Részletek a VÁRhely című folyóirat 1997/3. számából
 

CSULAK ERVIN

Curriculum meum (részlet)
 

  Egy érdekes család - általam inkább csak sejtett - történetével kell kezdenem.
1791-ben, II. Lipót, Mária Terézia fia, II. József utóda nemesi ranggal, vagy ahogy azt
régen mondták, "kutyab?rrel" tüntetett ki egy Franciskus Xaver Kroyher nevG pol-
gárt. Ez a Kroyher, a kutyab?r szövegéb?l következtetve, a Habsburg Birodalom
magyar oldalán, minden bizonnyal Sopronban élhetett. Egy apró gesztusa a császár-
nak, aki abban a kurta két esztend?ben, amíg az ? fejét nyomta a korona, sokat fá-
radozott a magyar oldal megbékéltetéséért.
  A kitüntetett Kroyher, aki még egy "r" írta nevét, apja vagy annak testvére lehe-
tett Kroyherr Kristófnak, a dédapámnak. Kristóf 1830 körül születhetett, mert nagy-
anyám, aki a hetedik vagy nyolcadik gyermek volt,1874-ben jött a világra. Kroyherr
Kristófnak izgalmas, nem mindennapi élete lehetett. Tudok arról, hogy anyám egy-
szer nekiállt, és megírta (vagy talán csak hozzáfogott?) az érdekes életrajzot. Em-
lékszem, hogy gyermekkoromban -12-13 éves voltam - kezembe is került a pak-
saméta, ami aztán végképp elt?nt. Minden bizonnyal ama Kroyherr Ferencnek a
birtokába jutott, aki valamikor az 1960-as években küldte el Ausztráliából a kutya-
b6r fotókópiáját Bécsben él? nagybátyámnak, Kroyherr Gyulának. Anyám adatai alap-
ján ásathatta ki a bécsi levéltárból az id?közben csak emlékké vált dokumentumot.



CSEH KÁROLY

Kék-arany

Sárga huzatú
dunyha a lomb,
s mint az Úr lehelete - meleg,
úgy bújik bele most a lélek,
mint szederjes szájú kisgyerek,
és álmodik egy bezúzatlan,
Mária-kék égboltot tovább -
a k?süvitésbe:
szárnysuhogást.



  HAJNAL LÁSZLÓ GÁBOR

Folyómederben üvegcserepek (részlet)                                                                                                                /

  I.
  Lakott a falunkban egy öreg székely. A második világháború után keveredett
oda, és a napfényben nevelkedett daliás emberr?l azt mesélték, hogy t?vékony ha-
vat permetez? januárban, agyonfoltozott kabátban és kurta lajbiban érkezett. Min-
den vagyona a vállán volt. Karnyi vastagságú akácrudat hozott, a valahol összetört
gémeskút ostorának kettétört darabját. Mihály fázik... - kopogtatott be a f?tért?l
nem messze lév?, nagygangos házba, ahol otthont és takarót adott néki az eszten-
d?k óta magányosan él? özvegy. A messzir?l jött idegent gyorsan megkedvelték az
alig pár ezres községben, mert nálánál érdekesebben senki nem tudott mesélni, ér-
tett a lovakhoz, ezermesterként serénykedett fáradhatatlanul. Csak azon mosolyog-
tak a feln?ttek, hogy a vele azonos korú férfiakat is bácsinak, az asszonyokat pedig
néninek szólította.
  Csöndesen h?ségesedett a környékhez, befogadták és megszokták sóhajtozá-
sait, de azt senki nem értette, hogy miért vigyáz annyira a magával cipelt vödörhú-
zó csonkra. A hetvenes évek közepén egyik alkalommal, hogy hazalátogattam Bu-
dapestr?l, felkerestem Mihályt is: erdélyi írók könyveit vittem neki ajándékba, és
kérdezgetem a múltról. Milyen volt az élet arrafelé, nincs-e honvágya? Nagymamá-
vá töpörödött istápolója mellénk ült a kézzel faragott lócára, és figyelt. Vendéglá-
tóm a komótos iszogatás vége felé el?hozta a kétméteres rudat, ekkor nézhettem
el?ször a legendás erkélyre. Hosszas hallgatás után azt mondta:
  - Én láttam összed?lni a tanyámat, és megtapasztaltam, mit jelent a talán soha
vissza, de ennyit máig ?riz ettem a keserü emlékb?l. Jó lesz még így korhadtan is
fejfának. Soha ne feledd, fiam, semmi sem haszontalan, ami a tegnapok örömeit és
félelmeit vigyázza.

 



 
CS. VARGA ISTVAN

Vita és vallomás Dr. Bánhegyi Jóbról -
születésének 100. évfordulóján  (részlet)

 A lokálpatrióta szerzetestanár
 Dr. Bánhegyi Jób bencés f?tisztelend? tanár úr száz évvel ezel?tt,1897. márci-
us 25-én született egy csendes, hanságszéli faluban: Sövényházon (ma: Gy?rsövény-
ház). Édesapja, Bánhegyi (Berger) Ferenc a történelmi Magyarország nyugati részé-
röl, a mai Burgenland területér?l származott. Sopronban szerzett tanítói oklevelet, és
41 éven át a vegyes lakosságú, magyarok és németek által lakott Sövényház kántor-
tanítója volt. Fia, Bánhegyi Berger József tizenegy éves korában lett györi bencés gim-
nazista, és 1914-ben pedig életre szóló elhatározással lépett be Szent Benedek rend-
jébe. Bánhegyire magyarosított nevét családjának valamennyi tagja szívesen vállalta
és viselte. Szerzetesnévként kapta a hozzá olyannyira ill? Jób nevet.
  A teológiával együtt végezte el az egyetemet, magyar és német szakos okleve-
let szerzett. Tanított Pannonhalmán a rendi teológiai f?iskolán, nagyra becsült házf?-
nök volt Gy?rben, szépen haladt a tudós irodalomtörténészi és tanári pályán, amely
azonban 1945 után megtört. Két éven át Pannonhalmán levéltáros volt, majd pedig
a gy?ri Czuczor Gergely gimnázium magyartanáraként osztogatta gazdag szellemi
kincseit. Szívb?l szerette szül?földjét, lokálpatrióta volt a szó legszebb értelmében.
A hit és tudás, humanitás- és magyarságszeretet sugárzó harmóniája jellemezte.
  "Élete sors volt, Istennek szentelt küldetés, amelynek meghatározó gyökerei a
sövényházi kántortanítói lakás meghitt hangulatában eredeztek, ahol örökké épít?
szeretet fészkelt. Ez a szül?i ház szüntelenül visszavárta és mindig Bánhegyi Jób
otthona maradt" - írja róla Gülch Csaba. A sövényházi emberek emlékezete hason-
lót ?riz, mint a neki küldött képeslapok sokasága, a megszólítások változatossága:
"Szeretett F6tisztelend? Atyám!", "Nagyrabecsült, szeretett barátom", vagy ahogyan
?t Mécs László szólította: "Jóbus". Soproni köt?dései, például dr. Csatkai Endréhez
füz?d? barátsága is arról tanúskodik, hogy örökké sugárzó szeretetéért, jóságáért
viszonzásképpen rendre hasonlókat kapott.



A szombat délutáni dámák

(Kutas László történeteit Vargha Zsuzsa jegyezte le
 

  A Károlymagaslati út négyben laktunk, elvették azt a házat, mert a nagyapám "nép-
nyúzó" volt, Podmaniczky báró. Igaz, a szovjet városparancsnok egy kockás lapra írt
egy igazolást, hogy mindenki védje meg a Podmaniczky bárót, mert ? tizennyolc nyel-
vet beszél, köztük szlovákul is, és ? tolmácsolt az összes orosznak'45 áprilisában...
Nem védték meg, meghalt. Van egy szegény nagynéném, aki néprajz és könyvtár böl-
csész doktorátussal nyolc évig rángatta a vasgyárban a présgépet. És még most is él az
a hivatalnok, aki kirúgatta a nagynénémet a bánfalvi bölcs?de pelenkamosójából, mert
népnyúzó, és megfert?zi a bányászgyerekek lelkét, onnan ment a vasgyárba dolgozni.
Most ez az ember hajbókolva köszön kezitcsókolomokat a nagynénémnek az utcán
                ***

   Ott volt Sopronban a Schneeberg, illetve nem ott volt, hanem oda látszott; ötven-
hatban kimentem a határra sível, de nem disszidáltam. Nem baj, hogy itthon marad-
tam. Akkoriban éjjeli?r voltam a szanatóriumban. Az utánam következ? éjjeli?r blok-
kolt, minden órában körbement, én nem blokkoltam, én aludtam és rajzoltam, a sza-
kácsn?nek egy tokával kevesebbet, akkor dupla kaját kaptam; szóval nagyon jó éle-
tem volt. De nem lehetett utazni, én pedig arról ábrándoztam, hogy el kellene men-
ni világgá. Tudtam a földrajzot, és mindent tudtam a világról, Dél Amerikában meg
Ausztrá?iában misszionárius akartam lenni; azt mondta az Ágoston Ern?, ne ábrán-
dozzak erröl, mert énnekem rosszak a fogaim, rossz a szemem, és a dzsungelben
ez nem jó. Ábrándozzak a városokról. Akkor kezdtem a városokról ábrándozni.
                      ***

  A Vigadó ruhatárában van egy Kutas Galéria már három éve. Halálian m?ködik,
egy barátom találta ki. Koncertesteken van nyitva, este fél hattól fél tizenegyig. A leg-
jobb vev?k másnap reggel elrepülnek, úgy, hogy éccaka elvámolnak a Vámhivatalban.
Olyan is volt, hogy egy japán ott állt és töprengett, mert nem tudott választani négy
szobor közül. Azt kérdezte, mi lenne, ha éjszakára elvinné a szállodába mindet, hogy
tudjon dönteni. Rizikó volt, de odaadtuk. Másnap reggel bejött, és elvitte mind a
négyet.
 
 



ZSAMBÉKY MONIKA
 
DORFFMAISTER ISTVÁN emlékezete

"...freskófest? vagyok, aki, ahogy szokásos, az egyik részt a másik után a nedves
és nem a száraz vakolatra festi fel...   "   ,
(Dorffmaister levele Szily püspöknek, 1796. aug. 13.)

  Kétszáz évvel ezel?tt,1979 májusában a bécsi akadémiai fest?, soproni lakos
Stephan Dorffmaister halála közeledtével megírta végrendeletét Fodor János és Ege
Mihály tanúk jelenlétében. Rendelkezett temetésér?l, melyet római katolikus szo-
kás szerint, minden pompa nélkül kellett megtartani. Nem volt vagyona, néhány in-
góságon és festményeken kívül inkább adósságot hagyott feleségére és gyermeke-
ire. Pénzt hagyományozott a kórházakra és a szegényházra. Nem sokkal halála után
az özvegynél megjelentek a hitelez?k, és a több évtizede kölcsön vagy zálogba adott
értékeket követelték vissza.