Goór Judit
.
Camus könyvének már
a címe sokakat elriaszt. A krimi, a horror, a katasztrófa-
és akciófilmek korában nem csoda, ha valaki csupán
a borzalmas témák említésétõl
megcsömörlik. Az információs csatornák jóvoltából
hétköznapi közelségben
élünk a pusztulás képeivel.
Nincs már szükségünk szembesülésre
- gondoljuk - inkább vigaszt és
szabadulást remélünk. Másrészt
meddõ dolog a haÌállal, a csapással
elméletben foglalkozni. Nincs az a megpróbáltatás,
amire elõre fel lehet készülni.
Háttal a kellemetlen ténynek,
hogy vannak kikerülhetetlen szenvedések, rnégis
mindnyájan állást foglaltunk már a pestissel
kapcsolatban. Csak fel kell tennünk a kérdést, amit
Camus is feltesz hõseinek: mi az, amiért az életedet
is odaadnád? Mi az, amire az életedet most is odaszánod?
S máris kiderül, melyikünknek mit jelent a pestis. Ez
a mû nem a halál, hanem az elkötelezettség regénye.
Vallomás egy olyan magas szintú erkölcsiség lehetõségérõl,
amely csodaszámba megy földi történelmünkben
, örömteli vallomás arról, hogy ez az erkölcs
nem elérhetetlen.
II.
Ritka a világirodalomban
az a telitalálat, ahogyan Camus egy járvány képében
tömöríti azokat a csapásokat, amelyek
az emberiség történelmét végigkísérik.
Az egzisztencialista filozófiát valló író
nemcsak az egyént hozza iín. határhelyzetbe, hogy
szembenézhessen léte lényegével, hanem a társadalmat
is.Megdöbbenti és felrázza a gõgös ernberiséget,
amely azt hiszi, ura a fejlõdésnek és a történelemnek.
Ha Isten létezik, ha õ teremtette
és tartja fenn a világot, akkor a csapás: ítélet.
Ha nem - s ez az író szócsövének
nézete -, akkor a csapás abszurd és megmagyarázhatatlan,
de nem meglepõ, hiszen az ember boldogságvágya
és a világ lényege között
kibékíthetetlen ellentmondás feszül..
(ld. még a Sziszüphosz mítoszában.)
A szereplõket nem ez a két
nézet osztja csoportokra. A pestis okozta szenvedés és
halál ellen együtt küzd a jezsuita atya és a hitetlen
orvos, más társaikkal együtt. A válaszfal ott
húzódik az emberek között, hogy ki mire "használja"
a pestist. Meghökkentõ, de az elbeszélõ bebizonyítja,
hogy van, aki a pestis oldalára áll,
haszonélvezõje, élõsdije a nyomoní-
ságnak. Van, akinek
menedék az általános megpróbáltatás,
így szembefordul a többséggel,
a társadalommat. Van, aki felismeri saját magában
a "pestis"-t, hogy hamis igazságérzete az erõszak,
a gyúlölet oldalára állította. Van, aki
azt hiszi egy ideig, hogy boldog lehet, van számára
kitörés a közös sorscsapás alól.
S vannak, nem kevesek akik igent mondanak az ítéletre,
mert õk maguk is elítélik
embertársaikat.
Egyesek nem változnak a történések
hatására, mások világnézeti fordulat
alanyai. Utóbbiak közé tartozik Paneloux
atya, a híres hitszónok. Elsõ
idézett prédikációjában "ti" a megszólítás
és az ítélet hangja szól. S miután tanúja
lesz egy kisfiú halál elõtti gyötrelmének,
másodszor már arról beszél, hogy "mi" vagyunk
ítélet alatt, s hogy a csapás állásfoglalásra
késztet: vagy Istennel való teljes szembefordulásra,
vagy teljes megadásra.
Röviddel ezután a
pap különös módon végzi
életét: pestisben, de nem a pestis testi tüneteivel.Lelkileg
fogadta el a mindenkit sújtó
ítéletet, s fizikailag is belehalt. Mint láthatatlan
stigmát vette magára - nem Krisztus, hanem az emberek sebeit.
Ezzel azonban - az egész szöveg összefüggéseiben
- nem õ lett a legnagyobb hõs, hanem azok,
akik továbbéltek és cselekedtek a reménytelen
helyzetben, akik nem elfogadják az ítélelet, hanem
szembeszegülnek vele.
III.
Mert Jézus Krisztus, aki
valóban magára vette sebeinket, kimarad Paneloux
atya "vagy-vagy"-ából és az egész múbõl
is. A Sziszüphosz mítoszában azonban így
ír róla Camus: "Õ a tökéletes ember, aki
a legabszurdabb sorsot élte meg. Nem Istenember, hanem emberisten."
(377.1.) Számára tehát a világ emberellenessége
(az abszurditás), sújt Krisztusra,
nem Isten ítélete. Az õ
számára Rieux doktor az igazi hõs, és a követ
görgetõ Sziszüphosz, akik a biztos vereség, a hiábavalóság
tudatában, remény nélkül küzdenek
másokért, a saját boldogságuk elvesztése
ellenére is. Camus hisz az emberben, az emberben, aki erre az erkölcsi
magaslatra is el tud jutni.
S nem látja annak
az Istennek az arcát, aki önmagát
sújtotta ítélettel..
IV.
De valamit sokkal tisztábban kimondott
Camus, mint bárki más elõtte: az ítéletet
nem kell szeretni. Inkább az embert, akit sújt. Valamennyit.
Magyar Balázs
Madarak vájta
dióhéj tested
kihûlt
jászol a játékbetlehemben
üvegrszál
imáid borzas erdejében
most csendesen
félrebillen fejed
hogy átvonszold
jó szamártestvéredet
a pipacsok földjérõl
a durva köveken
konok kínokon
át
vakra sírt
némaságoddal
a Napba.
Szent Ferencet egyedi kötelék fúzte a Szúzanyához.
Valóban az anyát látta benne. Test szerinti anyja
volt az, aki a legenda szerint már születése elótt
felismerte gyermeke leendõ hivatását,ezért
adta neki az aszketikus életre utaló "Keresztelõ János"
nevet. Anyja imádkozott érte, midõn még a világban
és a világnak élt, õ védte apja ellen,
amikor kitört rajta az "órültség": megtért.
Az apjával való szakítás után talán
elszakad az a zsinór is, amely anyjához fûzte; a legendák
némák édesanyjához
fûzõdõ viszonyáról.
Azonban megtérése után is a teljességre
törekedett, és ehhez hozzá tartozik a szülõkkel
való szeretetteljes kapcsolat is. Ferenc új családot
"keresett". Atyját megtalálta a Mennyei Atyában, ahogy
életrajzai leírják a Guido püspök elõtt
lejátszódó jelenetet: "Most hát igazán
mondhatom: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, és nem mondom
többé átyámnak Bernardo Pétert..." 2Cel.
12.) Ugyanakkor különös gyermeki kapcsolat fúzte
az Egyház vezetõihez is - Guido püspök, III. Ince,
III. Honoriusz,
Hugolino bíboros - akik mind szívükön
viselték, mint saját gyermekeiknek, Ferenc és
késóbb a Rend sorsát.
Am azt a gyöngédséget, bensõséges
szeretetet amit édesanyjától, Pica asszonytól
kapott, földi ember nem tudta pótolni. Ez a seb gyógyult
be azáltal, hogy Ferenc anyjául választotta az Egyházat.
Ezentúl az Egyház jelentette Ferenc számára
mindazt, ami anyai: életadás, oltalom,
menedék, segítség... És mindez Máriában
válik személyessé, "...quae es virgo ecclesia facta..."
"...ki szûz lévén templommá egyházzá
lettél. . . ".
Egy gyermeket akartam Tõled,
egy kisfiút,
Szerelmünk gyümölcsét, rózsásat,
s
fekete hajút.
Az idõ elszállt, már késõ!
Majd egyszer, a végtelenben...ismét
egy csillag lesz a kisfiú,
a fekete hajú.