Hárs József:

Mihalovits János, az ismert tanító és festő reménytelen szomorúsággal járta körbe a város köré vont határt. Cikke azoknak az életérzését fejezte ki, akik hozzászoktak a szabad vándorláshoz völgyeken, bérceken át, akár a Rozáliáig. A frissen festett határkövek a népszavazás örömmámora után a rideg hét-köznapokra figyelmeztettek. A mélypont azonban kétségtelenül 1921 nyara. A trianoni békefeltételek ismeretében, ám még a velencei határozatok előtt, ugyan miféle életérzésről lehetett szó?

Feljajdul a városát szerető újságíró: „Csakugyan olyan kellemes itt?" Apró ügyek, aki messzebbre néz, annak írása helyén fehér folt. Nos tehát? se hordár, se fiáker, se kiadó szoba. A soproni kávéházak, a Royalt kivéve, ahol antant-tisztek tanyáztak, konganak az ürességtől, az uszodák vize piszkos, az utcák elhanyagoltak, némelyik ház összedőléssel fenyeget. Ha majd bejönnek az osztrákok - vélekednek többen -, Sopron elsorvad, lecsúszik a nagyközségek szintjére.

Ámde amikor a hivatalok, iskolák, intézmények nagyobb része már csomagol, keresi helyét az ország belsejében, néhány lelkes, tetterős férfí nem hagyja annyiban a dolgot. Ők már a háború vége felé terveket szőttek a béke beköszöntével együtt járó feladatokról, s ha a béke most másképpen mutatkozott, nem állította meg lendületüket. A soproni székhelyű Dunántúli Turista Egyesület, Hatvan Ferenc tanárral az élén éppen ezekben a hetekben szervezte meg osztályait a megye két elcsatolandó községében, Pinkafőn és Felsőlövőn, a helybeliek örömest vállalt közreműködésével. Régi kapcsolataikat továbbra is fenntartva hirdették meg ismét hegyi túráikat, közeli és távolabbi alpesi célpontokra. A nemzeti liadsereg túlkapásai miatt életbeléptetett nemzetközi bojkott következtében azonban nem juthattak akkor az ország határain túlra. Viszont festhették, felújíthatták a messze mutató erdei utak jelzéseit. Csak pénzhiányon múlt, hogy a korhadó fakilátókat nem hozták helyre."

A Soproni Városszépítő Egyesület sem tétlenkedett. Heimler Károly városi rendőr-főkapitány, később főjegyző, nagy iramot diktálva húzatta föl a Hubertusz-vadászlak helyére tervezett menedékház téglafalait. Közben már készen álltak festőink arra, hogy a szobákat freskóikkal díszítsék. Heimler a proletárdiktatúra alatt sem hagyta elaludni a nagy Lőver körút ügyét, utána pedig sikerrel szorgalmazta a Lőverek villamosítását. Thimng Gusztáwal együtt 1921-ben megírta Sopron és környéke részletes útikalauzát. Ennek első kiadását továbbiak követték. "

Ő volt az 1920-ban alapított Soproni Idegenforgalmi Részvénytársaság fő mozgatója. Ez a szervezet „működési körébe vette mindazon feladatok megvalósítását, melyek Sopron városa idegenforgalmának emelését előmozdítani hivatva vannak. A részvénytársaság a város területén üdülő- és fürdőtelepeket, szanatóriumot, szállodákat és egyéb [...] intézményeket fog létesíteni. A legsürgősebben még az idei tavasz folyamán megvalósítandó terve [...] a Nagytómalom kiépítése [...]; azon egy a mai kor igényeinek megfelelő fürdőtelepet, vendéglőt és szállodaépületet óhajtunk." összeköttetései és egy darabig még hivatali beosztása révén sok mindent elérhetett: katonák, sőt Kőhida rácsai mögé zárt rabok is dolgoztak építkezésein, a gazdasági élet törvényeivel azonban nem bírt. Az inflációban és a kilátástalanságban a polgárok széfjei nem nyílnak meg előtte. Sokat bírált kénytelenségből túladtak a Nagytómalmon, bízva abban, hogy a vevők előbb-utóbb megvalósítják a nagyra törő terveket. Azoknak sem volt tőkéjük, csak annyi, hogy a kis szállodát és az úgy-ahogy kiépített fürdőt üzemeltessék. Gyenge vigasz, hogy 1924-ben a részvénytársaság már meg tudott venni egy fürdőtelepet, a Lőver- (később Lövér-) uszodát."

A felkelőharcok küszöbén az életkedv sajátos bizonyítékát tálalta ország-világ elé a Soproni Városszépítő Egyesület. 1921 augusztusában nagyszabású népünnepélyt rendezett a Tómalmon. A szokatlan eseményt az újságok rögvest velencei éjszakának nevezték el. Valóban: vízi ünnepélynek is mondható, feldíszített csónakkal, úszóversennyel, de a tornászok mutatványaival, csárdával, s minden rendű és rangú zenekarral is büszkélkedhettek. Hajnali kettőig hullámzott a kíváncsiak serege a látványosságok körül. Kocsikaravánok hozták-vitték a közönséget. A soproniak a beszámoló szerint:"személyesen meggyőződhettek róla, hogy kultúrérzék, lelkesedés és áldozatkészség mit tud teremteni még az olyan elhagyott, istenhátamegetti zugból is, amilyen még jó egy évvel ezelőtt is a Tómalom volt." A jól sikerült rendezvény még anyagi hasznot is hozott.

Talán mondjunk még egy nevet. Hiszen elég sokáig igaztalanul hallgattak róla, hogy a tetteknek ebben a sorában mennyi köszönhető Pinezich Istvánnak. Ügyvéd, várospolitikus, a Muck-kilátó melletti menedékház nem véletlen névadója. Hatvan Ferenccel és Heimler Károllyal egy időben kezdte harcát a közömbösök, értetlenek, lassan mozdulók felrázására. Javasolta, hogy Sopront nyilvánítsák hivatalosan üdülő-várossá, meg akarta vetetni a várossal a győri püspökség tulajdonában lévő fertőrákosi kőfejtőt, nemcsak természeti értékei, hanem színházi-zenei lehetőségei el- és felisme-résével. Nem sikerült. Hol és kiben volt a hiba, ma már nehéz megállapítani. Nem lehet állítani, hogy a különben nagyon óvatos Thurner (később Sopronyi-Thurner) Mihály polgármester ne támogatta volna az életrevaló kezdeményezéseket. Hiszen már megválasztásakor, 1918-ban, hitet tett az idegenforgalom fejlesztése mellett. A harmincas években pedig nem sajnálta a minisztériumokban vállalt előszobázásokat mind-két Lövér Szálló és a Várkerület ügyében. Még segélyt is tudott szerezni az előbbiek felépítéséhez, az utóbbi modernizálásához."

A húszas évek elején már megjelentek az autóbuszos osztrákok a külvárosok bor-mérései előtt. Holland és angol vendégeink autókon érkeztek, de a helybeli lovasegyesület paripáin galoppoztak a városi erdők sétaútjain. A vidék szépsége, a város egyre jobban felfedezett műemlékeinek együttese (akkor még uralkodóan barokk hangulata) évről-évre növekvő számú, kitartó, s hosszabb időre befizető nyaralót vonzott."

Sopron, Előkapu 1920 körül (ismeretlen fényképész)

Kiemeltünk néhány vezéregyéniséget ezekből a nehezen ocsúdó időkből. Tisztelet a tetteiknek, azonban nem mentek volna sokra megfelelő háttér nélkül. Ez pedig a lakosság műveltsége, művészet- és zeneszeretete. A kerek harmincezer soproni majdnem mindegyike - sokszor tudatosan, még többször önkéntelenül - segítette a maga módján a nagy célok elérését. Nemcsak a szíves útbaigazítókról, alkalmi idegenvezetőkről van szó. Nemcsak a tisztaságról, a virágos Sopronért mozgalom versengőiről. Maderspach Viktor felkelőparancsnok írja visszaemlékezéseiben, hogy milyen élvezettel sétált végig a Belváros utcáin, hallgatva a nyári estére nyitott ablakokon kiáradó házimuzsikálást. Igen, különösen a muzsika volt meghatározó a város kulturális életében. Nemcsak a Zeneiskolában lehetett tanulni. Számosan tanítottak otthonaikban zongorázni, "

Sopron az 1930-as évek végén (Fotó: Diebold?)

hegedülni. Virágzott az egyházi zene: nagymiséken, ünnepeken sűrűn szerepeltek helybeli művelői. A szimfonikus zenekar és vegyes kar mögött álló egyesület 1929-ben fényes külsőségekkel ünnepelte fennállásának századik esztendejét."

Kórusaink között akadt olyan is, amely éppen ezekben a zavaros hónapokban kezdte tevékenységét. 1921-ben alakította meg Kárpáti Sándor tanár és zeneszerző a Liszt Ferenc dalosegyletet. Sajnos, miután ennek tagjait jórészt elhelyezték a városból, ígéretes kezdeteknél tovább nem jutott. Karnagya - számos dal és átdolgozás komponistaja - ennek ellenére nem veszítette el kezdeményező kedvét. Másokkal együtt 1925-ben a kortárs zene megkedveltetésére vállalkozott. A Modern Zeneművek Soproni Bemutatóciklusát az előadásonként várt legfeljebb 40-50 érdeklődő helyett átlag 300-an hallgatták végig. Élő bécsi zeneszerzők, illetve Debussy, Bartók és soproniak kamaraművei csendültek fel a műsorokban. Magyarázat a sikerre: „Sopron sorvatag tengődésének napjainkban egyetlen vigasztaló oázisa van és ez: a zene."

Méltó az elismerésre, ám idegenforgalmi szempontból az igazi tömegmozgató eseénysorozat az ugyanebben az évben megrendezett országos dalosverseny."

Sopron, Széchenyi tér- Tüzéremlék a mai országzászló helyén (ismeretlen fényképész)

Száztizenkét dalárda kereken ötezer dalosának felvonulása, hangversenyei, ellátása, elszállásolása roppant feladatot jelentett a fogadóbizottságnak. A máig ható visszhangból ítélve jelesre vizsgázott. Ennek is tudható be, hogy 1930 tavaszán az Országos Magyar Dalosszövetség 13. megyei daloskerületének székhelye lett Sopron. Kárpáti Sándor pedig a vezetőségben kapott helyet.

A csúcsra 1932-ben értek a műkedvelők. Kóh Ferenc szőlősgazda, nyugalmazott műszaki tiszt és templomi énekes rendezésében és szervezésében, az üvegessegédből kórus- és zenekar-irányítóvá fejlődött Struglitz József vezénylésével a Városháza előtt több egymás utáni alkalommal mutatták be Josef Haydn A teremtés c. oratóriumát. Egy ízben a Magyar Rádió adott számára országos megszólalási lehetőséget. A Soproni Ünnepi Hetek előzményét fedezhetjük fel ebben a sorozatban."

A művészetek többi ága nehezebben ébredt, s megmozdulásai sem vonzottak akkora tömegeket. Mégsem lehet meg nem emlékezni - legalább utalásszerűen -tevékenységükről és hátterükről. A téli hónapok rajziskola és kiállítások nélkül, a nyarat Brennbergben vagy az Ikva füzesei közt festegető művésztelepi vendégek nélkül elképzelhetetlenek voltak. A fotóamatőrök nemzetközi seregszemléire messze földről jöttek a fekete-fehér művészet rajongói. A soproni fényképészek viszont a világ legelőkelőbb szalonjaiban értek el helyezéseket, s a világranglista élcsapatában szerepeltek."

A mozik jó bemutatói sztárokat késztettek személyes fellépésekre, s filmgyártókat itteni forgatásokra. Nagy volt a vendégjárás az Irodalmi Kör házatáján is. Nekik is volt mire alapozniuk."

Diákok könyvkiadása, folyóirata, műkedvelők Ady-estje a színházban, német anya-nyelvű diáklányok értékes díjazása országos Petőfí-szavalóversenyen a címszavak ebben a felsorolásban. Csak mellesleg: a tanulók fejenként 50 verset tudtak kívülről!"

Ez volt az irodalom háttere. Talán lehetett volna szélesebb ez az alap, híre nagyobb hatású, messzebbre mutató? Berecz Dezső a húszas években szervező munkájának még csak az elején, íróink legnagyobbja, Becht Rezsö, akkor jobbára csak német nyelvű írásokat publikált."

Igen, ez is lényeges. A kétnyelvűség, a kétféle kultúra egy időben való művelése. Már nem annyira meghatározóan, mint néhány évtizeddel korábban, mégis jellemzően. (Leginkább a színházi idény arányaiban mutatkozott ez meg, egyre inkább a magyar társulatok javára.) Mi különböztette meg a művelt sopronit a pángermán tanokat vallótól vagy a magyarkodóktól? S hogyan tudott magyar lenni, miközben németül beszélt, sőt gondolkodott? Csak abból nyertük volna energiánkat a húszas, harmincas évek bízvást aranykornak nevezhető felvirágzásához, hogy meg akartuk mutatni: környékét vesztett városunk is tud értékeket ápolni, sőt teremteni? Túl minden nemzetiségi vagy gazdasági vitán, mi volt a közös, ami valamennyiünket éltetett falaink között? A választ szerintem legjobban Printz Ferenc polgármester-helyettes, a Soproni Városszépítő Egyesület egykori elnöke fogalmazta meg. Az 1920-ban meghalt szerző versi-kéjét az Oedenburger Zeitung 1925-ben közölte."