A SZÁMADÁSOK KÖNYVEI

Elindult bennem a szomorúság.

Dalolt a félelem, fagyott rögöket

rugdosott a decemberi fagy.

Závárzat csattant, össze-

­rezdültünk anyámmal.

Kéz a kézben mentünk,

tenyerünk izzadva simult,

a járdán elszórt töltények,

hevederek, szent szalagok hevertek.

Felvérzett homlokom s kezem az eséstől.

Durva kavics tapadt a sebekbe,

mellkasom nyitva, akár Krisztusé.

Csónakok ütődnek, fahangon

koppan az evező, villa csikorog,

loccsanások gyülekeznek. –

Puskával rohangáltak

a bécsi domb tövében,

akkor érkezett apám, karon-

fogott, szelíden kérlelt.

Szégyenlettem megvallani ártatlanságát.

Csak álltam feszesen a padban.

A tanárnő sajnálkozott.

Fogókat, kalapácsot loptam

szekrényéből, elcseréltem

cigarettára, barátságra, szeretetre.

Szívemben bigott hitek dörömböltek,

megaláztak, fékeztek, gúzsba kötöttek.

Jöttek a vakröpülések.

Szárnycsattogtatás, lágy selymek simogatása.

Vérebek csaholása.

Jöttek álmok, melyekben szárnyaltam.

Szálltam a távírópóznák, sorompók, gátak felett.

Csillagok szórták rám halvány fényüket.

Harsány kocsmazene kísért,

sör és húgyszag, köpködés permete.

Arcomba vágódott ököl, rend, a SORS dühe.

Nevelkedtem katekizmuson,

világnézetünk alapfogalmain,

a gyász, a vér, az azúr színein.

Álmodozásokon.

Utaztam a megáradt folyón.

A lélek örvényein.

A fehér abroszon.

Zavaros hullámokon.

Előszobáztam a kaszásnál,

s egy szőke hajnalon újjászülettem!

Partravetődve várt a nagy hal.

Indultam feléje...

II.

Az agyagos partszegélyt nyalogatva

sárgán omlik célja felé a Rába,

tükörképeket sugároz,

csillanva vetíti pillantásod az égboltra,

ahol úgy sietnek a felhők,

mint szorgos háziasszonyok hazafelé a boltból,

kosarukban búzatáblák aranya,

napraforgók sárga pártája virít.

Megmerítetted kezed öblét a folyamból,

lemostad homlokom gyöngyeit.

Az élet-lüktetés taszított mellbe,

gyermekkacagás, szerelmes - részeg gajdolás,

csillagot rúgó táncok,

sásnövényzet szippantott

a halhatatlanság zsákutcáiba,

ahol ajtót nyitottál magadba.

Hallom a sasok puhán csattanó

szárny suhogását, a karmok sercegését,

amint kiléptünk a fénybe

a tornác árnyékából, ölére vont

bennünket az esti nyugtalanság

ezernyi apró szála,

hajszálaidba esthajnalcsillag kapasz-

­kodott, alvajáróként fogódzkodtunk

a remete-kápolna kerítésébe,

dühös ebcsaholásba, szitokba,

miként a végtelen átkarolta térdeinket,

s hittük:

összeszorított ökleinkbe fészkelte

magát a teremtő Isten!

Akkor érkeztek a fogantatás

megszentelt pillanatai,

lázadásaink haldoklása,

feloldozásaink, átkozódásaink

növekvő reménysége!

III.

Elfáradt szél legyint.

Zsákjában hideg, csontfagyasztó.

Jeges úton csúszkál a jövendő,

megbotlik, ha nem vigyáz, lábát töri.

A haboshajú lányok

ölelkezni, szeretkezni vágynak,

forró ölükben megolvad a tél,

s a tavasz rügye bomlik.

Kiszáradt tüzifa koppan a kosárban,

fecskék csivitja nem kíséri a tűzig.

Míg ellobban – s kihúny a parázs is,

fekete kámzsát behúzva leszünk:

a névtelen.