Curriculum meum (részlet)
Egy érdekes család - általam inkább csak sejtett - történetével
kell kezdenem.
1791-ben, II. Lipót, Mária Terézia fia, II. József utóda nemesi ranggal,
vagy ahogy azt
régen mondták, "kutyab?rrel" tüntetett ki egy Franciskus Xaver Kroyher
nevG pol-
gárt. Ez a Kroyher, a kutyab?r szövegéb?l következtetve, a Habsburg
Birodalom
magyar oldalán, minden bizonnyal Sopronban élhetett. Egy apró gesztusa
a császár-
nak, aki abban a kurta két esztend?ben, amíg az ? fejét nyomta a korona,
sokat fá-
radozott a magyar oldal megbékéltetéséért.
A kitüntetett Kroyher, aki még egy "r" írta nevét, apja vagy
annak testvére lehe-
tett Kroyherr Kristófnak, a dédapámnak. Kristóf 1830 körül születhetett,
mert nagy-
anyám, aki a hetedik vagy nyolcadik gyermek volt,1874-ben jött a világra.
Kroyherr
Kristófnak izgalmas, nem mindennapi élete lehetett. Tudok arról, hogy
anyám egy-
szer nekiállt, és megírta (vagy talán csak hozzáfogott?) az érdekes
életrajzot. Em-
lékszem, hogy gyermekkoromban -12-13 éves voltam - kezembe is került
a pak-
saméta, ami aztán végképp elt?nt. Minden bizonnyal ama Kroyherr Ferencnek
a
birtokába jutott, aki valamikor az 1960-as években küldte el Ausztráliából
a kutya-
b6r fotókópiáját Bécsben él? nagybátyámnak, Kroyherr Gyulának. Anyám
adatai alap-
ján ásathatta ki a bécsi levéltárból az id?közben csak emlékké vált
dokumentumot.
Kék-arany
Sárga huzatú
dunyha a lomb,
s mint az Úr lehelete - meleg,
úgy bújik bele most a lélek,
mint szederjes szájú kisgyerek,
és álmodik egy bezúzatlan,
Mária-kék égboltot tovább -
a k?süvitésbe:
szárnysuhogást.
Folyómederben üvegcserepek (részlet) /
I.
Lakott a falunkban egy öreg székely. A második világháború után
keveredett
oda, és a napfényben nevelkedett daliás emberr?l azt mesélték, hogy
t?vékony ha-
vat permetez? januárban, agyonfoltozott kabátban és kurta lajbiban
érkezett. Min-
den vagyona a vállán volt. Karnyi vastagságú akácrudat hozott, a valahol
összetört
gémeskút ostorának kettétört darabját. Mihály fázik... - kopogtatott
be a f?tért?l
nem messze lév?, nagygangos házba, ahol otthont és takarót adott néki
az eszten-
d?k óta magányosan él? özvegy. A messzir?l jött idegent gyorsan megkedvelték
az
alig pár ezres községben, mert nálánál érdekesebben senki nem tudott
mesélni, ér-
tett a lovakhoz, ezermesterként serénykedett fáradhatatlanul. Csak
azon mosolyog-
tak a feln?ttek, hogy a vele azonos korú férfiakat is bácsinak, az
asszonyokat pedig
néninek szólította.
Csöndesen h?ségesedett a környékhez, befogadták és megszokták
sóhajtozá-
sait, de azt senki nem értette, hogy miért vigyáz annyira a magával
cipelt vödörhú-
zó csonkra. A hetvenes évek közepén egyik alkalommal, hogy hazalátogattam
Bu-
dapestr?l, felkerestem Mihályt is: erdélyi írók könyveit vittem neki
ajándékba, és
kérdezgetem a múltról. Milyen volt az élet arrafelé, nincs-e honvágya?
Nagymamá-
vá töpörödött istápolója mellénk ült a kézzel faragott lócára, és figyelt.
Vendéglá-
tóm a komótos iszogatás vége felé el?hozta a kétméteres rudat, ekkor
nézhettem
el?ször a legendás erkélyre. Hosszas hallgatás után azt mondta:
- Én láttam összed?lni a tanyámat, és megtapasztaltam, mit jelent
a talán soha
vissza, de ennyit máig ?riz ettem a keserü emlékb?l. Jó lesz még így
korhadtan is
fejfának. Soha ne feledd, fiam, semmi sem haszontalan, ami a tegnapok
örömeit és
félelmeit vigyázza.
Vita és vallomás Dr. Bánhegyi Jóbról -
születésének 100. évfordulóján (részlet)
A lokálpatrióta szerzetestanár
Dr. Bánhegyi Jób bencés f?tisztelend? tanár úr száz évvel ezel?tt,1897.
márci-
us 25-én született egy csendes, hanságszéli faluban: Sövényházon (ma:
Gy?rsövény-
ház). Édesapja, Bánhegyi (Berger) Ferenc a történelmi Magyarország
nyugati részé-
röl, a mai Burgenland területér?l származott. Sopronban szerzett tanítói
oklevelet, és
41 éven át a vegyes lakosságú, magyarok és németek által lakott Sövényház
kántor-
tanítója volt. Fia, Bánhegyi Berger József tizenegy éves korában lett
györi bencés gim-
nazista, és 1914-ben pedig életre szóló elhatározással lépett be Szent
Benedek rend-
jébe. Bánhegyire magyarosított nevét családjának valamennyi tagja szívesen
vállalta
és viselte. Szerzetesnévként kapta a hozzá olyannyira ill? Jób nevet.
A teológiával együtt végezte el az egyetemet, magyar és német
szakos okleve-
let szerzett. Tanított Pannonhalmán a rendi teológiai f?iskolán, nagyra
becsült házf?-
nök volt Gy?rben, szépen haladt a tudós irodalomtörténészi és tanári
pályán, amely
azonban 1945 után megtört. Két éven át Pannonhalmán levéltáros volt,
majd pedig
a gy?ri Czuczor Gergely gimnázium magyartanáraként osztogatta gazdag
szellemi
kincseit. Szívb?l szerette szül?földjét, lokálpatrióta volt a szó legszebb
értelmében.
A hit és tudás, humanitás- és magyarságszeretet sugárzó harmóniája
jellemezte.
"Élete sors volt, Istennek szentelt küldetés, amelynek meghatározó
gyökerei a
sövényházi kántortanítói lakás meghitt hangulatában eredeztek, ahol
örökké épít?
szeretet fészkelt. Ez a szül?i ház szüntelenül visszavárta és mindig
Bánhegyi Jób
otthona maradt" - írja róla Gülch Csaba. A sövényházi emberek emlékezete
hason-
lót ?riz, mint a neki küldött képeslapok sokasága, a megszólítások
változatossága:
"Szeretett F6tisztelend? Atyám!", "Nagyrabecsült, szeretett barátom",
vagy ahogyan
?t Mécs László szólította: "Jóbus". Soproni köt?dései, például dr.
Csatkai Endréhez
füz?d? barátsága is arról tanúskodik, hogy örökké sugárzó szeretetéért,
jóságáért
viszonzásképpen rendre hasonlókat kapott.
(Kutas László történeteit Vargha Zsuzsa jegyezte le
A Károlymagaslati út négyben laktunk, elvették azt a házat, mert
a nagyapám "nép-
nyúzó" volt, Podmaniczky báró. Igaz, a szovjet városparancsnok egy
kockás lapra írt
egy igazolást, hogy mindenki védje meg a Podmaniczky bárót, mert ?
tizennyolc nyel-
vet beszél, köztük szlovákul is, és ? tolmácsolt az összes orosznak'45
áprilisában...
Nem védték meg, meghalt. Van egy szegény nagynéném, aki néprajz és
könyvtár böl-
csész doktorátussal nyolc évig rángatta a vasgyárban a présgépet. És
még most is él az
a hivatalnok, aki kirúgatta a nagynénémet a bánfalvi bölcs?de pelenkamosójából,
mert
népnyúzó, és megfert?zi a bányászgyerekek lelkét, onnan ment a vasgyárba
dolgozni.
Most ez az ember hajbókolva köszön kezitcsókolomokat a nagynénémnek
az utcán
***
Ott volt Sopronban a Schneeberg, illetve nem ott volt,
hanem oda látszott; ötven-
hatban kimentem a határra sível, de nem disszidáltam. Nem baj, hogy
itthon marad-
tam. Akkoriban éjjeli?r voltam a szanatóriumban. Az utánam következ?
éjjeli?r blok-
kolt, minden órában körbement, én nem blokkoltam, én aludtam és rajzoltam,
a sza-
kácsn?nek egy tokával kevesebbet, akkor dupla kaját kaptam; szóval
nagyon jó éle-
tem volt. De nem lehetett utazni, én pedig arról ábrándoztam, hogy
el kellene men-
ni világgá. Tudtam a földrajzot, és mindent tudtam a világról, Dél
Amerikában meg
Ausztrá?iában misszionárius akartam lenni; azt mondta az Ágoston Ern?,
ne ábrán-
dozzak erröl, mert énnekem rosszak a fogaim, rossz a szemem, és a dzsungelben
ez nem jó. Ábrándozzak a városokról. Akkor kezdtem a városokról ábrándozni.
***
A Vigadó ruhatárában van egy Kutas Galéria már három éve. Halálian
m?ködik,
egy barátom találta ki. Koncertesteken van nyitva, este fél hattól
fél tizenegyig. A leg-
jobb vev?k másnap reggel elrepülnek, úgy, hogy éccaka elvámolnak a
Vámhivatalban.
Olyan is volt, hogy egy japán ott állt és töprengett, mert nem tudott
választani négy
szobor közül. Azt kérdezte, mi lenne, ha éjszakára elvinné a szállodába
mindet, hogy
tudjon dönteni. Rizikó volt, de odaadtuk. Másnap reggel bejött, és
elvitte mind a
négyet.
"...freskófest? vagyok, aki, ahogy szokásos, az egyik részt a másik
után a nedves
és nem a száraz vakolatra festi fel... " ,
(Dorffmaister levele Szily püspöknek, 1796. aug. 13.)
Kétszáz évvel ezel?tt,1979 májusában a bécsi akadémiai fest?,
soproni lakos
Stephan Dorffmaister halála közeledtével megírta végrendeletét Fodor
János és Ege
Mihály tanúk jelenlétében. Rendelkezett temetésér?l, melyet római katolikus
szo-
kás szerint, minden pompa nélkül kellett megtartani. Nem volt vagyona,
néhány in-
góságon és festményeken kívül inkább adósságot hagyott feleségére és
gyermeke-
ire. Pénzt hagyományozott a kórházakra és a szegényházra. Nem sokkal
halála után
az özvegynél megjelentek a hitelez?k, és a több évtizede kölcsön vagy
zálogba adott
értékeket követelték vissza.