Barta Róbert:

A magyar és a nemzetközi történetírásban ma már köztudott, hogy az első világháború után a Habsburg-birodalom romjain főként francia akaratból és irányítással rendezték újra a Duna-medence államkereteit. Nagy-Britannia ilyen irányú politikája leginkább a kíváncsi, de érdektelen barát (desinterested amicus curice) álláspontjához volt hasonlatos, amit Austen Chamberlain 1925-ben nagyon érzékletesen meg is fogalmazott: „Érdekeink szempontjából éles különbséget teszek Európa nyugati és keleti fele között, és ebből következőleg aközött is, hogy milyen befolyásra és beavatkozásra kell törekednünk ebben a két övezetben. Nagyjából azt mondanám, hogy Nyugat-Európában partnerek vagyunk, míg Kelet-Európában -összehasonlítva ezzel - szerepünk inkább a kíváncsi, de érdektelen baráté. A mi biztonságunk bizonyos körülmények között szoros kapcsolatban áll Franciaországéval, Belgiuméval vagy Hollandiáéval. Ám ha ez biztosított, nem hiszem, hogy példának okáért Romániával is szoros összefüggésben állna."

A brit szerepvállalás a térségben tehát rendkívül korlátozott, felemás és ambivalens volt, igazodva az olasz, francia érdekekhez, de sokszor szemben is állt azokkal. Ez azonban nem jelentette azt, hogy Anglia „leírta" a térséget, ma már bizonyítható, hogy létezett egy gazdasági alapú terv, mely az első világháború után egy fontra alapozott európai pénzrendszert kívánt megvalósítani. A közép-európai térségbe történő angol gazdasági behatolás célja az volt, hogy Anglia vegye át Németország helyét a Hamburgból Bagdadba vezető út mentén. Az 1923/24-es magyar szanálási mű is, melynek az előzményei még korábbra nyúltak, globális angol pénzügypolitikai elképzelésekbe illeszkedett.

A változó, ellentmondásos brit álláspont a Monarchia háború utáni sorsának megítélésében is jól megmutatkozott. London még 1918 őszén is bízott abban, hogy a Monarchia gazdasági egysége még fenntartható a háború után is, ezért különösebben nem is siettették a dunai birodalom felbomlását. Thomas Masaryk „korridor" elképzelését (mely szerint a leendő északi szláv államot - Csehszlovákiát és déli „testvérét" a majdani Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot, 1929-től Jugoszláviát - a Dunántúlon keresztül összekapcsolják) már 1915-ben ismerték és akkor is, 1918 végén is elutasították. A nyugat-magyarországi kérdés a háború utáni hivatalos brit külpolitikában azért került napirendre, mert London Ausztria esetében valamiféle kompenzációra gondolt, de lehetőleg úgy, hogy ez sem olasz, sem délszláv érdekeket ne sértsen. Ezért 1919július elején az angolok az elsők között vetették fel Nyugat-Magyarország Ausztriához csatolását. Tulajdonképpen ekkor, brit javaslatra meg is állapodtak egy ideig-lenes osztrák-magyar határban (mely Ausztriának adta volna még Mosont és Szentgotthárdot is), de az Ausztriával 1919. szeptember 10-én aláíratott Saint-Germain-i béke ezt is, az összes más elképzeléssel együtt, keresztülhúzta. A szerződés szerint Ausztriának kellett juttatni a Burgerlandnak keresztelt területet (Moson, Sopron és Vas megyék) mintegy 300.000 lakossal. Új helyzetet teremtett a magyar Tanácsköztársaság bukása utáni „kemény" magyar fellépés is (a Friedrich-kormány csapatokat rendelt a térségbe). Percy Lorrain, a Clerk misszió tagja, Albert Halstead, a bécsi brit antant-bizottság vezetője már 1919 végén azt jelentették a Foreign Office-nak, hogy Nyugat-Magyarországon a helyzet bizonytalan, a magyarok iránti rokonszenv erősebb, mint az osztrákok iránti és talán helyesebb lenne népszavazást tartani. Ez még a párizsi békekonferencián oly hévvel hirdetett és az angolok által is szívesen hangoztatott nemzeti önrendelkezés (natíonal selfdetermination) elvével is megegyezett volna. Másrészről 1920 elején London azért sem ellenezte a burgerlandi kérdés újratárgyalását, mert az két vesztes ország között kezdődött és zajlott, s az angolok bíztak abban, hogy követendő precedens lehet. 1920 március elején a miniszterelnökök londoni konferenciáján Lloyd George még hajlott a magyar békeszerződés bizonyos módosítására (a magyar békedelegáció javaslatait figyelembe véve), de a későbbiekben, főként Lord Curzon nyomására és félve a várható általános következményektől (minden vesztes fél módosításokat kívánna) visszakozott. Abban, hogy 1920 tavaszán az előkészített magyar békeszerződés változatlan formában megmaradt, oroszlánrésze volt az angol helyeslő álláspontnak, melyet - bizonyos vélemények szerint - a franciák közel-keleti olajkút koncessziókért vásároltak meg. Az angolok felelőssége abban a tekintetben is felvethető, hogy az amerikai békedelegáció távozása után egyedül London lehetett a franciák valamiféle ellensúlya.

Az 1920. június 4-én, a Magyarországgal aláíratott békeszerződés a nyugat-magyarországi kérdésről csak annyi konkrétumot tartalmazott, hogy az érintett három megye nyugati részét Ausztriának át kell adni. A határidőkkel, a technikai módozatokkal azonban nem foglalkoztak, és az is nyilvánvaló volt, hogy a győztes hatalmak nem fogják akadályozni Ausztria és Magyarország alkudozásait. Ezeken a tárgyalásokon leginkább az olaszok közvetítettek. Az angolok csak közvetett módon, korlátozottan és külső szemlélőként vettek részt ebben, leginkább Reginald Gorton tábornok (1919 őszétől a budapesti katonai, majd a soproni katonai antantmisszió tagja) és Sir Thomas Beaumont Hohler (1920-ban antant főmegbízott Budapesten) személyén keresztül.

Az első királypuccs (1921. márc. 26.) nemcsak hogy felborított minden addigi tervezgetést és alkudozást, de arra is jó volt, hogy kiderült, az angolok rokonszenveznek Horthyval és rendszerével, hiszen ekkor egyértelműen mellé álltak. A kérdést Londonban a magyarok szempontjából viszonylag kedvezően értelmezték; egy csehszlovák-délszláv intervenció a Habsburg-restauráció megakadályozására megvalósíthatja a dunántúli „szláv folyosó, ami mindenképpen elkerülendő és megakadályozandó. Ebben a tekintetben az is érthető, hogy miért voltak az angolok egyik legfőbb protektorai Magyarország népszövetségi tagságának. A Foreign Office a nyugat-magyarországi felkelés kitörése után (1921 augusztus vége - szeptember eleje) a leghatározottabban ellenezte a csehszlovák és a délszláv katonai mozgósítási és bevonulási terveket arra nézve, hogy a térségben rendet teremtsenek. Noha a nyugat-magyarországi felkelés (és a Bethlen-kormánynak az attól való nem egyértelmű elhatárolódása) késleltette az ország népszövetségi felvételét és London is folyamatosan presszionálta Bethlent, hogy oldják meg a burgerlandi kérdést; az ágfalvai „csata" után (1921. szept. 7-8.) előtérbe került „Sopron-formulát", ugyan nagyon lassú és felemás módon, de London is elfogadta. Az olasz bábáskodással létrejött velence-i konferenciát (1921. okt. 11-13.) a Foreign Office és a brit sajtó is minden eszközzel próbálta megakadályozni. Nem magyarellenességből (bár a Foreign Office akkori vezetőit - Lord Curzon, Crowe -nem lehetett éppen magyarbarátsággal vádolni), hanem a túlzott olasz térnyeréstől félve. Az angolok sokáig Csehszlovákiát szánták közvetítőnek, de miután a délszláv állam vezetői 1921 október elején Pécs és Baranya újabb megszállásával fenyegetőztek, a szláv folyosó rémképe miatt London pillanatok alatt „ejtette" Prágát. A két szláv állam földrajzi összekapcsolódásának megakadályozása érdekében az angoloknak nem volt túl nagy ár Sopront és környékét a magyaroknak juttatni. Paradox módon tehát a túlzott csehszlovák és délszláv igények, miután nem kaptak nagyhatalmi támogatást, a magyaroknak kedveztek. Ezt természetesen Bethlen pontosan felismerte és ezt a szűk, de létező mozgásteret maximálisan ki is használta. Mindezek ellenére azonban Londonban a magyarok iránti bizalmatlanság tovább élt (a Foreign Office-ban sokan nem hitték el, hogy Bethlenék le fogják szerelni a felkelőket a velencei megegyezés után) és az 1921. október 20-i második királypuccs is komolyan veszélyeztette a soproni megegyezés „köré font" nagyhatalmi jóváhagyást. London kiállása a magyar kormány mellett ekkor talán még inkább érzékelhető volt, mint az első királypuccs idején, véleményünk szerint Horthy és rendszere (és természetesen Bethlen) ekkor nyerte el tar-tósan az angolok bizalmát és támogatását. A kulisszák mögötti bizalmatlanság azonban nem tűnt el; a Foreign Office vezetői még 1921 novemberében is azt firtatták az olaszoknál, hogy mi lesz, ha a velencei egyezmény pontjai nem valósulnak meg (ha a magyarok nem tartják be azokat). Ezek azonban már valószínűleg az utolsó osztrák ellenpróbálkozások voltak, melyek ekkor a brit Foreign Office-on keresztül próbáltak nagyobb súlyt kapni. A korlátozott brit szerepvállalás jegyében London nem állított fel saját tábornoki bizottságot és csak korlátozott létszámú brit katonaságot küldött Sopronba.

Az 1921. december 14-én kezdődött soproni népszavazást és annak eredményét brit részről elfogadták és számukra ezzel az ügy nyugvópontra jutott, noha az özönével ér kezdő osztrák panaszok miatt még a népszavazás után is felvetették, hogy esetleg (lehetőségként) meg lehet semmisíteni a velencei konferencia határozatait. Ezt azonban a franciák és az olaszok a leghatározottabban ellenezték és Londonban is rájöttek, hogy ez igen kínos presztízsveszteség lenne. A brit külpolitika azonban még egyszer tanújelét adta a térség felé irányuló ellentmondásos, időnként zavaros elképzeléseinek. Az 1921. decemberi időhúzás oka (több, mint két hét telt el, amíg érvényesnek ismerték el a népszavazás végeredményét) az volt, hogy az olaszok és a franciák eddig győzködték az angolokat, akik azt akarták, hogy Ausztria „önként és szabadon" nyilatkozzon az eredmény elfogadásáról.

Összességében megállapítható, hogy a brit külpolitika ha nem is ellenségesen, de magyarbarátsággal sem vádolhatóan, megfelelő távolságból, s valóban „kíváncsi, ámde érdektelen barátként" viszonyult a nyugat-magyarországi kérdéshez és Sopron ügyéhez. Ehhez azonban az is hozzátartozik, hogy a népszavazás eredményét végső soron London is elfogadta, s a második királypuccs után nemcsak a hivatalos Anglia, de a brit közvélemény jelentős része is látványosan a Horthy-rendszer mellé állt, ami érzékelhetően megerősítette a megcsonkított Magyarország nemzetközi pozícióit.