-úton” a Balti-tenger mellől, megrakva borostyánkővel, amiből decens és kevésbé decens figurákat faragtak a sabariai iparművészek.
Felhő nyomul a nap elé és komor árnyékot vet a városra. Szinte kioltja, úgy, ahogy egykor a népvándorlás viharai oltottak ki Scarbantia életét. A kelta-római város az Avar-birodalom részévé lesz. Sötét kor. Az enyészet csöndje lebeg a puszta vár, az “Oede Burg” felett. De újra felpezsdül a történelem, amikor ázsiai lovak gyors patái új ritmust hoznak az alélt Európába.
Vérbulcsu és Lél törzse megszállja a nyugati gyepüket, megszületik a Magyar Birodalom, melynek nyugati határvára Szent László óta Sopron lesz. 1277-ben IV. László szabad királyi város rangjára emeli, hálából a cseh háborúban tanusított áldozatos hűségéért.
644 évvel később, 1921-ben, a történelem újabb hűségpróbának veti alá Sopront. A város ismét hitet tesz ezeréves magyarsága mellett s azóta viseli címerében a “leghűségesebb város” elnevezést.
Ami e két dátum között történt, az inkább a küzdelmes munka, mint hősies harcok története. Sopron nem esett a nagy történések útvonalába, Tatár, török nem dúlta, de ismételten el kellett viselnie a tűzvészek és pestisjárványok “polgáribb” sorscsapásait. A reformáció szele és az ellenreformáció ellenszele súlyosan megtépázta lelki egyensúlyát, de ez is helyre billent és a soproni polgár ment tovább a maga útján, mint a nyugati kultúra és a gazdasági fejlődés ernyedetlen sáfárja. Mária Terézia alatt, aki mint Esterházy vendége falai között is időzött, elérte a gazdag virágzás korát és a gabona-, bor- és marhakereskedelem nyugati központjává lett.
Az ennek nyomában támadt általános jólét nem szállt a soproniak fejébe, csak kultúrszomjukat fokozta. Ezt oltották a következő században szép buzgalommal, illedelmes bőkezűséggel, mindinkább fokozódó ízléssel. Gyűjtötték a művészetek alkotásait, a nemes bútorokat, az ötvösipar remekeit, a jó könyveket, ápolták a házi zenét és ennek révén teljes felkészültséggel élvezték a Kaszinó gyönyörű nagytermében a zeneművészet legnagyobbjainak játékát és a színházban a kitűnő operaelőadásokat. Szerették a szép hintókat, lovakat, az utazást távoli országokba, itthon pedig távol a világ profán zajától a harmatos reggeleket árnyas lövéreik verandáján.
A szolid polgári jólét, a milliomos nagykereskedők, gazdag iparosdinasztiák fénykora a legutóbbi századfordulóig tart, bár a gazdasági sorvadás már korábban megkezdődött. Trianon a várost már-már halálra ítélte, de a végveszély a konzervatív soproniakból merész vállalkozókat formált. Megszülettek a soproni ipartelepek, új városrészek nőttek tüneményes gyorsasággal a földből, kamatozni kezdett a soproni természet szépsége, a város maga is felcsapott vállalkozónak és megépítette a Lövér-szállót, az évről-évre fokozódó idegenforgalom mágnesmagvát.
Kereskedelem, ipar és idegenforgalom a soproni élet három főpillére. A negyedik pillér a szellemi pillér, a kultúra.
Régi pillér, mélyen belenyúlik a soproni talajba és a soproni lelkekbe. A múzeum és a híres soproni levéltár tanúskodnak arról, hogy évszázadok óta alig van rajta repedés. Az anyagi kultúra néhány bizonyítéka az 1379-ből származó első telekkönyv, a 16. századbeli első kövezet, az 1656 óta működő Kereskedelmi Testület. Ezek után szinte természetesnek tűnik, hogy Sopron az újabb korban is mindig az élen halad az új vívmányok bevezetésében. Már 1846-ban vasúton utazik a soproni polgár Bécsújhelybe, 1866-ban már gázzal világítja az utcákat, 50 év óta vízvezetéki vizet iszik, 1850 óta saját újságot olvas, a 90-es évek végén villanyvilágítása van, 1900-ban már villamos csilingel a Várkerületen.
A technika vívmányainak ez a meglepően gyors meghonosodása egy kis vidéki városban nem annyira a jómódú polgárok hiúságában leli magyarázatát, inkább az emberi szellem minden megnyilatkozása iránt érzett szenvedélyes tiszteletben. Az anyagi műveltség, az életmódbeli kultúra szoros velejárója a szellemi kultúrának.
Az autochton soproni családok gyermekeinek mindig sokkal többet kellett tanulniuk, mint az átlag vidéki városokban. Nemcsak azt kellett elsajátítaniok, ami hazai szellemi kincs, hanem azt is, ami a határon túl érték. Arany mellett Goethe és Shakespeare áll a soproni könyvespolcokon, Ady mellett Rilke és Verlain. Egy-két idegen nyelv tudása, egy hangszernek a játszása elemi követelmény. Sopron mindig azt vallotta, hogy kis nemzetek gyermekeinek többet kell tudniok, mint a nagy nemzetek gyermekeinek. Sopron kötelességének érzi, hogy széles látókörű, európai magyarokat neveljen a hazának.
Tudomány és művészet mély gyökerekkel forrott össze a soproni földdel. Ötven iskolájában kereken 10.000 tanuló tanul.
Régi, nagyhírű iskolái közül az evangélikus líceum 1557 óta osztja a tudományt és ápolja a magyar érzést. Nagy tanítványai között ott van Berzsenyi Dániel, Kis János, a “Magyar Társaság” alapítója, Gömbös Gyula, Kánya Kálmán. Utána a legidősebb tanintézet az 1636-ban megnyílt katolikus gimnázium, amely Rákosi Jenőből nevelte a magyar újságírás atyamesterét.
Két egyetemi fakultása közül az Erzsébet Tudományegyetem evang. Hittudományi Kara az ősi evangélikus teológia örököse; a M. kir. József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Erdő-, Bánya- és Kohómémöki Kara pedig az idemenekült selmeci főiskola utóda.
A két fakultás tudós professzorainak tudományos munkái révén Sopron szinte az egész világon ismertté lett, hiszen a hallgatók között finnek éppúgy találhatók, mint törökök, bolgárok, sőt kínaiak is. Maga az egyetemi ifjúság; a hímzett “Gruben”-os bányászok, zergetollas erdészek és a Bocskay-sapkás teológusok egészséges színt, pezsgést, magyar lelkesedést és gazdasági fellendülést hoz az öreg városba. Ők Sopron legjobb propagálói, folyton visszatérő barátai, amiben jó része van annak is, hogy legtöbbjüket rokoni kapcsolatok fűzik Sopronhoz. hiszen innen kerülnek ki az ország minden részébe a bánya-, kohó-, erdészmérnök- és lelkészfeleségek.
Az iskolák városa egyben a nagymultú egyesületek városa is. A soproni ember lelkétől idegen a kávéház, a “kávéházi kultúra”. Kultúrigényeit inkább egyesületeiben elégíti ki. Egy városban, ahol a régi, híres soproni kőfaragócéh remekei díszítik a tereket és házakat, ahol minden utcában emléktáblák hirdetik Zrínyi, Petőfi, Berzsenyi, Kis János, Széchenyi, Gyóni, Liszt Ferenc itteni tartózkodását ahol Lackner Kristóf a költő-ötvös-jogász-katona-polgármester már 1604-ben irodalmi és tudományos társaságot alapít és ahol már 1769 óta van színházépület; ott nem kell csodálkozni azon, hogy a Zeneegyesület 113 éves, a Frankenburg Irodalmi Kör 1877 óta, a Férfidalkör 1875 óta, a Városszépítő Egyesület 1869 óta működik.
Az ember jellemét lakása tükrözi. Azzal, amit eddig Sopronról elmondtam, felvázoltam a soproni embert is.
Valamennyien az élet kötéltáncosai vagyunk. Aki Sopronban tanulta ezt az életbevágóan fontos mesterséget, mintha biztosabban járna az ingó kötélen.
Azok, akik az ország más részeiből kerülnek ide, eleinte hidegnek érzik Sopront, ridegnek a soproniakat. Pedig a soproni csak higgadt, meggondolt. Ezért nyílik fel nehezebben, ezért idegenkedik az elhamarkodott barátkozástól és csak akkor fogadja be az idegent, ha az már kiállt egynéhány próbát. Aki pedig befogadott, azt igyekszik beleolvasztani ebbe a külön soproni világba, azt szeretné sopronivá formálni, mert csak így tudja igazán megszeretni. Ez a beolvasztás legtöbbször sikerrel jár. Sőt, az idegenekből lesznek a legádázabb soproniak, super-lokálpatrióták. Rendszerint elég egy esztendő, vagy annyi idő, amíg egyszer lepereg előttük a soproni év négy évszaka.
Ebben az átlényegülésben nagy szerep jut a lövéreknek, illetve, ahogy mi régi soproniak csökönyösen nevezzük, a lővereknek, a soproni nyaralókerteknek. A szép idő beköszöntével a soproniak egy része átteszi lakhelyét a városból a lőverbe.
Mi a lőver? — A lőver körülbelül a fele úton van a falusi gyümölcsöskertek és a finom úrikertek között, Ahhoz, hogy lőver legyen, hegyek kellenek, nem nagyon magas hegyek, de mégis akkorák, hogy a kert kapaszkodhasson és el lehessen belőle látni messze, lehetőleg a Fertő kék csíkjáig. A közönséges gyümölcsfákon kívül még néhány szelídgesztenyefának is kell benne lenni és a fenyők alatt erdei ciklámeneknek. Ha ehhez még hozzáteszünk két sor ribiszkebokrot, buxust, sok virágot, vadvirágos magas füvet, bogárzümmögést, gyönyörtől részeg madárdalt, a ház körül fenyőtestőröket, akkor körülbelül együtt van az a zöldfényű, arany napfénykarikákkal telehintett, gyümölcsillatú polgári paradicsom, amit lővernek nevezünk.
Száz és száz ilyen lőver borítja a soproni lankákat. Mögöttük pedig megkezdődik a fenyvesek, tölgyesek, bükkösök végtelensége, feltárulnak a mohaillatú völgyek, a gyantaillatú hegytetők, telerajzolva ápolt sétautakkal, De ezekről az utakról mindenfelé csöndes kis ösvények s indulnak telve meglepetésekkel, a felfedezés izgalmaival, ahol órákig nem találkozni emberrel, csak szelíd őzekkel és madarakkal. A soproni erdő mindenkié. Itt nincsen tilalmas terület, de annál több gyöngyvirág, ciklámen és lilavörös erikamező. Aki néhány hétig belefeledkezett a soproni hegyekbe, aki télen odatűzhette síléceit az István-ház elé, ősszel megivott egy pohár aranyló bort a Hubertusz teraszán, nyári estéken megvacsorázott a Hatvan-túristaház tölgyei alatt, tavasszal végigment a brennbergi völgy és a Hidegvíz stüier-zöld ragyogásin, az megérti, hogy a világlátott soproni, — az örök soproni — a nagyvilág legcsábítóbb szépségei közül is csak ide vágyik vissza.

Irodalmi Kávéház