Novellák, mesék

Kovács András
           mesék

Bernát dicsősége
Nagyapa csillaga
Karácsonyi álom

Bősze Balázs

Erdei karácsony

Dorosmai János
        A cifra szerszám
         Rózsák
         Panaszkodók

Kovács András
Bernát dicsősége
 

Távol a falutól, lent a folyóparton állt egy összetákolt, gallyakkal megtámogatott, düledező kunyhó. Lakóját a falubéliek csak bolond Bernátnak nevezték, noha erre a névre okot igazából sohasem adott. Különcnek tartották, mert egyedül élt. Magányában csak egy valaki osztozott: hűséges kutyája.   Hajdanában kóbor eb volt, akit a faluból elüldöztek. Étlen, szomjan kószált a mezőn, amikor Bernát ráakadt. A szerencsétlen állat egyik lábát csak húzta maga után. Bottal törhették el gonosz emberek. Talán. Ettől kedvelte meg annyira Bernát, ugyanis gyermekkorától kezdve ő is bicegve járt. Azóta jóban-rosszban összetartottak már több esztendeje. Ha Bernát nagy ritkán bement a faluba, kutyája ott poroszkált mellette. Egy pillanatra sem hagyta el ,gazdáját.  Mikor alakja feltűnt az úton már messziről felismerték, hatalmas csődület  támadt körülötte és elkezdődött a gúnyolódás:
  - Nézzétek a félkegyelműt!
  - Micsoda pompás kísérőd akadt!
  - Nézzétek, úgy jár mint egy király... - hahotáztak az emberek.
  Ilyenkor Bernát csendesen megszaporázta lépteit és ahogy csak tudott, sietett ki a faluból. Az úton még sokáig követték, a gyerekek nyelvüket kiöltve csúfolták, gyakran kövekkel is dobálták.
 A suhancok bandavezére, Márió, már régóta mesterkedett azon, hogy alaposan megtréfálja a "Félkegyelmüt". Mikor észrevette, hogy mennyire ragaszkodik kutyájához, rögtön megfogalmazódott fejében a terv:
  - Láttátok Bernát korcs kutyáját ? Ugye milyen csúnya állat ? Pusztítsuk el! - adta ki a jelszót. A gyerekek, jó tréfát remélve csatlakoztak hozzá. Ettől kezdve keresték a kedvező alkalmat.
 Kitalálták, hogy a folyó legmélyebb, legörvénylőbb szakaszának partjáról fogják Bernát kutyáját a vízbe lökni. Minden készen állott, csak azt nem  tudták, hogyan csalogassák vízközelbe az állatot.
 Aztán elérkezett a nagy pillanat. Kílopakodtak a kunyhó közelébe. Márió előhúzott a zsebéből egy jókora füstölt kolbász darabot, madzagra kötötte és a kutya előtt a part irányába húzta. A gyanútlan eb elindult a csali után. A
folyó parton a vad örvénylő víz láttán a többiek megtorpantak.
  - Márió, itt mégsem kellene a kutyát vízbe lökni. Itt túl veszélyes, könnyen belefúlhat.
  - Mi az fiúk, féltek ? Akkor menjetek haza! - hangzott a válasz. Azzal egy hirtelen mozdulattal vízbe lökte a békésen falatozó állatot. A szerencsétlen kutya nyüszítve próbált menekülní, de hiába. A fiúk ijedt arccal nézték. Csak Márió bámulta arcán önelégült mosollyal az állat küzdelmét.
Közelebb lépett a parthoz, hogy jobban lássa a kutya erőlködését. De ekkor hrtelen megcsúszott a nedves talajon. Hiába próbált megkapaszkodni, a partí fűcsomók kicsúsztak ujjai közül, belezuhant a vízbe. Társai rémülten futottak a
falu felé. A szerencsétlenül járt fiú pedig eszeveszettül kiabált a hullámok közül.
 A nagy kíáltozásra előjött kunyhójából Bernát is. Kutyáját nem látva, rosszat sejtve a hang irányába indult. Iszonyú látvány fogadta, amikor megpillantotta hűséges társát a habok között vergődni, kutyájától nem messze pedig egyík leggonoszabb csúfolóját, Máríót fedezte fel, aki szintén életveszélyben volt. '
  "Menteni!" - volt az első gondolata. Másodpercek tört része alatt fogalmazódott meg benne: "Menteni. De kit ? Én csak egyiket tudom megmenteni." Hűséges kis kutyájára nézett, legigazibb társára, aztán a fiúra, aki otromba
tréfák sorozatával próbálta még nevetségesebbé tenni. Iszonyúan nehéz helyzetben volt, de döntenie kellett. Fogát összeszorítva, határozott, gyors mozdulattal a hullámok közé ugrott. Keserves küzdelem kezdődött...
 Mire a falubeliek kiértek, a fiú már a parton volt, mellette pedig kímerülten Bernát. Fájdalmasan egyedül érezte magát, üresen nézett az örvénylő vízre. Az emberek döbbenten nézték. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Ebből megértették: kutyáját már nem tudta megmenteni.
  Ettől a naptól kezdve megszűnt a gúnyolódások és rosszalló tekintetek  sorozata. A faluban mindenkí tisztelettel nézett Bernátra, s ha feltűnt bicegő alakja, már messziről, előre köszöntek neki.           '
 



 

Kovács András
             Nagyapa csillaga
 

Korán jött az őszi alkonyat. Mire nagyapa kifogta kocsija elől a lovakat és lecsutakolva az istállóba vezette őket, szinte teljesen sötét lett. Unokája, Ferkó, már ott türelmetlenkedett az istálló ajtajában. Szép csillagos este
volt. Ilyenkor mindig csillaglesre indult nagyapa és unokája. Különös örömet jelentett számukra a csillagok nézése.
   - Mondd csak, nagyapa, tényleg igaz, amit a múltkor mondtál: minden embernek van külön, saját csillaga ?
   - De még mennyire - válaszolt hamiskás mosollyal nagyapa-, ám csak annak a csillaga ragyog oly fényesen ott fenn az égen, aki itt a földön is sugárzó életet élt, és fényt árasztott maga körül.
   - Fényt árasztani ? Úgy mint a szentjánosbogarak ? - csodálkozott az unoka.
   - Nem egészen. Az ember tettei által válhat sugárzóvá, azzal, hogy másokat is hasonló cselekedetekre ösztönöz. Tudod, Ferkó, csillagnak lenni az Isten egén, ez a legnagyszerűbb dolog ezen a teremtett világon. A csillagok
nappal magukba szívják a nap fényét, melegét, hogy aztán éjszaka kicsiny mécsesekként mindet a földre szórják.
  Tulajdonképpen nekünk, embereknek is hasonló a dolgunk: Isten fényét felragyogtatni földi életünk során.
  Míg nagyapa beszélt, tekintete izzott; mint a parázs, mintha két fénylő csillag ült volna szemében. Aztán hirtelen elhallgatott - most egész másra gondolt-, megfogta unokája kezét és csendesen csak ennyit mondott:
   - Gyere, induljunk, hideg már az este.
   Már jó ideje egyre rövidebbek lettek ezek az esti séták. Valahányszor Ferkó ezt megjegyezte, a válasz mindig így hangzott:
   - Hiába, egyre fáradtabbak a lovak, már nem úgy húzzák a kocsit, mint régen.
   Egyszer aztán nagyapa szokatlanul korán jött haza. Még a lovak csutakolása is elmaradt, pedig. erre Ferkó emlékezete óta nem volt példa. Az alkony nagyapát már az ágyban találta. Arca lázban égett, szemei fényesen ragyogtak. Hamarosan megérkezett az orvos is, őt követte a tisztelendő úr. Nagyanya gyertyát gyújtott, mindenki csendben suttogott. Amikor a tisztelendő úr is elment, Ferkó észrevétlenül besurrant a szobába és az ágy szélére telepedett.
  - Nagyapa, mi lesz a csillagokkal ?
  - Én már csak egy karnyújtásnyira vagyok tőlük. De hadd lám, tudod-e még, hogy mi a csillag dolga ? - kérdezte suttogó hangon nagyapa.
  - Hogy magába szívja a nap fényét és éjszaka a földre szórja.
 - És az emberé ?
 - Hogy Isten szeretetét szívja magába, és mint égen a csillag, itt a földön mások felé sugározza.
  - Úgy van. Látom, jól megtanultad. Ne feledd sohasem! Minden ember Isten csillaga. Úgy élj itt a földön, hogy egyszer majd az örökkévalóság egén ragyoghass - hangzott nagyapa utolsó tanítása a csíllagokról .
 Azzal lehunyta szemét és elaludt. Hajnalban már nem kelt fel, hogy friss abrakot tegyen lovai elé, s közben megbámulja a csillagokat. Csak aludt, aludt... végtelen álomba merülten; csendben, békén, csillagmosollyal az arcán.
  Ferkó szívén átsuhant a keserű fájdalom. Hosszú hetekig nem találta helyét. De aztán újra eszébe jutottak a csillagok és nagyapa szavai. Most már az ó csillaga is ott fenn ragyog, a földről égi pályára lépve.
 Felnézett a csillagos égboltra. Néhány pillanatig kétségbeesetten keresgélt, már-már sírásra görbülő szájjal. Egyszer csak meglelte, amit keresett. Rátalált nagyapa csillagára, közvetlenül a Göncölszekér felett: ott ült a bakon, ostorral kezében...


Kovács András
 Karácsonyi álom
 
Deres ágaikkal dermedten álltak az útmenti fák: némán örízték a fagyos csendet. A dombokkal, erdőkkel körülölelt kis falucska kéményei vígan pöfékelték  szürke  füstjüket  a  metszően  tiszta  levegőbe.  A  pára kristályfüzérré változott, s egy láthatatlan kéz a legszegényebb házíkó udvarán magasodó fenyöfa ágaira  fűzte. Egész nap fagyott. Déltájban aztán az ólmos felhőkből hullani kezdett a hó, és néhány óra elteltével már puha, fehér takaró borította az egész völgyet.
   Ahol a falucska véget ért, s a kavicsos út az erdő homályába veszett, ott állt az a kicsiny házikó, melyben a kis árva Jankó éldegélt jóságos nagyapjával:  Senkijük  sem  volt  egymáson  kívül  és  nagyon  szegények voltak.
   Szenteste napján a konyhában kályha duruzsolt,ök a barátságos melegben kis bölcsőt faragtak Jézuskával. Amikor elkészültek megszólalt Jankó:
   - Nagyapó, most már van Jézuskánk, de még nincsen karácsonyfánk, ami alá odatehetnénk.
   - Teringettét, igazad van. - kapott a fejéhez nagyapó- Nosza, öltözz hamar! Induljunk gyorsan az erdőbe mielőtt a nyakunkra esteledik. Jézus születése napján azért mégsem maradhatunk karácsonyfa nélkül. Biztosan
jut nekünk is egy kicsiny fácska.
  A hóesésben nekiindultak az erdőnek. Hamarosan úgy néztek ki, mint két hóember.
   - No, nézd csak - mutatott nagyapó egy kis fenyöfára mutatva-, hát ez meg hogy kerülhetett ide a sok tölgy közé ?
   - Ne hagyjuk itt! Vigyük haza, hisz majdnem olyan árva, mint én.
   Nagyapót meghatotta a kisfiú kérése. Bár a föld nagyon kemény volt, mégis ügyesen sikerült tövestöl kiemelni a fát.
   -Most már nekünk is lesz igazi karácsonyfánk! -lelkendezett Jankó.
   Alig léptek néhányat, amikor erötlen, csipogó hangra fígyeltek fel. Egy  kis  rnadár  próbált  szabadulni  a  galagonyabokor  tövises  ágainak szorításából. Fent, a fészek melegéböl ijedten nézték társai.
   - Nagyapó, segítsünk neki!
   Lassan, óvatosan emelték ki szúrós fogságából a kis madarat. Alaposan elfáradt, kicsiny szive már alig  kalimpált,  a  szárnyait  sem bírta megemelni.
   - Na, most mi legyen, Jankó ?  - tette fel a kérdést nagyapó - Ha itt hagyjuk meáfagy a hideg havon, vagy róka viszi el...
   - Tudom  már -derült fel  Jankó-, felviszem a fészkébe, ott  majd vigyáznak rá. a többiek. Azzal -nagyapó helyesló pillantásaitól kísérve- belsó zsebébe, közvetlenül a szíve fölé csúsztatta az elgyötört kis jószágot. Óvatosan kezdett fölfelé kapaszkodni. Mikor már csak egy karnyújtásnyira  volt a fészektöl, megállt és gyöngéden belehelyezte a madarat.
  Vidáman indult lefele. Ám lába alatt váratlanul ág reccsent. Gyorsan egy vastagabb felé kapott, de már túl későn. Nem érte el..  A tüskés bokorba huppant. Nagyapó rémülten ugrott, hogy elkapja. Szerencsére nem történt komoly baj, csupán a ködmönke bánta, mert azt bizony a tövisek összevissza szabdalták.
   - Nem fáj semmid ? Nem ütötted meg magad ?
   - Nem. - felelte szipogva.
   - Akkor miért sírsz ? Mi a baj ?
   - Hát, csak ez..  - mutatott zokogva. szakadt kabátkájára- Rongyos ködmönkében hogy köszöntsem a kicsi Jézuskát ? Hogy menjek az éjféli szentmisére, hogy kerüljek a kicsiny Király színe elé ?
   -  Elég csúnyán elszakadt az igaz, de te sokkal rosszabbul is járhattál volna. Örülj, hogy ép bőrrel megúsztad. Különben is, igazi hősként viselkedtél, hisz megmentetted egy gyönge kismadár életét. Ezt az Égi Király is meg fogja értení. Hidd el: őt nem a külsőd fogja érdekelni, hanem a szíved. A ködmön miatt pedig ne búsúlj, majd én megfoltozom.
  Mire hazaértek, bizony már egészen rájuk esteledett. A fácskát egy nagy vírágcserépbe állítva a szoba közepén, egy asztalra tették.  lgaz, nem voltak csillogó díszek -csupán néhány színespanírba csomagolt dió, egy-két piros alma és három szál gyertya-, mégis nagyon szép karácsonyfa lett a kis fenyőből. Alatta pedig ott mosolygott a fából faragott kicsi Jézus. Karácsonyi dalokat énekeltek, s közben nagyapó megfoltozta a kis ködmönt. Az idő gyorsan elröppent. Lassan indultak az éjféli misére.    Lábuk alatt megcsikordult a hó, a harangok pedig csengtek-bongtak, visszhangzott belé az egész völgy. A templom fényei hívogató melegséggel áradtak a fagyos éjszakába. Száz és száz torokból szállt ég felé a Gloria...
   Egy darabig Jankó ís énekelt, ám a szentbeszéd alatt elszenderedett. Álmában angyalok jöttek érte, karjaikba vették és egyenesen a betlehemi barlangistállóba röpítették. Az egyszerű, szegényes istálló láttán Jankó nagyon elcsodálkozott:
   - Ó, te kicsiny Gyermek, Isten szegénykéje! Gyalulatlan deszka jászol lett a bölcsőd ? Finom selyem helyett durva szalma a takaród ? Hisz te éppen olyan szegény vagy mint én. Nekem sincs semmim. Apátlanul, anyátlanul,  jóságos nagyapómmal élek. Rajta kívül senkim sincs e földkerekén.  De  azért  ajándékot én is adok neked: rád terítem ködmönkémet,  hogy  ebben  a  hídeg  istállóbnn meg ne fázz. Nem szép az igaz, tudod. leestem a fáról.. Meglátod,jó  meleg lesz. – azzal foltozott ködmönkéjével betakarta a Kisdedet. Ebben a. pillanatban vette észre a délutáni kismadarat, amint ott repdesett a jászol felett. Szívét boldog melegség járta át.
   - Jézuska madara - mondta Szent József mnsolyogva -, neked köszönheti az életét.
   A Boldogságos Istenanya szelíden megsimogatta a kisfiú fejét, és így szólt hozzá:
   -  Te adtad a legszebb ajándékot a fiamnak. Ne félj, kicsi Jankó, jóságodért elnyered jutalmad. Aki ilyen nagy ajándékot tud adni, annak a szíve nagyon gazdag. Vigyázz szíved gazdagságára, mert most már te is kincset hordozol: az Égi Király kincsét.
   Jankó, ahogy ott térdelt a barlangistálló hideg kövén, hirtelen nagyon  könnyűnek érezte magát. Legszivesebben szívére ölelte volna az egész világot. De sajnos az álom itt véget ért.
- Te aztán jól elbóbiskoltál. Végig aludtad a szentmisét. – köszöntötte szelíd korholással ölében ébredezö unokáját nagyapó.
   ~ De én a Jézuskánál voltam, csak most nagyon fázom. –válaszolt boldog álmossággal Jankó.
   -  Mindjárt hazaérünk. A meleg szobában jó lesz beszívni a fenyö illatát.
  Nagyapó, én akkor lennék  a legboldogabb, ha abból a nagyon szép álomból legalább egy icipici a mi szegény otthonunkban is valóra válna.
  Nagyapó elszomorodott, most fájt neki a nagy szegénység, hisz semmivel sem tudta megajándékozni szegény kis árva unokáját. Szótlanul lépdeltek a havas utcán.
  Amint hazatérve beléptek a házba, alig akartak hinni a szemülmek: a fácska csodaszép díszekben ragyogott. A kopottas szoba meghitt karácsonyi fényben tündökölt. A fa alatt pedig egy vadonatúj ködmönke várta gazdáját. Még egy zacskó pipadohányt is találtak nagyapó nem kis örömére. Az asztalon finom kalács illatozott...
   - Itt jártak az angyalok! -ujjongott örömében Jankó- Hiszen megcnondta a jóságos  Szüzanya:  "Elnyered jutalmad." Ó, nagyapó, ilyen boldog még sohasem voltam!
   Szegény nagyapó még mindig nem akart hinni a szemének. Egyre csak azt ismételgette:
   - Ugye, mindig mondtam, hoáy a karácsonyi Kisded a szegények barátja..
   Megindult szívvel énekelte, most már nagyapó és unokája is: "Mennyből az angyal lejött hozzátok..."    Közben kint békésen hullt a hó, fent, az  égből mosolyogva néztek a földre az angyalok..
 
 



   BÖSZE BALÁZS

 Erdei Karácsony
 

Ezen a télen hamar leesett az elsö hó. Nagy, hízott pelyhekben esett, puhán és fehéren.
   Pici, a kétarasznyi kisfenyö még aludt. Mire felébredt, ruhácskáján észrevette azt a fehér micsodát, miröl nem tudta,
hogy mi az. Hideg volt kicsít, de szép és csillogó!
   Pici lucfenyö volt, fenn állt a Várison, a Deák-kút alatt.Körülötte állt az egész nagy fenyöcsalád, lucfenyök, a rokonok:
az erdei fenyök, a páváskodó ezüstfenyök, a tíszafák. Távolabb álldogáltak a többiek: a tölgyeke, bükkök a gyertyán és a cser.
Töle alig fél fahossznyira egy nagyobb, idösebb fenyö figyelte a szürke eget. Szép volt és karcsú az idegen, ám a saját tör-
zséböl való. A többiek Sudárnak szólították! Távolabb,  a tisztás szélén laktak a vörös fenyök, erdei fenyöóriások.
Sudár észrevette, hogy Pici felébredt. Megszólította!
    - Hogy aludtál ? - kisöreg!
    - Jól - jól köszönöm, udvariaskodott Pici.
   Kikandikált Sudár válla fölött a tisztás felé, s azonnal feltünt neki, hogy ma mindenki olyan furcsán ünnepélyes.
    - Milyen nap van ma ? - kérdezte kiváncsian Sudártól!
    - Ma van karácsony ünnepe - volt a válasz!
    - Az meg micsoda ? - érdeklödött tovább.
    - Én sem tudom - felelte Sudár.
   A tisztás szélén  az egyik erdei fenyöóriás elnevette magát. Hangja mély búgással gurult át az erdőn.
    - Elmesélem nektek! Én már sok dolgot láttam; és tudom, hogy mi az a karácsony.
   A többi fa elhallgatott. Némán figyeltek az erdei fenyőre,aki halkabbra fogta a hangját és mesélni kezdett.
      Lent a völgyben, nagy, kocka alakú kőtömbök állnak.Azok a házak. Ahol sok ház áll egymás mellett: az a város.
Nagy, magas oszlopokon szentjánosbogarak ülnek a házak között, ők világítanak. A városban, a házak belsejében élnek és laknak az emberek. Két lábon járnak, s a fejük alatt a vállukból két ág nőtt ki, az a kezük.     Tavasszal elszórják a szemetet a fák között, nyáron letörik az ágakat, ősszel gyantát csapolnak kis cserepekbe.
Ilyenkor mikor a hó esik, az emberek vastag bundákat húznak,meleg csizmákat, mert fáznak. Ha karácsony ídeje közeleg,
vállukra emelik a csíllogó fejű baltát, hónuk alá szorítják a boszorkányfogas, harapós fűrészt, s kijönnek ide közénk.
A nyulánk, szép és karcsú fiatalját kivágják, elviszik magukkal a házaikba, ott feldíszítik őket, cukrot és aranyozott
diót aggatnak a fára. Énekelnek és örülnek, színes szalagokkal átkötött ajándékot adnak egymásnak. Hát ez a karácsony!
A szeretet és az ajándékozás ünnepe.
   - Ez csudaszép lehet - súgta Pici Sudárnak.
   Az öreg fenyő nem szól többet - halkan szuszogott.A többiek semmit sem kérdeztek, álltak némán, meglepetten
gondolkodtak. Valahol - nem messze - megzörrent egy-egy bokor,s ezzel együtt furcsa, ismeretlen hangok szálltak fel a tisztásra, belopództak a fenyők közé! Az öreg fenyő felriadt a szundikálásból, s rémülten súgta a 'többi fának:
   - Most figyeljetek - ezek az emberek!
   És az emberek kiválasztottak pár fenyőt -köztük Sudárt ís- ezeket kivágták és elvitték magukkal. Pici megfigyelte azokat a
furcsa nagy valamiket, amiben az emberek jártak. Vastagon és sárosan tapadt rá a hó. A furcsa valamik folytatását is látta, de
attól feljebb már nem tudta meglesni őket. Ahhoz pici volt  és csenevész, azok meg túlságosan is hatalmasak.
   Elmentek az emberek - egyedül maradtak végre a fenyök.Némelyikük a párját gyászolta, Pici azonban nem siratott senkit.
Sudárt sem. Megérezte, hogy ennek így kellett lennie. Az ember hatalmas és felséges - így mondta az öreg fenyő - jutott  az
eszébe.
  A tölgyek, bükkök és a cser halkan dúdolni kezdtek egy számára ismeretlen dalt. "Oh,gyönyörű, szép, csodálatos éj..." Lassan  a többiek is átvették a dallamot, együtt énekelt az erdö minden fája. A szürke ég erszénye újra kinyílt, s a hó csak hullt, hullt Pici vállára. Csillogó fehér ruhát borított rá! Arra lett figyelmes, hogy a többi körülötte táncol és örül. Éneklik azt a furcsán
szép éneket:
   - Óh, gyönyörü, szép, csodálatos éj ...

Dorosmai János
                               A cifra szerszám
 

    Hogy-hogy rajtatok sohase látni cifra aranyszerszámot, mint rajtunk - kérdi trágyahordás közben, kicsit büszkén a Ló, sorstársát, a Szamarat.
    Azért, válaszolja magabiztosan az, mert bennünket értelmes szamarakat, olyan ostobaságokkal, mint a buta lovakat, már nem lehet megszédíteni, elkápráztatni.  Ezt már a rabtartó ember is megtanulta.
     Mi ugyanis a hámot - gyeplőt akkor is a szolgaság eszközeinek tartanók, ha azokat színaranyból készítenék, nemhogy a csupán emberi furtanggal sárgára mázolt utánzataikkal büszkélkednénk!

Dorosmai János
                                 Rózsák

    Egyszer valamikor régen a köztük álló léckerítéseken át beszédbe elegyedtek a Kerti Rózsák a Vadrózsákkal.
    - Nézzetek meg minket; mennyi tömérdek és milyen dús és sokszínü a mi szirmunk a tietekhez képest! - mondták a Kertiek. Mennyivel szebbek lehetnétek ti is, ha egy kicsit modernebbül élnétek és sok színes, dús szirmot nevelnétek. Szép a sok és dús szirom, a sok szín és előkelő! Figyeljétek meg, kik látogatnak meg titeket, és kik keresnek fel titeket!   Arra, hogy a lepkék, akikre szükségünk van, felkeressenek bennünket, elegendő az a néhány egyszerü, fakó szirom is, amink van; egyébre pedig nem vállalkozunk. Mi többre tartjuk a háborítatlan, független, szabad, egyszerü szegénységet a folytonos háborgatásnál, zaklatott, cifra gazdagságnál, - felelték a Vadrózsák, és mindmáig megmaradtak a maguk gyönyörü egyszerüségében.

Dorosmai János
                             Panaszkodók

    Szép őszi napsütésben a Lepke egy tő margarétára ereszkedett.
    A közelben kunyhójának ajtajában a tücsök üres gyomrának korgását hallgatta.
    Mit csihálsz Tücsök koma, - kérdi őt a szerénykedő Lepke, amikor észrevette.
    Hát csak nézelödöm, nézelödöm, válaszolja a Tücsök.
     Oh jaj, milyen jó dolguk is van egyeseknek, siránkozott most a Lepke. Csak nézelődnek... nézelödnek meg nézelödnek. Bezzeg a szegény Lepkének az egész határ töméntelen virágát végig járni, ellenörizni, hogy méztermelési tervüket teljesítik-e, nap, mint nap.
     A Tücsök, hogy részben üres gyomrának messze hangzó korgását leplezze, másrészt, hogy a szegény szánandó Lepkét megvigasztalja, hegedülni kezdett.
     A Szegény, szánandó Lepke meg csak szállt virágról-virágra, végezve nehéz robotját: zene mellett szürcsölgetve a jó édes mézeket. Lehetőleg mindig más, meg másfajta virágról, hogy valahogy meg ne unja.