Novellák, mesék
Kovács András
mesék
Bősze Balázs
Kovács András
Bernát dicsősége
Távol a falutól, lent a folyóparton állt egy összetákolt, gallyakkal
megtámogatott, düledező kunyhó. Lakóját a falubéliek csak bolond Bernátnak
nevezték, noha erre a névre okot igazából sohasem adott. Különcnek tartották,
mert egyedül élt. Magányában csak egy valaki osztozott: hűséges kutyája.
Hajdanában kóbor eb volt, akit a faluból elüldöztek. Étlen, szomjan kószált
a mezőn, amikor Bernát ráakadt. A szerencsétlen állat egyik lábát csak
húzta maga után. Bottal törhették el gonosz emberek. Talán. Ettől kedvelte
meg annyira Bernát, ugyanis gyermekkorától kezdve ő is bicegve járt. Azóta
jóban-rosszban összetartottak már több esztendeje. Ha Bernát nagy ritkán
bement a faluba, kutyája ott poroszkált mellette. Egy pillanatra sem hagyta
el ,gazdáját. Mikor alakja feltűnt az úton már messziről felismerték,
hatalmas csődület támadt körülötte és elkezdődött a gúnyolódás:
- Nézzétek a félkegyelműt!
- Micsoda pompás kísérőd akadt!
- Nézzétek, úgy jár mint egy király... - hahotáztak az emberek.
Ilyenkor Bernát csendesen megszaporázta lépteit és ahogy csak
tudott, sietett ki a faluból. Az úton még sokáig követték, a gyerekek nyelvüket
kiöltve csúfolták, gyakran kövekkel is dobálták.
A suhancok bandavezére, Márió, már régóta mesterkedett azon,
hogy alaposan megtréfálja a "Félkegyelmüt". Mikor észrevette, hogy mennyire
ragaszkodik kutyájához, rögtön megfogalmazódott fejében a terv:
- Láttátok Bernát korcs kutyáját ? Ugye milyen csúnya állat
? Pusztítsuk el! - adta ki a jelszót. A gyerekek, jó tréfát remélve csatlakoztak
hozzá. Ettől kezdve keresték a kedvező alkalmat.
Kitalálták, hogy a folyó legmélyebb, legörvénylőbb szakaszának
partjáról fogják Bernát kutyáját a vízbe lökni. Minden készen állott, csak
azt nem tudták, hogyan csalogassák vízközelbe az állatot.
Aztán elérkezett a nagy pillanat. Kílopakodtak a kunyhó közelébe.
Márió előhúzott a zsebéből egy jókora füstölt kolbász darabot, madzagra
kötötte és a kutya előtt a part irányába húzta. A gyanútlan eb elindult
a csali után. A
folyó parton a vad örvénylő víz láttán a többiek megtorpantak.
- Márió, itt mégsem kellene a kutyát vízbe lökni. Itt túl veszélyes,
könnyen belefúlhat.
- Mi az fiúk, féltek ? Akkor menjetek haza! - hangzott a válasz.
Azzal egy hirtelen mozdulattal vízbe lökte a békésen falatozó állatot.
A szerencsétlen kutya nyüszítve próbált menekülní, de hiába. A fiúk ijedt
arccal nézték. Csak Márió bámulta arcán önelégült mosollyal az állat küzdelmét.
Közelebb lépett a parthoz, hogy jobban lássa a kutya erőlködését. De
ekkor hrtelen megcsúszott a nedves talajon. Hiába próbált megkapaszkodni,
a partí fűcsomók kicsúsztak ujjai közül, belezuhant a vízbe. Társai rémülten
futottak a
falu felé. A szerencsétlenül járt fiú pedig eszeveszettül kiabált a
hullámok közül.
A nagy kíáltozásra előjött kunyhójából Bernát is. Kutyáját nem
látva, rosszat sejtve a hang irányába indult. Iszonyú látvány fogadta,
amikor megpillantotta hűséges társát a habok között vergődni, kutyájától
nem messze pedig egyík leggonoszabb csúfolóját, Máríót fedezte fel, aki
szintén életveszélyben volt. '
"Menteni!" - volt az első gondolata. Másodpercek tört része
alatt fogalmazódott meg benne: "Menteni. De kit ? Én csak egyiket tudom
megmenteni." Hűséges kis kutyájára nézett, legigazibb társára, aztán a
fiúra, aki otromba
tréfák sorozatával próbálta még nevetségesebbé tenni. Iszonyúan nehéz
helyzetben volt, de döntenie kellett. Fogát összeszorítva, határozott,
gyors mozdulattal a hullámok közé ugrott. Keserves küzdelem kezdődött...
Mire a falubeliek kiértek, a fiú már a parton volt, mellette
pedig kímerülten Bernát. Fájdalmasan egyedül érezte magát, üresen nézett
az örvénylő vízre. Az emberek döbbenten nézték. Egy könnycsepp gördült
végig az arcán. Ebből megértették: kutyáját már nem tudta megmenteni.
Ettől a naptól kezdve megszűnt a gúnyolódások és rosszalló tekintetek
sorozata. A faluban mindenkí tisztelettel nézett Bernátra, s ha feltűnt
bicegő alakja, már messziről, előre köszöntek neki.
'
Kovács András
Nagyapa csillaga
Korán jött az őszi alkonyat. Mire nagyapa kifogta kocsija elől a lovakat
és lecsutakolva az istállóba vezette őket, szinte teljesen sötét lett.
Unokája, Ferkó, már ott türelmetlenkedett az istálló ajtajában. Szép csillagos
este
volt. Ilyenkor mindig csillaglesre indult nagyapa és unokája. Különös
örömet jelentett számukra a csillagok nézése.
- Mondd csak, nagyapa, tényleg igaz, amit a múltkor mondtál:
minden embernek van külön, saját csillaga ?
- De még mennyire - válaszolt hamiskás mosollyal nagyapa-,
ám csak annak a csillaga ragyog oly fényesen ott fenn az égen, aki itt
a földön is sugárzó életet élt, és fényt árasztott maga körül.
- Fényt árasztani ? Úgy mint a szentjánosbogarak ? - csodálkozott
az unoka.
- Nem egészen. Az ember tettei által válhat sugárzóvá,
azzal, hogy másokat is hasonló cselekedetekre ösztönöz. Tudod, Ferkó, csillagnak
lenni az Isten egén, ez a legnagyszerűbb dolog ezen a teremtett világon.
A csillagok
nappal magukba szívják a nap fényét, melegét, hogy aztán éjszaka kicsiny
mécsesekként mindet a földre szórják.
Tulajdonképpen nekünk, embereknek is hasonló a dolgunk: Isten
fényét felragyogtatni földi életünk során.
Míg nagyapa beszélt, tekintete izzott; mint a parázs, mintha
két fénylő csillag ült volna szemében. Aztán hirtelen elhallgatott - most
egész másra gondolt-, megfogta unokája kezét és csendesen csak ennyit mondott:
- Gyere, induljunk, hideg már az este.
Már jó ideje egyre rövidebbek lettek ezek az esti séták.
Valahányszor Ferkó ezt megjegyezte, a válasz mindig így hangzott:
- Hiába, egyre fáradtabbak a lovak, már nem úgy húzzák
a kocsit, mint régen.
Egyszer aztán nagyapa szokatlanul korán jött haza. Még
a lovak csutakolása is elmaradt, pedig. erre Ferkó emlékezete óta nem volt
példa. Az alkony nagyapát már az ágyban találta. Arca lázban égett, szemei
fényesen ragyogtak. Hamarosan megérkezett az orvos is, őt követte a tisztelendő
úr. Nagyanya gyertyát gyújtott, mindenki csendben suttogott. Amikor a tisztelendő
úr is elment, Ferkó észrevétlenül besurrant a szobába és az ágy szélére
telepedett.
- Nagyapa, mi lesz a csillagokkal ?
- Én már csak egy karnyújtásnyira vagyok tőlük. De hadd lám,
tudod-e még, hogy mi a csillag dolga ? - kérdezte suttogó hangon nagyapa.
- Hogy magába szívja a nap fényét és éjszaka a földre szórja.
- És az emberé ?
- Hogy Isten szeretetét szívja magába, és mint égen a csillag,
itt a földön mások felé sugározza.
- Úgy van. Látom, jól megtanultad. Ne feledd sohasem! Minden
ember Isten csillaga. Úgy élj itt a földön, hogy egyszer majd az örökkévalóság
egén ragyoghass - hangzott nagyapa utolsó tanítása a csíllagokról .
Azzal lehunyta szemét és elaludt. Hajnalban már nem kelt fel,
hogy friss abrakot tegyen lovai elé, s közben megbámulja a csillagokat.
Csak aludt, aludt... végtelen álomba merülten; csendben, békén, csillagmosollyal
az arcán.
Ferkó szívén átsuhant a keserű fájdalom. Hosszú hetekig nem
találta helyét. De aztán újra eszébe jutottak a csillagok és nagyapa szavai.
Most már az ó csillaga is ott fenn ragyog, a földről égi pályára lépve.
Felnézett a csillagos égboltra. Néhány pillanatig kétségbeesetten
keresgélt, már-már sírásra görbülő szájjal. Egyszer csak meglelte, amit
keresett. Rátalált nagyapa csillagára, közvetlenül a Göncölszekér felett:
ott ült a bakon, ostorral kezében...
Kovács András
Karácsonyi
álom
Deres ágaikkal dermedten álltak az útmenti fák: némán örízték a fagyos
csendet. A dombokkal, erdőkkel körülölelt kis falucska kéményei vígan pöfékelték
szürke füstjüket a metszően tiszta levegőbe.
A pára kristályfüzérré változott, s egy láthatatlan kéz a legszegényebb
házíkó udvarán magasodó fenyöfa ágaira fűzte. Egész nap fagyott.
Déltájban aztán az ólmos felhőkből hullani kezdett a hó, és néhány óra
elteltével már puha, fehér takaró borította az egész völgyet.
Ahol a falucska véget ért, s a kavicsos út az erdő homályába
veszett, ott állt az a kicsiny házikó, melyben a kis árva Jankó éldegélt
jóságos nagyapjával: Senkijük sem volt egymáson
kívül és nagyon szegények voltak.
Szenteste napján a konyhában kályha duruzsolt,ök a barátságos
melegben kis bölcsőt faragtak Jézuskával. Amikor elkészültek megszólalt
Jankó:
- Nagyapó, most már van Jézuskánk, de még nincsen karácsonyfánk,
ami alá odatehetnénk.
- Teringettét, igazad van. - kapott a fejéhez nagyapó-
Nosza, öltözz hamar! Induljunk gyorsan az erdőbe mielőtt a nyakunkra esteledik.
Jézus születése napján azért mégsem maradhatunk karácsonyfa nélkül. Biztosan
jut nekünk is egy kicsiny fácska.
A hóesésben nekiindultak az erdőnek. Hamarosan úgy néztek ki,
mint két hóember.
- No, nézd csak - mutatott nagyapó egy kis fenyöfára mutatva-,
hát ez meg hogy kerülhetett ide a sok tölgy közé ?
- Ne hagyjuk itt! Vigyük haza, hisz majdnem olyan árva,
mint én.
Nagyapót meghatotta a kisfiú kérése. Bár a föld nagyon
kemény volt, mégis ügyesen sikerült tövestöl kiemelni a fát.
-Most már nekünk is lesz igazi karácsonyfánk! -lelkendezett
Jankó.
Alig léptek néhányat, amikor erötlen, csipogó hangra fígyeltek
fel. Egy kis rnadár próbált szabadulni a
galagonyabokor tövises ágainak szorításából. Fent, a fészek
melegéböl ijedten nézték társai.
- Nagyapó, segítsünk neki!
Lassan, óvatosan emelték ki szúrós fogságából a kis madarat.
Alaposan elfáradt, kicsiny szive már alig kalimpált, a
szárnyait sem bírta megemelni.
- Na, most mi legyen, Jankó ? - tette fel a kérdést
nagyapó - Ha itt hagyjuk meáfagy a hideg havon, vagy róka viszi el...
- Tudom már -derült fel Jankó-, felviszem
a fészkébe, ott majd vigyáznak rá. a többiek. Azzal -nagyapó helyesló
pillantásaitól kísérve- belsó zsebébe, közvetlenül a szíve fölé csúsztatta
az elgyötört kis jószágot. Óvatosan kezdett fölfelé kapaszkodni. Mikor
már csak egy karnyújtásnyira volt a fészektöl, megállt és gyöngéden
belehelyezte a madarat.
Vidáman indult lefele. Ám lába alatt váratlanul ág reccsent.
Gyorsan egy vastagabb felé kapott, de már túl későn. Nem érte el..
A tüskés bokorba huppant. Nagyapó rémülten ugrott, hogy elkapja. Szerencsére
nem történt komoly baj, csupán a ködmönke bánta, mert azt bizony a tövisek
összevissza szabdalták.
- Nem fáj semmid ? Nem ütötted meg magad ?
- Nem. - felelte szipogva.
- Akkor miért sírsz ? Mi a baj ?
- Hát, csak ez.. - mutatott zokogva. szakadt kabátkájára-
Rongyos ködmönkében hogy köszöntsem a kicsi Jézuskát ? Hogy menjek az éjféli
szentmisére, hogy kerüljek a kicsiny Király színe elé ?
- Elég csúnyán elszakadt az igaz, de te sokkal rosszabbul
is járhattál volna. Örülj, hogy ép bőrrel megúsztad. Különben is, igazi
hősként viselkedtél, hisz megmentetted egy gyönge kismadár életét. Ezt
az Égi Király is meg fogja értení. Hidd el: őt nem a külsőd fogja érdekelni,
hanem a szíved. A ködmön miatt pedig ne búsúlj, majd én megfoltozom.
Mire hazaértek, bizony már egészen rájuk esteledett. A fácskát
egy nagy vírágcserépbe állítva a szoba közepén, egy asztalra tették.
lgaz, nem voltak csillogó díszek -csupán néhány színespanírba csomagolt
dió, egy-két piros alma és három szál gyertya-, mégis nagyon szép karácsonyfa
lett a kis fenyőből. Alatta pedig ott mosolygott a fából faragott kicsi
Jézus. Karácsonyi dalokat énekeltek, s közben nagyapó megfoltozta a kis
ködmönt. Az idő gyorsan elröppent. Lassan indultak az éjféli misére.
Lábuk alatt megcsikordult a hó, a harangok pedig csengtek-bongtak, visszhangzott
belé az egész völgy. A templom fényei hívogató melegséggel áradtak a fagyos
éjszakába. Száz és száz torokból szállt ég felé a Gloria...
Egy darabig Jankó ís énekelt, ám a szentbeszéd alatt elszenderedett.
Álmában angyalok jöttek érte, karjaikba vették és egyenesen a betlehemi
barlangistállóba röpítették. Az egyszerű, szegényes istálló láttán Jankó
nagyon elcsodálkozott:
- Ó, te kicsiny Gyermek, Isten szegénykéje! Gyalulatlan
deszka jászol lett a bölcsőd ? Finom selyem helyett durva szalma a takaród
? Hisz te éppen olyan szegény vagy mint én. Nekem sincs semmim. Apátlanul,
anyátlanul, jóságos nagyapómmal élek. Rajta kívül senkim sincs e
földkerekén. De azért ajándékot én is adok neked: rád
terítem ködmönkémet, hogy ebben a hídeg istállóbnn
meg ne fázz. Nem szép az igaz, tudod. leestem a fáról.. Meglátod,jó
meleg lesz. – azzal foltozott ködmönkéjével betakarta a Kisdedet. Ebben
a. pillanatban vette észre a délutáni kismadarat, amint ott repdesett a
jászol felett. Szívét boldog melegség járta át.
- Jézuska madara - mondta Szent József mnsolyogva -, neked
köszönheti az életét.
A Boldogságos Istenanya szelíden megsimogatta a kisfiú
fejét, és így szólt hozzá:
- Te adtad a legszebb ajándékot a fiamnak. Ne félj,
kicsi Jankó, jóságodért elnyered jutalmad. Aki ilyen nagy ajándékot tud
adni, annak a szíve nagyon gazdag. Vigyázz szíved gazdagságára, mert most
már te is kincset hordozol: az Égi Király kincsét.
Jankó, ahogy ott térdelt a barlangistálló hideg kövén,
hirtelen nagyon könnyűnek érezte magát. Legszivesebben szívére ölelte
volna az egész világot. De sajnos az álom itt véget ért.
- Te aztán jól elbóbiskoltál. Végig aludtad a szentmisét. – köszöntötte
szelíd korholással ölében ébredezö unokáját nagyapó.
~ De én a Jézuskánál voltam, csak most nagyon fázom. –válaszolt
boldog álmossággal Jankó.
- Mindjárt hazaérünk. A meleg szobában jó lesz beszívni
a fenyö illatát.
Nagyapó, én akkor lennék a legboldogabb, ha abból a nagyon
szép álomból legalább egy icipici a mi szegény otthonunkban is valóra válna.
Nagyapó elszomorodott, most fájt neki a nagy szegénység, hisz
semmivel sem tudta megajándékozni szegény kis árva unokáját. Szótlanul
lépdeltek a havas utcán.
Amint hazatérve beléptek a házba, alig akartak hinni a szemülmek:
a fácska csodaszép díszekben ragyogott. A kopottas szoba meghitt karácsonyi
fényben tündökölt. A fa alatt pedig egy vadonatúj ködmönke várta gazdáját.
Még egy zacskó pipadohányt is találtak nagyapó nem kis örömére. Az asztalon
finom kalács illatozott...
- Itt jártak az angyalok! -ujjongott örömében Jankó- Hiszen
megcnondta a jóságos Szüzanya: "Elnyered jutalmad." Ó, nagyapó,
ilyen boldog még sohasem voltam!
Szegény nagyapó még mindig nem akart hinni a szemének.
Egyre csak azt ismételgette:
- Ugye, mindig mondtam, hoáy a karácsonyi Kisded a szegények
barátja..
Megindult szívvel énekelte, most már nagyapó és unokája
is: "Mennyből az angyal lejött hozzátok..." Közben kint
békésen hullt a hó, fent, az égből mosolyogva néztek a földre az
angyalok..
Ezen a télen hamar leesett az elsö hó. Nagy, hízott pelyhekben esett,
puhán és fehéren.
Pici, a kétarasznyi kisfenyö még aludt. Mire felébredt,
ruhácskáján észrevette azt a fehér micsodát, miröl nem tudta,
hogy mi az. Hideg volt kicsít, de szép és csillogó!
Pici lucfenyö volt, fenn állt a Várison, a Deák-kút alatt.Körülötte
állt az egész nagy fenyöcsalád, lucfenyök, a rokonok:
az erdei fenyök, a páváskodó ezüstfenyök, a tíszafák. Távolabb álldogáltak
a többiek: a tölgyeke, bükkök a gyertyán és a cser.
Töle alig fél fahossznyira egy nagyobb, idösebb fenyö figyelte a szürke
eget. Szép volt és karcsú az idegen, ám a saját tör-
zséböl való. A többiek Sudárnak szólították! Távolabb, a tisztás
szélén laktak a vörös fenyök, erdei fenyöóriások.
Sudár észrevette, hogy Pici felébredt. Megszólította!
- Hogy aludtál ? - kisöreg!
- Jól - jól köszönöm, udvariaskodott Pici.
Kikandikált Sudár válla fölött a tisztás felé, s azonnal
feltünt neki, hogy ma mindenki olyan furcsán ünnepélyes.
- Milyen nap van ma ? - kérdezte kiváncsian Sudártól!
- Ma van karácsony ünnepe - volt a válasz!
- Az meg micsoda ? - érdeklödött tovább.
- Én sem tudom - felelte Sudár.
A tisztás szélén az egyik erdei fenyöóriás elnevette
magát. Hangja mély búgással gurult át az erdőn.
- Elmesélem nektek! Én már sok dolgot láttam; és
tudom, hogy mi az a karácsony.
A többi fa elhallgatott. Némán figyeltek az erdei fenyőre,aki
halkabbra fogta a hangját és mesélni kezdett.
Lent a völgyben, nagy, kocka alakú kőtömbök
állnak.Azok a házak. Ahol sok ház áll egymás mellett: az a város.
Nagy, magas oszlopokon szentjánosbogarak ülnek a házak között, ők világítanak.
A városban, a házak belsejében élnek és laknak az emberek. Két lábon járnak,
s a fejük alatt a vállukból két ág nőtt ki, az a kezük.
Tavasszal elszórják a szemetet a fák között, nyáron letörik az ágakat,
ősszel gyantát csapolnak kis cserepekbe.
Ilyenkor mikor a hó esik, az emberek vastag bundákat húznak,meleg csizmákat,
mert fáznak. Ha karácsony ídeje közeleg,
vállukra emelik a csíllogó fejű baltát, hónuk alá szorítják a boszorkányfogas,
harapós fűrészt, s kijönnek ide közénk.
A nyulánk, szép és karcsú fiatalját kivágják, elviszik magukkal a házaikba,
ott feldíszítik őket, cukrot és aranyozott
diót aggatnak a fára. Énekelnek és örülnek, színes szalagokkal átkötött
ajándékot adnak egymásnak. Hát ez a karácsony!
A szeretet és az ajándékozás ünnepe.
- Ez csudaszép lehet - súgta Pici Sudárnak.
Az öreg fenyő nem szól többet - halkan szuszogott.A többiek
semmit sem kérdeztek, álltak némán, meglepetten
gondolkodtak. Valahol - nem messze - megzörrent egy-egy bokor,s ezzel
együtt furcsa, ismeretlen hangok szálltak fel a tisztásra, belopództak
a fenyők közé! Az öreg fenyő felriadt a szundikálásból, s rémülten súgta
a 'többi fának:
- Most figyeljetek - ezek az emberek!
És az emberek kiválasztottak pár fenyőt -köztük Sudárt
ís- ezeket kivágták és elvitték magukkal. Pici megfigyelte azokat a
furcsa nagy valamiket, amiben az emberek jártak. Vastagon és sárosan
tapadt rá a hó. A furcsa valamik folytatását is látta, de
attól feljebb már nem tudta meglesni őket. Ahhoz pici volt és
csenevész, azok meg túlságosan is hatalmasak.
Elmentek az emberek - egyedül maradtak végre a fenyök.Némelyikük
a párját gyászolta, Pici azonban nem siratott senkit.
Sudárt sem. Megérezte, hogy ennek így kellett lennie. Az ember hatalmas
és felséges - így mondta az öreg fenyő - jutott az
eszébe.
A tölgyek, bükkök és a cser halkan dúdolni kezdtek egy számára
ismeretlen dalt. "Oh,gyönyörű, szép, csodálatos éj..." Lassan a többiek
is átvették a dallamot, együtt énekelt az erdö minden fája. A szürke ég
erszénye újra kinyílt, s a hó csak hullt, hullt Pici vállára. Csillogó
fehér ruhát borított rá! Arra lett figyelmes, hogy a többi körülötte táncol
és örül. Éneklik azt a furcsán
szép éneket:
- Óh, gyönyörü, szép, csodálatos éj ...
Dorosmai János
A cifra szerszám
Hogy-hogy rajtatok
sohase látni cifra aranyszerszámot, mint rajtunk - kérdi trágyahordás közben,
kicsit büszkén a Ló, sorstársát, a Szamarat.
Azért, válaszolja magabiztosan az, mert bennünket
értelmes szamarakat, olyan ostobaságokkal, mint a buta lovakat, már nem
lehet megszédíteni, elkápráztatni. Ezt már a rabtartó ember is megtanulta.
Mi ugyanis a hámot - gyeplőt akkor is a szolgaság
eszközeinek tartanók, ha azokat színaranyból készítenék, nemhogy a csupán
emberi furtanggal sárgára mázolt utánzataikkal büszkélkednénk!
Egyszer valamikor
régen a köztük álló léckerítéseken át beszédbe elegyedtek a Kerti Rózsák
a Vadrózsákkal.
- Nézzetek meg minket; mennyi tömérdek és milyen
dús és sokszínü a mi szirmunk a tietekhez képest! - mondták a Kertiek.
Mennyivel szebbek lehetnétek ti is, ha egy kicsit modernebbül élnétek és
sok színes, dús szirmot nevelnétek. Szép a sok és dús szirom, a sok szín
és előkelő! Figyeljétek meg, kik látogatnak meg titeket, és kik keresnek
fel titeket! Arra, hogy a lepkék, akikre szükségünk van, felkeressenek
bennünket, elegendő az a néhány egyszerü, fakó szirom is, amink van; egyébre
pedig nem vállalkozunk. Mi többre tartjuk a háborítatlan, független, szabad,
egyszerü szegénységet a folytonos háborgatásnál, zaklatott, cifra gazdagságnál,
- felelték a Vadrózsák, és mindmáig megmaradtak a maguk gyönyörü egyszerüségében.
Szép őszi napsütésben
a Lepke egy tő margarétára ereszkedett.
A közelben kunyhójának ajtajában a tücsök üres gyomrának
korgását hallgatta.
Mit csihálsz Tücsök koma, - kérdi őt a szerénykedő
Lepke, amikor észrevette.
Hát csak nézelödöm, nézelödöm, válaszolja a Tücsök.
Oh jaj, milyen jó dolguk is van egyeseknek,
siránkozott most a Lepke. Csak nézelődnek... nézelödnek meg nézelödnek.
Bezzeg a szegény Lepkének az egész határ töméntelen virágát végig járni,
ellenörizni, hogy méztermelési tervüket teljesítik-e, nap, mint nap.
A Tücsök, hogy részben üres gyomrának messze
hangzó korgását leplezze, másrészt, hogy a szegény szánandó Lepkét megvigasztalja,
hegedülni kezdett.
A Szegény, szánandó Lepke meg csak szállt
virágról-virágra, végezve nehéz robotját: zene mellett szürcsölgetve a
jó édes mézeket. Lehetőleg mindig más, meg másfajta virágról, hogy valahogy
meg ne unja.