Bősze Balázs
Szerelemben a Szentgyörgyhegyen
Magzatunk összeölelt bennünket
feszülő dobbanásokkal a hasfalon belül,
míg az oroszlán–kútból
megállás nélkül csobogott a friss víz,
a megcsalt örökkévalóság,
fényeink sokszorozása, hite,
jövendőnk reménye,
szerelmünk szeretete
a véges, a sírig tartó!
Bősze Balázs
Ötsoros
(Ha hazarendelsz...)
Ha hazarendelsz Uram –
küldj elém angyalokat
el ne tévesszem az utat,
a nagy fényben csak vakulok
akár Saul, ki Pál–ként
Hozzád futott !
Bősze Balázs
Az indulás és érkezés között
Az út felliheg a töltésre
Bodonhely és Kisbabót
között,
a híd hátán nyujtózik
Isten ege alatt,
de alul is, az ő dicsőségére
szalad a Rába.
Tükrébe hajol pár
szomorufűz,
illegeti magát,
szél fésüli,
a koronán zizegnek a levelek.
Az idő – megállás nélkül –
kart öltve a folyóval
Rábaszentmiklós alól
mutatja magát
aztán már Rábaszentmihályt
öleli, s a napszakoknak
megfelelően színezi magát
s bukdácsoló csónakként szorítja
a partjára simuló erdőt, mezőt,
napáztatta falvakat.
Íme:
így siet az életünk
töltések között,
törvények medrébe szorítva,
az eredő értől érkezve,
eljutva a mindeneket gyüjtő
örök óceánig !
Bősze Balázs
Tavasz jelentkezése
A hegyre ferdén sütött
a délutáni nap !
Érkezéskor a szőlőhegy
cinkosan kacsintott,
a levelek hintálták
a csúcsról erre szökkenő
szélben,
a hegyi kút mélysége
bölcs magányt tükrözött
a drótköteles mélyre ereszkedő
vödör fodrozó vizéből.
A tabernákulumból
kupicák fehér csíkján mélázva,
egykori üzenet maszatja régvolt
időkről,
s a szilvórium belőlük
maga volt a maró, édes gyönyör,
mert ezeknek a pohárkáknak,
s a nedűnek – idejük volt
megöregedni.
Krisztus már akkor ránk figyelt
vigyázón,
képe a malomkerék fölött a falon,
száraz virágok körében,
mi voltunk kincsei !
Kék, zöld, piros, barna,
újabb színek hullnak az avarra.
A fa–töveülába fázik,
ágai közt ősz bogarászik.
Párák és ködök lebegnek a tarlón
a nyúl is fázik az erdei vackon.
Színes takarót fon a november,
adventet vár fagyos szelekkel.
Apró tüskék százai
karmolnak a víztükörbe.
Bogáncshad hajózik, bukdácsol,
lapostestű halak szuszogják
körbe.
A páraoszlopok mögül
templom int figyelemre,
Boldogasszonyt szólítja
harangja
apró tüzeket szít a szívben,
s a stációk körül
tavalyi avart kavar
a szél.
Bősze Balázs
Máriát látogatván
(A csornai szerecseny Máriához)
Gyönyörű asszony
kisdedóvó asszony
Szerecsny Mária.
Csornai premontrei
világló dísze
Szerecsny Mária.
Tekinteted átható
sugara átvilágít
Szerecsny Mária.
Fejeden bizánci korona
Jézus fiacskád karodon
Szerecsny Mária.
Biztatóan kérdő
anyaian ölelő
Szerecsny Mária.
Dadogva elődbe
kiskirálykisded imádva
Ave-ave Szerecsny Mária.
Déli verőben sárgán
lángol a kardvirág még
madárcsőr-koppanásra
nagyfejű napraforgók
vasmagvai peregnek
rëszeg szôlődarázs dong
üvegfényű bilingen
még kortyolva vörösbort
ülünk a hűs lugasban
a nyár örömét röpke
szerelmeket idézve
de már utolsót lobban
ejtve szirmát a rózsa
s terített asztalunkra
bíbor levélke hullik
névjegyeként az ősznek
Kerék Imre:
bukkanó holdagancsú szarvasok
nyomukban az örvénylő lassú zsongás
s odalent a tág völgy mélyén a forrás
ezüstszalagja ahogy kanyarog
tört gallyat kerek kavicsot sodorva
a lebukó nap rézvörös korongja
ahogy visszfénylik vérszeplős szeder-
levélen rőten lángoló szömörce-
bokron ez a barna borostyánkőbe
zárt pillanat csak veled múlik el
napsütötte kövön
kéktollú jégmadár ült
tollait szárogatva
a gyapjas nádbúgák
s éleslevelű sás közt
szitakötők cikáztak
nagy bálvány bivalyok
hajoltak a víztükörre
oltani szomjukat
majd lustán elhevertek
a forró fövenyen
dongó ődöngött köröttük
s holdmellű lányokat
ringattak a habok
combjuk közül ijedten
surrant tova véruszonyú
sügér szivárványtestű kárász
bújni gyökérhomályba
most magam állok itt
hajdani kölyökarcom
csak a parti nyír őrzi
s a görög bölccsel mormolom
nem léphetsz kétszer
egyazon patakba
Kerék Imre:
A zenitre gördülő napkorong
rézsútosan bocsátja fényét
a völgytorokra, jeges-éles
sugara szilánkokra bontva arcod,
csontig hatol.
S mint reflektor - pásztázta, megmeredt,
tétova őz tekintete, ahogy
félrebiccent fejjel feléd néz:
foszforeszkálva izzik
a kristályként növekvő,
időtlenné-táguló pillanat,
míg hallgatod a szél végetnemérő
zsoltárait, kőből kibuggyanó
forrás töretlen; tiszta énekét.
Sarkady Sándor
A soproni várostoronyra
(Tllai Aurél ünnepi kórusművének szövege)
Századok omlanak el, de te itt állsz híven a völgyben,
S őrzöd a vén várost, kőderekú Kapuőr.
Próbát próbált, harcban helyt állt légy a tanúja:
Új haza híve maradt régi idők kövein.
Üszkös romokból talpra állt,
Hú népe küzd, akar;
Épül, virágzik, újra szép;
Erős vár – és magyar.
A nagyvilágon e kívül
Számára nincs haza;
Vezesse útján égi jel,
A Hűség csillaga !
Eljön az új ezer év, vele eljön az új Magyarország;
Óva tekints le reá, soproni hú Kapuőr !
Bástyánk voltál, jelkép lettél; lélek, erő légy,
S tettre hevítve a mát, múltra, jövőre vigyázz !
Sarkady Sándor
Egy tudós könyvtáros halálára – Pröhle Jenő emlékének
–
Sötét zászlóval gyászol a Líceum.
A méltóságos bibliotéka sír.
Vasajtaját nem nyitja többet
ősz hajú őre sok ősi könyvnek.
A hajlott hátú Lexikon elköszönt.
Szabad szolgálat volt szelíd élete:
Görög szegénység, munka, hűség –
Tiszta szívű, nemes egyszerűség.
Utószor télen láttam; a Bécs domb
Síkos lejtőin botladozott szegény:
Jött még egyszer megnézni Sopront,
Látni a völgyet, az ősi Tornyot.
Mit szenvedett ! Már önmaga roncsa volt;
Még tervezett, még tenni akart, de már
Csak pislákolt a fényes elme –
Szíven ütött dadogó keserve.
Most nincs már kín, nincs szégyen, elült a gond.
Görög derűvel fénylik az új tavasz;
Békét ígér a hárs virága
Prőhle Jenőnek a másvilágra.
Emlék
Erdőnyi csend a Daloskő körött,
érintetlen-szép a téli táj -
Hóbundás fenyők sorfala mögött
rejtőzködött a császármadár.
Pont itt találkoztam Vass Lajossal
- az erdő azóta énekel -,
sétálgatott a kórustagokkal...
S most sírjánál "páva" térdepel,
Zümmög a szél, egyre hangosabban.
Ezt a kórust ki vezényeli?
Árad a dal búban-vigalomban,
múlhatatlan lelkét tükrözi. '
Gyanútlanul
Valahányszor,
ha gyanútlanul a városba lépek,
érzem, hogy a szívek kertjeiben
a szavak jósággal permetezett
fürtjei érnek,
mosatlanul -
Természetesen ,
Annyira gondosan,
szépen és tisztán,
ahogyan
gyermekálmaim úsztak le az Ikván.
Nyugalmuk vidéke
Ég a nyári ég. Még süt a Nap.
Szépen mézesedik a szőlő.
A strandi nyüzsgés beleharap
a légbe, mit átszűrt az erdő,
És friss nótát fütyül egy rigó.
A természet dalát hallgatom,
nincs ennél remekebb rádió ...
Nyugalmunk vidéke : Tómalom.
Kimelegedett lélekkel
Néha felkelünk éjjel,
iszunk pár pohárka vizet.
Aztán meg arról álmodunk,
hogy alszunk -
Pedig tudjuk,
Az elsuhanó gyorsvonatok
bekukucskáló lámpafényei
még szelíden simogatják
az arcunk...
Álmunkban tél van és hó,
sípoló széljaj és kínhideg,
a vélt valóság: kint rideg,
befagyott hangú tó
némán tátogó lékkel...
Végül magunkra tárul az ablak:
fátyolos kétségek között
kimelegedett lélekkel
botorkálunk az aggodalmak
tűhegyes kerítéslécei mögött.
Idegfront
Hamiskás hangok hasadó hajnalán
kegyetlen idegfront közelít,
jövőm riasztó árnyékát rakva rám.
Szótlanság fojtogat, csend feszít.
Markolt Bernadett
Bűnbánat
Lelkem vacogva
- tél végén dermedt fa,
ágai zörgőre fagyva –
talán már gyümölcsöt sem remél.
Kérgén a por s a korom egyre vastagabb.
Lelkem dermedt fa, hallgatag.
De lenn a mélyben,
égő vágytól hajtva,
gyökereimmel tapogatózva
Téged kereslek, Uram !
Ezernyi apró szállal
kapaszkodnék Beléd:
Ments meg engem!
Az élet vizével öntözz meg engem!
És ragyogj fel bennem!
Csak hullj, hullj zápor,
fákat tisztára mosva!
Nyomodban új élet fakad.
Csak hullj, hullj zápor
kezemre, arcomra.
- szívemig csorogva –
szabadulásom könnyeit hozva!
Markolt Bernadett
Oly jó a házadba térni, Uram !
Oly jó a házadba térni, Uram !
Csak ülni csendes félhomályban.
Fejünk felett kicsi mécses
lobban az örökkévalóság.
Oly jó a házadba térni, Uram !
Ha zeng az ének, áldva a neved.
S egy testvéri kézfogásban
egyek lehetünk egymással s Veled.
Oly jó a házadba térni, Uram !
Szent kereszted alatt megállni
s hinni – nem volt hiába –
a világ Általad él és Feléd halad.
Oly jó lesz házadba térni, Uram !
Markolt Bernadett
Fohász a csendért
Múló napjainkban
ránkvirradó csendet
megfáradt testünknek
elringató csendet
bűnös szívünknek
engesztelő csendet
fájdalmainkban
vigasztaló csendet
vágyakozásunkban
reményteljes csendet
örömeinkben
megtartó csendet
s mindörökre rádismerő,
rádtaláló, rádhajoló
csendet
adj nekünk, Urunk !
Hol vagy?
Előlünk miért rejtőzöl?
A félelemben megfeszített lelkeket,
mondd, ki oldja fel?
Hol vagy, Fiú, hogy lehulljanak
az élő hússal összenőtt szögek?
S e rémült kiáltozásban
észre sem vesszük,
hogy csendben,
évmilliók óta - együtt a történelemmel -
minden nap és minden percben
szólít az Isten:
Hol vagy ember?
Emeld reám tekinteted!
E világra én álmodtalak.
Mi - lehajtott fejjel,
bűntől bélyegezve járunk, -
hányszor elárultunk Téged
egy almáért, egy jó szóért,
életünket féltve,
vagy épp a törvény igazáért.
S Te, Uram:
valami esztelen hűséggel,
szeretettel -
újra és újra szólítasz.
Hol vagy ?
El ne vessz !
Véremmel már megváltottalak!
Minden nap és minden percben
szelíd türelemmel
hív, szólít az Isten:
Gyere!
Asztalom terítve vár.
Kenyerem megszegve,
borom poharakba töltve.
Légy a vendégem!
Markolt Bernadett:
Te mosolyogsz rám!
Már reggel, a konyhába lépve
éreztem a varázslatot.
Az asztalon gőzölgő, meleg kenyér.
A kancsóban illatos, forró tea
hívogatott aranybarnán,
s lassú ringására feleltek
a meszelt falon táncoló fénykarikák.
Később, a megszokott úton,
a városba menet,
a szél sem mart arcomba, mint máskor,
inkább lágyan körülölelt
lépteim könnyítve.
S a pataknál megálltam.
Hallottam s láttam:
fecsegve-locsogva
hogyan fogócskáztak a hullámok
a lapos, mohás köveken.
Mint a gyermekeim,
úgy nyargaltak tova,
hogy végleg eltűnjenek a zuhogó után.
S lassan minden érzékembe,
minden sejtembe kúszva
megérintett a bizonyosság:
Te mosolyogsz rám, Uram!
Te üzensz minden dallamban,
minden színben, minden illatban.
S már tudom, a buszon
az ismeretlen rám mosolygó szempárban is
Téged láttalak.
Kegyelmedből fakadt mosolyod
árad szerte a Földön,
hogy békét vigyen minden lélekbe.
Köszönöm, hogy megláthattam!
Markolt Bernadett
Ne higgy a suttogónak !
Ne higgy a suttogónak, mely szólal benned:
- a siker terád vár, csak tanulj meg
a földön kétlábbal állni,
egyedül járni mindig biztosabban,
kiszámítani minden lépést
egyre pontosabban,
- mondják - ésszel él az ember! -
Ne higgy a Suttogónak, mely mindenhol ott van,
a boltban, az utcán, a reklámokban :
- új kabát, új barát, új család, új szeretö,
s mindez egy kéznyújtással elérhetö! -
Telik is a batyud szépen.
Ne higgy a Suttogónak : hogy a zsebed
újra meg újra színig kell töltened!
Ne hidd el, hogy a Semmit markolod,
ha nincs tele mind a két kezed!
Mert egyszer, váratlan,
egy megfejthetetlen pillanatban
a dimenziókba zárt világ szétesik,
s a lét új ajtaja megnyílik .
De te nem tudsz már szállni,
csak a földön járni.
Visszahúz minden.
Visszaránt minden .
S a rémisztő mélység ,
a gigantikus fekete lyuk elnyel,
és örökre magába zár.
Ne higgy hát a Suttogónak!
Hisz szívedben
valaha volt csillagok tüze parázslik,
s az Örök Fénybe visszatérni vágyik.
Porold le hát mi maradt,
maréknyi parazsad!
Hadd járja át a Tisztító Szél !
Hadd lobbantsa lángra,
hogy el ne hamvadjon,
e földi úton mindvégig kitartson!
Markolt
Bernadett:
Színes kavicsok
Színes kavicsok – gyűlnek a szavak
hűség, fájdalom, szerelem…
- bennük megbúvó életem.
Uram, értelmet Tőled kapjanak!
Egy csendes téli éjszakán kisded
született.
Megtestesült a végtelen, emberré
lett.
Mindent odahagyva földre szállt
az Isten,
Adni akarva – osztozni a kincsen.
Nem hideg aranyat, nem csupán szavakat,
Urunk, Királyunk, nekünk adtad magad.
Emberi voltunkat magadhoz emeled,
Légy áldott Jézus, Örök Szeretet!