Bősze Balázs

Ablak a csillagokra

Bősze Balázs

Ablak a csillagokra

Összegyűjtött versek

Soproni Füzetek könyvsorozata


Sopron, 2006

A könyv megjelenését

Sopron MJV Önkormányzata,
Győr-Moson-Sopron Megye Önkormányzata,
Brau Union Hungária Sörgyárak Nyrt.
© Bősze Balázs, 2006.

Soproni Füzetek könyvsorozata


Főszerkesztő: Sarkady Sándor
9400 Sopron, Várkerület 19.

Mozduló repedések

 

Pengeélen

 

 

Éhségeinkről

 

Éhségünk százkilós

átlagon gurul.

A hiányérzetekre

éhezünk.

Levegőre, barázdák

föld illatára,

a vér szagára.

Érdekképviseleteink

szobáiban meztelen

valóság trónol, telefon-

kábeleken sürgölődik

az életünk!

Szemeink táskákkal

körberakottak,

ütőerünk könnyedén

kitapintható!

Éhesek vagyunk.

Telet árkolt körénk

a hó.

 

 

 

Visszaszámlálás

 

A szegletekben bujkáló

fények sikamlós

útjain szánkázik

a vers, a magárahagyott.

Olyan árva –

mint a tél lecsupaszított ága,

s törik, akár a jégcsap.

Benne élek, s figyelésem megoszlik,

sokasodó gyötrelmek húrjain zenél.

Otthontalan szárnyalás

a fuldokló szorongattatások ölelésében.

Hidegpengéjű kés-szisszenés

a gyűlölet örvényeiben:

szegényes krajcár-keresés,

guberáló szél motoz zsebeimben.

Itt vagyok otthon!

Visszaszámlálom perceim,

a fehér-hó-ragyogású tájban.

Őrzőim a csikorgó fagyok.

Újév csillaga ragyog

a sáros ég-boltjában!

 

 

 

HA LEHULLNÉK

 

Ha lehullnék mint égi permet,

kit intő, súlyos kéz emelget,

lehullnék nedvesen és áldón

fakó kézen, gyűrött kabáton.

 

Arcodat vigasztalón mosnám,

nem gyötörném, csak simogatnám.

Forgatna táncos-puha léptem,

nap villódzása tükör jégen.

 

Lennék a ringatója annak

kit szegénység átka szorongat,

hogy ne riassza nehéz álom

fetrengő izzadt éjszakákon.

 

Ha lehetnék mint égi permet,

kit intő súlyos kéz emelget,

gyermekeimet vonnám ölbe.

Őket láz, gond, bánat ne törje!

 

 

 

TÉL ES HÓ – FEBRUÁR

 

A téli köd a

legvigasztalanabb.

Ablakom rámájában

szőlőkarók,

az ajtó alatt szél huzatol!

Tükrömből

ráncokba szaladó

ifjúság integet,

a dróton száradó ruhák,

pelenkaerdők sötétítik

az eget.

Vezérlő csillagom

– majdnem betlehemi.

Öleli térdem, búvik az ölembe.

Lelkem kopottságát tenyere fedi!

 

 

 

FÉRFIAK

 

Göröngyrobaj

mozduló repedések

sziszzenések sistergések

gerendarecsegés

törött szálfák tüskéi

merednek

földre ájult boltozat

asszonysikoltás

gyerekzokogás

prés-szorításba omlott

halkuló sóhajtás

merev tekintetek

fotográfiái

 

 

 

RÁBAPARTI ÉNEK II.

 

Toroköblögető

szellők sziszerélnek,

simogatnak,

halkan furulyálnak.

Mohás hónaljgödörben

a vágyak fészkelnek,

a tornyokon apostoli

kettős-kereszt,

kertünk végében a Rába,

s égre repít az

agyagos-sárga habok

bukdácsolása!

 

 

 

RÁBAPARTI ÉNEK III.

 

Pirosló málnaszemek

golyóbisain

fennen trónol a béke.

Fészket óv a bokrok

alja,

tüskekoszorú-harmónia.

S a Judáscsókok is

elcsattantanak.

Mélabús harangszó

vánszorog,

poros kövekbe, belebotlik!

 

 

 

RÁBAPARTI ÉNEK IV.

 

Nyúl bukdácsol a rozsban,

– már-már magját hullatja, –

félelmeim és felismeréseim

lassan hazatalálnak.

Itt születtek a forradalmak,

s csillag is itt ragyog

a tompa éjszakába.

Errefelé keveredik szívem

szerelembe,

itt nyílnak gyermekeim

szemeiből

ragyogó katedrálisok!

 

 

 

RÁBAPARTI ÉNEK V.

 

Dróton száradó

lenge szél,

a csipeszek halkan

zörögnek.

Fűre, fára ráterítve

a langyos este,

csupor tej és

szelet kalács mórikál.

Szerelmed:

kitárt szárnyú madár,

végigröppen a kert

felett,

boldog ölelésébe igazodnak

a törökszekfűk,

a sárga szemű margaréták.

A besztercei édes nyála csorog.

A Rába megáradt!

Csillagokat ölelnek a habok.

 

 

 

RÁBAPARTI ÉNEK VII.

 

Az almafák

töpörödött kicsi asszonyok,

fölöttük

a szarvasbogarak is

az égig röpülnek.

Tövükben

langyos füvek cirógálnak,

gutaütött álmok keringenek,

s földbegyökerezve bámul

vércseppjeivel telehintve,

vágy-végzetünk képében

egy árva ribizlibokor!

 

 

 

RÁBAPARTI ÉNEK X.

 

Napfényözönben,

fekete csend

kalapál.

A földből kifordult

gumók, hagyma illata

száll, riadtan

harangszó kiabál.

A Rába gyors

sodra partot ostromol.

Ölébe kapva

nyár-szerelmét,

villogó almafák alatt

az ősz lohol.

 

 

 

KÜSZÖB

(A költő halálai sorozatból)

 

Megkövesedett sivatag.

Homokeső permetez.

A költő, szomjhalál küszöbén,

elnyúlva, ólomnehéz végtagokkal,

mozdulatlanul.

A beduinok, vad ábrázatú férfiak,

villogószemű asszonyaik, – vonulnak.

Bőrtömlőkből víz csöpög.

Amaz szeme csukva, szólni se bír.

„A költő alszik!" suttogják,

szájuk elé kerítik

turbánjuk lelógó szárát

a tevés férfiak,

mutatóujjal csendre intik

a gyerekhadat,

s lábujjhegyen

tovább-vonulnak!

 

 

 

RÁK PATAK

 

A völgyön

átkacsáz,

parti füvet

dédelget,

korhadt ágat

ölelget,

végigsimítja

a köveket,

átbotlik a

kanyarokon,

hidak alatt

fütyörész,

benne kéklő

pisztrángok

fogócskáznak,

fenyvesek

fésülködnek,

van hol a vén

országúttal

kart karba

öltenek;

s mire a

házak közé

beér,

bebújik az

alagútba,

házak,

utcák

alatt visz

az útja!

 

 

 

PÉLDABESZÉD A SZERELEMRŐL ÉS KÖLTÉSZETRŐL

 

Akik már nagyon messziről

jöttenek, s lángoltak,

s repültek,

midőn a bölcsességet

fürösztve ölükben

be kellett vallani:

bölcsességüknél

bölcsebb az,

akinek gyöngesége is

erősebb az övéknél.

 

Asszonyok hittek benne először.

Körülvették, mosdatták simogató

kezekkel, csókkal szárították,

temették puha ölükbe,

kemény combok fogták satuba,

s omlós-kalács kebleik

között ott feszült

a csapda,

s a végső megbocsáttatás!

 

 

 

PENGEÉLEN

 

Arcédulákkal bajlódom,

az álmodozások mezsgyéit

keserítik, mint tükörképem,

ahol ajtót tört az ébredés,

a félelem, gátja a siető időnek.

Ismeretlen hidegek dermesztenék,

míg várakozom az ostornyelesek

sárgító, sovány félkörében,

s aszalódó díszcserjék kapkodnak

levegőért szűk négyzetbe zárva.

Ott vagyok velük fénykép foglyaként

lepecsételve, behatárolt

lehetőségekkel küzdve,

ahol már a reménykedés is

messzire elkerül, kétségeimet

borzolva: pengeélen!

 

 

 

 

 

Emlékek kőligete

 

„Láttuk csillagát napkeleten”

 

 

 

KÉP A BABITS NYARALÓBÓL

(Esztergom, Elő-hegy)

 

A csend zenéjét

kép kísérte,

az Elő-hegyi fák alatt

költő ült szalmafonatú

székben,

s alant a völgyben

kisváros játszott

a delelő időben.

S a képben, a szélen,

legtávolabb,

fodros szalagként

a Duna osont,

vizéből fel-felbukkant

a cet.

A prófétát várta.

Vízoszlopával is

Jónásnak izent!

 

 

 

„LÁTTUK CSILLAGÁT NAPKELETEN"

 

Lassan, ahogyan

az alkonyi órák

múlnak,

legombolod blúzodat.

Esti szoptatás vár,

a csecsemő felsír,

megváltást követel.

Arcodon az anyák

derűje fénylik,

dél csillaga.

 

A gyerekkorból

Úrnapi körmenet

fénye világlik.

 

 

 

SZÁMÜZETÉSBEN

 

Alvadt vér kezünkben,

szánkban sós ízek cikáznak,

máglyák lobogása fejünkben,

dörrenések, rövid sorozatok.

Emlékek kőligete,

lecsupált fák, száraz

füvek, bokrok hörgése.

 

Messze, hol a délibábok teremnek,

indul valami! Jelzőtűz? Zene?

Fogcsikorgatás?

 

 

 

RÉGEN

 

otthon az alsólővérekben

felfedező úttal felérő

élmény volt

apám szekrényében kutatni

szegek cipőfűzők kilőtt

söréthüvelyek nittek fogók

zsinórok és hevederek között

kiültünk a porolóra

honnan a nyírfákra láttunk

a kerítés tüskéivel beszegett égre

a füstkarikás szúnyogűző bambusznád

bársonyos fejének izzó szivarozása

álmodozásaink tengerén szelíden

elhajózott halk zeneszóval

Az iskolában a csuhásbarátok

tanítottak a sejtések felismerésére

a titkok nyitjára a töretlen

emberségre s útravalóul

küldték velem a szeretet igéjét

Idegenül szakadtam a világba

mert az otthonról hozott sztereotípiák

divatja múlt kacatoknak bizonyultak

s újra tanulni újra fogalmazni kellett mindent

Ez jó pár évembe került

s a csalódások gyűjteménye nőtt a reménység

színei

egyre inkább megfakultak

És még mindig a szeretet-kenyérrel házalok

sóval meleg szavakkal

 

 

 

HÚSVÉT ELŐTT

 

A félelmek költöztek

hozzánk –

télidőben, szuronyos

jégcsapok alatt.

Az akol sem adott

meleget,

a párák elszálltak,

egymás árulóivá

lettünk.

A jó pásztorok

nagyobb bérért

máshová szegődtek!

 

 

 

SZEMBENÉZVE

 

Ismeritek a kutak mélységét?

A bádogvödrök magányát?

A kötelek remegését?

A könnyező betongyűrűk

titkát?

A víz apró fodrait

a mélyben?

És aki visszatekint

a víztükörből –

ismeritek?

 

 

 

KÖNYÖRGÉS

 

Ments meg uram minket

véletlen aktahaláltól,

hivatali bosszútól,

hamis beszámolóktól,

ajtók mögötti

illetékes suttogástól,

a visszaélők hatalmától,

a „nép nevében"

ítélkezőktől,

a szárnyainkat lefogóktól,

örökös fékeinktől

ments meg uram minket.

 

 

 

KÉK BALLADA

 

Valahonnan

igen messziről jövök,

földszagú a ruhám,

gyümölcspecsétes a kezem,

s nem bírnak velem,

akiket szerettem.

Kék ballada vagyok,

csillag, ki éjszaka

felült a toronyra,

ingerkedőn harangozza:

sze-re-lem te szép vi-rág,

halál hold-ja le-ka-szált!

 

 

 

GYERMEKKORI UTAKON

 

Azon az úton jöttünk végig,

ahol gesztenyefák között

derekunkig ért a hajnal -

rorátékra osontunk.

Szabadröptű madárdal

volt az énekünk.

Az ébredésre harmatot ittunk

megrészegedve,

szívünkön színes tollú

madarak röppentek át.

 

 

 

NEM CSAK A CSILLOGÓT A FÉNYEST

 

Gondjaimmal és gondolataimmal

kínlódom kedvesem

nevet keresek szerelmünknek

hogy kimondjam

hogy kimondjam és

könnyebb legyen

Mert nélküled

üres a tejescsupor

s mint a szerelem

ölelés nélkül

elképzelhetetlen

 

Kedvesem — én kedvesem

borzongó patakokban

fénylő szivárványban

ködök tejében

olvadó páncélú jégben

meleg madárfészekben

kerestelek

kerestelek mert nélküled

hitet vesztek bánatot veszek

szavakat felejtek

emberi szavakat felejtek

 

Kerestelek hogy megköszönjem

az örömöt neked

az örömöt hoztad vissza

idegen ágyon nekem

míg a zászlórúdnál

kora őszi sikolyunkra

fecskék gyűltek

hírül vinni örömünket

délnek

 

Kerestelek

hogy megmutassam neked

az ismeretlen katonát

Sírjánál álltál a

lángba bámultál és az

őrség hamuszürke arcába

De nem láttad az

ismeretlen katonát

mert nem voltál velem

és nem tudtad hogy

szőke volt hogy nevetett

hogy árván maradt

utána két gyerek

s a feleség a béke

harmadik évében

férjhez ment újra

Egy fénykép őrzi még

s az ekeszarva érdes tenyerét

és mindig mindig

őt is siratja az ég

 

Kedvesem

nem láttad velem

a mosztari hidat

sem Csíkban a szárnyas oltárokat

s nem csókolta testedet

az Adria

hogy én tartottalak

csókjának a karomban oda

s nem láttál még vérző földeket

nyomorban szennyben embereket

s ha megtalállak

mindezt megmutatom

Nem csak a csillogót a fényest

de a szerelmünk összes

tartozékát odaadom

a szenvedés szorítását

a népdal dünnyögését

lágy citerazenét

s a szivárvány összes színét

gyermekünk mosolyát

a legyőzött halált

- kezem simítását

karom ölelését

 

 

 

 

 

Átokmondó ima

 

ÁTOKMONDÓ IMA

 

Átkozott legyen

minden hiábavalóság

– lelkeink örvénybe

veszejtése

megfertőzött békénk

kútjaink kiapadása

gondolataink bekerítése

testmelegünk öngyilkos

reménye

átlátszóságunk sötétje

lendületünk zökkenése

megoldásunk kuszasága

virágzásunk hervadása

időtlenségünk vége –

minden hiábavalóságunk

éreztetője

átkozott legyen

 

 

HOGY RÁ NE JÖJJ…

 

Ott kell dörömbölni,

ahol előtted

keményre vasalták az ajtót.

Ahol szíveinken a méregzöld

gaz kihajtott.

Ott kell dörömbölni,

ahol a sarkokon

nem fogja senki a kezed.

Ahol a széllel csókolódzni

csak eretneknek lehet.

Ott kell dörömbölni,

ahol üresen kerül

eléd a pohár.

Ahol jószavával senki

emberfia nem kínál.

 

Ott kell, ahol elárul

Júdás, az Iskáriótesi.

Ahol ugyanezt Péter, a barátod,

a harmadik kakasszóra teszi.

 

Ott kell dörömbölni,

ahol él még irántad

némi jóság.

Hogy végre rá ne jöjj:

hogy minden hiábavalóság!

 

 

 

GONDOLATOK MÁRCIUSI DALOKRA

 

Állsz egy tömegben

s gyanúsnak érzed magad.

A tömeg áll tebenned

- gyanús az egész.

Állsz - gyanús virágaiddal,

gyanús lobogók alatt.

Hangod hangszóró

recsegés némítja,

nem tud dalba simulni.

 

Tudod - közös éneklésben<> 

kapaszkodik lélekbe-lélek.

 

Dalra hát - ifjúság.

Dalod egység és erő.

Fegyveres hatalmakkal vetélkedő.

Szórd virágaid, fényes emlékeid a kőre,

ahol tisztelt nagyjaid állnak

szoborba öntve.

És dalolj, dalolj!

Dalod szálljon kéklő magasba fel!

 

Kitárt ölű szabadság kísérjen.

 

 

 

Az ÖTVENES ÉVEKRŐL

 

A csönd volt a lényeges, a gondolat néma

csöndje. Döbbenet sem szaporodhatott,

csak a legyek a késen, amint a hitlersza-

lonna maszadékain összevesztek. Cikóriá-

ból tejeskávé csoda, kenyérkockák itató-

sa, míg szerény jelképünk a zsíroskenyér

táncraperdült, bakancsba bújtunk és vihar

-kabátba. Vendégeink hecsedli bort ittak,

süteményt majszoltak. – Félénken csengő

ezüstvillák huncutkodtak – Vendégeink

gyakran összedugták fejüket, becsukták

az ablakot, magukrazártak és kizártak,

verték a zongorát pörögve a zongoraszé-

ken, Úrnapján sziromeső hullt, hőstett

volt ott menetelni, illett az izgalmat

nem mutatni, félelem-nyugalmat aratni,

felállva, a térdet leporolni. Az időjá-

rás általában kielégítő volt, nyáron

nyár, télen tél, stb. Csak a felhők gyüle-

keztek haragos-sötét gomolygásban, feszül-

ten-tömörülve, de ezt már könyvekben any-

nyiszor megírták!

 

 

 

TESTÁMENTOM

 

A szolgalelkeket elzavartuk

kissé hóbortosak vagyunk

vagy durvábban fogalmazzam

úgy hogy bolondok

Közöltek folyóiratok

megyei napilapok

lassan-lassan belopjuk

magunkat az

irodalmi lexikonok

puha bibliofil melegébe

Apollinairen tejeltünk

Juhászt Nagy Lászlót

csodáltuk József Attilát

Adyt citáltuk és néha

Arany Jánost

Veszekedéseinket klikkjeinket

az Írószövetség is

megcsodálhatná

lányok mosolyognak ránk

melegen gyerekkori

játszótársaink kiröhögnek

tettünk valamit a

századért és számítunk rá

ha előbb nem is

de kétezerben majd

kitüntetnek

 

 

 

EMLÉKEZÉSEK A TÉBOLYDÁBÓL

 

A Rákóczi harangja kondult.

Azt hittük, valamit jelez.

De felettünk,

kékjében fürdött az ebédidő.

Rőthajú halottak

gimnasztikáztak a pázsiton.

S mellettük osontunk haza,

hol várt a megrepedt szilvafa,

és nem volt meg apa,

és zokogott anya,

szorongatott

néhány levelet;

 

Fogót loptam, meg kalapácsot,

azzal formázni, verni ki az átkot;

Szent Ferenc énekelt,

s gyűltek köréje a vadak,

eszelősen röhögtünk a harangláb alatt,

és valaki azt mondta :

- itt a vég, visznek!

Aludj

- csak a bolondok hisznek,

hogy ANYANYELV,

HAZA!

 

 

 

A HÓHÉR TÖRVÉNYÉN NÖVEKEDVE

 

Keresztapámat agyonverték,

apám is megtöretett,

rég halott.

Akkor voltam gyermek,

kinek börtöne volt önmaga.

Akkor voltam kék égbolt,

titkos összeesküvő.

Voltam a vörös-csuklyás,

a félelmetes.

A kötéllel kereskedő!

 

 

 

HELYZETKÉP     

(Ladányi parafrázis)

 

A sörszagú budiban 

nagyokat huggyoznak        

felebarátaim       

miközben egymást röhögik 

ha nadrágjukra freccsen    

a savós lé    

Ez van         

Meg a mozikban perec      

a film el-elszakad   

s a bosszankodás marad    

estére míg a kenyérre       

a szokásos parizer alá       

vaj is kerül

 

 

 

A KÉSEKET ÚJRAFENIK

 

Kockaházaiban

boldogtalanságot

álmodik

Jeruzsálem-

virágszirom

köd száll

virágszirom

varázsszőnyeg süpped

szamárpaták tapossák

hisztériás hangokba

takarózik

az áldozat-meleg

tekintet

 

 

 

DEZODORÁLT NÉZŐPONT

        

Mi dolgom nekem   

a farizeusokkal?

 

A ciszternák könnyet                 

gyűjtenek.

A mosolyok elhervadnak.  

A felhők sírnak.

A gondok zokognak.

A földek izzadnak.  

A megélhetés

verejtékezik.

 

Mi dolgom nekem

a farizeusokkal?

 

 

 

Groteszk

 

Ma délután,

az olajfák hegyéről jövet

Júdással találkoztam.

 

Vidám volt, valami régi

csók történetét mesélte,

– alig figyeltem –

 

és elvtársamnak szólított.

 

 

 

KÁIN ÉS FELESÉGE

 

Mikor elindult,

szűkölve, vinnyogva

kísérte kapuig –

könyörgött,

– ezen a napon

ne keljen Útra! –

 

A férfi fegyverét

hóna alá vette,

úgy tűnt, lehúnyt

szemhéjjal áll,

de keskeny résen

figyelt, nézte

az asszonyt.

Viharok gyűltek

benne, légszomj,

fojtógáz, bányatűz.

És elindult

az úton...

 

 

 

TEMETŐ: HALOTTAK NAPJA

 

A sírok felett

novemberi

napfény zihál,

őszi szelek zivatara.

A hideg

kopogás nélkül beront.

 

A feszületek mögött

rozsdállik a Virágvölgy

kusza tőkéivel,

cserebogár pikkelyes

házacskáival.

Holt szeretteink

földjén

nyílnak

füvek, fák, gazok.

Őrzik őket, ölelik

az őszi fagyok.

S a bölcsesség is

szűnőben telel.

Sápadt gyertyafényre

tömör éj felel!

 

 

 

ANGYALT ÜDVÖZLET

 

A fákon tavasz játszik,

szemedben szerelem.

A csűr álmosan ásít,

az udvar végiben.

 

Fala sárból tapasztva,

benne kocsi, kasza.

A vessző ki-kibámul

foszlik az oldala.

 

Padlásán, hová rövid

keskeny létra vezet,

szerelemre csábító

széna rejtezkedett!

 

– Tág ölet nyitó tavasz –

Hová bújni tudott,

szőrzetébe, hajába

széna kapaszkodott.

 

Ringtunk előre, hátra.

Melleid zenéltek.

Glóriás, nagy örömök

ágyékodra ültek.

 

Mennyegzős öleléssel,

fényfésülte hajjal –

álom legyíntéssel szállt

felettünk a hajnal!

 

És köszöntöttelek:

Ave Maria gratia plena!

 

 

 

A MEGVÁLTÁS PILLANATAIBÓL

(Körmenet)

 

Hangyaláncingben,

önkínzó csípések

alatt vonulunk,

mikor az ég

túlcsordult

lavór,

s a pinceajtó

lefreccsentett

szódahab.

Jelölt háttal

a sorban,

szipolyozott

izmaink rostjain

átsimít a fenyvesek

tobozillata.

Mögöttünk gyülekeznek

a századok.

S a megbocsáttatás

ígérete!

 

 

 

A MEGVÁLTÁS PILLANATAIBÓL

(Ítélet előtt)

 

Mit akarunk itt

e szűkölő világban

egymás teremtményei,

hol az árokparton

vörös pipacs virít!

És sáros, ázott

földeken

ott bolyong a szellem,

az őrület király.

Mit keresünk?

A Dunán a szerelem

úszik, mint sötét uszály.

A parton temetés.

Minden a feltámadásra

vár!

 

 

 

NAGYPÉNTEKEN

(Eli, Eli! Lama sabaktáni?)

 

 

Már fejet hajtva

bólogatnak az

aranyeső bokrok,

s szelíden lapul

a fűszál-tenger.

 

Az úton óriások földet rengető

súlya alatt hajlik a képzelet.

Már a gólyák is hazatértek.

Nyújtóznak Szentmiklóson,

feszítenek Farádon.

Pordányból a harangok röppennek:

egy-kettő-három!

Péntek ez –

húsvét előtti második napon:

égig feszül a fájdalom,

az EMBER gyötrelme, Kínja!

 

Megváltást remélő este.

Az almafák megmetszve állnak.

Rügybontásra készen minden:

reményeink feltámadásra várnak!

 

 

 

NAGYSZOMBATRA, FELTÁMADÁSRA

 

Öreg, nyájas,

jószívű papokkal,

szentekkel, Jézussal,

Máriával, boldogokkal,

vénekkel, bugyutákkal,

okosokkal, vakokkal,

félelmetes hírű

rabló-lovagokkal,

ájtatos szent-dalokba

takaródzva,

nagy, fakult szentképek

előtt rogyadozva –

kisgyerekkori ártatlanságunk

feltámadást intonál.

Tömjénszagú körmenetet,

öreg, nyájas, kenetes

papokat,

szikkadt, barna

haranglábakat,

az el-nem-feledhetőt,

de a végképpen eltűnőt:

ártatlan fényeket,

bűnbocsátó szombatokat.

 

 

 

GRADUALE

 

„...istenfélőknek nincs fogyatkozásuk,
Nem látnak szűköt semmi jóban, akik az Urat keresik.”

(Anyám, Mészáros Terézia emlékének)

 

Jézus, Jézus!

Keresztrefeszült

Isten-bárány!

Száguldasz a

mindenség szárnyán.

Lepelbe takarva,

balzsamozott hulla.

Képmásodat őrzi

Veronika takarója.

Gyermekek kísérnek,

ártatlan sereg –

daccal nehezülve

veszedelmes semminek.

Gyolcsban, fehérben,

ártatlanul kékben,

rohannak az álmok

megtévesztettségben.

Feszülünk vasnak,

húznak keresztre,

fejünket szögelik

véresre, tövisre.

Vonulunk álomban,

rohanunk félelemben,

irányt és célt‑

vesztetten.

Hátunkon jégvihar,

előttünk zord falak.

Uram - bocsáss meg!

Fogadj be, ne vess ki.

Házadból meleget

kertedbe eressz ki.

Vagyunk a félelem,

vagyunk a tévedés.

Szánkon a kérdés.

Fejünkben kétkedés.

Szemünkben féltés.

Vagyunk, ahogy vagyunk:

kérés, kérés, kérés!

 

 

 

TÁJ – HÓESÉSBEN

 

Szelidke hó hull,

fehér karácsony.

Szellő se moccan

a nyírfaágon.

 

Vonatfütty szalad,

a kanyarból kandikál,

s a várótermi füstben

pára száll.

 

Cigányok isznak

bádogpohárból,

a víz lecsorog

bajuszról,

tarka szoknyáról.

 

A képzelet egén

vadludak menetelnek.

Udvara nőtt a Holdnak.

Valakit temetnek.

 

A zörgő ágak szorosan

egymáshoz bújnak,

s a vicinálison

Jézus érkezik.

 

 

 

NOVEMBERI HARANGSZÓ

 

Mikor stráfkocsin ült a fehérbundás kisfiú,

vitette magát az óvodáig. A hordársipkás kocsis

hóba sercintette a bagólét s elképedt

óvónők figyelték az érkezést,

– Miskin herceg a míniumszínű drótkapuban, –

később a luktéglába ugrókötelet fűzve

paripa vágtázott végtelen homoktengereken.

A turistaszálló hátsó ablakánál

meztelen lányok törülköztek,

gyönyörűek voltak!

Sörpárás részegek botladozó kötődései az

utcasarkon,

szerelmespárok nyirkos padokon,

az esti sötétség sátorában.

Egyre inkább ott vagyok mindenben,

egymagamban és végtelenül, harangszók alatt,

kegyelemre, – álomra, ébredésre várva,

november tisztítótüzében.

 

 

 

HOL KEZDENÉNK?

 

Talán az óvoda kertjében,

zöld füvek között egy

farönkön, gyerekzsivalyban,

talán a mesebéli aranyszőrű

bárány és juhásza, vagy a

tündérszép nádszálkisasszony

képe alatt,

vagy Devecser és Tapolca

között az erdőben,

a titokzatos síroknál,

talán Szentgyörgyhegyen

ahol az oroszlánkút friss

víze csobog, vagy ugyanott,

hol lopóból csorog a hegy leve,

vagy Szigligeten,

ahol a keszeget sütötték,

vagy az árpási Rába-parton,

Áprily verssoraival,

talán a kastélylépcső alatt

a korlátnak dőlve,

vagy a rododendronok tövében,

talán a templom előtt,

a kőoroszlánokra ülve,

vagy a forgóhintánál a

játszótéren, de lehet

hogy a hegedűs szobor

tövében,

ha találkozni akarnánk,

bedobni szerelmünk

ajánlott levelét

valahol,

hol kezdenénk el újra?

 

 

 

NYOMOZÁS, JÚNIUSI FÉNYEK KÍSÉRETÉBEN

        

Nyugati Őrszem tornyában,

virágzó vadgesztenyefák alatt,

tanyasi álom-mesék kísérnek.

 

Kisfiú pléhfurulyával,

fehér rövidnadrágban

a vasárnapi misére menet.

Angyal szállt át a Zagyva hídján.

Magas töltés kísérte

figyelemmel,

s a teknővájók kútsötét tekintete.

Kék égbolt takarta,

jégveréstől elhullott kiscsibék

esőcseppjei,

vakondtúrás kráterek mellett,

éveimmel elfutó léptei nyomában!

 

 

 

HAJNALI ÜZENET - KÖNNYŰ SZÍVVEL

 

Bedöccen a vonatablakon át a kép,

futó fák simogatása,

szoknyaredőkben megbújó alom-meleg,

reggeli után a szétdúlt

terítőn a kakaófolt, kiflimorzsa,

gyermektenyerek rajzolatai,

– csak ezek az emlékek kísérjenek,

el ne veszítsem a hétköznapi bizakodást,

a csavargó képét,

amint hamiskás mosollyal

nyugtázza a tűztorony

tündökletes múlt-szagát.

Tavasz volt akkor,

s virágba borultak a fák

végig az Alsólővér utcában,

nyerítő paripák pompáztak

a delizsánsz előtt:

– hatvan forint fél órára

és személyenként –

ezek az emlékek kísérjenek,

a széthányt ágynemű,

óvodáslánykák gyűrt pizsamái,

egyhelyben álló világ,

félig szétnyílt pongyola

izgága villódzásaiban

a Fő tér fái,

ahogyan szélköpönyegüket

a vállukra kerítik!

 

 

 

FÉNYKÉPALBUM

 

 

Régen, valamikor,   

idegeimen nem táncolt forgószél, téboly,

karácsonykor fehér hó esett,       

nedvesek, fehérek voltak a cserepek,     

apám lihegett az állvány körül,     

kezét kicsípte tűlevél, gyanta.      

Két utcával arrébb engem Nusi néni oktatott,

szentképekkel szórakoztatott,

tanított karácsonyi énekekre, imákra.

Az angyal csengetett, Kis-Balázs a nagy szobába       

beeresztetett,

Jézuska szállt a felhők között.     

Akkor még nem gondoltam cigarettával, borral,

szerelemmel,

idegőrlő ingerekkel, embercsapdával, modern,   

európai rabszolgasággal –

A csengettyűszót vártam! Kilestem a mákosbejgliből

a mazsolát,

a fa alatt láttam hintalovat, játékbabát,   

s a húslevesen aranyglóriák úsztak,       

gond nélkül, régen, valamikor...

 

 

 

SÍR-VERSEK

 

I. Ha Bernadett találkozhatna Gábor nagypapával

 

Ha találkozhatnátok,

örömmel fognád a kezét.

Öledbe rakná minden

örömét.

 

II. Ha Beáta találkozhatna Gábor nagypapával

 

A szarvasbogarat,

mi ujjad szorítja,

zsebkésével lefeszítené.

Megmutatná:

a gyönyörű erdő

mint nő ezerfelé!

 

III. Ha Kis-Balázs találkozhatna Gábor nagypapával

 

Őzbakot lesnétek:

éberet, szépet.

Figyelnétek vaddisznót,

az éhest.

 

IV. Ha a fia találkozhatna apjával

 

Míg apám az égboltot

vállaira venné,

segíteném

tartani!

 

 

MOZDULTOK BENNEM

 

Döbbenten figyelem

tétovaságomban,

kezem moccanásában,

ártatlan csodálkozásban,

fejbiccentésben,

– tagadhatatlanul –

hogyan mozdultok

bennem:

apám, anyám !

 

 

LEVÉLTÖREDÉK

 

Az asztalon hagytam kétszáz forintot – ne felejtsd

el befizetni a biztosítást. A virágokat hetente ön­-

tözd – szellőztess naponta. A bokám szépen gyógyul

– kivették belőle a drótokat – de a két bottal igen

nehezen járok – éjszakánként nem alszom – altatóval

sem megy – hiányzik az otthoni helyem. Remélem, –

te éjszaka nem zalámbolsz – alszol – s vigyázol ma­-

gadra – fiam – jó legyél – a temetőbe vigyél virá-

­got apád sírjára – ha elfogy a pénzed a polcon – tu-

­dod hol – találsz – fizesd be a házközösségit – a

Mici Nénit üdvözlöm - itt gondomat viselik – kompó­-

tot is adnak. Majd írok-mikor jöhetek haza. Csókol:

– Édesanya!


 

 

 

ÁRVASÁGBAN

 

Időtlen évek óta térdel vállamon

árvaságom.

Otthont teremtve otthontalan

a gyermeki álom.

 

Emlékeim kiforgatva,

üresen kopog a rög.

Légterében félelem lapul!

 

lassan, lassan

minden megfakul.

 

 

 

ÉNEK A SCHERIA SZIGETRŐL

 

Micsoda megtérés ez

Nausziká

Ha visszagondolok a

háború előtti időkre

– vagy ami jöhet még –

inkább édes öledben

a gyengítő álom

Nausziká

Otthon gyűlések várnak,

politika, közéletiség,

társadalmi munkák,

s más egyéb

halandókra váró lelemény

– mi nem lelkesít –

inkább a pihék

hónaljadban

Nausziká

Csókjaimat, s rózsaszirmot

hintek bársony hajadra,

s már nem akarok

megtérni Ithakába

Nausziká

 

 

 

ÁLOMBA FOROGVA...      

(Szentivánéji látomások)

 

Árnyak zuhognak, tánc, zene,

szövetfoszlányok lebbennek,

lomb, összeverődő gyümölcsök

zenélnek.

Amott úszik egy s más hivatalnok,

megszenvedett arcod,

a fogyó Hold fényében

az oldalvást lakó ifjú asszony

szoknyája alá kapdos mind,

aki erre jár.

Nősténység és kaniság szaga száll,

égett rongy bűze, gonosz dalok,

jelszavak, transzparensek,

forgatag, vadon-nemzés, vetélés,

levágott birkafej.

Dülledő szemekből:

fulladás, rémület tükre.

Ez ami van. Rended üdve!

Cirkusz és kocsmai ricsaj.

Míg elalszik a zaj:

hajnalig!

 

 

 

SZOROSAN ÖLELKEZVE SZÁLLUNK

 

Sétálók gajdolását hallom a parkból,

a szél úgy rikolt át a juharfák között

mint rétisas, ha lecsap a gödölyére.

Már ősz kopogtat, látom a

kabátodat is lekefélted, s az

emlékek porfelhője száll!

Füzek alatt loholtunk,

a Rábán ott rohant szerelmünk

menedéke, s a stációk közül

felkapott sok színes levél szállt a

hajunkra. Nemsokára itt a

mindenszentek, s a halottak napja.

Koszorút köttetünk, apám-anyám

sírja ne legyen árva.

Bennünk szirmokat bont majd

a gyertya-mécses lángja, rést nyit a

feneketlen, feneketlen éjszakába.

 

 

 

KARIZMA

 

Szerelmünk

– ölelkezéseink

sokféle figuráiban

ordas

önmarcango­-

lásainkban

állati

tombolásban –

lehull

mint

a

vércsepp

 

 

 

GRIFFMADARAK BŰNBEESÉSE

 

Távol a tenger kékjében

 álmatlanul hánykolódva

lehúnyt szemű vitorlások.

 

Fekete köpenyű este.

Meztelenül összebújva

álltunk, csupasz vadmadarak.

 

Köröttünk minden csak díszlet,

s combjaid zárójelében

izzva égtek kétségeim.

 

 

 

ÁLOM

 

Csillag hullt ölembe

egy

szaporodott három

fogtuk egymás kezét

mesebeli tájon

örömünk bánatunk

álom

 

 

 

MÍG ERŐVEL BÍRJA

 

Napok maradékában,

elégedettségtől

elkerülve,

hétre-hét,

s pompás nőcskék,

vágyak és keservek

partjain kószálok,

elhullott virágokat

gyűjtve,

várva kétezerre,

ahol békés öregkor

állíthatna bölcs

emlékeket,

szárnyalásról,

földindulásról,

ölelkezésről,

– míg erővel bírja

az emlékezet.

 

 

 

„KINN A FARKAS, BENN A BÁRÁNY”

 

Nézd a meztelen kerteket.        

A ludak nyújtózó nyakán          

rettenet. Gombszemükben        

fénylő csodálkozás.                  

Maréknyi zöldet dajkál

befagyott vízmosás.     

Idebenn,          

oldódó melegben számolom      

a szarkalábak ágbogát,

tenyerembe rejtem melleid.      

S míg fénylő szádat      

felkínálod,        

gondjaimat sietve zsebrevágom!

 

 

 

HIÁNYOD TUDATÁBAN

 

A számadások bálványai

kikezdve állnak,

helyére került az emlékezés.

Tedd le te is a maszkot

a többi közé,

az álarcaid ruhatárába

a tízezrediket, a mait.

Térj nyugovóra!

Arcod sebhelyes, sápadt.

Készítsd ki a temetői

ruhádat,

hajadba csillagot tűzzél,

fejed alá sarló holdat!

 

 

 

A KÜSZÖBRŐL VISSZATEKINTVE

 

A tavaszi áradások elmúltak.

Európa küszöbén igricek már nem zenélnek.

Vadszőlőkacsok kapaszkodnak, karmolnak a

tiszta kékbe.

Lefogva a kéz, csak az értelem hegedülne.

 

De

 

köd takar be, elfed tátongó szakadékot,

s gajdol süketen,

morzsolja babonák terhét.

Kaszáló fények szabadulnak.

 

Elmetszik a gégét.

 

 

 

NÉVJEGY

 

Szerettek barátok

és hamvas bőrű lányok.

Laktam Sopronban,

az Udvarnoki utca kettő szám alatt,

apám: néhai Bősze Gábor,

megkereszteltetett

ezerkilencszáznegyvenhét

telén.

Azóta vigyáz rám:

torokgyógyító szent Balázs.

 

 

 

A FŐTÉR ÉS A KÖRÚT KÖZÖTT ÁLLVA

 

A járdáról nézve az egész

olyan mint showműsor,

mit óriási keretbe raktak,

határa egy-egy feszülő lábikra,

barnára pácolt comb,

hajzuhatag, formás kerek segg,

– fantáziát mozgató.

Az autó és motorcsodák

tülekedése már-már izzasztó,

végigloholnak századok kövein,

begyűjtve a jelenidő

elismerő pillantásait.

A gyöngyök elsietnek a fröccsből,

a pohár átveszi a kéz melegét,

lötty az egész, aszfaltra loccsan,

s kellemes illat száll,

keveredve benzingőzzel,

parfűmillattal, hónalj-szaggal,

a kívánás-irigység izzadásszagával,

a seggek és lábak pompájával,

a kocsikaravánok kígyózásával,

a párzó gondolatok feszülésével.

Showműsor az egész, mint az életünk!


 

 

 

ÜZENETVÁLTÁS

(Békés Gellértnek)

 

Az üzenet innen

hasonszőrű az érkezővel

– Pannónia lágy ege alól

Scarbantiából szabad

polgárok üzennek,

szabad Római polgárok

üzenetére.

Híreket fognak, a

mediterrán felhők üzenetét,

Romulus és Remus városából,

ahol délben a harang

kondul, akárcsak itt,

felemlítve a Hunyadiak

diadalát.

Keresztet markolászott ama

Kapisztrán is, a Perugiai,

emlékét a „Kecske" templom

őrzi, vitte hadait délnek.

S a kereszt jelkép ott is,

a San Pietro ormáról hirdetett

szigorú kötelesség.

 

Kőcsodák cakkos

labirintusaiban

szélfutárok

hoznak-visznek

egyidejű

árva ábrándokat!

 

 

 

SZÉL SÓHAJT UTÁNUNK

(Csók Bugyi Sanyinak)

 

Egyszer majd hajnalban

ránk borul a sötét,

s a Deák tér fái

értünk öltöznek aranyba.

Mi fekszünk majd

az Egriben, vagy a P. M.-ben asztalra borulva.

Hortyogunk. Szánkból

szeszes habok bugyognak.

Az égből tört cserepek hullnak,

s angyalok lepik meg

a szentháromságszobor kőpadlatát.

Ott várnak ránk a Fő téren,

ők szolgálják fel

a sajttálat uborkával,

savanyú vöröskáposztával körítve.

Ott szolgálják fel

metszett pohárban a kis konyakot

szerelmükkel,

s buja vágyaikkal kerítve.

Ott adják magukat a táncnak,

hol részeg férfiakat találnak,

s két költőt: ki ölelni kész.

Szeretteink az Egriben

vagy a P. M.-ben megtalálnak,

ruhánkból kocsmaszag árad,

s hallgatunk akár a sír.

Lágy eső simul arcunkra

a hajnali sötétben,

az angyalok belénk karolnak gyengéden,

s fényes útra terelnek.

Felöklelt szobrokként

leszünk kiterítve,

s a szüzekkel szárnyalt

csavargó szél sóhajt utánunk!

 

 

 

A SZÁMADÁSOK KÖNYVEI

 

 

Elindult bennem a szomorúság.

Dalolt a félelem, fagyott rögöket

rugdosott a decemberi fagy.

Závárzat csattant, össze-

­rezdültünk anyámmal.

Kéz a kézben mentünk,

tenyerünk izzadva simult,

a járdán elszórt töltények,

hevederek, szent szalagok hevertek.

Felvérzett homlokom s kezem az eséstől.

Durva kavics tapadt a sebekbe,

mellkasom nyitva, akár Krisztusé.

Csónakok ütődnek, fahangon

koppan az evező, villa csikorog,

loccsanások gyülekeznek. –

Puskával rohangáltak

a bécsi domb tövében,

akkor érkezett apám, karon-

fogott, szelíden kérlelt.

Szégyenlettem megvallani ártatlanságát.

Csak álltam feszesen a padban.

A tanárnő sajnálkozott.

Fogókat, kalapácsot loptam

szekrényéből, elcseréltem

cigarettára, barátságra, szeretetre.

Szívemben bigott hitek dörömböltek,

megaláztak, fékeztek, gúzsba kötöttek.

Jöttek a vakröpülések.

Szárnycsattogtatás, lágy selymek simogatása.

Vérebek csaholása.

Jöttek álmok, melyekben szárnyaltam.

Szálltam a távírópóznák, sorompók, gátak felett.

Csillagok szórták rám halvány fényüket.

Harsány kocsmazene kísért,

sör és húgyszag, köpködés permete.

Arcomba vágódott ököl, rend, a SORS dühe.

Nevelkedtem katekizmuson,

világnézetünk alapfogalmain,

a gyász, a vér, az azúr színein.

Álmodozásokon.

Utaztam a megáradt folyón.

A lélek örvényein.

A fehér abroszon.

Zavaros hullámokon.

Előszobáztam a kaszásnál,

s egy szőke hajnalon újjászülettem!

Partravetődve várt a nagy hal.

Indultam feléje...

 

II.

 

Az agyagos partszegélyt nyalogatva

sárgán omlik célja felé a Rába,

tükörképeket sugároz,

csillanva vetíti pillantásod az égboltra,

ahol úgy sietnek a felhők,

mint szorgos háziasszonyok hazafelé a boltból,

kosarukban búzatáblák aranya,

napraforgók sárga pártája virít.

Megmerítetted kezed öblét a folyamból,

lemostad homlokom gyöngyeit.

Az élet-lüktetés taszított mellbe,

gyermekkacagás, szerelmes - részeg gajdolás,

csillagot rúgó táncok,

sásnövényzet szippantott

a halhatatlanság zsákutcáiba,

ahol ajtót nyitottál magadba.

Hallom a sasok puhán csattanó

szárny suhogását, a karmok sercegését,

amint kiléptünk a fénybe

a tornác árnyékából, ölére vont

bennünket az esti nyugtalanság

ezernyi apró szála,

hajszálaidba esthajnalcsillag kapasz-

­kodott, alvajáróként fogódzkodtunk

a remete-kápolna kerítésébe,

dühös ebcsaholásba, szitokba,

miként a végtelen átkarolta térdeinket,

s hittük:

összeszorított ökleinkbe fészkelte

magát a teremtő Isten!

Akkor érkeztek a fogantatás

megszentelt pillanatai,

lázadásaink haldoklása,

feloldozásaink, átkozódásaink

növekvő reménysége!

 

III.

 

Elfáradt szél legyint.

Zsákjában hideg, csontfagyasztó.

Jeges úton csúszkál a jövendő,

megbotlik, ha nem vigyáz, lábát töri.

A haboshajú lányok

ölelkezni, szeretkezni vágynak,

forró ölükben megolvad a tél,

s a tavasz rügye bomlik.

Kiszáradt tüzifa koppan a kosárban,

fecskék csivitja nem kíséri a tűzig.

Míg ellobban – s kihúny a parázs is,

fekete kámzsát behúzva leszünk:

a névtelen.

 

 

 

SZENT MIHÁLY KERTJÉBEN

 

Itt nyugszik mind,

ki e várost szerette.

S szerelme utóbb a

földbe temette.

Kit hűvös kő alá,

kit porhanyós földbe.

 

– Legyen békességük örökre! –

 

Itt nyugszik mind,

kikben jelvényük ágált.

A megcsúfolt árvák,

az elhagyottak,

a hitehagyottak,

a becsültek,

a becsapottak,

itt kerültek gödörbe.

 

– Legyen békességük örökre! –

 

 

 

VÖDÖRBEN LEVÉL

 

Gyümölcseink marasztalnak,

nem akarok menni még.

Szeretlek. Belém szorult érzés,

mint hasadó fába az ék.

 

Naponta számolom iszonyodva,

hogyan gyülekezik a sötét.

Terül a bokrok alján, az égbolton,

riadtan borzong alul a rét.

 

Az ernyők alatt söröztünk.

Lent titkokkal osont a Rába.

Gyümölcsillattal perelt az este,

szelíd bor folyt a pohárba.

 

Nyolc éve már, Téged szeretlek,

Veled telik el az este.

Így akarok maradni öröklétig.

Szerelmed kútjába esve.

 

 

 

SZENT-GYÖRGYHEGYEN

           

A hegyoldalon fenn,

szőlők himbáltak a tőkén.

Levélrácson át

kandin lesett a nyári Nap.

 

Orgonasípok fújtak ott

halkan képzelt zenét.

Két nagyivó:

hegy a Nappal koccintott!

 

 

 

ÚTBAN SZENT-GYÖRGYHEGY FELÉ

 

A légben lángnyelvek pörögnek

szikráznak, sárkányvért okádnak,

s a zuhatagok permetéből

előbukkan Uzsa, kőomladék

szürke fala,

a recehártyán még Sümeg szikrázik,

titokzatos útszéli sírkertről mereng,

szarvasfutásról, nyúlbukdácsolásról!

S már-már idekacsint a hegy,

csonka szürkén toronylik,

ráfutunk a téglagyár után,

valamivel a kanyaron túl,

ahol Raposka felé is út fordul.

Szent György lovag lándzsája

beleakad a sárkány fogas pajzsába,

nem ereszti, vérét veszi,

szőlejét szüreteli.

„Tekints ide kérlek

világos tüköre,

Lengyel familia

örökös megyére.

Találsz itt megrakott

jó borospincére,

csak tarisznyád legyen,

gondod az erszényre.”

 

 

 

Július

 

A Rába harminchárom

évem mossa, pipacssebes         

rét mosolyog rám,

s két kócos lovacska húzza       

bennem nőtt évszázadok          

rendjét : Kelettől Nyugatig.       

Ez a július az életem,    

esőiben felszisszennek

elfagyott szerelmeim.   

Már azt sem bánnám   

ha hátára kapna           

az árpási két torony,     

s a stációkon hurcolna át

– a titkok koporsófödeléig!

 

 

 

PANNON ÁLOM

 

Fejem körül: pipacs-konda.

Apró tücskök szuszognak.

Kerek cipó kerekedik,

pipacsos hold hunyorog.

Közeli erdők susognak,

a kukoricáson végigdidereg

az este.

 

Pipacs-kondát terelgetek,

hold-kutyám ugatja őket,

s fényes éjszaka nekivágunk

a makkos rengetegnek.

 

 

 

DUNÁNTÚLI NÉPMESÉK

 

A tüzet megraktam,

s a lezúduló kőrobajban

csak álltam földbe gyökerezve.

Szél jött, a kőport

felkapta, vitte fel a

Napnak,

sugarát keményre kirakni.

Csodálták szarvasok, őzek

a gímek görögtüzet raktak,

a pásztorok kis szikrákat

kevertek,

s a felhők szélén

ott napoztak:

az aranyszőrű

csodabirkák.

 

 

 

SIRÁLYRÖPTŰ JÖVŐRŐL ÁLMODÓ

 

Itt megvárnak a tüskehátú

lankák, szőlőfürt szemekben

ott bújik vidám Magyarország.

S a kereplő kizenéli:

Kenesei Irén nevét,

pára ország kavarog,

földbe ásott avar illata

szalad szanaszéjjel.

Itt lakik az ördög,

szívjáratokban bújkál,

estvéli politizálással mérgez,

szilvánival tűnik gondtalan

a köznapi bú!

Szigliget ormán csorba korona

– nyárvégi csillag –, idelátszik.

A tetőszobákban

sirályröptű

jövőt álmodnak

ölelkező

szerelmesek.


 

 

 

PANNON TÁJON

 

Itt veszik fejemet,

vagy árulják a kötelet,

Kapuvár, Mihályi,

Beled.

Temetőt is majd

erre lelek:

Óvár, Moson,

Doborgazsziget.

Itt számlálom fáimat,

halottaimat:

Hany, Öntésmajor,

kiscenki hársfasor.

S az ölelések erdeit

itt csókolom:

– avar leleten?

– római sírokon?


 

 

 

MAGYAR TÁJ

(A MAGÁNY sorozatból)

 

A nyárfák között,

a főutca porán,

végiggurult

a delelő harangszó.

Magányos tehénbőgés

intonálta az

úrangyalát!


 

 

 

TÉLI SZŐLŐHEGYEN

 

Szentgyörgyhegyre hull a hó.

Jég úr alant, a tavat bitorló,

fekete póznán kánya heherész,

tar venyigéken szél fütyörész.

Aki itt őrzi borát, lassan gyújt pipát,

vaskályhában tűz lobog,

figyel elhunyó zsarátnokot.

Csönd-kórus kíséri a bazaltorgonát,

átfagyott róka viszi vadászni a fiát,

kapa, háncs, kés, szegen feszül,

csak a lopó – ami elmerül.

Aranyló ital homályos pohárban

áradó kedvű bölcsességeket terelget.

Szentgyörgyhegyen december ballag,

üstökén gyertyás fenyőkoszorú.

Vastag takaróként hull alá a hó!

 

 

 

ŐSZI VERS

 

Mikor legzöldebb a zöld,

ez már a koraősz,

s virágzanak a krizantémok,

itt van mindjárt halottak napja,

csak az ősz kopog újra,

dió hull, gesztenye bomlik,

avaros úton emberpár fogódzik,

s bánatot perget a Vas-hegy orma,

páholyából a látvány ködbe borulva.

 

Tenger nagy réten lovak patája dobban,

horhosokban a nyúl megriad.

Éjféli órán: villikirály táncol

az Égő-hegy ormán !

 

 

 

A MEGVÁLTÁS PILLANATAIRÓL

(Zebegényi álom)

 

Láng lobogott át

az éjszakán.

A vízből kélt,

szárítkozott,

s megindult

a hegynek, fel!

A temetőben megborzongott,

de a kálváriánál

már körülnézett,

otthonosan pihent.

 

Csak álltunk -

köröttünk kútmélynyi

a csend.

Mindenki a völgyből

fölmorajló

szózatra figyelt!

 

 

 

TENYÉRREL CSAPJ A „BORBÁR" ASZTALÁRA

 

Mit ordítasz haver?

A pincérnő rád figyel!

Nem a rendeléstől hangos,

s nem is

„munkálkodik a cimbalmos",

s mégis

csupa-csupa zaj,

a fenyőfa asztalon

vörösbor maszatja,

zsíroskenyér-paca,

hagymaszag.

A kocsmai üzletmenet

langyos.

Hajbakapunk a pegazuson.

Nem férünk el öten

a ló hátán,

így olyanok is vannak

kik átesnek a

túlsó oldalára.

Mit ordítasz haver?

A fröccs itt marad.

A szellem szalad el!

 

 

 

KARAVÁNÚT ÁLLOMÁSAI

 

Az énekesmadarak rég elköltöztek,

s ködök gyülekeztek a tájon.

– Megállt a dombon,

a völgybe nézett,

robogó szél fagyott

ággal bigézett –

Fenn a hegyen, a Várhely felett,

villám ígéretben vihar gyülekezett.

– A völgyben emberek,

téptek - martak - szerettek.

Útszéli csorba kő –

Krisztussal paroláztak,

borral, nővel heherésztek.

Ott veszett el zengő kísérettel,

s futott az óév szürke decemberrel!


 

 

 

OKTÓBERI ZENE

 

A csarab az erdőkben

elvirágzott.

Hajnali csodát lehelnek

a fagyok.

Fény szökik át a rétek

rozsdaszínén,

vaddisznók nyoma:

parányi csordakutak.

Rácsokként sorol az erdő,

mélyükből a madárcsivit

kivirágzik.

Csikóvágyak borzolódnak,

fészket rak koronámon a vágy,

szárnyaló gondjaim

melleid simogatják.

Dallamok fogynak.

Mint egy munkatábor árva foglyai:

vetkeznek a fák.

Természet-királyság palotáiban

az ősz koronáz!

 

 

 

Tedeum

 

Szél fújt.

Jel válaszolt jelre.

Csöndes hangyák figyelték

terhükre heverve.

A zöld csak kandin lesett.

Több volt a fesletlen rügy.

Fakón zöldelltek a fenyők.

Nem ropogott riadt tűz.

Mohás kövek között viráglevelek.

S csókra vágyó meredek út.

Baktattunk a vízmosásban

hol az ér a földbe fúlt.

Távolban havasok,

fehér csúcsok intése.

Bennünk kerekre nyíló

gyönyörűség:

Természet-Templom

dicsérete!

 

 

 

AMI EGY KÉPRŐL ÉS AZ ÁLMOKBÓL (LE)ELMARADT

 

A dombon ház magasodik,

alsó ablakába fű harap,

balkonjára a túlpart integet,

hátulját szőlőkarók döfködik.

 

Az ivóban asztalok, székek, hamvas poharak.

Háromlábú vaskályha tántorog.

Az ágy fölött Krisztus-arc, malomkerék,

tavalyról itthagyott, száradó gallyak.

 

A füves térségben, nádfonatú székben,

döbbenetében csak nyel és pislog egy levelibéka,

koronája bent fürdik a tóban!

– Az asztalon kancsó. Benne bor aranylik. –

 

 

 

A NYÁR AJTAJÁBAN

 

A vízen

agyagossárga buborékok,

örvények csókfűzérei lebegnek,

sáros-füves parton kiterítve:

száradó ágak legelnek.

Itt rontom magam a napsütéssel,

füvek, fák bokraiból kinőttem,

hónom alá hangyák bizseregnek,

szél-testvér fut felettem.

Vigyázó tanítóim:

két torony őrzik az álmom.

Horpadt bádogteknőben, a Rábán,

úszik, úszik a halálom!

 

 

 

SODRÓDÁS BUROK NÉLKÜL

 

Ott sodródom az utcán

a szélszaggatta plakátok között,

esőhártya feszíti az ég boltját,

árulkodó arcok a kirakatok,

s a szenvedélyek villámai ott

cikáznak az ajkakon, a hajak havazásán,

a lélegzetek sípoló furulyahangjaiban.

A lányok – a lányok milyenek

lennének? Szépek és hamvasak,

bennük dorombol a jövő kétségbeesése.

Ruháikon az atyák verejtéke,

combjaik között anyai féltés-düh

sokszorozódik, zene hullámzik lépteiken,

s vacogó válság percei.

Ott sodródom az utcán,

porcsíkokkal a korlátokon,

a parkok bokrain szerelem virágzik,

víz csobog, a kőmeder aranyhalakat

álmodik magának.

A fogamzás idejét számolgatom,

a toronyóra mutatóival táncra perdül

egy-két galamb,

a torony rákönyököl a háztetőkre,

futórózsák szirma hull

s a kételkedés pillanataiban

égre mered az örökkévalóság!

 

 

 

SZÁMADÓ LEVÉL

 

Kedves Néném!

A szerencse ágbogát

lessük itt, s holmi

zsebpénzt várunk,

pár komédiást,

szájtátót, meg más

hívatlan népeket,

s tán zászlót bont

a jelszó:

„pro libertáte"!

Otthon már mohó

medvebocs csupálja

a szilvafát éjjel,

s a Zágoni kertekbe

is beköszönt

a koravén ősz,

míg a hegykaréjon

kapálódzó esti nap

leköszönt a fára,

– melyet én ültettem –

jelezve: rég volt

gyerekkor, s gyűrűsödvén

az is ködbe vész,

mikor idejövet a

száműzetésbe

búcsút intettem feléje!

 

 

 

ÁRNYAK SZÜRKÜLETBEN

(Krúdy Gyulára emlékezve)

 

A boncos szél

hópelyheket kergetett

magáról,

s megpihent egy-egy

háztetőn,

tollászkodott.

Melléje ült ilyenkor

az esti bánat,

magányosság-uraság.

Szót váltottak,

de beleremegtek

a nyúlánk antennák,

s a gerendákhoz

simultak félve

a cserepek.

Szóbeszédük szüneteiben

gyilkolásra készen

lapult a csend.

 

 

 

FEJEZET A KÖLTŐKRŐL ÉS LOVAGOKRÓL

 

A rácsok fenn

feszültek

s lenn, itt,

a bűzlő tömeg

evett, ivott,

dúdolt,

onanizált

és köpködött.

Fentről lágy

zene szállt alá,

karmestere a

nagy INKVIZÍTOR

maga.

S lassan gyülekeztek

betörők, bérgyilkosok,

kurvák raja.

Egy korhadt hordóra

álltam

hallgatták csöndben

a történetem.

A szélmalmokról

is beszéltem.

Ekkor a nagy INKVIZÍTOR

– hangja búgott mint az orgona –

szólított!

Jöjj fel bírádhoz:

– Don Quiote de la Mancha!

 

 

 

AHOL A BÚSKÉPŰ LOVAG MAGYARÁZKODIK

 

Óh Dulcinea

szép virág –

Tobozó feslő bimbója

– érted sóhajtok égre,

pohár fenekére.

Lábad befonnám:

ezüst pereccel,

kezed befonnám:

arany karámmal,

hajad fésülném

érzéki vágyakkal.

 

Óh Dulcinea

szép virág –

Tobozó feslő bimbója

– félek elveszítem,

nem emelhetem karomra,

nem fektethetem ölembe,

bujdoshatok erdőbe,

danolhatok korcsmába’.

 

Dulcinea óh Dulcinea

Persőczi boránál

vöröslőbb bimbója,

érted sóhajtok égre,

érted bámulok pohár

fenekére,

– Tobozó éke!

 

 

 

KESERGŐ - ÁLOMBAN, ÉJSZAKÁBAN

 

Hová mégy –

Rákóczi Ferenc?

Lovadon táncol

a ráaggatott

fényes szerkezet.

Szél forog a

hólepte vihnyei

fák között,

szabadság dühe

lengi be Tokajt.

 

Mi itt ülünk

kudarcainkkal,

s keserűségeinkkel.

– Mehetnénk eléd

hű Esze Tamásid

valamennyien?!

 

Mi itt ülünk,

jelre várva!

Lovunk hátán

félrecsúszott a nyereg –

szerszámunk foszlott,

kardunk éle tompa.

Fényes vágyaink múlnak,

kényes álmaink fogynak.

Dalunk csendes, alig hallható:

„Jaj Rákóczi, Bercsényi,

vitéz magyarok vezéri!”

 

 

 

ÉNEK JÓ BŐSZE BALÁZSÉRT

 

A földre terült hatalmas teste,

a száztízkilós.

Birkózásban leterítette

a sors.

Volt pedig benne erő,

volt benne elég,

a földről látta, hogy beborult

felette az ég.

 

Gyertyája pislog, fénye halovány,

veszteni készül éppen

– a pokoli játszma

vágta képen.

 

Könyörülj rajta ének,

még ne temesd.

Délre kondítanak. Messze

még az est!


 

 

 

EPILÓGUS

 

A kacagások ideje

szállt,

mint zsibevirág

ejtőernyői.

A fűre dőltünk.

Szikrák pattantak,

lobbantak lángok,

pásztortüzeket

dédelgettek korom

éjszakák.

Bújtattak gondok,

lázak,

s az örökre eltűnt

dolgok hátrahagyott

ujjlenyomatai.

 

 

 

 

 

Egybegyűjtött hallgatásaim

 

Rábaparti énekek

 

 


BÉKAKIRÁLYSÁG

 

Köszönök a szélnek,

megveregeti a vállam.

Hét emelet mély tóban

épült fel a váram.

 

Köszönök a szélnek,

lábam között kaszál.

Hét emelet mély tóban

úszik a zöld békanyál!

 

 

JÚDÁSPÉNZ

 

A kövön

dukátok csöngenek,

szőrös. vad katonák,

a csontokon ebek

marakodnak, vérbő,

pattanásos kurvák,

urak mulatnak,

feszülnek a kopják!

 

A fügefaligetben

értetlenül állunk.

Egészségünkre?

Bőrünkre isznak?

 

- Várunk!

Óvó sötétség feszül fölénk,

Sátrat borít a csend.

A völgyben alkusznak.

Júdáspénz, cseng!

 

 

 

FELVONULÁS

 

Szőnyegek leterítve,

virágzó almafák letépve,

az útra szórva.

Az én Jeruzsálemem

polgárai ünnepelnek!

„Hozsánna" kiáltják

s dobálják a virágot.

 

Szememben rettenet ül.

Ahogy egymásra nézünk,

gyűlölet szikráit látom

kékleni.

A felvonulás, lassan,

meneküléssé változik!

 

 

 

 

KERESÜNK, KUTATUNK

 

A gyűlölethullámok

feltarajlottak,

s az úton, énekelve,

kántálva mentek

a prosecciósok,

kezükben jelképekkel,

vagy bálványokkal.

- A célt keresték,

a járható utat.

Szerelmet, fényt,

vízzel telt kutat.

Az életet keresték,

a követhetőt,

a gyakorolhatót.

S kocsmákat találtak.

És sűrű, ragacsos bort!

 

 

KÉT PONT KÖZÖTT

 

Megáldott engem az Isten

- e világ látással,

- e világ érintéssel,

- e világ hallással.

 

Megvert engem az Isten

- e világ látással,

- e világ érintéssel,

- e világ hallással.

 

 

 

 

 

 

MINDENNAP

 

A hajnal megterít magának,

élénk színekkel diszíti asztalát.

A tenger borzongva húzza össze

szárnyait, apály ideje szelidíti.

Keleten fakó fények,

a színekben vad remények,

az ÖRÖK és az ÁLLANDÓSÁG hite

szálfaként magasodik.

 

Lám! Belénk préseled magad

Uram!

 

 

 

 

 

 

DAL A GARABONCIÁSHOZ

 

Drága Sándor,

te jó Petőfi,

ki a bort nem szeretted,

de dalban, dícsérve

énekelted ‑

ha itt ülnél velünk,

kóstolnád vörösborát,

mondanád ez elegáns

kocsmára: vivát!

Nos, ha itt ülnél

– Persőczinél –

biz'isten egy-két iccét

felhörpintenél!

 

 

 

 

 

MEDITÁCIÓ

 

Adományunk

megfeszíttetett

így vált

örökkévalóvá

a börtönévek<>  

kikezdték

már már uralták

majdnem

önérvényesítő lett

feledve a szolgálatot

s a titkot

mit ránkbíztak

kis híján eladtuk

mint haszontalant

a tüzet az

elolthatatlant

magunkból csaknem

kivetettük

s adományunk

a szeretet

megfeszíttetett

így vált

örökkévalóvá

 

 

 

 

 

HA EL KELL MENNI

 

Mi lesz veled,

ha semmid sem lesz,

ha már szembe kell állni,

ha megint a gyerekkori

kapaszkodókat kell

visszakiabálni!?

 

Mi lesz veled,

ha mi öröm volt,

már nem érdekel?

Ha már remény sincs,

amiből kilábalni kell!?

 

Mi lesz veled,

ha indít az este,

indít a kényszer is,

a példa után reménykedve,

mert el kell menni,

el kell menni:

Betlehembe,

 

 

 

 

MONOLÓG

 

Voltam télben, hóban, fényben,

fejedelmi dicsőségben.

 

Voltam napon, izzó sárban,

jártam térdig a virágban.

 

Álltam bilincsben, vasban,

talpig töviskoronában,

 

hátamra feszült málha,

vágta a kereszt fája.

 

Utam egytől betlehemi:

fel kell a fára feszülni!

 

 

 

 

 

MINDENNAP

 

Megyünk egymás mellett,

arcunk semmitmondó, néma.

 

Hidegen csörren ránk a tél bokra.

 

A nap kihűlt korong,

felhőkbe csavarta gyászát.

 

Megyünk, fekete, vert sereg,

bennünk az útálat remeg,

félve, ki ne bukjon,

titkolva magunkba zárjuk.

 

Kezünkben kés villan.

Egymás húsába mártjuk!

 

 

 

 

 

RÁBAPARTI ÉNEK

(Itt van otthonod)

 

Fénypárák zuhognak merőlegesen,

a folyóra virágok csengettyűje

és fűzfák harangja hajlik.

Zöldbe temetkezik a víz is,

hátán sodródó rönkök

vakaródznak.

 

Itt követelnek váltságdíjat

angyalszárnyú nyári záporoktól

a bronzkeblű vércsék.

- Tépett tollak szállnak,

s már végre be kell

vallani:

itt van otthonod!

 

 

 

 

 

RÁBAPARTI ÉNEK

(Az öregasszonyok)

 

Fűzfák beszélgetése –

mohos hantok,

s a rozsdálló vaskeresztek

dülöngélő sűrűjében

fekete varjak az

öregasszonyok.

Kezük eres, menekülő fák

föld-hasogatása.

 

- Anyám is rég elköltözött.

Benne él a tekintetemben,

a gyerekeimben,

ismerős mozdulatokban.

Ott van mindenekben,

már örök megfoghatatlan!

 

 

 

 

 

RÁBAPARTI ÉNEK

(Elnyúlni a gyepen)

 

Menni innen, szökni!

Fák alagútjáig vándorolni,

idegen bokrok közé,

megmászni a

hangyabolyok ormait,

felfedezéseket tenni

a tisztavízű forrás

túlsó partján.

Megpihenni anyám

és apám halma mellett.

Elnyúlni a gyepen,

ujjaim között morzsolni

maréknyi termőföldet.

 

 

 

 

 

RÁBAPARTI ÉNEK

(A kő-Krisztus)

 

Körülötte

csípős csalán,

vadul zöldellő gazok,

s a holt út kanyarog.

 

Árva kukoricaszár süvegeli,

vadnyúl futása

kerítve öleli,

előtte vonulnak:

szegények, gazdagok!

 

Útszéli kövön feszítik

árva Krisztust a fagyok!

 

 

 

 

 

 

AJTÓNYÍTÁS

(A költő halálai sorozatból)

 

II.

 

Kő röpül.

A fák körben

rezzenéstelenek.

Ölébe ejtett kézzel

a gerincen, ember ül.

Magánya ‑

vérfagyasztó farkasordítás.

Árvasága ‑

kérget, húst tépő medvekörmök.

Keserve mint a kő, kemény.

Koponyát zúzó röpülés.

 

A fenyvesek szelíd kérlelésébe

pár birka belebéget.

Hiúz szemek sárgáján villan a lomb,

félelmek zizegnek a fűben,

sugarak ferde derékkal merednek.

Versfaragó idő delel,

inni kérek.

Poharat kínál tenyered.

Indulatok párája szökik az üveg falán,

hajadba reményt kéregető

szél kapaszkodik.

 

 

 

 

 

 

 

 

HELYZETKÉP, VIGASZTALAN KI/BEÜTÉSSEL

 

Az almafák is

sietnek az őszüléssel,

rozsdálló levelek a köszönéssel

szerszámok nyele a töréssel.

 

Feszültség dagad a

kazlak raktára alatt,

diófánk gutaütötten mered.

Fáinkon varjúcsapat.

 

Segítségért kiált a bödön,

terjeszti cefreszagát.

A káposztás kád megrepedt.

Csurgatja oldalát.

 

 

 

 

 

 

 

ÉLETRE - HALÁLRA

 

Aki néha visszatekint,

s a fákra ült párát

nem is látja, csak a tájat,

fényben, erőben, ködök

és lombhullás nélkül,

szemében békés nyugalom,

patakká áradt forrásvíz

átlátszó kékje,

mozdulatlan, nyugvó rét,

múltban lát jelent,

jövőt, örökidejűt igéz,

aki néha visszatekint

és benne ég a hit,

a vállalás:

életre –

 

halálra!

 

 

 

 

 

ROMANTIKUS TÁJKÉP A XX. SZÁZAD VÉGÉBŐL

 

A szekéren cigányok

lovuk sárban caplat

a nyikorgó kerekek

agyagos köntösben

- súlyuk egyre nő

 

Az eső végigpáráll

a kukoricásban

vadnyúl ugrik a barázdában

szélkorona figyelmezi

a kukoricaszárak forgóit

„vitézek mi lehet

szebb dolog... „

 

 

 

 

 

 

 

TANULNI SZABÁLYOKAT

 

Tanulni kellene

a jég törését,

a tavaszi fák

szirmait,

füvek érintését,

viharok kínjait,

a barázda

repedéseit,

a ködbe elszivárgó

tájat,

bokrok mögött

kacsázó folyót,

rajta a halott

rönk-tetemeket

 

Tanulni kellene

szabályokat,

természet-rendeket!

 

 

 

 

 

 

 

MÁRCIUSON, TAVASZON

 

Kinek virágai sincsenek,

kinek halottja, jóbarátja,

se ellensége, szeretője,

testvére, se ágya,

fekszik e bölcs tavaszon kiterítve,

s a lenge fuvallat se áldja,

minden poklot megjárt az,

az már egészen magában árva.

 

Akár ez az ima,

e közép-kelet-európai.

Ritkás az alkalom

mindezt bevallani.

Talán rövid tavaszunk

ha végleg idetalálna,

nem lennénk annyira

egymás kárhozatára!

 

 

 

 

 

 

A CSAVARGÓ ÉJSZAKA

 

Odakinn

éjszaka surran,

lopódzik a résekre zárt

redőny lécei között,

nekidől a kertajtónak

megnyikordul.

Az ajtó reteszelve,

így átugrik fölötte;

Papa rég nem olajozta

csikorognak bosszankodva

a zárak.

 

Beszusszan az éjjel

Glória kicsiny kápolnájába,

végigmustrál az ikonocskákon,

átsimítja az öreg Bibliát

s már szalad is, vinni a hírt

a gazzal benőtt út

zsákutcája sarkára,

hírt visz az utszéli,

kőkeresztre feszülő

Krisztusnak!

 

 

 

 

 

 

 

RÁBAKÖZI ÁLMOK

 

Habos a Rába. Telt mederben sodor. Örvény

perdít vaskos faágat

- iszalaggal öltöztetett gyász-szobor.

 

Idekészül tűz mellé

K.I. Mecsérről.. Ülünk. Pulóverét

nyujtogatja..

 

Késve érkezik

Porga Balázs, borostás mezőkirály.

Ölében szakajtónyi gomba.

Kalapján mákgubó gombja.

Ustora gumicsizma-szárba tűzve.

Félszegen pislog a tűzbe.

 

Sz. Bandi szuszogva érkezik

gyöngyös homlokát törli, jött vele fél

Sövényháza.

 

Lassan

ballag Kapuvár felől B.A. hóna alatt versek, rajzfüzet.

 

Nyári havakat szitál az est.

Pernye száll, kormosra fest.

Ki keres ilyenkor elholt álmokat,

forró ziháló éjszakák

duhaj emlékeit?

 

 

Ki emlékezik harmatos, aranyfényü poharakra?

Erősitő nedvekre? Szembeverődő bogarakra?

 

Bodonhelyen nyujtózó macskaként híd dorombol.

Pillérei alatt zihál a Rába.

Árpáson konditanak, Dombiföldön lagzi zsibong.

Felugró halakként kurjantások buknak át a vizen,

kakasszó mossa a partot.

 

- Szedelődzködünk. Hajnal kerget hazáig!

 

 

 

 

MÁSODIK RÁBAPARTI ÉNEK

(Májusi ének)

 

Sárgállik, sárgállik

a zsibavirág,

koszorúba kigyózik.

Az almafák csokra száll,

katonás rendbe sorakozik

zuhogóhajú lányok

homlokán!

Ropogós tavalyi avaron

rőzseszedők hajlott hátáról

ágaskodik a bölcs felismerés:

május - május,

éveink mosolya!

 

 

 

 

 

MÁSODIK RÁBAPARTI ÉNEK

(Párában, ködben)

 

Kora reggeli

párában, ködben,

marhák libegnek,

szarvuk között

rábaközi dallamok

láthatatlan

húrokon zizegnek,

ostor pattog,

a népmesék

legkisebb fiára

boncos kutya figyel,

inyét húzva vicsorog.

 

 

 

 

 

 

MÁSODIK RÁBAPARTI ÉNEK

(Énekelő gyümölcsök)

 

Az öregedő almafákról

túlérett gyümölcsök

huppannak a fűbe.

 

Fa és napfény, fa és ébredés,

fa és élet, fa és születés,

virágzás, fejlődés, ízek

harmóniája, betakarítás.

 

Menetrend a hadak útján.

Csorduló nedvek diadalmenete.

Naphimnusz.

Éneklő gyümölcsök kórusa.

Évszakok helycseréje.

 

 

 

 

 

 

MÁSODIK RÁBAPARTI ÉNEK

(Szemben Isten képmásával)

 

Kavicsos töltésen

hanyattfeküdve,

szemben a szikrázó

Isten képmásával.

 

Szeme felragyog

háromszögletű felhő

közepén,

s a dupla toronyból

rácsöndítenek a szolgálók.

 

Kavicsos töltésen,

lapos, morzsolt, csiszolt

kövek puha tapintásán

ingerelve,

sebes sordrású este üzen.

 

Vödör mélyén lapul

az éjszaka!

 

 

 

 

 

MÁSODIK RÁBAPARTI ÉNEK

(Gyülevész ráncokon)

 

Elmegyek! Nem végleg,

csak a pusztulás kez-

­dődik holnap.

Elfogadom útravalódat.

Ez a reményem. Az álmom!

Veled, vagy nélküled

elköltött éjszakákon.

Karikában járjuk a táncot,

fényeshajú angyalok körítenek.

Nem tudom leszek-e még

kiadó gazda,

csak a gyülevész ráncok

ne gazdagodjanak

szép szemeid árkolva.

 

A keservest is elmuzsikáltuk.

Éjfélt ver már,

hiány-szerelem fészke.

- Forrjon tőle a virrasztó vére!

 

 

 

 

 

MÁSODIK RÁBAPARTI ÉNEK

(Ősz köszöntő ének)

 

Már kocódnak az almák

fűbe vetődve, darázsraj

köröz, az estéket bearanyozza

az ősz hirnöke,

a szőlő zöldről festi magát

pirosra,

árva madarak köröznek.

A körték kigömbölyödtek,

hasadtan fekszenek,

részegek lehelletét árasztva.

A szántóföldeken óriás-méhrajok,

donganak a gépek, füstfelhők

keresztjeit feszítik az égre.

Gólyák báloznak a sásban,

puha karod nyakamban:

élő szerelem-bilincs.

 

 

 

 

 

MÁSODIK RÁBAPARTI ÉNEK

(Szent Rókus napi búcsu)

 

Rókus napján

áll a bál,

a ringises

kiabál.

Olyan mint a

fecskeraj,

sok gyerek,

nagy ricsaj.

Hajlott törzsű

öregek,

félve-bújva

kérjetek:

- Szent Rókus megsegíts!

Ragályt és bajt tőlünk

elkeríts!

 

 

 

 

MÁSODIK RÁBAPARTI ÉNEK

(Kis János emlékének)

 

Az ég szürke lankái

öreg házakra botoznak.

Gubbasztanak. Gyötrik

gyom, repedő falak,

ledőlt kémények betegségei.

Csak a fák alatt,

mint örök megújulás,

oson a Rába.

Hűs habok a rekkenő

delelőben, Kis János

szülőhelye közelében

Rábaszentandrás álmodik:

 

„Egy méh, midőn méznek virágot keresett,

Reptébe véletlen egy patakba esett"

 

 

 

 

 

MÁSODIK RÁBAPARTI ÉNEK    

(Nyárutó hava)

 

Ezek a sík egek,

ezek a hajlottvállú almafák,

terhükkel kacéran ölelve,

éjszaka harmatát lehelve,

mézédes titkokkal ülve mellemre,

míg kőzuhanású madár-karommal

kapaszkodva csillag ringató éjbe,

görbülő szekérnyomba,

tarlók sárgájába,

friss kenyér illatába –

 

Szent István napja van,

valahol ősz közeleg!

 

 

 

 

 

ÖNMAGUNK ELAJÁNDÉKOZÁSA

 

Körülfolynak a határidők

dátumok névnapok

utókalkulációs számok

bizonylatok bevételek

kiadások számadások

folytonosságok tervek

lázas remények

 

A meghatározó kódokat

elhagyva figyelem

mint hull a hó

február huszonegyedikén

sűrű pelyhekben

 

 

 

 

 

PÁRBESZÉD

 

I.

 

Fiú:       Sírsz?

Lány:    Nem.

Fiú:       Hiszen most is hull a könnyed.

Lány:    Benned sírok   

élő temetődben.

 

Fiú:       Benn vagy tehát a szívemben? 

Lány: Hiszen tudod!

 

II

 

Lány:    Dühödben öklöd rázod.

Fiú:       Tehetetlenségben.

Lány:    Fáj ez neked?  

Fiú :      Nem.   

Lány:    Hiszen elgyötört az arcod.        

Fiú:       Könnyeidben hullok,     

magábaszikkaszt a föld.

Lány:    Benne vagy a könnyeimben?

Fiú:<>       Hiszen tudod!

 

 

 

 

 

 

KISZÁMOLÓ

 

Egy,

kettő,

három,

négy,

jövő

évben

boldog

légy,

idén

voltál

jövőre:

leszel

s ha

minden

igaz

tollad

reszel,

nyelved

éles,

bicskád

fényes

s minden

szép lány

rád lesz

éhes!

 

 

 

 

 

A gyümölcsérés örvényeiben


 

 

 

Aranyeső balladája

 

Húsvétra kinyílt az

aranyeső,

árva lett az emberiség,

feltámadt az emberiség.

 

Sárga-arany pompázat

a gyenge ág mentén

felfelé.

Hajunkat porozza,

vállunkat öleli

az arany-sárga fény,

az arany-sárga virág.

 

- Húsvétra bárány vérét

kortyolja, legeli,

kinyílt az aranyeső,

földjeinket öntözi!

 

 

 

 

 

 

 

ESŐFELHŐK TERPESZKEDNEK

 

Lehajtja fejét az áfonya,

immár az alma is

hullni kész,

ősz bogarássza a fák kontyát,

- ördögi kéz.

 

A ciklámen elvirágzott.

A szél borzongatva

jár-kel,

bánatvirág az erdő.

Tele frissen vágott

sebekkel.

 

 

 

 

SOROK A SZÁRNYALÓ IDŐKRŐL

 

1.

Szállt a dal velünk

óh Szent Ferenc,

a kis Pipacsban bajt keversz,

és Piffkó Anna, Tóth Mari,

mennyi dallamos hallali!

 

2.

A Duna karéjba font.

Ott szólt értem az ének.

S fölöttem gyertyával

ott vigyázott:

torokgyógyító

Szent Balázs!

 

 

 

 

MESE

 

Volt egyszer egy város,

utcája volt sáros,

a harangja repedt,

a patakja apadt,

a dombja alig pár

halom, alkonyatkor

csillag gyúlt falon, tornyain

ünnep, muzsika,

folyt ott borból a vörös,

serből a habos,

tyúkból főtt a porhanyós.

A költők írtak verseket,

az írók is minden egyebet,

a szobrászok kiállítottak,

ország-világot ünnepre hívtak.

Volt egyszer egy város,

utcája volt sáros,

... satöbbi!

 

 

 

 

 

 

ÜLDÖZÖTT

 

Futottam nappal

futottam éjjel

szél levelével

vágy futamával

Taszított szorításban mellkason

rohantam esőben és fagyban

hegynek fel lapályon

fák fésülték futásom

felhők vonulatán

vadak égi nyomán

feküdtem árokba estem

bújtam avarba ág mögé

megkarcolt karom vére fölé

holló éjszakába

holdfénybe fába

szárnycsattogásba

Alpesi kövön szél sziszeg

növeli gyötrő félszemet

 

 

 

 

 

 

A SZENTGYÖRGYHEGYEN

 

Merőleges fények zuhogtak,

álmodtak párát a hegyek.

A szemközti dombról

Szigliget várromja integetett.

Láthatatlan lobogásban

körülöttünk a nyüzsgő

és mohó világ,

fejünk fölé a déli nap

vont glóriát.

Miért is kívántunk

örökkévalóságot?

S a szőlőtőkék között

tétován megálltunk.

Déli harangszó kúszott

a bazaltzsákokon felfele.

Mitől volt hogy emelkedtünk,

és összeforrtunk vele?

 

 

 

 

 

 

 

CSAVARGÓ AZ ÚTON

 

Kópházán a házak kopnak,

Balfon balf... a pék,

emitt fürdő honos,

amott prosecciós kegykép.

 

Fertőhomok nem homokos,

Nagycenken a mének hágnak,

Kukoricatáblák között

tücskök citerálnak.

 

A Fertő Hanyról álmodik,

régi régi regét,

„Istókot" takarja ott,

bárányfelhőkbe az ég.

 

Hegykőnél a hegy már nem köll,

melegvizű termál bugyog,

hazafelé Fertőboznál

betyárokkal borozgatok!

 

 

 

 

 

HANGULAT

 

Könyvlapokon lebeg

Krúdy,

a vén csavargó,

mellettem

Ratkó versei muzsikálnak,

és Mátrai is itt időzik.

Szelid ősz simogat.

 

 

 

 

 

NÉGYSOROS

 

I.

 

Toportyán-had szűkölt bokám körül,

voltam havas tél menedéke,

szavaim vihart arattak,

- bennem pihent a béke!

 

 

 

 

 

NÉGYSOROS

 

            II.

 

Szívemet jeges szelek ölelték,

testem fürdött sós verejtékben,

s eleven voltam, eleven,

akár a bűnös Kőműves Kelemen!

 

 

 

 

ŐSZ ZEBEGÉNYBEN

(Szőnyi István: „A kerti pad")

 

Ott ül a pad,

gyümölcsfák koszorúján.

Megkopott alatta a kő.

Lám - itt is elmúlást

zenél az idő.

Az utcáról sem hallik

esti marhadobogás,

csak riadt csivitolás,

- bagolyhuhogás.

 

Az álmok feszülnek

azon a fehér padon.

Életmű! S adódó alkalom!

- Ősz sárgája fénylik

a terülő avaron.

 

 

 

 

 

 

 

ŐSZI LEVELEK HULLANAK

 

 

A többség már rozsdabarna.

Fejét az ősz, zöld kendőből

kitakarja.

Szél zúg át a rőt koronán,

nyomában levelek hullnak,

nyugodtan, lassan

csónakolnak.

Vágyaim áteveznek

a völgy felett.

Erdőrengeteg remeg

a hátam megett.

Félelmeim vágyaim után úsznak.

Az égen hideg csillagok

alusznak.

 

 

 

 

 

 

KOCSMAI SZÍNJÁTÉK

 

-I.M.-

 

Mikor az ivóba lépett,

a népek össze-összenéztek.

Volt hogy már dülöngélt,

a fallal simult össze,

vagy keze éppen a padló törölte.

 

Társa - nyűtt, vékony szerető,

italt is hasonlóképpen tisztelő.

Mikor ketten az ivóba léptek,

összesúgtak a népek.

 

Mikor ketten az ivóba léptek,

dráma feszült az

átvetett kötélnek!

 

 

 

 

 

 

HAJNALI KÖNYÖRGÉS

 

Uram!

Ki kezednyomát

intve

rámbélyegezted,

- ingerekkel,

szorongásokkal

fenyítve,

utamra állíts

zöld szemafort.

 

Legyek fa lombja,

füvek kiáradt folyója,

nádak ringató ölelkezése.

 

 

 

 

 

 

HELYZETEK ÉS ÁLLOMÁSOK

 

STÁCIÓ,

NÁCIÓ,

RÁCIÓ,

- és egy kis -

REZIGNÁCIÓ!

 

 

 

 

 

 

BE VAGYOK ZÁRVA

 

Napról napra

imádkozol értem

anyám!

 

Isten-gondolataidba

zárva:

gyarló gondjaim!

 

Innen miért is,

hová is

menekülnék?

 

 

 

 

 

 

GYEREKKOR, MESEBÉLI TÁJON

 

Golyóztunk színes golyókkal,

s álmodtunk tejfehér reggelekkel,

azt gondoltuk siker-év jön,

régi Kossuth címerekkel.

 

Szerelmünk volt nagyszemű madár,

ékes tollakkal cicomázott,

vélt csengőszóra riadoztunk,

s a dolgozó, Rákosival parolázott.

 

Istenek voltunk egy akolban,

hol meleg, békés pára szállt,

a mennybe röpültünk esténként,

az ajtóban zöldszemű spicli állt.

 

Belefáradtunk imába, rimába, tapsba,

vágytunk elérhető magasba,

a táncrendet derék legények zavarták,

s idegeinket lassú mérgek marták!

 

 

 

 

 

 

AKÁR A MESÉBEN

 

Szerelmes szélként       

kellene állnom, 

nem így, rongyos

gúnyában fáznom,        

kellene, hogy fény        

lehess, 

messzire világló,

hogy benne állhassak

bölcs világlátó.

Ki lehetne ékes lovag,

nem ilyen taposott, árva,

szép szemeidben tükröző

büszke, büszke páva!

 

 

 

 

 

HÉTSOROS

 

Megint gyöngyöt fodroz az este

Elveszett szerelem kútjába esve

Látod amint hó szegi be sűrűn

Indákkal fonott kertjét a tél

Neked mesél nekem beszél

Drágakövekkel kirakott fészket ígér

Ahol ölmeleg vár gondűző titkos ölelés

 

 

 

 

 

TÉLI KÉP EGY MONDATBAN

 

Bújnak a falvak

télben, dideregve,

az apró házakban bölcs öregek,

pipálnak és gubbasztanak –

a fel-felrebbenő varjúcsapat

fekete csokornyakkendő az égen.

 

 

 

 

 

ÁLMOK FELETT -HAVASOK ALATT

 

A hajnal felszállt a Vöröskőre.

Puhán szárnyalt!

Fenn a magasban tovább nem emelték szárnyak, könnyen lépdelt a kidőlt faóriások felett,

esztenáról, birkabégetésről, kerek ízetlen sajtokról és a megfőtt puliszkáról hírt adott!

 

Zsendicét kanalaztunk,

ordaspofájú nagy kutyák

lihegték körbe a bádogedényt.

A félelmek elrepültek

rekedt varjúkárogással,

az eltemetett kínzatások éjszakára vártak.

Farkas-vonyításra, medvetáncra!

 

Itt,

hol a dzsinnek nem varázsszőnyegen röpülnek,

hiúz lopakodik a bozótban.

Gyenge bárány vérét kívánja,

valami bűzös vergődést látni

- áldozati megfeszíttetést!

 

 

 

 

 

TRAGÉDIA

 

Rombolás dühe leng

földünk bugyrában

fekete lé szortyog

fáink odvában

óriás bagoly huhog

vészt az éjszakában

 

Költőnk ajtajában

kés álla fában

 

 

 

 

 

 

 

SZÉL, SZÉL

 

Soproni szél,

hát itt sziszegsz?

Merről jöttél,

itt rombolsz hitet?

Itt porozol az esti

egyenforma sárga színben.

Kötve hűséget,

bontva szerelmet,

röptetsz hányingert

az udvar végiben?

Szent Domonkos rendje

szentjeit itt kerülgeted,

Orsolyák tornyának köveit

feszegeted?

Kenyeret itt szegsz,

itt osztasz esti áldást,

csalóra, gazemberre rontást,

roggyant házra bontást,

ezüst fejünkre szóród a harmatot,

anyánk, apánk,

szerettünk mind halott,

s itt fogsz a sorssal

szembeszállva,

vágyat röptetni

rügyet bontó éjszakába.

 

 

 

 

 

 

 

NAGYTAKARÍTÁS

 

Mikor még kalóz voltam

nagy mordály füstölt

a kezemben,

zekém foszlott volt,

csizmám talpa lyukas,

a kardkötőm egy szépasszony

adta forró éjszaka után reggel,

s futva mentem a kikötőbe,

le ne késsem életem hajóját

az egyetlent, ami Afrika

partjaira röpít holdas éjszakán,

s kalárist cserélek asszonyra,

gyémántra, gyöngyre,

szerelmet éjfekete gyönyörre.

 

Míg a Neher-korcsma előtt

hatalmas tomporú lovak horkannak

kora hajnali párát fújva,

míg Jeromos a kocsis kicsinyke

akácfahordókat huppant az

aszfaltra telve soproni ászok-sörrel,

szomjú – habos - szerelemmel.

Míg vad ostorpattogtatással hajtva

érkezik az Alsólöver utca hatba

Szaniszló, a szódás.

 

Nyomában máris szemetes-Tóbiás!

Mikor még a hétdecis

üveget le sem vettem a számról,

s köszöntött havával

boldog karácsony,

süvített szél, az ágak

fagyottan zörögtek.

 

A főntől az árbockosárban szédültem,

de Föld, de Föld, de Föld

kiáltottam teli torokból,

s hajótöröttként kezdtem újra

míg a bódéban gyertyafény

övezett parányi fenyőfát,

s árva szarkák nyomában

a szűzi hóban ott bukdácsolt

a drága Hölgy,

s a nyomában én!

 

A megváltás küszöbén!

 

 

 

 

 

BESZÉLGETÉS AZ ISTENNEL

 

Hej Istenem ‑

régóta haragszol rám,

s már régóta kegyelsz.

Szíven ütöttél kegyetlen,

de rajta hagytad kézjeled!

S a réten,

a rábapordányi ház megett,

a szántás között énekes-gyönyörű

madár billegett.

Eső gyúlt az égen,

harmat hullt keményen,

elvadulás szaga áradt

a halott út felett,

hol kőkereszten ott vigyázol,

engem fegyelemmel fricskázol,

s a számra adsz dícsérő éneket,

tollamra keserves sorokat.

Míg megkínál Etus

egy kis pohár konyakkal,

vagy Tibor apus vár

telt pohár borokkal,

szent is lehetnék

seregedben jó Uram -

de lassan már elkopik fogam,

s a jel,

amit szívemen hagytál, terjed,

befon egészen,

míg Hozzád az út végét elérem!

 

 

 

 

 

 

LÁTOGATÓBAN

 

Levett kalappal

a szobában,

s a tudatlanság

örömeivel anyatej ízével,

öl melegével,

játékos szavakkal,

mosdató kezekkel,

- levett kalappal

a szobában,

ágyadra rakott

gondjaimmal

állok előtted

anyám!

 

 

 

 

 

 

FÉNYKÉPALBUM

 

Hol ketten, majd hárman, öten,

mosolygunk az udvar végiben.

A lencsét ki igazítja?

Múlt ködébe veszett az isten-adta.

Hol öten állunk,

ott vagyunk család egészen.

Apa áll soványan a képen,

anya kerek arccal, Gábor mosolyogva.

Klárival bújunk a fejünket összedugva.

Azt hittük: ez öröklét.

Egymás kezét fogva,

az ovális asztal köré ülve

ahol Gábort fegyelmezték,

Klárát kínálták: vegyél még,

s engem nem hagytak a borból inni,

s küldtek ebéd után lefeküdni.

Apa fügebort gyártott,

anya tarhonyát gyúrt,

szedtük az erdőben

a csitkét, szedret, áfonyát.

Anya mészbe tett el tojást,

ecetlébe uborkát.

Vacsorára ettünk zsíroskenyeret,

hajszálra szelt hideg sültet,

stercet, káposztáskockát,

ajándékba kaptunk almát.

Hittük: így lesz ez az öröklétig.

Közben Gábor elszállt az álmokkal

ötvenhatban /s úgy ahogy/,

meg is találta azokat.

Klára férjhezment,

apa hazajött az internálásból,

anya buzgón imádkozott

a templomba járt,

én a szerelmeket kergettem,

s kezdtem rájönni:

a családnak van, vagy nincs szerkezete,

biztos az: apa van és anya van

és vannak gyerekek,

s Holdba száll az egész szerkezet,

fiastyúk kotkodál elől,

mögötte göncölszekér röpül,

apa és anya rajta ül,

már mindegyik fenn üdül,

már egyik sem munkának feszül,

s mi ordítunk árván,

túlkiabáljuk a focimeccseket,

túllihegjük a forradalmakat,

eltángáljuk a gyerekeinket,

s mi is körülüljük az asztalt,

kis-Balázst ebéd után pihenni küldjük,

ringlispilt játszunk, vagy csak

„lánc-lánc-eszterlánc-eszterlánci cérná"-t,

körbemegy-kinél-a-gyűrűt?

S már nem tündökölünk

hanem elfoglaljuk magunkat

a színes fényképeken.

Csak gyermekeink kezdik előlről:

vállunkra hajtják fejüket,

átkarolnak, s arra figyelnek

mit mond apa,

mit mesél anya,

s majd ordíthatnak ők is

ha rájönnek, hogy mi is

elrepülünk sűrűn jelentkező

anginás szorításainkkal,

mi is hajtjuk majd a

göncölszekeret,

s nekik is, neki is majd így jelez,

így fejez, így törpül,

s kezdődik minden előlről!

 

 

 

 

 

 

MIT IS

 

Mikor kiléptem

a szélbe

árván

körülöleltek januári fagyok

A kezelőben

kiterítve

anyám

hűlő kezét símogattam

búcsúztam a múlttól

örökre elhagyott a gyerekkor –

zokogtam íróasztalt verve

tehetetlen fájdalomban

dühben

mit is tehettem volna

 

 

 

 

 

JÁTÉKOS SOROKKAL

 

Úgy festett alul

akár a tenger

Sok vitorlás

futott ki reggel

Matrózok álltak

s vidáman szalutáltak

 

A mólón állva

esténként egymás

ajkán csüngtünk

hatalmas

végtelen

szerelmet

szültünk

 

 

 

 

LEVÉLTÖREDÉK

 

Igazándiból, akárcsak

Régen a Kis-Duna parton;

Észtveszejtő szerelemmel

Néked adózva ölel:

Balázs!

 

 

 

 

 

FÉNYJÁTÉK

 

Gömbölyödő hasadon

korcsolyázik a Nap.

Csikó dobog odabenn.

Fejeden holdkalap.

 

Göncölszekért húzol

fényes csillagokból,

homlokodon esthajnal

látszik: színaranyból!

 

 

 

 

ÚJ FELTÁMADÁS

 

Ha a fiak a mezőre lépnek

erős vértben akár

jöjjön a tatár

jöjjön a török

az öntelt hadfiakra

Muhi és Mohács vár

míg a pogány száguld

győzelmesen napnyugatnak

Az önmagában

hitet vesztett sereg

züllik foszlik

akár az ország

- Új Béla királyokra

- új Zrínyikre Hunyadiakra

várunk

Készen áll Zára

a fordulatra várva

Zerinvár fényes

Belgrádtól fut a török

gyülekezőt fújnak-

Duna-Tisza-Dráva-Száva

várnak új feltámadásra

 

 

 

 

 

ADVENT, APA ÉS A VÁROS 1910 KÖRÜL, ÚRJÖVET IDEJÉN

 

Apa korán futott ministrálni. A közből a Győri

útra, onnan a Magyar utcába ért. (A Szent István

templom alapkövét le sem rakták még.) Apa

harisnyája lecsúszott, bokáján hurkásodott, a

durva derékszíj alatt a térdig érő rövidnadrág is

félrecsúszott, a haja a szemébe verődött, s a

jégvirágok táncoltak a kiskocsma ablakán,

hazaigyekvő utcalányok haján, az ezüstmívesek

utcájában nyeszlett inasfiúk vakarták kis formázó

kalapácsokról a csillogó revét, de ő nem arra

szaladt, hanem a kifliillatú domonkos páterek

utcájába, futott - futott - futott, az átjáróban

derengő fényeknek köszönt, s már egyet

erőszakosan csingelt a soproni villamos is,

hajnalok-hajnalán csikorogva fordult a Várkerület

felé, ahol a Szálloda előtt már várta a kitérőben

amelyik a Déli-pályaudvarról jött, piacos kofák elé

terített hajnali fényt, s Apám a kétágú templomba

beugrott, s már vetette a kiskabátot, a vastag

pulóverre karinget, a nadrágra lila szoknyát

húzott, a harisnyát felcibálta térdig, s Szádok Atya

kérdő tekintetére bólintott, Apa-Apa te

kormosszemű, feketehajú kisfiú, a széles, arannyal

hímzett húzót rántva csengettyű csendült, a

padokból a hajnali misére összesereglettek

felálltak.

Rorate coeli! „Harmatozzatok, égi magasok!"

Szelíd szavak, gonosz csikorgó fagyok, Adventban,

nagy várakozásban állunk, hajnali csillagjelre

várunk. Betlehemünk felett hófelhő rajok - Jézus

születése közel.

 

 

 

 

 

 

 

DALLAMOS VILÁGOSSÁG ÁRADÁSA

 

Ott ahol világol

az esthajnal,

mindig világosság

mutat utat

arra nyújtóznak

a töretlen nádak,

s a töröttek is arra

emelik buzogányuk

erőtlenül.

 

Az ember körülnéz,

az éjjeli világosság

vezérli,

simító kezén vér fakad

a nád éle nyomán,

szóra nyílik,

dallamot intonál,

s az igazság himnusza

átszáll a vizek felett,

a tereken,

megakad a lombokban,

s kitűzetik a

csillagok mellé,

-onnan zeng,

-onnan világol!

 

 

 

 

AZ ARANYSZABÁLY

 

Holdfény merít

a fűtenger habjából

ablakunk párkányán megakad

a macskanyávogás

almák terülnek

az öregasszonyos fák kötényéből

míg a Rába törött gallyakat pörget

megringatva tükrében

a Szent Jakab őrizte

fazsindelyes árpási tornyokat

 

Ajánlás:

 

Ember

Így terül eléd a jóakarat

amit magában hord

fű és fa

Gyümölcse szomjad oltja

s ha váratlan betéved

kínáld vele Vendéged

 

 

 

 

 

 

A TÜNDÉRHAJÚ SZERELMESHEZ

 

Tündérhajú elhagyott

- te gyönyörű,

erdő ölén, kicsi házban

- erényes fegyverű,

reám váró, korán háló

egyszerű életű.

 

Hozzád ‑

 

Őzek járnak udvarolni,

vadmacskák dorombolni,

vaddisznók a földet túrni,

szarvasok a kertet kapálni,

madarak énekelni;

- én szombaton érkezem

forrón ölelni!

 

 

 

 

 

 

 

A TEREMTÉS HEGYCSÚCSÁRÓL

 

Ahol a nagy hegyek

kőcsúcsán rózsaszínben

felragyog a reggeli nap,

a fűben harangvirág bókol

a meredélyek szélén,

- alattunk pompázik

a teremtett gyönyörű

világ!

 

 

 

 

 

 

PÜNKÖSD ELŐESTÉJÉN

 

Üzentél,

készülök.

Élményem fogy,

a zene kihagy,

az almafák nem üzennek.

Feketére satírozott

felhő csorgatja levét,

s most, hogy Pünkösd

közeleg:

ezerkilencszázkilencvenegyben

mikor lassan az utolsó

ruszki is hazamegy,

a Nagy Találkozás előtt

már csak a lángnyelveket várjuk,

megvilágosodó hajnal közeledtét.

 

 

 

 

 

IKON

( Mindszenty József, Apor Vilmos és Batthyány-

­Strattmann László emlékének )

 

A Mester

-szívében égő fáklya –

áll kitárt karokkal,

vele szemben:

József, Vilmos és László.

 

Mögöttük: feszület,

a vízszintes szár két végét

a függőleges szár felső végének

érintésével félkörív zárja.

Színei: tompa-sárga,

égő-zománc-piros.

 

Mélyülő tekintetekben

néma pásztortüzek:

- tápászkodó Magyarország.

 

 

 

 

 

 

ÁLDOZAT VAGYOK

 

De szeretem a csöndet,

áttetsző húrokon

pókok szöszmötölnek,

s az erdő, az olyan zöld

kékesen terül.

 

Csend muzsikál,

majd fortissimót zeng

a természet zenekar –

dobhártyámon dobol

a tücsökzene.

 

Nem messze innen,

túl a szőke Dráván

Szerbiából háború-zaj

zuhan rám,

s felebarátom lesből vadászik,

- áldozat vagyok mindhalálig.

 

 

 

 

 

 

AZ ULTRA CSÚCSA! ALATT

 

A messzeségben égi fény

a fák közé rézsút bevágva,

sötét avaron,

bársonyos mohán fut az út,

levéltányérkákon kínált csönd,

a nyugalom temploma áll itt,

tűlevelű erényövekkel szabályoz,

erdei vágyat fegyelmez.

Szarvasbőgés kondul –

szeretet-imára szólít,

zöldvizű gázlón topogva

lankás völgyben a Credó

beteljesedik.

 

 

 

 

 

 

NEVEDRE

 

Szirmok-szirma: virág,

béke-békéje: irene,

vágyak-vágya: béke!

 

 

 

 

 

 

SZÉPSZEMŰNEK

 

Sötétemben, fényemben,

csillog a szemed.

S amire vakon rábízom

magam: kezed!

 

 

 

 

 

 

 

INTELEM SZÉPSZEMŰNEK

 

Ott légy,

 

mikor Kháron ladikján

vízre szállok.

Fehér kendőt lobogtass,

hajad szárnyaljon a szélben.

Ne könnyezz! Ne sajnálj!

Vágyaiddal várjál.

Ablakod nyitva legyen,

búrában gyertyát állíts.

Vezéreljen fénye,

tártkarú hívása

tengerre szálljon.

 

S hazavárjon!

 

 

 

 

 

KÉP

 

Terhet hordó hasadra

ráfeszül a kezem,

csodavilág nyílik,

vitorlák feszülnek,

kerek orrliku mének

sörénye lebben.

 

 

 

 

 

 

TÚL AZ ÓPERENCIÁN

 

Megbújok majd

csillámló combod

hajlatában,

ereid lüktetésében,

a fűtenger zöldjében,

izzadt tenyeredben,

szembogaradban,

rekedt üvöltésben,

tengeri hullámzásban,

búza áradásban,

gyarló lihegésben,

ernyedt ölelésben,

emlékben,

fémben és fában,

szemed alatti ráncárokban.

 

 

 

 

 

 

VALLOMÁS

 

Fogaidon nyár csillogott,

s a megváltás esedékessége.

Nevetésed ölelkezett

gabonatáblák surrogó neszével.

A vad, vágtázó szeleket

befogtam az öledbe.

Úgy voltam már, ki ölni is képes!

 

 

 

 

 

 

SZALAD BOLDOG IFJÚSÁGUNK

 

Villám csattan.

Szalad boldog ifjúságunk.

Ablakunkra koppan

vándormadár

halottfáradt teste.

Cikkázó villámként

hasítunk a végtelenbe.

Porként zuhanunk a csendbe!

 

 

 

 

 

 

A GYÜMÖLCSÉRÉS ÖRVÉNYEIBEN

           

A történések sorrendjében

most következnek

átváltozásaim;

sziklává növésem,

tengerré duzzadásom.

A lányok - bölcsen –

hálókat fonnak nekem,

ösvényeimen szétterítik,

vizemből halakat merítenek.

Így éri utól őket

a kora őszi gyümölcsérés,

és az istenek mosolya,

a madárröptű fogantatás!

 

 

 

 

 

 

PERSPEKTÍVA

 

Csontjaim óvja

vigyázva

Szent Domonkos,

torkom őrzője

Szent Balázs,

a kukásautóról

rámkacsint

cigány Tóbiás!

 

 

 

 

 

 

VISSZATEKINTVE

 

Kemény

ütődésektől zúzott

szikkadt gyeppel takart

koponyákon állva,

s a hant magasáról

széttekintve,

birtokba állítva

mit örökül hagyott

ránk apánk, anyánk,

fájdalom hűvösén,

rokoni árulások

küszöbén állva,

vissza‑

visszatekintve

égő erdőre,

zuhanó képre,

- emelt fővel,

egyenes derékkal!

 

 

 

 

 

 

TE NEGYVEN LESZEL, ÉN ÖTVEN

 

Irén, Irén, te negyven leszel, én ötven. Most jött

meg a kedvem. Orcád lángol, tüzet fogtam, lőtt

sebbel fekszik rejtve a macskánk, holtan. A vizek

elcsorognak a kiszáradt almafák felé, a Rába sebes

sodorral inal, gyilok rebben a kastélyablak

mögött, a gyávaság háromszor fial.

 

Messziről az álmok integetnek, a Rue La Fayette, a

Rivoli, a Temze part. S ott lobog a hajunk a

Niagara fölött, a Pradón, a Václavske namestin,

kéz a kézben futunk a Gum előtt, halottfehér

katonák hajtókája rebben a jeges szélben,

messziről szánkó hangja csilingel, Irén, Irén, én

ötven leszek, te negyven.

 

Szerelmes pillánkon jókedv, mozdulatunkban derű

rebben, kezünkre bilincset hurkol a reggeli fény,

három gyermekünk a szerelmes költemény, s a

nincsen hiába betonoz körénk falat, belőlünk.

Krisztus arc fakad, s az eskün szorítjuk egymást

vadul, s nem vesztesen alul, mert győztesek

leszünk, ahonnan mindig tavasz rügy fakad - tél

jegében is fenn a hegyen, a Krisztus arc alatt!

 

 

 

Új versek

 

 

 

PRÓZAI VERSLEVÉL BÜKI ATTILA BARÁTOMNAK

 

Megkívántam, hogy versfélét írjak Neked, hiszen a barátok gyakran tették ezt, s talán éppen e sorok lesznek oka, ha bekerülünk a Világirodalomba.

 

Mit teszel ott, a vadaknál vadabb dzsungel közepén, ahol könnyen forog a kés, s a becsület sem túl drága, nem Franciskus az Assisi, hanem Francz, a Jóska a nevet adó!

 

Jusson eszedbe körutad járva, a Nagykörút déli szakasza, nem messze az Üllői út, emlékeztetve Kosztolányira, s elfut a századvég házai között Lágymányos, vagy a Duna karcsú csokornyakkendője, a híd felé.

 

Mit teszel, ha recehártyádon feltérképezi magát az országút szalagja, ahogyan befut a városba, az Erzsébet kórház ablakán nézelődő tétova betegek tekintete között érkezel a Palatinushoz, ahol – Két korsó söröző – kínál, majd sejtelmes mosolyú Nepomuki Szent János üdvözöl a Washington parkból, s a Magyar utcában már nem térhetsz be a Jenci kocsmájába, s a ritkán érkezőnek a Várkerületen leesik az álla, az üzletek erdejében turistajelzés a Lenck Samuról elnevezett átjáró, de az Ikva Áruház előtt, a pénzváltókat össze ne cseréld a Pauline Müller huszárjaival, s a Szent György templomtorony-felkiáltójele delet kongat, míg a sziréna hang rezdít az egykori Zrínyi Leányintézet felől, ahová egykoron – kései utód szürke emléke – minden hajnalon betértél.

 

A Cézár-házban nem az egykori művészklub üdvözöl, ahol az udvaron Nicki Benedek fejét vesztette hóhér által, ám a borozó a régi, kemence mellett a padkánál, a hamiskásan csillogó kékfrankossal.

 

Ha hazafelé veszed az utad Bük felé, újmódi panziók, puccos vendéglők bókolnak erre-arra, de a templom a régi, a Szapáryak kastélya csillog, s szerényen int feléd a házak tömegéből Felsőbüki Nagy Pál udvarháza, míg a Répce-part még Csipkerózsika álmát merengi, nem dohogtat vízimalmokat, partját sodródó szemetek, nem fürdőzők ricsaja lepi. A faluszéli erdők lombosai mindennapjaikat lihegik, vadregényes utakon, réteken, egykori szerelmesek kísértetárnyai imbolyognak, előidézve ifjúságunk nem is olyan régi napjait. A szél belekap a fák lombjaiba, Elza haját fésüli az emlék, míg zongorabillentyűkön kopog éles körömmel az ifjúság „kék madara”, hideg pörkölt rózsaszín zsírján imbolyog a lámpa fénye, motor brummog, mének nyerítenek, feldübörög a múlt és szalad, rohan kiteljesülése felé megcsalatott ifjúságunk, a beérkező ritkás bölcsesség, a komor tekintetű férfikor!

 

 

 

 

A FÁK KÖZÖTT, ÁTLÁBOLVA A RÁBÁN

 

A fák közé rézsút

behasított a fény,

madár énekelt az árpási

templomtorony szegletén.

Álmomban láttam?

Vagy valóság képeken?

Egybekapaszkodva –

míg átlábaltunk a Rábán,

a sodor levelet, zöld ágat

kavart ajkunk körül,

a harang hívogatón kondult.

 

Tudtuk,

nem áll már senki

utunkba,

meghívóját elénk küldte

az Úr!

 

 

 

 

A SZENTGYÖRGYHEGY BAZALTZSÁKJAI ALATT

 

Az Emmausz kápolna

vad csaholással körülvéve

kerítve magánnyal, kutyákkal

egyik felől a csúccsal,

másik felől a tóval –

ahonnan vad szelek vágtatnak

s a szépség gőgje venyigéket zörget

s a szőlőben aranylik az Isten

meg a Sátán –

kit hogyan koronáz,

ölel a földre,

törött korsót őrölve.

 

Itt rekedtebbek a danák,

másnaposak a holnapok.

Itt a bor tükrös-tiszta,

aranylón ragyog,

akár a hajnali álmok!

 

 

 

 

A PRÓBÁKON ÁLLVA

 

Hányszor megpróbáltak

megvádolni, űzni, hajtani,

hajtók a csalitból kiugrasztani,

belém vágni szavakkal,

feszíteni a valóság ferdítéssel,

közömbösséggel meggyalázni,

baráti öleléssel alázni!

 

Hát hol vagytok európai

érzések büszke foltjai,

magyari szavaknak gyöngye,

egyházunk, hitünk éke?

Hát hol vagytok újólag védeni,

ölelőn szeretve félteni,

elfordítani homlokra irányzott

odú mély sötét csövet,

kötelet, mérget, csikorgó kerekeket?!

Hol vagytok űzni

erekben vadul száguldó viadalul

vérünk, eszünk, agyunk, szívünk –

mindig megbocsátó érverésünk!?

 

 

 

 

KÉTELKEDÉS ÉS BIZONYOSSÁG KÖZÖTT

 

Békülj meg végre

Ártatlanságod

bűneid rejtik

sötét folyosókon

s a bujdokolás

végén vár a

tükrös fényes terem

s az igazlátók

végtelen csendje

 

Kántáló dallamú zsoltárok

közül hívtál magadhoz

Uram

Köréd ültettél

megülni a törvényt

Szabva:

– kegyelmet – ítéletet

 

 

 

 

LOVAG SZENT LÁSZLÓ KIRÁLY

 

Gyönyörű lovag, ékesen

szerszámozott paripán,

karjában érc feszül.

Törik kard, kopja, vért,

de hajlik a térd Isten előtt.

 

Épül Várad, püspöke boldog –

a parton mesterember követ farag,

gyülevész szolganép sürög.

 

Kondul már a templom harangja,

Nyitra tornya még nem tudja

kiért zúg a lélekharang!

 

 

 

 

FOLYÓ A HOLD UDVARÁBAN

 

Én ismertem azt a költőt – a folyót kereste, a folyót átívelő

hidat, nem ahol átcsattog rajta a vonat, oda készült, amerre

kanyart vesz a Rába, sötét éjszakában szalad a Hold udvarába,

s a kanyarok olyan ölelőek, a domború hátú hídról a fűzes felé

a tekintet násza rezdül. Távolban istállók, rétek, fövenyek,

templom mellett suhan puhán és zölden, akár a legelők, vagy a

lombosok, szelidítve selyem öleléssé a víz rohanását.

 

A szerelem késeit élezi, támad már a nyers rokon, dördül az ég,

a vihar lecsap. Zúgnak a fák, csápolnak a természet-nagyzenekar

előtt, jéggel ver a szóbeszéd.

 

Röviddel tisztul az ég, a fűzesek alól fürj röppen, a főzőüstök

sötét torokkal ásítanak, a hántoló dohog, nagyokat nyalint a

szíjas heveder, szőlőleveleken dögönyöz az eső, veri a ribizli-

bokrokat, a szénaboglyában megpihen, majd fut tovább, eléri a

szilvafákat, elcsendesül a kert végében.

 

Piruló almák mosolya jelzi: új nap jön, kondul a harang reggel is,

délben és este is, napra nap, öregasszonyok litániája, szerelmes-

párok esküvője, gyermekeink elsőáldozása, kamaszaink bérmálkozása,

a mi áldozataink, Jézus áldozatai – így együtt – összefonódva,

keveredve!

 

– Én ismertem azt a költőt, aki a folyót kereste!

 

 

 

 

 

Helyzetkép II.

           

Kásás hó csusszan, az Ikva már nem bomlik színekre, a magas parton megkeményedett föveny, szemét, a fémhulladékok többsége söröskupak, csorbult borospalackok, fületlen zománcbili, fazék, lavór, kerék nélküli bicikliváz.

A part magasán zsibevirág, aranyeső készül rügyezésre, a felhőrajok megszelídültek, a szelek elhagyták jeges korbácsaikat, zsendülnek a leányka-combok a kurta szoknya alatt, felkiáltójelünk

a város tornya,

a hűség tornya,

a Tűztorony – ébredező tavasz fényeket táncoltat, harangjátékot kondít, Lackner Károly polgármester Úr deákos szelleme szemléz, intonál iskolás vigalmakat.

Kásás hó csusszan, az Ikva már nem bomlik színekre, a tél csomagol, hetyke mellű bérlő készülődik: Tavasz Uraság!


 

 

 

 

 

A SZABÁLY SZOLGÁJA ÉS URA

(A soproni Bencés templom harangzúgására)

 

A barlang kiszögelése

a remete gyöngyöző

homlokától nedves,

a bejáratot

frissen tépett

lombok takarták.

 

Nursia szülötte Benedek,

fejében léleképítő és vezekelő

gondolatok –

ötletek száza,

mint hófehér felhőbodrokkal

tarkított tavaszi égbolt.

 

A képzelet papírján

hajszálerekkel

már rajzolódik

a REGULA!


 

 

 

 

SZERELEMBEN A SZENTGYÖRGYHEGYEN

 

Magzatunk összeölelt bennünket

feszülő dobbanásokkal

a hasfalon belül,

míg az Oroszlán-kútból

megállás nélkül

csobogott a friss víz,

a megcsalt örökkévalóság,

fényeink sokszorozása,

hite,

jövendőnk reménye,

szerelmünk szeretete

a véges,

a sírig tartó!


 

 

 

 

A VÁNDOR KÖSZÖNTŐJE

(Az utak menti feszületekre a Rábaközben)

 

Lenge lány –

Rábapordány,

a kő feszületeken

Jézus lábainál Mária,

mi anyánk.

 

A nyári nap dühével

szemben állva

a falu népét

figyelve őrizőn,

akármelyik útról

érkezőn,

ügyel a mindenütt

jelenlevő.

Körülbástyázva a népet,

személy szerint

mindegyiket.

 

Fohászkodj hát gyermek:

– Krisztus irgalmazz,

közbenjárva édes Szűz

Mária – védj meg!


 

 

 

 

Hétre hét

 

Hétfőn beborult eget látok,

kedden felszikráznak a határok.

Szerdán felfogad hátára szürke kétség

csütörtök szárnyaló reménység.

Pénteken áll a kereszt fája,

szombaton bomlik a remény virága,

s vasárnap, a fénnyel ékes

evangélium köpeny nyitja szárnyát,

hirdeti

hirdeti

Jézus-király feltámadását!


 

 

 

 

SZIVÁRVÁNY RÁBAPORDÁNY FELETT

 

A házak mennyei

fényben állnak.

Fölöttük égi kapu feszül,

fényes, nemzetiszín

szivárvány.

A horizont szélén

sötét felhőivel

vihart üzen az ég,

dörrenések fenyegetődznek,

távoli villámok ígérnek

megújulást.

Alant a falu házai

üdvösség igézetében,

Isten ujja rájuk mutat

– békességet ígér!


 

 

 

 

Tisztelgő sorok egy fejfának a házsongárdi temetőben

 

Nyár volt, napsugaras,

kerestelek, kutattalak,

Házsongárd zöldjében

megtaláltalak.

Árnyas fák, zöld lombok,

hűvös, kellemes hajlék,

gondolat ihlető félsetét árnyék.

 

Fejfádon facsipkék dísze,

– középen hasadás – a természet zord éke,

jelezve rajta: lelkipásztorságod

harmincnégy éve!

 

Zsoltárok magyar sajkája

úszik-úszik honi vizeken.

Szélnek forduló csavargó

szenvedély űz, felporozza utaid

Heidelbergtől – Kolozsvárig.

 

Társad a magyarságod, hited európai.

Felhők magasán szárnyal az elme!

 

Végül megszentelt nyugalomba

A Házsongárdba érve:

„Itt várja Jézusát

Szenci Molnár Albert

zsoltárköltő és biblia-fordító.”


 

 

 

 

 

Múltidéző

 

Harminchárom éve már

csendes-derűs őszi hajnalon

kicsiny, sápadt, sebzett madár

felrepült,

szíve szárnya verdesett,

majd rátalált a biztos útra,

a volt ötvenhatos vádlott

Krisztusához megérkezett.

 

Én szorongva aludtam,

hinni nem akartam,

de átéreztem, mi a végzet,

s anya gyengéden vállam rázva

ébresztett: kellj fel,

meghalt édesapa!

 

Karomba emeltem hősi testét,

míg hófehér inget húztak reá.

A nyakkendőjét én kötöttem

forradalmak csokraivá!


 

 

 

 

 

 

ÉRTED SZALAD A VÍZ, ÉRTED ROHAN A SZÉL

 

Szél dobog, szél dohog, szél donog,

sűrűsödnek a csobbanások!

A Rák patak fut, fut át szurdokon,

lapályos völgyeken, csacsog, mesél a fodor,

bucskázik, viháncol, faágat pörget.

A szél átzúg a meder felett,

zihál a fák között, táncra perdülnek az ágak,

kész vígasság a görbehalmi völgy.

Egy-egy apró földgöröngy gurran

szárnyas-szél vágtájú vadak

kicsiny patája alatt, míg a patak elrohan

az Úr házából fakadó forrás mellett,

emberpárt keres, hogy földjét

termővé, üdvössé öntözze.

 

A szél elkíséri testvérét

már-már érintve Isten ékkövét

dobog, dohog, donog,

– végül szerelmesen

szelídül öledben!


 

 

 

 

ZSÁMBÉK

 

Fent

az ég felé emelkedő dombon

templomrom felkiáltójele.

Körötte csend,

egy-egy kósza madár vitorlázása.

 

A faluban Szent Norbert oltárképe alól

premontrei kék-fehérjében esti zsolozsmán

évszázadok mélyéből kísérve

férfikórus bátor intonálásában

kanonisszák lágy hangjából

mértékletes gregorián dallamok

titkokat őrző öreg fák között

szárnyalnak az Úr kertjében.

 

Századok csendje zihál ittrekedve

fojtott lüktetésben,

– gyarló jelképeink alatt.


 

 

 

 

 

A Boanérgesz búcsúja

(Amiben megemlékezik arról, hogy a NAGY VÁNDOR miként nevezte őt, a kisebb nagy vándort)

 

A NAGY VÁNDOR előlép az emlékezetből, hagyományból, katholikoszból, s az Orion csillagzatában jőve kíséri a kisebb nagy vándor: idősebb Jakab, ki Jánosnak bátyja volt.

 

Csillagmezőbe férkőzött az Úr nyomán – tarisznya a vállán, bot a kezében. Bőrtömlőjében kristálytiszta források, homlokán az élet vize. Ő a boanérgesz – idézte szelíden a vesztőhely felé mentében Jézust, aki Jánossal együtt a hősködő testvérpárt mennydörgés fiainak nevezte.

 

S a katonától, aki kísérte – jelezvén, hogy megértette a tanítást – szelíden búcsúzott: béke legyen teveled!


 

 

 

 

 

 

Ima Nagyboldogasszony napja után

 

Virágzó mandulafa ágai

csillagos házba ölelnek,

körötte virág,

Krisztus népének

verejték vércseppjei

vörös pipacsok.

Menny patrónája,

földiek anya-virága,

illatos égi paloták

gyöngye –

simogasd, kényeztesd

népedet,

Kárpátok csillagszemét,

Alföld sárgálló

köpenyét,

Bakonyunk, Mecsekünk

anyajegyét,

Pilis, Mátra, Börzsöny,

Cserehát barna haját,

simogasd

könnyed záporával,

szél selymével takard,

nyár tüzével melegítsd

mert Tiéd itt minden,

az esthajnalcsillag

kebled éke,

tél csillogása szemed szikrája,

jöjj el hazádba

libanoni cédrus otthonodból,

Szent Koronánk

fejeden trónoljon,

jöjj el mi anyánk,

népünk, hazánk

királynő asszonya!


 

 

 

 

 

CSALÁD

 

Apám fekete

mokány kötésű legény,

anyám gondoskodó,

lágy, lisztes,

tésztás kötény,

nővérem: könyvek,

zuhogó fekete haj,

szeretet költemény.

Bátyám törtfényű ébenfa,

vulkánkitörés,

nóta.

 

Bennem a kötések

meglazultak,

lágyságom puhaság,

költeményeim

szakadt vitézek,

töréseim halovány

pislákoló fények.


 

 

 

 

 

TAKARÁS, MASZKOK, FINTOROK

 

Arcom arcodon,

ott lapul a mélyben

minden tükröd,

a föld ízében,

a föveny puha

fűvel kevert

titkaiban,

míg arcom

arcodon,

csak csak kivillan

egymás alól,

a takarásból,

ahogyan egymásban

megjelenik a takarásban,

arcom az arcodon,

ott lapul a mélyben,

a tenger fövenyében,

földben, fában, virágban,

a gyökér ága- bogában,

mert arc az arcon,

arcom az

arcodon,

takarásban,

örök felhordásban,

szél suhogásban,

arcom az arcodon

arcod az arcomon.


 

 

 

 

 

EMLÉKEZŐ SOROK

(Szent István napjára)

 

Derűs bástyákon nyújtózik a fény,

Ister-Dunánk csobbanva, csillanva siet,

büszke várorommal szemben

szelíd falvak a síkon,

a hegyek karéjából,

fák sűrűjéből

estveli harangszó hozta éjben,

apró tüzek máglyája a Pilisben.

 

Derűsen itt lépdel oltára elibe

fényes királyunk Krisztus öröme.

Falvainkban tizenként harangszó szólít,

kehellyel királytól ellátva bólint

papja és népe tíz püspök megyének,

apátsága csúcsán

kettős keresztje feszítnek.

Országlátásán vitézek kísérik,

alapos szemléje elér a gyepükig.

Ellenség támadását leveri,

ékes diadallal kergeti,

akár belső, akár külső a gyalázat,

térdét meghajtva

csak Isten nevére aláztat.

Koronája dicső, országa hírlik,

menekülő, megtért, mind ide sereglik,

és meséli, mondja, áldja

Szent és nagy a magyarok István királya!


 

 

 

 

Rábaközi Te Deum

 

Rábaközben

múlik az idő,

Rábaközben

Marcal folyóval

fut az idő,

Rábaközben

apadt vizével

terhet cipel a Rába,

Rábaközben

állani némán,

várva a Rábaközben:

déli harang kondul,

Rábaközben

minden szerencsésre

fordul,

Rábaközben

mindennek köszönni

szépen,

kő-feszületnek,

templomnak,

domboruló hídnak,

partmenti fűznek,

ringó búzának,

testvérnek,

bárki ember fiának,

visszhangzó

kavicsbánya tónak,

villámként cikázó

fecskefióknak.


 

 

 

 

 

Békességgel szívemben

(Parafrázis Balassi Bálint halálának 450. évfordulójára)

 

Nagy Úr, te legnagyobb, világ felett s a mindenség egén

vadaktól hemzsegő sűrű lengyel erdőben is velem,

ahol lesben állt a bűn s főúri kéjvágy kapdos felém,

én jó lovagod valék – igaz sorsom csak később tanít.

Te kereszted páncélja óvott, lábam halálos sebben,

szívemen is rést ütött a kín mivel Téged bántalak,

s apám, anyám egy szomorúságban, bánatban miattam,

a körülrajongott szoknyahad bűnös érzetek kéje,

megannyi kételkedésem sűrű, rettentő erdeje.

Ébressz fel Uram, ébressz fel, bölcs atyai szókkal engem,

ne hagyj a vadvizeken sziklák felett balgán eveznem,

vonj öledre, szikrázó tekinteted adjon jelzőfényt.

Nyavalygásim, szenvedéseim felajánlom Krisztusnak,

Szent Fiadnak, aki testvérének fogadott, így Atyám

Te vagy örökkévaló, kinek keze fejemen nyugszik,

ha szólítasz, békében térjek Hozzád örök hazámba!


 

 

 

 

 

Énekelni magasoknak

 

Fogságban vagyok,

ölelnek – szorítanak

augusztusi fagyok,

gabonám sajkákba rakva

ellenség viszi,

barátom s örömöm – szépem

nézi tétlenül, gúzsba kötve.

Gödölyém levágva,

sziklára teszem –

az Úr tüze égeti

pörköli szemem,

de békét ígér

fecske madárkája,

alacsony röptében

szárnya próbája.

Földemből hűség

sarjad,

virágzik a tarló,

igazság szemében fürdet,

napfényben aranyló.

Irgalom és hűség

szoros ölelésben,

béke és igazság

csókos nászban, kéjben.

 

Minden a Te jóságod

fényes tüköre,

lábad nyomából fakad

életünk éltető vize.

Gazdagok vagyunk

szegényen is – általad.

Kéklő égboltod alól

gazdag – szegényen

éneklő hálánk fakad!


 

 

 

 

 

Még innen, már túl

 

Egyszer mindennek

vége szakad,

nyárra ősz jön,

s a szőlőlugas

bársonyos neszére

ráfelesel a macska

keserű nyávogása.

A tegnap még

tündöklő égbolt

most szendereg,

nedves cseppjeit

hullajtja a tájra.

 

Most még Szent Jakab

törzsétől bárddal megvált

feje hirdeti,

legendák hajója viszi

Hispánia parti sziklái

felé.

 

A Rába most még

szelíden siet,

de már bele-beleborzong

a készülődő őszbe,

régi időkbe merengve

az árpási tornyok figyelik,

frank és avari

hadak útját a gázlón.

 

Ajkunk még örömmel

töltekezik,

rubin nedűkkel,

ám szívünk már nyugtalan

hiszen a zsoltárok dallamán szólva:

„akik könnyek között vetnek,

majd ujjongva aratnak.”


 

 

 

 

 

A Teremtés ölében

 

Lejönnek a szarvasok,

az őzek a patakra,

ölbe tett kézzel csodálom

a csodát,

szomját oltja a nyáj.

A brennbergi hegy

hasadékaiból szél fütyül,

borzolja hajunk.

Felettünk a végtelen kékben

kegyelmeinek zsák száját

oldja az Emberfia,

s a friss rétek

mélyzöldje pihenteti

a szemlélődés

elhivatott perceit,

hol üldögélsz,

ölbe ejtett kézzel.

Nyugalompára száll,

isteni csend ül a tájon,

hátradőlve szenderedünk

a Teremtés ölében.


 

 

 

 

 

Az indulás és érkezés között

 

Az út felliheg a töltésre

Bodonhely és Kisbabót között,

a híd hátán nyújtózik

Isten ege alatt,

de alul is

az Ő dicsőségére szalad a Rába.

Tükrébe hajol pár szomorúfűz,

illegeti magát, szél fésüli őket,

a koronákon levelek zizegnek.

Az idő – megállás nélkül –

karöltve a folyóval

Rábaszentmiklós alól mutatja magát,

már Rábaszentmihályt öleli,

s a napszakoknak megfelelően színezi magát,

bukdácsoló csónakként szorítja

a partjára simuló erdőt, mezőt,

napáztatta falvakat.

 

Íme:

így siet az életünk

töltések között,

törvények medrébe szorítva,

az eredő értől érkezve,

eljutva a mindeneket gyűjtő

Örök Óceánig!


 

 

 

 

 

Éjféli imádság

 

Sötétarany színben

úszik a Hold

éjfekete lepelre terítve,

árva szerelmespár

imbolyog az éjszakában

a Szent Orsolya térrel körítve.

 

Minden nekik ragyog,

a Hold, s körötte csillagok,

éjfelet jelezve kondít,

harang bronzköpenye bólint.

 

Messze a Fertőn

vöröslő fény riad,

kócsagok raja húz az égre,

s a sötét posványba hullva,

sóhajt a természet: mea culpa!


 

 

 

 

 

 

TÁVOLSÁGOK ÉS IDŐHATÁROK

 

Tengereket sóhajtol

míg könnyeket adózol

körforgásba:

napfény aranyába kortyolva,

csorgatva ég peremét,

felhők izzadását.

 

Elszaladnak mellettünk

az út menti nyírfák,

sivatagok dűnéit állítja

közénk a szélvihar,

amint végiglohol

a legelőn

Rábapordány és

Pásztori között!


 

 

 

 

 

AZ EMBER BÉKÉRE VÁGYIK

 

Ha elmúlt a sötét,

s a fény az éjszakából

kiválik,

felriadva halál kötelékében

kicsomózom ébredésem.

 

Rám zuhan ötvennégy évem.

Mert volt úgy, hogy meggyaláznak,

volt úgy, hogy börtönbe zárnak,

s volt, hogy félelem pondrók

a szívemet mászták,

beteg szorítások ostorozták.

 

Ám a reggeli fény

mindig felébreszt.

Kinn csacsogva madarak beszélnek,

az álmos világhoz szólnak,

ők ébresztenek napi feladatnak.

 

Mert az ember békére vágyik,

kitartásra csendes munkára

megnyugodni békében az Úrnak!

 

Nem pedig jegesen szorongva,

emberidegen, zord északi fagyoknak.


 

 

 

 

 

MÁJUS KIRÁLYNŐ ÁLMA

 

Tavaszt álmodva

rügy fakad,

rissz-rossz elszáradt

karók karmolnak, sebeznek.

A felhőboltozatról kéken,

béke-vizek integetnek.

A Nagy Ismeretlen küld számos,

láthatatlan fénnyalábot,

melyet csak szíves szív

bír éteren át befogni –

------------------------

s a fogoly éjszakának,

árva szülőföld hazának,

tavaszi hó kezd záporozni!


 

 

 

 

 

Máriát látogatván

A csornai Szerecseny Máriához

 

A gyönyörű asszony

kisdedóvó asszony

Szerecseny Mária.

 

Csornai premontrei

világló dísze

Szerecseny Mária.

 

Tekinteted átható

sugara átvilágít

Szerecseny Mária.

 

Fejeden bizánci korona

Jézus fiacskád karodon

Szerecseny Mária.

 

Biztatóan kérdő

anyaian ölelő

Szerecseny Mária.

 

Dadogva elődbe

kiskirálykisded imádva

Ave, ave – Szerecseny Mária


 

 

 

 

 

 

AZ ISTENI ERÉNYEK TÜKRÉBEN

 

Lám – minden napra ünnepibe

öltözött a liliom, Anjouk fénye,

szebben, mint Salamon, a hatalmas.

Olvasom: a bűnben önmagunk

igazolása rejtőzik, hamis igazság,

teljes tévedés.

 

Mert rosszul értelmezzük az IGÉT!

Mert nem is értelmezzük az IGÉT!

Mert nem is olvassuk, lélegezzük az IGÉT!

 

A megoldás után vágy hajszol,

s messzire rugaszkodunk

örök, tudatlan vágyunktól,

Tőled, Uram!

Mert a legnehezebb utánad járni,

a hit hullámain nem kételkedni,

s hatalmas reménnyel bélelve lenni

a szeretet lépcsőfokain.


 

 

 

 

 

VÁROS A VÉGEKEN

 

Bűzlő patak. Sáros nyom.

Várrom. Utak.

Mind ide szaladnak öledre,

vén borivó, szerelmem,

öreg cimborám, címeres lókötő,

nemes, szerető firma

Civitas Fidelissima.

Bölcsőnk voltál szent példaadásban,

hatalmak között a haladásban.

 

Egykori rigmusok őrzik,

ahogy Ottokárt felköszöntik,

a túszok sírásától vénül,

sok anya halni készül.

 

Víg poharazásra csábítója

voltál: deák úrfi Dániellnek,

és sötét lépcsőházakban adtál

kölcsön ruhát egy közlegénynek.

 

Iskolája lelkünknek Te vagy.

A jó college, az alma mater.

Város a végeken:

 

Te vagy az egyetemem.

 


 

 

 

 

 

Helyzetkép I.

 

Az udvaron

hallgatódzó tuják

tövében

árva feketerigó.

Mélyet szippant

a téli havas tájból,

a kerítés körlet szabta

világból,

ahol ráébredsz lassan:

elfut, elsiet veled az idő!

– Az ablakon belül

kaktusz virágzik éppen,

lelked vizsgálva határait

megriad a szürke távol,

zöld karácsony utóéletében

a húsvét fenyegetően kitárul.


 

 

 

 

 

„TALITA KUM”

 

Gondolattalálkozások

a parttalan partján,

megérinteni ruhaszegélyedet,

s hittel hinni

hogy elmúlik a szenvedés,

magával sodorja a víz

a gát-zuhogónál,

árnyas tölgyek alatt.

 

A kertben tömeg,

remények forognak fuvolazenére,

a ház falán sírás és jajgatás

kúszik felfelé,

a patakvölgyben

könnyező bokrok vetkőznek.

 

Testvér – menj békével!

Jairus leánya már jámboran

ebédel.


 

 

 

 

 

MIKOR MEGÉRINT

 

Mikor megérint Krisztus-

karodat, kezedet

átverik vaskos tűkkel,

véredet ontják,

az érintettség fokán

imába merül a lélek,

fürdőzik önnön félelmében.

A megalázott – kiszolgáltatott

ember fenség menekül,

az ablakkeretbe fogott ég

sötétkék foltjába,

himbálódzó száraz ágakba,

bizakodva rebbenő madarakba

kapaszkodik.

 

Lassú viharokkal

elsimul szorongása!

 

Krisztus érinti,

– már kiválasztott!


 

 

 

 

 

 

LEÁNYRABLÓ IMÁJA

 

Drágám – drágám

kicsiny árvám

fa alatt pihenünk

szerelemre várván

ölömbe hajtott fejed

fürtös

göndör a hajad

hajolj fölém

nézzed magad

tükör szememben

büszke homlokomon

gyúlj szikrára

avar a homokon

fákon a levelek

összeverődnek

akár a lányok bokái

páros cseresznyék

függnek –

drágám – drágám

míg alszom

meg ne riadj

himbálnak felettünk

akasztott halottak

drágám – ha félelem

riaszt fel

nézz a fejembe

késeddel torkomba

bátran hasíts be


 

 

 

 

 

 

Gyerekkor, roráté, vajúdó Mária

 

Hajnalban, télen,

havon és fényben

caplattunk decemberben,

az Alsólőverekben.

 

Szólított bágyadtan

a kicsi s a nagy

két hajnali harang,

mondta: giling-galang.

 

Kóbor, csavargó ebek

osontak, néha ugattak,

hajnali misére adtak

kísérő zenére fakadtak.

 

A Szent Margit úton

orgonabokrok alján

gyerekösvényeken

érkeztem észrevétlen.

 

Mária tekintete

magához ölelt,

míg két kezét

csúcsosodó

 

domborulatára tette,

magzat Jézusát figyelte.

Adventban,

hármas gyertyafényben

 

közelített szépséges karácsony

az egész emberiség álma,

halovány keresztfény feszült

Mária várandós hasára.


 

 

 

 

 

 

Paripa dicsérő

 

Paripám, paripám

kecsesen lépdelő

fényes sörénnyel

büszkélkedő.

 

Paripám, paripám

holló szőrén

huncut fény,

táncol-táncol

 

izmok kötegén.

Füleit hegyezve

orrlika tágulva

figyel messzi viharokra.

 

Paripám, paripám

fonott szíjjal

tükrös zabolán,

hátán cifra nyergébe

 

vár reám!


 

 

 

 

 

 

DÍCSÉRŐ SOROK A RÁBA FOLYÓHOZ

 

Magyar folyó,

itt ered, itt szalad

Mosoni Dunába,

Duna kisöccse,

Tisza testvér barátja,

haragos zöld,

haragos zöld:

Rába!

Köves falu ó templomok

köré kanyarít védő gátat,

temetőket hűsít,

kertvégi árnyas tanyákat.

A horgász ladikját

meg-megemeli,

fel-felbukó halakat

vízbársonnyal öleli.

Itt ered, itt zúg,

Semmering tövéből

Győr alá fut.

Magyar folyó,

Kőrösök, Sajó, Bodrog báttya,

Rábaköz büszke koronája.


 

 

 

 

 

 

Kelyhedből kicsordulva

 

Ott vagyok kelyhedben,

míg a lángoló őrült óceán

háborgó fellegek szárnyán,

s száguldunk a kék vízen,

a kikötő gerendái felsikoltanak,

a csónak súrolja,

a vihar tombol,

fröcsögő víz terít be,

a habok befestenek lilára,

zöldre, sárgára,

jégvirágok ülnek a vászonra,

a vitorla lebeg,

csapkod, feszül,

hátadra terül,

ölel veszettül,

befon,

gabalygó kötelei derekad,

ágyékod szorítják,

míg égre emelkedik

vérvörös nedűvel a kehely,

s én ott vagyok,

a kelyhedben vagyok

Uram!


 

 

 

 

 

 

A néma szól

 

Most nyílnak meg

az alvilág termei,

lélek liften

hull és emelkedik

a borzadó elme

koponyák tízezrei

sírnak, röhögnek

az utolsó pillanat

torz fagyával.

Putna Hora csontvázai

csillárként függenek

Isten házában,

diadém fényei

az örökkévalóságnak,

csont oszlopai

az elmúlásnak.


 

 

 

 

 

Július végi fények

 

Amikor az aratás Istene

elküldte a keserveket,

a vérmezőn kínlódva

verejték hullott verejtékre,

az izmok megcsavarodtak,

a kaszák éle tompult,

vigasztalást is küldött

a mezők felett vigyázó,

az asztagok sárga színe

békülést hozott,

a zsomporba pergő szemek

összeverődve zenéltek,

a szerelem

himnuszt faragott

fáradt ölelésből,

s a tavalyi borból

töltött az Úr

harmatos poharakba,

mindannyian az Ő

barátai lettünk.


 

 

 

 

 

FEJEMBE NÉZZ TÜKRÖMBE

(A székelyderzsi templom freskójára)

 

Drága szerelmesem,

bátor, szép daliám,

glóriás fejeden

szerelmes koronám.

Mióta kiragadtál

gaz kun

erőszak keziből,

estvéli kivánságod

zenél a szívemből.

Öledben  a fejem,

fejed a keblemen,

homlokad fésüli

szelíd tekintetem.

 

 

Drága szerelmesem,

bátor, szép daliám,

álmom ringatója,

nappali koronám.

Hová vágtatol

habos harci

paripán,

vitézek példája,

szentek lovagja,

jó, Szent László király!


 

 

 

 

 

Képsor a nyárról

 

A tarlón sárgálló

hengerek,

ügyes gép gyűjti

a kicsépelt élet

maradékát.

 

A festő

barettját félrecsapva

andalog a nyári

forró lugasban,

az akácok

víg verébcsapatok

porozását figyelik.

A fecskék 

az aszfaltot súrolva

le- s- föl cikázva

búcsúznak

Kisasszony havától,

az este korhely

kurjantásokkal

nyárvégi vihart

intonál.

 

Lassan egybesötétül

az ezerszínű kert.

A nádtető alól

darázsfészek zümmögi

az éjfelet.


 

 

 

 

 

PÜNKÖSDI HANGOK

 

Lelkem lelke

széllel szárnyaló

üde nyári hó,

furulyán dallammal

jelezve sípoló,

tűzzel,

lángocskával

őrködő

jelző fény,

szívet melengető

költemény.

 

Hiszen értjük egymást,

Lelkem lelke

régtől – szó szerint,

amint karmesterként

dalárdánknak beint.


 

 

 

 

 

A VERS

 

Születik.

Ki sem lehet számítani

a kihordás szent idejét.

Jön nyári fagyokkal,

téli szikrázó csillagokkal,

mikor káromkodások

kerítenek,

leginkább: ha dicséred

Istent!


 

 

 

 

 

MEGÚJULÁSOK

 

A mezőn pipacsok

tenger tüze,

Rábaközben virág tűz

virágzik,

csipkebokor és hegy

hiányában –

bár a kos az árokparton

tanyázik,

gyapjas meséből tündököl

csapata,

s a pásztora borostásállú.

Déli napfény viháncol

míg boldogságunk sarjadása

ott vibrál

megszentelt rögök között,

pipacsok tűz tengeréből

szól hozzánk az égi szózat.


 

 

 

 

 

HARMÓNIÁK

 

Az erdő koromsötét,

a fák alagútján

villanó villámlás

a nyári nap.

Messze tőlünk égdörrenés,

fejünk felett szól

a gyurgyalag.

Köves, szedres, tüskés

bozóton vágunk át:

olyan mint hétköznapjaink.

Lábunk előtt szarvasbogár,

fakózöld áfonyatövek.

Kalapunkra fenyőtoboz hullik,

hátunkra égi áldás

kalapálja

legforróbb dühét.


 

 

 

 

 

NYÁRI DAL

 

Magához ölel

a teli nyári ég,

a tüzes golyóvá vált

zengve kéklő kék.

 

A körték hastánca

lengő fuvallatra

ringva ring,

szőlőlevelén

a cseppnek

mohó szippantással

rendre int.

 

Magához ölel

déli harangszavával,

csucsujgat,

dédelget

a nyári ég.

Tüzes kék lepellel

takar,

s minden ég, ég, ég!


 

 

 

 

 

A lélek megtér Urához, teste eltemettetik

(Balassa Bálint úr halála Anno 1594. die 19. Maii Esztergom vára alatt)

 

Még állt, amikor sivítva

röppent a rücskös vasgolyóbis.

Majd térdre zuhant,

Istenem – sóhajtott halkan,

combtőről volt szaggatva

– vérbeborultan.

 

*

 

Vitézek mi lehet …

vad vágtába fog

a képzelet,

s az esztergomi várfokon

félholdas jelkép

a falakon.

 

*

 

Minden hiába? Vagy most fordul

a kocka?

Jézus nevében a bástyákon

ostromlók sora.

Bálint úr felett az ég sötétül:

„Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül,

Kit jól gyakorolván hallak meg nyugodván bú s kín nélkül.”


 

 

 

 

 

Kisasszonynapi ének

Mottó: „Gyászbaborult egek, háborgó tengerek

csillaga: Mária”

 

Születik ma Mária

égieknek anyja,

boldogságos mi-anyánk!

 

Segítő asszonykezek

fehér gyolcsot kerítenek,

övezik Anna ágyát.

 

Joachim fát hasogat,

tűzön vizet forral,

születni akar az áldozat.

 

*

 

S a mi áldozataink?!

Megszületnek?

Vagy elpusztul szerelem

gyümölcse

gyönyörű gyermek

– mert minden kisded

népének reménysége,

csillaga.

Bújik hozzád ártatlan,

szemében gyöngykaláris,

hangja ó antifónák

riadt könyörgése,

– átöleled-e?

 

*

 

Anna már szoptat,

ölének gyümölcse Mária,

tengernek vezérlő csillaga.

 

Az anya ajkát háladal zengeti:

„Dalt zengek az én Uramnak

Istenemnek, hogy reám tekintett”.

 

És Kisasszony Mária, te

első látó-tanúja Üdvözítőnknek,

légy családaink újjá-szülője

 

magzataink hűség-hitben nevelője

Ámen!


 

 

 

 

Karácsonyeste családi körben

 

Jézus a mi szent királyunk,

üdvözlégy ma is minálunk.

Beáta rajzolta a zöld ágat,

Bernadett hímezte színnel a jászlat.

Kis-Balázs meg ákom-bákom,

írta: Kellemes Karácsonyt.

 

Jó Jézusunk légy a vendég,

halat eszünk, vegyél még.

Irén sütötte, szívesen adja,

s ha Urunk a poharát tartja

a mélyvörös soproni bort kapja.

Alázattal tölti poharát színültig,

apa-Balázzsal ürítik fenékig.


 

 

 

 

 

Ima hűségért

 

Orra bukni a februári havon,

szaladni előle vagy szembeszállni

ha kerget a hatalom,

s velük élni

szűk határok között,

hol jobbról döfnek

sajátos gőgben ázva,

s balról röhögnek

szívedbe markolászva,

– hol van Mária országa?

Jobbról előznek,

mikor beteg voltál

neked nem főztek,

s balról – rúgás,

döfés, kézigránát

a tömegsírba,

meleg kályhával

zsigeredig hatolva,

hol apád börtöntöltelék

ha hazafi és hívő,

te már született fogoly vagy,

mint bármelyik igaz költő.

Ilyen a hazád.

Határon kívülről

lapulhatsz gödörbe.

Saját tenfiad

szorít körbe-körbe.

Nem óv meg az sem,

hogy barátod levele

égbe kiáltó,

hozta a posta

Kerelőszentpálról,

vagy a hegyek közül

Hegyrónáról,

bélyegezték

Fülesről, Féltoronyból,

rongyos kopertában

Perecsényből, Husztról,

Bátyu magyar lakóitól,

s futott, futott a levél

üldözve, menekülve,

magyarverte Csáktornyáról

– Zrínyi hazából,

Eszékből, Dályából.

Mindennapi imádság sóhajából.

 

Orra bukni februári havon,

béklyót láncolni

emberen, állaton,

ahol megállhatsz –

ordítva vagy hallgatagon.

Ez a hazád.

Atyád ide küldött.

Hol örökkévalóan

mi vagyunk a szépek,

szineváltozásban

bibliás népek.

Itt kell tenned

temérdek dolgod,

büszkén,

nem félni,

nem roppanni,

testvér magyarnak

megmaradni!


 

 

 

 

 

 

„…örvendezzen azoknak a szíve, akik az Urat keresik.” (Zsolt 105, 36)

(Cs. Varga Istvánnak 60. születésnapjára)

 

Hanságnak szerelmese, tudós jóbarát

kit szült a Kis-Rábát átívelő város

castellanus de Kapu, büszke nyugaton.

Itt múlt a gyerekkor, hol Szent Anna őrzött,

temploma délceg tornyából szól harangja:

messzire bolyongott fiát hazavárja,

hatvan évre ád áldást az eklézsiád.

Múzsa a társad utak és távlatok közt,

hol szikár-szigorú tanújelek nézik,

mint visz táncba rokonföldön testvér székely,

míg végtelen mezőkön elkísér költőd,

a már-már örökifjú Szergej Jeszenyin.

Itt adósságtörlesztés-re várunk, kegyes

baráti szavakra a soproni tájból,

s az ars sacra nevében ekként ünneplünk:

adjon kegyelmet az Úr, békét szívednek,

s bő áldást lelked szép, gazdag mezőire.

Benedictiora mozdul Jacob Lutz ezüst

monstanciája, benne drága Krisztusunk.

Barátom – Isten éltessen sokáig!


 

 

 

 

 

 

Forradalom, kereszt, haza

(ötven éve)

 

Tíz évvel vagyok idősebb

mint a forradalom.

 

Arcon, gerincen,

az agy tekervényein

végigborzongó dicsőség ez.

És forr a dalom.

Fölszántott macskakövek,

fölszántott lelkek,

imára kulcsolt kezek,

halálhörgés,

bosszúvágy – irgalom.

Közepén lyukasztott

zászló a házakon.

Körmenettel végig

a Mikovinyi úton.

Krisztus kísér kenyér színben.

Nála a remény,

tebenned: forradalom.

 

Októberi fák.

Színes levelek hullása.

Zuhanó jelképek,

vörös csillagok romlása.

Eszmélet és őrület,

gátjaink átgázolása.

Hitünk áradása.

 

Októberi falak,

októberi litániák.

A hazáért – kiáltanád,

s bitó vár, golyó,

börtön, megannyi halál.

Sírodon egy szám,

vagy annyi sem,

talán egy zöld faág,

ami a múló idő,

a tavasz hírnöke.

Szívedben mint tőr-szabta

sebek a szavak,

s már nyugodni sincsen erőd.

Fölötted ötven éves tetők,

mohásak, töredezettek

mint hitünk,

de Magyarország,

de Krisztus

üzen velünk.

Keresztünk sziklagödörbe

ékelve.

Nekünk:

Lisztet, Bartókot, Kodályt

jajong a hegedűnk.

Bennünk ezernyi fájdalom.

Öröm az. Gond, vagy bizalom.

 

Ölünkben,

két karunkkal takargatunk

édes cselédünk, kihűlő,

kétségbeesetten élesztgetett

honunk.

Jó hazánk – Magyarország!


 

 

 

 

 

 

NYÁRVÉGE

 

Apró tüskék százai

karmolnak a víztükörbe.

Bogáncshad hajózik, bukdácsol,

lapostestű halak szuszogják

körbe.

A páraoszlopok mögül

templom int figyelemre,

Boldogasszonyt szólítja

harangja,

apró tüzeket szít a szívben,

s a stációk körül

tavalyi avart kavar

a szél.


 

 

 

 

 

 

Nyár Rábapordányban

(naspolyabokor, gólyakelepelés)

 

A naspolyabokor

a nap hevét öleli,

körülötte tyúkok, seregélyek.

A lekaszált fű meg-meglibben,

gyönge szelekkel repülne.

 

A híd alatt örvények,

bukfencet hányó ágak úsznak,

gólyakelepelés hallik,

kezedet fogom a vak időben.

Ujjaimmal szorosan ölelem,

mint vár-rom a titkokat.


 

 

 

 

 

Öt haiku

 

Jelek nyomán

Besötétedett.

Bűnbánatban, imában,

ŐT várjuk ide!

 

 

Üzenet a Jordán vidékéről

A próféta kért:

lelketek nyitott legyen,

vendég érkezik!

 

 

Tanúság

És menj elébe,

mert Ő a te Istened

kit János hirdet!

 

 

A látogatás

Ujjong Erzsébet

szelíd Mária láttán,

mozdul a magzat.

 

 

Szenteste

Betlehem fénye

csillag, egész világnak

jel: megérkezett!


 

 

 

 

 

 

IMPRESSZIÓ

 

Ahol a nyárfák sorban szaladnak,

s ifjúkori pipám füstje száll,

tüzes szerelmével a babám vár.

 

Felvette legszebbik ruháját,

hajába fényes szalagot kötött,

s füttyös madarak kísérték

míg elém jött.

 

Az égen bíbor fények gyülekeztek,

s hallottuk amint egy vad kutya

a holdra csak ugat, ugat,

míg halkan megnyílt az ég,

hajunkra fátyolos permet hullott.

 

 

 

 

 

 

SZABÁLYTALAN FOHÁSZKODÁS

 

Itt élek,

itt muzsikál fülembe

szél-furulya barátom,

szelíd erőszakosan

csimpaszkodik bogáncsosan.

Foltos kalapját rámemeli

az erdei őzláb,

átölel mezején lebegő

pókháló, ökörnyál.

Bokor menekít,

s a patak meg a

csordogáló kicsiny ér,

szerelmével utolér.

 

Ajánlás: Hercegem!

 

Bizony, bizony,

jó lenne ha nekem hinnél!

Széles hátadon tovább vinnél.

 

 

 

 

 

 

SZÜLETÉS

 

Feszülő kínok fogsorában,

a csecsre harapva

létünk szorongó bíborában,

gazdagjai a rongyos világnak,

számadásban,

koporsós bölcsők,

eleven életrácsok,

göndörödő forgácsok

– eképpen vagyunk

felebarátaim!

 

 

 

 

 

 

FELEMELT FEJJEL

 

A tettek után

felemelt fejjel,

– büszkén!

A negatívumokat

puha kendő takarja,

s a ráérős feledés.

Túlnőnek rajtad tetteid,

mint egyre bővülő kazal

aratás után.

 

Gyereksírás hallatszik,

s az ítélet borzongató

vonyításként

húsodba mar.