Lobog a gyertya lángja,
fagyos krizantémok
viaszos virága megremeg.
Temetők ködfátyolában
imbolygó mécsesek közt
visszhangzó üzenet:
- Lélek, el ne hibázd
a tél már nyakunkon liheg. -
Kovács András
EMLÉK (Nagyapámnak)
Tíz éve, hogy elnyelt
a mélység
fekete göröngyök alatt
örökre némák a szavak.
Visszalopva emlékedet:
gyönyörű paripákat látok
egyre gyorsabb szekereket.
- Végül megáll egy fekete batár –
A bakon nem te ülsz,
a négy ló fekete
a kocsis gyászruhás,
temető a végállomás.
Ágról ágra, mint
fáradt madár vágya,
kapaszkodom
ereszkedem,
apám s anyám porát
melengetem,
szóra nem hajlok,
mosolyba némulok,
kerget a tél
hóban fürdök,
hangos szennyért
futárt küldök.
Isten-gyermek
Ember-vermek,
Gyászos szánok
Csilingelnek.
Ágról ágra,
fáradt madár vágya
emlékeim
menetelnek.
Éj van
születő nap előtti vajúdás,
valakik ezt is felszámolják
s drágán eladják.
Ölelem a szivárványt,
karcsú ég gyönyörbe fordult
igazát,
testeden végigkergetem
a mosolyt.
Lásd, tényleg éj van,
fák gyertyái világítanak,
s a padokon, melyeken ülünk
vádló szép arcúvá válnak,
szólnak, küldenek
kavicsok lüktetnek
hazafelé az úton,
s minden sarkon árván
nyögnek a szerelmek.
Éj van,
Hazátlanul,
Színt vesztve a távozásban,
Csak illatok maradnak
köztem és közted
egy egy elágazásban.
a dombok hónaljából
nyirkos pára tör elő
apró permettel ezüstöz mindent
ez a késő ősz-idő
kémények partján szikra táncol
lehull a semmibe lebeg
az ablakokon lámpafény viháncol
köré ködöt lehel a meleg
hányadik őszünk ez
hogy ilyen párás-titkosan ragyog
hányszor nézhetsz még rám
neked még meddig maradhatok
hát újra a város
a tisztaszemű lányok
lepke-hímpora
kezét nyújtó koldus
elszakadt mosolya
függönyzött ablakból
hallatszó zongora
üzletek harsogó
sikoltó fénysora
magukat szépítők
görbe foncsora
hát újra a város
otthontalanságom
örökös otthona
kedvesem elszáradt
fölsöpört lábnyoma
gyertyák és fények
rég kihűlt vacsora
terek és angyalok
szodoma gomorra
otthontalanságom
örökös otthona
Tölgyesi Géza
KÉP AZ ÁGY FÖLÖTT
- Nagy László fényképe alá –
…Szállt alád hófehér táltos, és fölibéd
királysas, s mind, aki bízott az temelléd:
cselédek, szolgák, vad szerelmek angyalraja,
s jó Kondor Béla lelke, bénád diadala.
Ó áldott titkok ménszemű múzsacsókja,
világi-világnak versben bújdosója…
Hold-szíved szakadt ránk, s zúdul belénk napvéred,
S mi régtől gyötört: bérces beteljesülésed.
Tüzed volt és tengered. Erdőd és dobod.
És Margit, dobodban örökzöld dallamod.
De lobbant szép pörös szájad, isten verése,
hóba hulló vétek éj-arany rebbenése.
Tölgyes Géza
GELETÁROK – a vasút gyermekeinek -
Jönnek, munkából„… s ott a szív fölött,
ég és föld között,
hol acélhárfa húrja peng,
a kéklő remény földereng.”
Ahogy a platánok marka
megfogja az eget,
ahogy a kémények füstje
kapja el a szelet,
ahogy az égő bíbor Nap
felhág a hajnalra,
csókjaim szétszórom
gesztenye hajadra.
Ahogy esti kondenzcsíkok
rózsaszínre válnak,
ahogy izzadt hajnalokon
vége van a bálnak,
ahogy megroppan fagygerinc
végén kemény télnek,
becéző beszédek
tehozzád beszélnek.
S merthogy kicsi Szaffi lányunk
bal hüvelykjét szopja,
s mert az életet a virág
a vén Naptól kapja,
s mert véletlenül te és én
a Földön létezünk,
ez törvény: párunkat
szeretni élhetünk.
Én, apámnak képe,
anyámnak szemfénye,
magamnak mindene
már régen nem vagyok.
Te vagy jobbik énem,
végem érted félem.
Nyugalom-tengerben
révben csillag ragyog.
Ő mi ketten vagyunk,
érte csattan szavunk.
Míg a Földön lakunk,
lelkünk nem jár gyalog.
Szent Mihály tornyára
felült a ködmadár.
Csendben pihen csendben,
lábánál óra jár.
Kémények szénszaga
a lelkembe toppan.
Járdákon hópaplan
a léptemtől roppan.
Otthon fatündér vár,
s kiságyban kisgyerek.
Mellemben csendesen
lüktetnek vágyerek.
Felszállt a ködmadár,
ónszínű lett az ég.
Hó esik az éjben,
a dacparázs kiég.
A hó mindent takar,
mennynek, szennynek álarc.
Dermedő végtelen:
függve szűnik a harc.
Add meg, Uram, nekünk
a szeretet fényét,
embertilolóban
lelkünkben a békét!
Ajkad bíbor babér,
bogárszem barna bársony,
bőröd márvány telér,
ízed csiklandó tárkony.
Veled vagyok való,
előtted csak léteztem,
s leszek örökhagyó,
ha pályám elvégeztem.
Gergely István
Bandi, itt semmi sem változott...
...törpe gigászok mérkőznek
fáradt, ólmos fejek fölött,
s a koncon összekacsintnak
őszbe fordult tarkók mögött.
Ezredvég, mire vagy büszke?
Házalóvá lett a nyomor.
Az új kor hajnalán a szmog
messze, az orrokon honol.
Nem tiszta, nem fehér, nem szép:
ez még mindig a vad ugar.
Boldogságot, becsületet
csak a távolság, ha sugall.
Nincs kiút, földlabdád marad,
ha viszed törzsed s gallyaid.
De fonnyadhatsz sívó földben,
pusztába vesznek jajjaid.
Csak szerelmed s csak fiókád
az, ki az áramkört zárja,
éleszti biogépedet,
lélekszemed világra tárja.
Légy boldog és elégedett,
hogy ők számodra vannak.
A többi pedig szétesik
erőtlen, ha annak látnak.
Ülünk kéz-a-kézben csendesen,
csak egy rozzant busz ráz, kedvesem.
Télesti sötétben eldugva
lebeg a ködben egy főutca.
- o -
Hallgatva csendedet hallgatok.
Teredben látnak a csillagok.
Súrlódó auránk sistereg.
Egyesül bennünk egy kisgyerek.
Víz helyett sápadt nádtükör,
vonalzón ülnek a felhők,
barackszín-türkizkék fénykör:
télutón látom a Fertőt.
Nádsikátorban korcsolyán
siklottam dermedt vizeden.
Kisérted susogva pályám,
s nem voltam többé idegen.
Majd ha bólint a bús gyékény,
lélegzel csendben csobbanón,
s nyári álmot lát a kémény,
könnyedén ringatsz egy csónakon.
Tudom, engem is, idegen
eljegyeztél már az elején.
Pártatlanul és ridegen
találkozunk egykor, te meg én.
Nem haragszom rád, bár féltem,
törvénytőröd a szívembe szúrt.
Örökké többé nem éltem,
bár kamaszként még rövid a múlt.
Rövidebb már, érzem, a nap,
elsuhannak a fontos percek,
sorok fogynak, telik a lap,
lassacskán beérnek a kertek.
Szüret után, ha jön a hó,
s takarod vele vállaimat,
tengerre visz majd ködhajó,
s feledem régmúlt báljaimat.
De csak nem kapsz meg egészen,
bár teljesen birtokod leszek.
Emlékszik rám gyöngy-lánc-lány-szem,
ahol örökké jelen leszek.
Magam útját járom.
Nem tűr meg magában,
nyög s kilök a járom.
Adja meg magát más!
A köd esthomályban
aljas mély gödröt ás.
Mi ez, gát vagy lépcső?
Mindegy, mert meghágom,
ha sír is a légcső.
Gerincén gerincem
töretlen találom.
Tér nyílik előttem.
Ablakon metronom. Szakad.
Fénymezők tükrös szőnyegén
(aszfalton gőzpárna dagad)
táncol a sötét vőlegény.
Villámok püspök palástja
villantja platánok hegyét.
A lég önmagát siratja,
elvesztvén nappala hevét.
Várlak
Felhők közt repülő száll,
esőszú kavicson perceg.
Vonatfütty, csengőszó, sínpár.
Kopasz fák számolnak percet.
Rád várok, nyugalmas délben,
hoz kedvesem, kopott vagon.
Rezzen az alvó időben,
s megáll a dermedt vasnyomon.
Jössz s jön veled az élet,
viszlek, míg kérdezem napod.
Elmúlik, csak attól félek,
s nem leszek többé csillagod.
Felhők közt repülő száll,
esőszú kavicson perceg.
Vonatfütty, csengőszó, sínpár.
Kopasz fák számolnak percet.
Rád várok, nyugalmas délben,
hoz kedvesem, kopott vagon.
Rezzen az alvó időben,
s megáll a dermedt vasnyomon.
Jössz s jön veled az élet,
viszlek, míg kérdezem napod.
Elmúlik, csak attól félek,
s nem leszek többé csillagod.
Mikor eldőlnek az árnyak,
szárnyak szegve szállnak,
kopott kés fáradt bőrt kapar.
Ez csak engem takar,
engem akar.
Szavakból zuhannak halmok,
savak marnak torkot,
idebenn tótágas zavar.
Ez csak engem takar,
engem akar.
Csaló vágyak és remények,
fakó, fonák fények.
Mellemet taposva szaval,
és csak engem takar,
engem akar.
Az undor néhanap legyűr,
s gyomromban kong az űr.
De tűnjön a háló hamar,
hogyha engem takar
s engem akar!
Gergely István
Hunyd le a szemem
Zúgnak a fák, a szél zenél.
Szobám tiszta, idegen,
tűzhelyem benne bennem él.
Hunyd le a szemem,
hunyd le a szemem!
Elringat a szél s az erdő,
kövön robbanó hullám.
Álomba köt az arany kő.
Hunyd le a szemem, Csillám,
hunyd le a szemem!
Hozzád repít nemes smaragd,
éjben derengő villám.
Lelkem nyergébe add magad,
s hunyd le a szemem, Csillám,
hunyd le a szemem...
Szép a lélek és szép a test
szép aki beszél szép aki fest
szép aki kicsi és szép a nagy
szép az óriás ha békén hagy
szép a fekete szép a fehér
szép ha lemegy aki épp felért
szép aki kövér szép a sovány
szép a zöldség a borsos tokány
szép ki idegen szép aki vagy
szép aki forró szép aki fagy
szép aki szép szép aki csúnya
szép a szmoking a szakadt gúnya
mert mondd mi a szép mondd ki a szép?
Szép ami szép és szép aki szép!
Gergely István
Semmiből semmibe
Léptem hóból hajló fűbe.
Engedett a hideg bakó.
Rideg éjjel, jeges mellel
átölelt egy fakó zakó.
Majd a buja május jósolt
nyarat, napot, termést bőven.
Lett s én nem akartam mást, csak
röggé válni az időben.
S hulltam, levél a dombtetőn.
Pihentem hópaplan alatt.
Barna füvön nyúlt gerincem.
S csak vártam, vártam a tavaszt.
Fű alatt a kövek megindultak,
gurulnak titokban szerteszét.
Bomlott falak kínlódva tartanak,
s érzik már omlásuk végzetét.
A kőfalak egyszer leomlanak.
Az nem lesz sátoros vigalom.
Palánkunk kötései bomlanak,
s völgyünkbe fészkel a siralom.
Elvesztjük, mi összetartott eddig,
eltűnünk, mint tóban csepp eső,
mint fűszál, mely a kazalban fekszik,
mint halóból az életerő.
Maroknyi embert morzsol a világ,
magvunkat mozsarában töri.
Lisztünket viszi egy idegen zsák,
belőle kenyerét más süti.
Feladjuk, mit ezer évig védtünk.
Elárvulnak létünk kincsei.
Omló falakként romlik nemzetünk,
s egyre többen lesznek nincsei.
Mert szép, aki idegen, szép a más,
nincsen ebben hiba, gyermekem.
S te magyarul álmodsz s nem vitás,
magyarul sírsz majd énfelettem.
Védd nyelvedet, sorsodat, énedet,
s tanulj meg mindent, mi lehető!
Találd meg a világban helyedet,
de csak azt nyeld le, ami ehető!
Gergely István
Csendben jöttem
Csendben jöttem, csukott szemmel.
Sírtam békésen, nyugtatón.
Csendben jöttem, mint árnyékom,
mely megpihent az arcodon.
Csendben jöttem, nyitott szemmel,
évek óta nem sírtam már.
Csendben jöttem, mint hófelhő,
mely alatt már kopár a táj.
Csendben jöttem s csendben múlok,
mint langy eső az ablakon.
S csendben zsibbad majd emlékem,
mint csókom hege ajkadon.
Szeretlek, mint a napot az égen,
mint az eget szikrázó nyárestéken.
Pusztítsatok csak engem magamat,
s hagyjátok nőni megfogant magomat!
Szeretlek, mint az asztalon a sót,
elfolyó idő a feszülő rugót.
Mért gondolod, hogy a fasoron túl,
másik parton más világ, a rend az úr?
Szeretlek, mint az este a tüzet,
májusi szellő a megindult füzet.
Mért mennék mégis, ha jó itt nekem?
Tarts vissza bátran, hogyha jó volt velem!
Szeretlek, mint a felhőt az égen,
a kopott keresztet sírdomb tövében.
Hogy a határon túl mi vár, titok.
Remélem, majd oda boldogan jutok.
*az életről, a szerelemről
Híg kénszaga átölel,
simítja fáradt idegem,
nyílt víz messze terül el,
szellő mozdul csak szeliden.
Nem köd ez, hanem pára,
a Fertő bús lehelete.
Talál fiúra, fára -
- elmúlásunk ígérete.
Mégis otthonom része,
különben akárhol lennék.
Hív a reggel hűvöse
s estfelé cikázó fecskék.
Itt bénult béka mered
villámtól szakadó égre,
s fülembe szúnyog nevet,
ha nézek nyáresti fénybe.
Dombon pihen egy torony,
Árpádok rakta kápolna.
Emlék, Szerb Antal-halom,
sváb nevek márványos sora.
Világom egész kenyér,
Fertőpart nevelte, adta.
Simogat apró tenyér,
csipkedi arcom kacagva.
Híg kénszaga átölel
a hűvös, párás reggelen,
benne lelkem lakra lel
s éled életem, kedvesem.
eső esik lelkedben
könnyű eső könnyű eső
porból felhőt elrebbent
bársony szellő bársony szellő
eső esik lelkedben
nehéz eső nehéz eső
lehúz bénít elrettent
sanda erő sanda erő
eső esik lelkedben
ha sírni kell hát sírni kell
ember légy az emberben
ha megbékélsz hát békét lel
Amikor a bogarak lehullanak
s a nappalok a csillagokkal járnak,
sápadt levél sírba hideg földre hull,
csak állsz a ködben árván, anyátlanul.
Versenyt rúgja veled az avart a szél,
nem mond semmit neked, csak beszél, beszél.
Didergő homlokát válladra hajtja,
s csak mondja suttogó ajka, csak mondja.
Fagyott fűnek fagyott harmatcsepp mesél,
fákat, szobrokat lep be reggel a dér.
A szökőkút száraz, álmát alussza,
ám jön a lány a fiúba karolva.
Versenyt rúgja veled az avart a szél,
sejtheted már, megérint megint a tél.
De mint máskor, az év forgószínpadán
közelít a tavasz s el is jön, talán.
Azt mondod, kínlódsz vele,
azt mondom, ő kínlódik,
azt mondod, meghalsz bele,
azt mondom, ő fuldoklik,
azt mondod, mást akartál,
azt mondom, ő mást akart,
azt mondod, rabbá váltál,
azt mondom, karba tett kart,
azt mondod, engedjen el,
azt mondom, lelke szakad,
azt mondod, küldjön csak el,
azt mondom, szegény fiad.
Mondd, mit beszélsz barátom,
nem értem zörgő szavad.
Túl vagy már a határon,
hol fagyos vihar dagad.
Az őrült szél elsöpör
s veled széthull a világ,
űrben lebegsz, mely megöl,
s, mit megfogj, ott nincs faág.
Szabad leszel, barátom,
tűztől iszkoló madár,
s bénult szárnnyal, már látom,
vár lent perzselő halál.
Meghalsz te is, nemcsak ők,
s hamvad nem szülhet újjá.
Ha várnak is majd más mezők,
magad válsz koporsóvá.
Őrzöd majd önnön porod,
múltban való életed…
Ereszd le hát tárt karod,
szemed hunyd le s hajts fejet.
Gergely István
Ha nem hiszel már
Ha megroggyan a biztonság
s a kétség marja szét lelkedet,
ha földre nyom a valóság,
fogalmazd meg kérdésedet.
Mennyi ki nem mondott érzés,
mennyi elvesztegetett mondat,
mennyi fel nem tett kérdés
és mennyi meggondolt gondolat.
Mint ismeretlen városban
fásultan kóborló idegen,
nem keresel fényt másokban,
nem hiszel embert az emberben.
Kölcsön kulcs hűti markodat,
szíved pedig egyperces viszony.
Csak akkor kérdezz súlyosat,
mikor elhiszed a válaszom.
Gergely István
Mondd meg, kik vagyunk!
Mondd meg Nekem, te Mindentudó,
kit képzelünk, hogy létezel,
mondd meg, ha nem is vigasztaló,
mi a magyarság-feltétel.
Mi a magyar? Nyelv, nép vagy nemzet?
Legkisebb fiú, szárnyas ló?
Vagy házát vesztett bolygó szerzet,
árban vergődő fuldokló?
Sorsavesztett sorsok tömege
tolong ingatag tutajon,
egymást lökik, tapossák vízbe,
csak esélyük még maradjon.
Egynek sincs reménye. Az átok
lelkét nyomja századok óta:
társában nem lel barátot
s nem hallja, ha üt az óra.
Mutat a másikra: „Ő nem az!”
s az megfelel rá: „De ő se!”,
habot fúj, üvölt, vihart fakaszt:
honnan jött a testvér őse.
Mondd meg nekem, te Mindentudó
(bár nem tudom, hogy létezel),
mért vagyunk itt, s nem múltba hulló,
tűnt nép lettünk, ez érdekel.
A tehetetlen történelem
lendülete tartott csak meg,
vagy volna valami fő elem,
mely szilárdan áll, nem remeg.
Bízzunk abban, hogy nem véletlen
a magyar szót hallani még,
s a reánk ömlő szennytömegben
fejét emeli, ami szép.
Kicsi a világ, egyre kisebb
s a nagy nemzetek csak nőnek.
Ápold mentsvárad, nehéz nyelved
alapja lesz a jövőnek.
Mondd meg nekem, te Mindentudó,
ki, remélem, hogy létezel,
az ős vagy a nyelv nemzetadó,
a holnapba melyik visz el.
Nem az a fontos, honnan jöttél,
de magyarságod szép legyen.
Álmod s éned a nyelvedben él
s lelked pihen a nemzetben.
Egyszer majd, holnapután, ha nagy leszek,
messze hívnak a kéklő hegyek.
Csúcsaikat egyszerre megmászom,
legnagyobb leszek a világon.
Egyszer majd kisgyerekem születik,
szombaton anyukámmal játszik,
vasárnap kézen fogva sétálunk,
ha esni fog, nem baj, megázunk.
Egyszer majd, hol lesz, hol nem, sokára,
nekem s apának is lesz szárnya.
Együtt fogunk az éjben repülni,
tavaszi éjen csillagot nézni.
Engem ne sajnáljon senki!
Bajaimat magam kerestem
s ha oda is néz mindenki,
magam lógok a kereszten.
És ne irigyeljen senki!
Boldogságom magam szereztem.
Sírjon torz arcú akárki,
Élet csillámlik szememben.
Gergely István
…milyen szép a világ!
Ez a világ furcsa,
nem olyan, mint képzeled!
Közömbösen nőnek
fák alatt a kőhegyek.
Az időtlen anyag
csak összeáll hirtelen,
lelket kap valahol
s áttáncol egy életen.
A végén szétesik,
mint hamvadt parázs pora.
A tűz csak elillan,
ám nem tudhatjuk, hova.
Így volt és így is lesz
s az elmúlások fájnak,
s ha maradsz, a búcsúk
égő sebeket vágnak.
Százados tölgy törzsén
mint régi fejsze hegek,
kérges fájdalommal,
de benőnek a sebek.
S amíg te itt maradsz
s a szeretteid mennek,
bámulsz bénult szívvel,
mert fogynak, kik szeretnek.
Végül rajtad a sor,
zenéje hal a táncnak,
hiányzó ritmusod
csak a lelküknek fájhat.
Mert a világ hideg,
nem olyan, mint képzeled!
Az örök atomnak
nem számít röpke léted.
Csak az embert adó,
látó, ízlelő lélek
miatt állíthatom,
hogy élet, amit élek.
Gergely István
Orvos vagyok
K.F-nek
Csak néztem, ahogy hullik kezemből,
mint lassított film: egy ház romba dől,
majd viszi sorsa a maga útján
s eltűnik egyszer az élet partján.
Csak néztem, ahogy tőlem várva időt
nézett rám s nem hazudhattam szép jövőt.
Nem mondhattam mást, mint az igazat:
„Tudásunk a kórtól messze elmarad.”
Tudtuk, hogy hol tart, mit szőtt be a rák
s amit tehetünk, nem tesz majd csodát.
Hogy hónapokban mérhető léte,
tudta ő, hisz ésszel élve élte,
míg megadatott, hogy itt lehetett,
életét, s ha tudott, hát nevetett.
Volt idő, hogy volt idő szeretni,
játszani, gyermeket nemzeni,
simogatni, csókolni és adni.
Csak egy cél maradt: Még megmaradni!
Közös ismerős hozta el a hírt,
arca fölött betemették a sírt.
Elment és én itt állok elveszve:
Most ki jön, mi feszít keresztre?
Nem mentem el a koldusig:
piszkos volt, rongyos rokkant.
Megálltam a Duna felett félúton.
Túristabusz húzott át a hídon,
mely közömbösen remegtetett
nem látva köztünk különbséget,
legyek bár üde vagy roggyant.
A szendvicsember öreg, fáradt,
padon kókad táblái mögött.
Így is jó, mindegy, hogy ő mozog,
vagy körülötte a tömeg hömpölyög.
Hideg van, nem süt a nap
a főváros fölött,
ma délelőtt.
Ilyen az egész, ezek vagyunk:
rosszkedv, sűrű köd, csömör.
A Duna már csak piszkos, nagy,
s csak akkor tölt el lágy gyönyör,
ha majd újra mellettem vagy.
Gergely
István
Beszélgetés a gesztenyefákkal
Éjfél elmúlt, körülvesz a csend.
Fehér ruhámon pihen a fény.
A kórházban dolgozik a rend,
s szellő legyint arcon könnyedén.
Nővér matat valami fölött,
műtét után ébred a beteg,
s ki busz elé lépett hét előtt
már tudata határán lebeg.
Az éji levegő langyos, lágy,
fölém borul, nyugtat, betakar.
Pihentet, mint gyógyulót az ágy
egy hetvenkét éves, nagy juhar.
A kápolnánál tücsök cirpel.
A gesztenyefák, mint a szobrok
állnak ott mozdulatlan kéjjel:
vallatnak, vajon mit gondolok.
Tudom-e vajon, miért jöttem,
mért csináltam orvost magamból,
mért a vita én és én köztem:
mi a baj s hol a kiút abból?
Ti fák, ti boldog szerelmesek,
földnek és égnek gyermekei,
a Napot s Holdat kérdezzétek,
meddig akarnak még fönt lenni!
Ha létük kérdéseket támaszt,
s ismerik a jövőt, a semmit,
s majd ha megsúgták nektek a választ,
várhattok tőlem is valamit.
Én,
hosszú útnak pora,
Tokaj arany bora,
apám hűtlen fia
fogadom:
Veletek maradok
míg élet az élet,
oldódnak rejtélyek
s végül velük halok.
Szeretlek. Szeretlek,
mint vágott fű szagát,
mint pékség illatát.
Ízeddel eltelek.
S szerelmedet,
ki bársony bogárszem,
ki szülted gyermekem,
ki részem egészen,
vállalom
Hideg dél van, elkel a kendő, a kalap,
csak keskeny felhőrésen át néz ránk a nap.
A szél sötét felhőt fúj a Fertő felől
s a kereszt árnyéka az úton végigdől.
Eső után már nem gőzölög az úttest,
ködpamacs illan, a tájra tejjel fest.
Igen, az ősz mindent és mindent megérint –
fehér csokor visz fekete nénit megint.
Fehér csokor, fekete asszony – visszanéz
s a régen múlt idő, mint hordón a penész
védi és érleli, mi vált már rég porrá,
az emléket zsongító, aranyló borrá.
Most éled meg öregséged emlékeit,
az időt, mely később majd partra menekít,
ha sodorna, lepne zúgó folyó habja,
mikor más nem vagy már: fogyó idő rabja.
Most még október vagy, élénk, gazdag, bátor,
de nézz magadba már, gyérül a lombsátor.
s lassan majd elpihensz, majd elmúlsz végtelen
és csak vissza lesz mit nézned az életen.
Gergely István
Születésnapodra
fiamnak
Megtaláltál, tehát vagyok.
Általad szóltak a világok,
honnan régen én is jöttem,
s – habár mindent felejtettem –
nem felejtettek a csillagok.
Általad világok szóltak,
tanítottak s igazítottak.
s majdnem lettem, aki voltam,
– még ha el is bitangoltam –
hívő penge, kosár, markolat.
Benned hiszek s testvéredben
s ha röpke életem elrebben
s reppen lelkem vissza oda,
– te még tudod, én nem, hova –
vigyétek tovább az életem.
Gergely István
Jó kívánság, este
Nem tudom, ki vagy, de legyen jó az ested:
legyen ott ő, aki megérinti tested
s elvisz a távolba, kéretlen elragad,
amint a szád tapint s a testére tapad.
Gergely István
Legkedvesebb verseim
Ildinek
Lásd, eltelt, ami elmúlt,
s ami volt, a múltba hullt.
Elsodródnak, elhagynak
kedvesebb embereim.
Téli estén gagyognak,
simogatnak, ragyognak
legkedvesebb dolgaim,
s mellém bújnak, vackolnak
legkedvesebb verseim.
Kézbe véve a könyvet,
olvasgatva lapjait
visszatérnek az évek
s emléketek felderít.
Megmaradtok lelkemben,
kedvesebb embereim,
felidéznek estéken
legkedvesebb verseim.
Körülöttem fém-üveg buborék.
Alattam aszfalt, felettem az ég.
Előttem semmi, mögöttem senki.
Egy fontos csak: menni, menni, menni.
Nem nézni, honnan, nem tudni, hova,
nem tudni, mi vár, tor vagy lakoma.
Lényegtelen, mitől vagy kiért futsz,
közömbös, hogy tönkre vagy célba jutsz.
Mindegy, a Nap miért merül éjbe
s hajnali Hold hogyan hullik fénybe.
Hogy valakinek valakit jelent
a jellegtelen, jelentéktelen,
út menti csokor s a kopott kereszt,
megfog – egy kanyarig még nem ereszt.
Az is kérdés, egyszer is élek-e,
de ha kettő volna, négy kellene,
s a harmadiknál sírnék, mint gyerek:
már csak egy van, most hová legyek?
De megélni csak egyet adatott.
Hogy meddig tarthat, rejted a napot.
Oldalra és hátra is kell néznem,
hogyha kiszállok, tudjam: Én éltem.
Nem tudom, ki vagy, de olvasol,
így tehát egy nyelvet beszélünk,
mindegy, hogy itt vagyunk vagy máshol,
együtt lépünk, együtt lélegzünk.
Amikor olvasod mondatom
és mélyedben megérint magja,
mindegy, hogy ugyanúgy gondolom
vagy szeszély volt írása napja.
Nem érzek mindig mindenben úgy,
ahogy írtam, gondoltam egyszer.
Az eltelt idő lelkembe fúr,
de vállalom a váltást ésszel.
Mert én magam vagyok mondatom:
félig lezárt, félig nyílt eszme,
s pontosan tudom, ha olvasom,
mi volt a világ s mi lehetne.
Mi lehetne s mi lesz a világ…
A senkiknek nem írok verset.
A senkikért nyögök egy imát,
a senki ember tucat szerzet.
Én egy vagyok az egyek közül,
istentelen, ismételetlen,
ismerős, ki a szépnek örül
s barátom, neked ismeretlen.
2000.03.11.
Az Isten kiszorult az égből,
hátrált-hátrált lelkek mélyére,
sokszor kikopott már onnan is.
Az ember hajt, ősi ösztöntől
űzve, s elhiszi: a maga kedvére,
s nem nézi, hogy amit mond, hamis.
Pedig nem magunknak születünk,
halni se magunknak halunk meg.
Körbevesznek érzelmek, lények.
Még ha nem is tűnik fel nekünk:
formálnak, nyesnek és megkötnek
fehér-fekete árnyak s fények.
2000.05.14.
Lábam lóg, fekszem a stégen,
a könyvet lapozza a szél,
s - történik, mint egyszer régen -
egy szédült bádogon zenél
*
Rólad s róla szól az élet,
nektek csillámlik aurám.
Hívtok s kapcsolatba léptek,
kérdeztek és figyeltek reám.
Kínállak kedvvel, örömmel
s nem dőlnek össze verseim.
Nem kezdjük válaszunk nemmel
s töprengünk a múlt jelein.
Szeretve, szóval kínállak,
vagyok tanító szószóró.
Vagytok ígérő üres lap,
igéző igéző csikó.
Kísérlek féltő szemekkel:
Könnyetek ne üssön égre!
Ott legyen mindig, mikor kell
szerető szellemek fénye.
*
Lábam lóg, ülök a stégen:
távol gyermekre gondolok,
legyen ép ember egészen
s vigyázzák végig csillagok.
2000.04.25.
És nem jelene meg néki az Úr,
hát ő mene el az emberekhez,
s keresve világnak lényébe fúr:
Mi az, mi köt és ki az, ki rendez?
S talála sokakban mindeneket,
erőt, árnyat, fényt, szerelmet s halált,
tiszteletet és tisztességeket;
sokáig keresett, sokat talált.
És ment tovább és talált sokakban
űrt, zűrt, zavart, zörögve forduló
rozzant csavart és látta, hogy hibban
a világ, a sírba sírva hulló.
Nem nyugodott és tovább keresett,
mert érezte, hogy az Úr várja őt,
mint széltől hajszolt elesettet,
aki csak vágyja a hajló tetőt.
Ment csak és mélyedt révedt szemekbe
s látott bennük fáradtságot, csömört,
s kérges szívekben fásult lelkekre
bukkant, akik feledték a gyönyört.
Ám a titok még mindig fedve volt,
mi mentén mozog és épül a világ,
s a kétség árnya szívére hajolt,
mert nincs hit, ha nincs bizonyosság.
Megszólított és kérve kérdezett:
Mi végre élsz te a magad módján?
Megszólíttatott és megkérdeztetett:
Mért teszel mindent önfejed után?
Mért teszek mindent önfejem után?
Mért idegen, aki gyönyörtelen?
Mért dühít, ha sírást néztek némán?
Mért emberi, ami embertelen?
Ha bennem van az Úr töredéke,
s a többi részlet titeket illet,
kiáltsatok csak utánam: Hé te,
várj! Együtt már összeadjuk Istent.
És körbenézett az embereken
és meggondolta az ő útjait,
majd megbékélt lelke istenében
s várta társukat hívó társait.
2000.06.05.
Gergely István
A huszadik század fejfájára
Most sem tudom, ki voltál vajon,
hóesést néztél a fák alatt,
s valahogy mérhetetlen
szomorúság csorgott hátadon,
s megjelölt, mint egyszer volt kamaszt.
Valami kéne, ami tisztít.
A nagy-nagy tüzet megrakták már,
körülötte nem találsz senkit:
elhamvadt, időben messze jár.
Már azt sem tudom, hol volt helye,
térben és időben elveszett,
vége volt, nem tudtuk, hogy vége,
parázs fölött lágy szél neszezett.
Nem lett szebb, s nem lett tisztább semmi,
a nagy-nagy tűz nem nézte, mit öl.
Úgy tűnt, jobb közömbösnek lenni
s biztosnak saját dolgunk felől.
A tűz kimúlt, hamu a szélben,
helyén a gyomot váltotta gaz,
s előállt az, amitől féltem:
egyre inkább nem szép az igaz.
Bár nem tudom, vajon ki voltál,
ugyanazt éreztük biztosan.
Lehettél Te vagy Te is akár,
sírásban és szitokban társam.
Mentség sincsen, nincsen bocsánat:
a bűnt, mit ősünk elkövetett,
csak tetézzük, s bár átsző a bánat,
vereségünk nyilvánvaló lett.
El kéne tépni, ami lehúz,
lelkünkre tekeredő hínár.
S megsúgom, ha kezem felé nyúlsz:
Istenné kellene lenni már!
2000.07.11.
Gergely István
Hajléktalan blues
Igen, elbújtam s elbújtam ezerszer,
s előbújtam s fújtam a magamét ezerrel.
Hát rámugattak szűkmellű emberek
(emberek?):
"Ha nem tetszik a rendszer, elmehet!
Elmehet!"
Majd állt a balhé a melóban is,
a szám járt megint, mert kellett ugyanis.
S csak annyit köptek az arcomba:
"Ki vagy rúgva!" - pedig nem voltam
berúgva.
Majd bántottam az asszonyt,
aki életet adott nekem.
Majd bántottam az asszonyt,
aki szerelmet adott nekem,
majd gyermeket adott nekem,
s nekem nélkülük nem volt semmim sem.
S mert nem volt hova menni,
hát elindultam a világba be,
az életből ki.
Kopogtattam zárt ablakon, ajtókon,
rozsdás és fényes kapuvasakon.
Mentem s próbáltam újra,
s a választalan koppantás hangja
lyukat ütött a mellemen,
amelyen
jeges szél süvít át,
fagyasztva lelkem még meglévő mosolyát,
bár már amúgy is régen
nem találkozott velem.
S hogy megfagytam egészen
és testem elhagyni készen,
tudtam: meghaltam.
"Hát haljak meg" - gondoltam.
S mert nem tudtam élni az életben,
s az élet nem tudott élni bennem,
így egymással vígan ki nem jöttünk:
"Fejezzük be" - s végül megegyeztünk.
2000.07.27.
Gergely István
Mese a valóságról
Ha mindenki fél a sötétben kint,
ki megy ki fáért a tűzre megint,
ki jár járatlan utakat, ha kell,
kit vár váratlan, szemperzselő jel,
kit pedz majd a bűzhödt szájú járvány,
kit edz majd a tüzes torkú sárkány,
ki áll ellen szigorú szeleknek,
ki nem hódol szirén szerelmeknek.
A hősnek minden szenvedés kijár.
Gyávák között leggyávább a király.
S mert nem lehetett élni, ahogy lehetett,
köpött egyet s gondolt egy nagyot:
„Ha lehetetlen élni, ahogy szeretek:
meghalok." – s hát meghalt valahogy.
tudtalak
értettelek
megérdemeltelek
jó voltam
jobbá lettem
elnyerhettelek
szeretlek
sóhajlopva
megérintelek
érezlek
átkarollak
felhőre viszlek
hiányzol
helyettem is
csókold meg őket
Fényes gyertyatartók:
ünnep, remény, világ.
Nevetnek szélesen
komoly gesztenyefák.
S az akácvirágok,
mint csipke ablakon,
szellőben ringanak
békés álmatagon.
Hullámokat fésül
szellő gabonába.
Szélesen mosolyog
mézes repcetábla.
Győzött a május
hitetlen hiteken,
tombol a szerelem
buja szegleteken.
S akkor, mint fogoly légy
a csukott ablakot,
ugyanúgy értem én
a májusi fagyot.
2002.06.02.
Mint a gyermek anyja emlőjére
nézek felnőttként szüleim kezére.
S ahogy elválik a csecs és a száj,
elhagynak a kezek is, akárhogy fáj.
Bár tudom, annak élete boldog,
ki fölött gyűrődik gyermeki homlok.
S ki gyümölcse sírja fölött görnyed,
feküdne helyére, nem ejtve könnyet.
Tudom.
És mégis…
Elnézem,
ahogyan az újságot a szél olvassa,
lapozza újra s újra elunva.
Haszontalan, hisz analfabéta
az istenadta.
Vagy többet ért belőle,
mint te, vagy ő, vagy bárki őelőtte?
Gergely István
Élvezd a csendet!
Csak csendben csendülhet csengőhang
kristályos karácsony éjjelen.
Csak csendben reppenhet a pitypang
libbenő ártatlan szeleken.
Csak csendben pillanthatsz királylányt
hajolni borostyán ablakon.
Csak csendben sejtheted a magányt
csavargó borostás alakon.
Csak csendben hallhatod gyermeked
szuszogni álombő vizeken.
Csak csendben bírhatod kedvesed,
szunnyadva elnyugvó melleden.
Csak csendben keresnek a szavak,
míg ott kinn beszélget langy eső.
Csak csendben találod meg magad.
Telik az éj,
indul a jövő…
Gergely István
Vajon mit lát a sárkány?
Vajon mit lát a sárkány
fenn az égen,
szállva hűs szellő szárnyán
fehér fényben?
Láthat-e szivárványt
kora reggel,
lát-e reppenő sármányt
egy sereggel?
Könnyezi-e két szemét
hűvös harmat,
szárítja-e gerincét
lágy fuvallat?
Lát-e vékony kötelet,
jól feszülőt,
lát-e futó gyereket,
nagy nevetőt?
Láthat-e búzatáblát,
hullámosat?
Láthat-e keskenysínpárt,
kisvasutat?
Lát-e gyereksereget
mezőszélen,
aki neki integet
fenn a légben?
Szeretném én is látni,
mindazt, mit ő!
Szeretnék lepke lenni,
szitakötő!
Az vagy hát, csak nézz körül,
láss fényeket!
Lelj gyereket, aki örül,
hallj éneket!
S te leszel majd a sárkány,
a nevető,
a fényben szellők szárnyán
felröppenő!
Gergely István
Élvezd a csendet újra
Élvezd a csendet!
A csendben megszólal a világ,
simítja lelked
s ellazít egy suttogó faág.
Gergely István
Beszélgessünk a ködről
Mozog bennem a köd,
születni szeretne,
lássuk, mire megyünk,
földre szállt felhőcske.
*
Folyékony kristályok
körötted lebegve
lefogják látásod
egyre közelebbre.
S mi fölött elnézel
ragyogó nap alatt,
eléd áll, megdöbbent.
Háttér: szürke alap.
Szemet szúr, feltűnik
közömbös, szürke fa.
Az eget eléri
egy templom két tornya.
Élénkség haldoklik,
a fény szürke, kopott,
elindulsz csendesen.
Lépted reményt lopott,
s kibukkansz belőle
ott fenn a Kékesen.
Aranyló langy erdő
Ölel át fényesen.
Országodban
Tüzet lelek
Parazsából
Tüzet veszek
Magvát vetem
Hideg földbe
Terméketlen
Temetőbe
Ajkaidról
Tüzet veszek
Szerelmedtől
Lángot vetek
Magvam vetem
Meleg ágyba
Virágfiú
Szökken szárba
Temetőből
Szántóföldet
Parazsadból
Melegséget
Ajkaidról
Kedvességet
Virágszálból
Reménységet!