VAGY
A levert leveleket
fel kéne söpörni
vagy visszavarrni.
EMBERTELEN
Esték egyedül, hideg hajnalok.
Lapuló ördög, béna angyalok.
Eltűnő tüzek, kihűlt szenvedély,
minden érzés csak omló meredély.
Tompa acélfény, eltört napsugár.
Fémízű szájak, merev szembogár.
"HAZÁDNAK RENDÜLETLENÜL..."
Esik az eső a Dunánál
a csizmára sár tapad
ott hagyom
szeg a bölcsőmből
szeg a koporsómból.
SZERELEM
Kimentem a városba
a térre,
ahol faarcú emberek
futottak versenyt
a szélkergette újságlapokkal,
a mocskos falragaszok
megúnt Krisztusokként lógtak
a hirdetőoszlopon,
a cigarettacsikk úgy hevert,
mint egy félig elégett varázsbot,
a távolban a hegy fölé
fekete glóriát vont egy gyárkémény füstje
és a zaj
többször halántékon ütött
És a fa alatt ott állt
a farmerkabátos szerelem.
ÖRÖKKÉVALÓ PILLANAT
...és megállt az idő,...
a tér kitágult,
a mosoly, a könny, a közöny
mind arcunkra fagyott,
a szépség már örökkévaló,
és a csúfság is
már nem találkozom senkivel
az utak is elfogynak, és...
MOZAIK
Az este beszivárgott
a tömbök közé.
A sérga négyszögek alatt
elfolynak
a nappal oly mértani élek.
Egy betonfal mellett
felizzik egy cigaretta
– a busz késik.
Egy telefonkagyló
szemérmesen hallgatja
az elsuttogott szavakat.
A csöndes holdsugár
megcsillan
a kis tótükrön,
a hullámok elringatják
az eltépett levél darabjait.
A lámpák őrt állnak
a város utcái felett.
Keresztút
nehéz az út
súlyosak a léptek
bölcsőtől a
Golgotáig érnek
földre sújt
a durva fa
elvérzik rajta a szeretet
- ne sajnáld a könnyeket -
állj fel cipeld terhedet
válladhoz nőtt
többé le nem teszed
nincs irgalom
csak a halál...
Advent
meggyötörten állni
a decemberi
fagyos ködben
csodát várni
a csillagtalan
néma csöndben
titkot lesni
a lélek ablakára karcolt
jégvirágban
eltűnődni
zúzmarás hajnalok
szívet melengető homályában
próféciák nyomán
hitre cserélni
a kételyt
csillagjelet
látni a legsötétebb
éjben
és hinni
hinni
a szívekben
születő Fényben
A fával eggyévált Emberfia
Sorsunk ácsolja
nehéz keresztjeít,
s egy torz mosoly
kíséretében
vállainkra teszi.
Bőrünkbe húsig vág
a fa nyoma,
meredek, köves úton
ficamodik a boka.
Szembejön valaki,
arcán véreznek
századunk mocskai.
Terheinket megemeli,
soványka, tépett
vállaira veszi.
Többé már soha
le nem teszi,
hozzánőtt a fa.
Senki ki nem tépheti,
mélyen a föld alatt,
Ádám testéből
fakadnak gyökerei.
A fával eggyévált
Emberfia
híd két valóság között.
Rajta átderengenek
Ezredek és századok,
Általa nyílnak meg
jövőt ígérő,
kozmikus távlatok.
Odaát
megyünk szüntelen előre
csak lépteink nehezülnek
még sokszor botladozunk
az évezredes göröngybe
ha elfáradtunk- arcunkat
kicsit a fénybe fordítjuk
ekkor könny csillan szemünkben
amit felszárít a meleg szél
békés derűvel fénylenek arcaink
s örökre elnémulnak harcaink
karjaink lassan egymásbafonódnak
nem számít a múlt s vétkeink csak voltak
Kicsi ajándék
Ránkrakódik a hétköznapok
piszkos, fáradt korma,
lelkünk ablakait belepi a por,
kincset érő a mélységekből
előbányászott mosoly.
Gyónás után
Lehullt a nehéz bilincs,
eltűnt a teher.
Vállaim sebei lassan
mind begyógyulnak.
Lelkemen fény ragyog,
most újra tiszta vagyok.
Nem szólhatok,
hisz ajkam még dadog.
Nem szólhatok, mert
nincsenek szavaim.
Arcomon imént még
ott torzult a kín.
Ügyetlen szavaim helyett
szemembe szökött a könny.
Látod, Uram?
Köszönöm!
Kovács András
Hallgatunk a
karácsonyi csöndben.
Békesség illata száll
s a szeretet harmata
szívünkre csöppen.
-Kovács András
angyalszárny suhog
fenyőillat száll
gyertyák lobbannak
csillagszóró ropog
gyermekkorom ablakai
Kis-Jézuska kopog
ha leáll minden és
egymásba marnak a
fogaskerekek és
rángva fordul alánk a
világegyetem
nem lesz kulcs ami
uújrafeszítse a mozgatórugót
indítsa a szerkezetet
majd
akkor kérünk
nyújtsad érettünk kezedet
Siklósi Gyula
a verkli ezen felén túl
nem enged a lánc
s hogy létezik e kintornás
vagy magától megy a gépezet
nem tudom
majom módján
vakarom a fejem
Siklósi Gyula
Isteni sablon snittje szerint:
bőröm kitöltöm irhám jó rám
Ám ami hiányzik fölöttébb
a húsból kispórolt öröklét
Siklósi Gyula
mélyre nyomják gyökerük a fák
– a hűség levelet pattogat
törött a fű és egyre fakóbb
fotonnal bombáz a Nap
egy kókadt madárcsapat
antennákon lóg piheg
meleg pödri fel tolluk
szárnyuk úgy integet
a táj lassan magábahajol
töpped akár a félhold
e nyáresszenciába aszalódunk
s nem sír értünk az égbolt
Siklósi Gyula
egy krokodil nől ágyam alatt
éjszakánként etetem
a kezem harapja s van
mikor lábamat is engedem
gyarapodik a huncut
nem mérlegel csak harap
és nem tágít amíg oda
nem adom magamat
persze csúszna a torkán
többis jobb is belőlem
hogy megemésztődhessen a
krokodilbendőben
végül aztán mind belénövök
húsom húsába ragad
kik hiányolnak majd csak
krokodilt lelnek az ágy alatt
Siklósi Gyula
I.
Láttam az iszapban megkövült lábnyomot
enyém is lehetne a láb mi benne volt
Ennyit hagyott hátra örökül az idő
belőlem is marad egy pár tornacipő
II
Négy
aztán
két
lábon
két
aztán
négy
keréken
III.
Az én lovam
nem Ráró
vasmasina
Holdjáró
nem is ülök
a hátán
távvezérlős
e járgány
amit eszik
nem abrak
a hasába
követ rak
mert a lovam
nem is ló
vasmasina
Holdjáró
Büki Attila
Ó végtelen mise Ó megszentelt élet
vízen leveleken áttetsző ragyogás
Meleget adó Nap szép égi dagálya
madárhangtól zengő Isten kert-temploma
Ó gyümölcshozó ősz virágdalt daloló
hangold fel szívemet angyal szellemedhez
Ülj velem a dombon édes ősz és fürdesd
télhez fehéredő szikár életemet
Hagyd drága terhedet megborzongni bennem
északi utakon ha elmennél tőlem
sötét lakásodba széles e világgal
elringatni sárga elfáradt orcádat
Maradj még kertünkben aranyló szinekkel
pirosló almákkal és szőlőfürtökkel
hisz így felragyog még léleknek a lélek
Isten kert-temploma örök végtelennek
Büki Attila
Hova vezettek csillagi törmelékeid
elmentem Uram akaratod szerint
hogy írjak és fessek élők között
- jómagam holtan - földi műhelyedben
Uram megadatott só kenyér
szenvedély és gyötrelem
a látomások hattyús mezejéhez
Egyező volt akaratoddal Uram
szándékom szerint amit tettem
hisz csúszkáltattál óriás jégpáncélodon
meghasadt nádszálak között
Hajoltam Uram napra-nap
szakállas lelkek szívhangjával
mintha mázsás súlyokat emelnék
Festette ecsetem földi tájaid
bejártam éhezőid katakombáit
sivatagokat és betoerdőket
ahogy küldtél leginkább holtan
a lehetetlent megkísérteni
Mondogattam jól van ez így Uram
persze sziszegtem is
mi célod még velem
meddig didergeted élő testem
Jól tudod egyszerűbb lett volna
világot borzoló szépségeidet
mások alkotásain látni - - -
Ám így döntöttél s ha űzöl még
csillagi törmelékeidre
kérlek hagyj el minden mást mellőlem
elég már imákat írnom képbe - versbe
mikor mindne más úgyis lényegtelen
Büki Attila
Felizzik a Nap a fáklya lángja
a szerzetesnő kék szívverésű
törékeny teste törékeny teste
s lobban énjéből a földi élet
Ó örök Isten a fogadalma
a fogadalma mily bátor s erős
Teste fekete lepedőn röpül
angyalok viszik angyali szárnyak
Csupán a lalkam a lalkam látja
amint száll száll száll Érdligeten át
Istent dicsőít érted mond igét
Kimondhatatlan ahogy látom őt
lengyelt és magyart ahogy összeköt
végtelennel a fáklyalángú föld
Büki Attila
Fohász
(Felsőbüki Nagy Pál születésének 220. évfordulójára)
Az írásban örömöm lelném
ha volni ki szép szavakat keres
szép szavakat szép szavakat
s úgy nézne a betűkre
akárcsak én a liliomra
vagy Nap a tengerre
végtelen tenger a Napra
mint asszony egyszülött fiára
Ha volnának még szép szavak
Uram add a nyelvemre mind
s engedd mondanom örökre
mert hiábavaló különben az élet
értelmetlen minden ige
szőlőtő leve a szívben
mindörökre mindörökre
Ha elhal édes anyanyelvem
ha széttöredezik már a csonka
jaj de régóta csonka
istentelenül megalázott hazám
- Mátyás király arcát is feledő
Bécs alól örökösen keletre
keletre vonuló vérében didergő -
népem szava ha elhal
ki őriz meg minket Istenem
Mária országát s a liliomokat
ki tartja meg ember kezedben
ha nem áldod meg kenyerünk
lelkünkből felszökő igénk
Ha szárazzá válik csontunk
s földbe roppan földbe roppan
Az írásban örömöm lelném
Add meg miatyánk ki vagy
a mennyekben hogy szavam
míg világ a világ
magyar maradjon s a nyelv
mit édesanyám örökített rám
majd édeslányaim fiai
se feledjék se feledjék
add meg édes Istenem
Csillagaid a végtelenben
adjanak helyet szerelmemnek
elárvult népem lelkének
Adtál az illatozó füveknek földet
mély tengerekben békét az éjnek
Add meg Mária kéklő kötényének
minden tizedik diófa templomát
s minden diófa egyetlen levelét
melyre arcod után arcom rajzolja rá
a Naptól felizzó világ
Versek Büki Attila most megjelent FÉLVILÁG című válogatott és új verseket tartalmazó kötetéből:
Büki Attila
I.
hasábfa sistereg
világot tájoló
mogyorófapálca
suhog a katedrán
éles szél sodor
alpoknyi hófelhőket
s az úttesten
a lódenkabátosok
egyre fehérebbek
a tanterem
mint adventi oltár
II.
növekszik a tél
a csillagos istállók
szalmakazlai közé
behúzódnak a farkasok
hó alól barnállnak
a hasábfa rakások
karácsony és szilveszter
cukorrépái púposodnak
a porcelántálban
regősök újév-köszöntők
lépdelnek az ajtók
szálkás torkában
anyám szemében könny
tehetetlen vagyok
a vigasztalásban
III.
szegekkel átütött
hasábfa-korcsolyánkkal
mind messzebb és messzebb
siklunk a Fekete-ér
jégpáncélján
vattás hó-keretben
bacilusos madarakra
figyel apám
isszák tekintetét
megzavart ágakkal a fák
IV.
lélegezni kezd
az akácerdő
mint ama két diófa
Jánosék földszeletén
amikor ujjainkról
késeket vagdosunk
a dűlőutakba
naponta csupán
a kolorádóbogarak
szaporodnak
s vézna kezükből
kihulló
dunsztosüveg-törmelékek
V.
hold-ugató kutyák
tördelik kerítéseinket
kazlak lobognak
hétszeres JAJ-t tanulok
majd látni
szárnyszegett
sörétes madarakat
jákobi létráról
lecsurgó esőcseppeket
lassan lépdelő
halottvivőket
a szivárvány-szemöldökű
temetőkbe
VI.
a fémhuzalú ruhaszárítón
baboskendő
diófatörzsnyi árnyék
odébb jégverem
levélkontyos fák
a katedra nélküli
hálószobában
- hol hegedülni tanulunk -
disznó sivításra
csúsznak le ujjaink
a hegedűhúrokról
majd Joli
reszkető keze érint
s a kottatartók körüli
levegőben széthulló gyantapor
VII.
tutul a szél
kotyog a kiszikkadt
öregasszony-világ
- - - - - - - - - - - - - -
felszökik a föld alól
hallgatni nemzete nyelvét
- "a magyar Cato" -
Felsőbüki Nagy Pál
1980.
Büki Attila
RÖGTÖNZÉSEK A SOPRONI CÉZÁR-PINCE ASZTALÁRA
Schneider Lipótnak
és Berkics Miklósnak
I.
huszonéves
olvas és benzint árul
hasonlíthatatlan
ahogy lép
kávét szürcsöl
röhögi a bölcs szamarakat
szüntelen munkában van
benzint árul és olvas
tegnap óta ír is
többnyire verseket
a nagy szarnak
huszonéves
bakancsa 44-es
hazájában
ismeretlen költő
monogramja S.L.
II.
fellelhető grafikája
pince galériájában
ihletadója sósborszesz
hát ne csodáld ha könnyedén
fut filctollából a tinta
s kerekít orra ókulát
klastromkertekbe
nagycsöcsű asszonynépet
és koponyát
Büki Attila
tegnap Komárom ma Prága holnap Drezda
zötykölődünk a marhavagonokban
se víz se élelem mintha háború volna
zötykölődünk a marhavagonokban
tegnapelőtt Komárom tegnap Prága ma Drezda
a horganyozott vödör tele húggyal szarral
zötykölődünk bezárva a marhavagonokban
se víz se élelem mintha háború volna
nyikorog vele veled velem a szerelvény
Lentitől Luchenwaldig s tova
megannyi Moszkvától Varsótól - - -
a fegyverbarátság hadgyakorlatra
imitáljuk a háborút ra-ta-ta-ta
röpködnek a világvakság homoksivatagán
a vaktöltények ra-ta-ta-ta
Ecce homo ra-ta-ta-ta ra-ta-ta-ta
1971.
Büki Attila
TÚL AZ ELVISELHETETLEN MAGÁNYON
Túl az elviselhetetlen magányon, a testből kilöttyintett mérgeken, túl a rideg vaságyon, a tél jégcsapos ablakán és az árvaságon, halld meg az első madár énekét, mely közeledbe röppen a hullámos víz felől. Engedd hozzád szavaim. Gyere, ne törődj a poklok elszánt ördögeivel, kik lopták szemünkből az örömöt. Ne figyelj azokra, kik a világban a szenvedélyt elsajátítani restek voltak, és féltékenységük, irigységük ránk erőltették. Ők nem ismerik a homlok melegségét, a társas utazást. Nem látják, amikor virágot növeszt csókodtól a világvárosi kőkert. Számukra szálltunk csak rossz álom, mert igazán a Holdat sem látják, nem ismerik tejfehér udvarát. Nem himbálóztak még a Göncöl szekérrúdján. Talpuk alatt nem érezték a tenger mélységét, se a lélek kimondhatatlan fájdalmát, csak a tört bokákét, s a kések húsba nyilallását. Ördögi táncukban a forgás is a körért fonódik, s úgy tapossák a földet, mint a szemétkupacot. Túl az összeborzadáson, a szilfák ösvényein, túl az ember-cápák éles fogsorán, s a felépült városokon innen, a zöld réten, hol a csillagok serege is megpihent, gyújtsunk lámpát… Minden időn, téren át, simulj hozzám, te egyetlen, szívem tiszta forrásgyöngye, és ragyogd be velem a ránk borult harangvirág-kék éjszakát.
Büki Attila
a jót parázsra rakják
s hamuba temetik
szaladok a hajnal után
ám a napot árverezik
bújnék már magányba
de küldi anyám
csillag-távírója
földem fénytelen szavait
Büki Attila
mégy
alkonyattájt
mikor nem csitul az éhség
millió fűszál ágaskodik
s az ösztön nyálat csillant nyelveken
békét és háborút hord a szél
a tisztások csillagfüggönyére
mégy
az elárvult remetelakok
és kápolnák mészfehér fényénél
amikor töredékek zsonganak
múltat idéző anyanyelveden
mégy
a világ fényes termeiben
mintha sűrű sötét erdőben
hol a fémcsövekből víz öklendez
a szürke betonmedrekbe
mégy
beláthatatlan idők útjain
a mindvégig néma Istennel
hazuubsn születtél nekem,
mint csendvégtelen
bölcs áhitat
bibliás igazban.
Völgyként lent a mélyben ,
hegynek elérhetetlen
szép szerelmem
szent regémben.
Állok árnyékodban én
megfagyott rózsaszál,
a föld szomjas
beitta mültamat,
Égbe emel apám,
megsímogat,
halkan imádkozik
féltve betakar,
Áldjátok angyalok,
meséljetek,
éljenek benne
dugott játékszerek.
Harsonák pokolból
éber hangzatok,
engesztelő szenvedés
ismét otthon vagyok,
Koszos életvásár,
eladva lelkem,
semmi fillér árán
öltözöm, vetkezem,
Kövesi György
...ÉS NYÁR;;;ÉS
DAL
Még nyár
még Veled
még bimbó a
szerelem
őszbe hívom
tán akkor is
ölelem
szemedbe
rejtőzöm
pilláid
takarnak
télre ott
maradok
ha hideg
lesz
simogatnak
álmom könnyű
lebzselő
lusta éji
madár
csendes
tán árva is
hosszú
tavaszra vár
vár és vár....
Kövesi György
Életbeni
labirintus
Lépek és lázongok.
Natur fényoszlopok
utamba érnek.
A Föld útjai
szagtalanok.
Ki kisér kit e
világban, e nyomorék
ösztönszerűségben:
születésben és
halálban.
Kötelek nem feszülnek,
vonszolódik az Ember,
néha azért, hogy majd
visszaérjen.
E labirintus hangtalan
vak dimenzió, hol
nincsenek jelek, s nem
állnak keresztek a
beugrókban oltárok
sincsenek.
Ha porból jöttél
semleges maradsz a sírig,
ha imádsz valamit, az
holnapra megszűnik.
Nyerget a világ lovára tehetsz,
s más üli meg,
ami marad,
hogy szemeddel kövesd.
Célba érsz ünnepnapon,
átszakítod a szalagot,
felhők takarnak el,
akár e szánandó
korszakot.
Copyright © 1997., ISE, Sopron