Mélyen tisztelt Konvent Elnök Úr! Tekintetes Konvent!

Úgy illik, hogy alkalomadtán a múltat is felelevenítsük abból a célból, hogy a múlt eseményeiből magunknak tanulságot vonhassunk le. Ezt cselekedjük most mi is, amikor 60 év előtti időkre emlékszünk. Az Úrnak 1921. évére, amely év Sopron Szabad Királyi Város sok száz éves történetében a legviharosabb, és egyúttal a legválságosabb év volt, mert arról kellett dönteni, hogy Sopron magyar marad-e vagy osztrák lesz. És hogy ezt megérthessük, egy-két évvel vissza kell forgatnunk az idő kerekét.

Az első világháborút sajnos elvesztettük. A győztes hatalmak, úgymint Anglia, Franciaország és Olaszország - röviden az Antant - először Ausztriával kötöttek békét Saint Germain-ben, amely békében a Nyugat-Magyarország három megyéjéből - úgymint Moson, Sopron és Vas megyéből - összesen 50 nagyközséget és 270 kisközséget, valamint Ruszt, Kismarton és Sopron városokat Ausztriának ítélt oda. Ezt a döntést a velünk kötött Trianoni békében nekünk is el kellett fogadnunk. Elgondolhatjuk, hogy Sopron polgársága az 1921. évi Szent István napját milyen keserves hangulatban ünnepelte meg a Szent Mihály templomban. Igen sokan hangosan sírva fakadtak, amikor elhangzott ez az ének:

Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga,
Ki voltál valaha országunk istápja.
Hol vagy István király, téged magyar kíván,
Gyászos öltözetben teelőtted sírván.

Már ettől a pillanattól a magyar katonaság és csendőrség kivonult Sopronból. A tiszti kadettiskolát Jutasra helyezték. A tiszti leánynevelő intézet Egerbe költözött. A megye központja Kapuváron telepedett le. A postaigazgatóság valamint az államrendőrség vezetősége elment Szombathelyre. Míg az evangélikus líceum és teológia Győr városát választotta ki színhelyéül. Ilyen körülmények között Sopronban jóformán mindenki elvesztette a reménységét. Csak mi hárman maradtunk, kik nem szűntünk meg bizakodni, úgymint Dr. Thurner Mihály polgármester, Ringhofer Mihály városi számvevőségi tisztviselő, és jómagam. De hogy miben bizakodtunk? Azt most már nehéz volna megmondani. Nem egyébben, mint egy csodában. Ami 1921. augusztus 29-én be is következett, amikor gróf Sigray Antal kormánybiztos Ostenburg őrnagy zászlóalját Kismartonból Sopronba parancsolta, és itt megálljra utasította. Amikor az osztrákok, akik a mai Burgenland "A" zónáját még augusztus 29-én megszállották, szeptember 8-án Sopron elfoglalására indultak, akkor a Selmecbányáról elmenekült és még 1919. január havában Sopronban letelepített Bányászati, Kohászati és Erdészeti Főiskola többnyire katonaviselt hallgatói Ágfalvánál az osztrákokat golyózáporral fogadták és megfutamították. Olyannyira, hogy a megszállt területeket is Burgenlandból az osztrákok akkor feladták. Ebben az ágfalvi csatában Szechányi Elemér és Machatsek Gyula főiskolások, valamint Pehm Ferenc csendőr az életüket vesztették, akiket másnap ünnepélyesen eltemettünk. Meg kell említenem, hogy Pehm Ferencet családja annak a holttestét Szombathelyre szállították. Ezt követőleg Bécs és Budapest között hosszú ideig villámok cikáztak. Míg végre Della Torretta olasz külügyminiszter, gróf Bethlen István magyar miniszterelnököt és Schober osztrák kancellárt Velencébe hívta, és közöttük október 13-án olyan egyezményt hozott létre, hogy a magyarok kötelezték magukat Burgenland békés átengedésére, míg az osztrákok beleegyeztek abba, hogy Sopronban és a környező 8 faluban az Antant ellenőrzése mellett legrövidebb időn belül népszavazás döntse el a hovatartozást. Ezután rövidesen Sziléziából egy zászlóaljnyi olasz gyalogság, egy századnyi francia vadász és egy szakasz angol gyalogság érkezett Sopronba, kik felett Ferrario olasz, Hamelin francia és Gorton angol tábornokok parancsnokoltak, és az ő kezükben volt a politikai hatalom is Sopron felett.

Amikor Thurner polgármester tudomást szerzett a velencei egyezményről, azonnal magához hivatta Ringhofer Mihályt és magamat, bizalmas megbeszélésre, kikkel a legújabb fejleményeket ismertette, és feltette a kérdést, hogyan tovább, hogy Sopron magyar maradhasson. Én felkészülve mentem erre a megbeszélésre, amennyiben az 1920. évi népszámlálás Sopronra vonatkozó adatait kiírtam magamnak a Statisztikai Hivatal közleményeiből, amelyek szerint Sopronnak 1920. január 1-jén 35.248 főnyi volt a lakossága, amelyből 17.166 vallotta magát magyar anyanyelvűnek, tehát 48,7 %, míg német anyanyelvű volt 16.911, tehát 47,98 %, végül horvátnak vallotta magát 733, azaz 7,01 %. A hátralevő csekély töredék pedig megoszlott tót, szerb és oláh között.

Tekintettel arra a körülményre, hogy a népszámlálás óta nem egészen két hét telt el, a fejlődés a népességben a zavaros idő miatt néhány száznál több nem lehetett, ebből következik, hogy az 1920. évi népszámlálás adatait biztos alapnak tekinthetjük, és ha arra építünk, akkor számításainkban nem csalatkozhatunk. Ezek szerint Sopron magyarságát a szélsőjobboldaltól a szélsőbaloldalig mindenáron össze kell fogni. A horvátjainkra számíthatunk. Míg a németséget meg kell osztani olyanformán, hogy az iparosokat és a kereskedőket megnyerjük, a poncichtereket pedig, kiknek német érzelmeit eléggé ismertük, lehetőleg meg kell ijeszteni, hogy ne merjenek még maguk között sem korteskedni, és ha már nem akarnak sehogy sem Magyarországra szavazni, ebben az esetben legalább maradjanak távol a szavazástól, saját jól felfogott érdekükre való tekintettel a jövő szempontjából. Ebben a haditervben mi hárman a polgármester szobájában rövidesen meg is egyeztünk, és kiosztottuk magunk között a ránk váró szerepet. Megállapodván abban, hogy a polgármester az Antant tábornokig maga felé fogja képviselni a várost, míg Ringhofer Mihály a város Ikván túli részét igyekszik megszervezni a népszavazás érdekében, és ebben neki segítségére fog állni a Konkordia nevű férfi dalegyesület, amelynek tagjai főleg a katolikus poncichterekből regruzálódtak. Míg nekem jutott osztályrészül a város Ikván innen eső része, vagyis jóformán a város háromnegyed része, mivel magamban ugyan nem tudtam volna megbirkózni, ha nem állottak volna mellém segítségül a soproni Magyar Asszonyok Szövetsége, vallásra való tekintet nélkül. Ezek ekkor alakultak meg Sopron megmentése érdekében, és akik hogy kétszázan voltak-e vagy háromszázan, esetleg többen, bizony nem tudom. Csak azt, hogy ezek az asszonyok többnyire negyven éven felüliek voltak, és hogy az üresen hagyott megyeházát, s annak főleg a közgyűlési termét kisajátították maguknak, ahol a nap minden órájában legalább közülük negyvenen vagy ötvenen együtt voltak és ott vitatkoztak, ezenkívül a megyeháza udvarán is több csoportban mindig voltak találhatók. Hát ezekhez az asszonyokhoz mentem én át a megyeházára, akiknek bemutatkoztam, és kértem a támogatásukat, és megmagyaráztam nekik, hogy miről is van szó. Minden utcának minden házába el kellene menniök, és ott minden családhoz be kell kopogtatniok. Kiknek azután el kell magyarázniok, hogy mire ügyeljenek beszédjeikben, és hogy lelkiismereti kötelességüknek tartsák, hogy elmenjenek szavazni Magyarország mellett. Ezek az asszonyok kitörő örömmel és ragyogó szemekkel fogadtak. Amin nem csodálkoztam. Ugye, akkor abban az időben 29 éves jóképű és jó kiállású fiatal házasember voltam, véges végig kitűnő bizonyítványokkal, kinek mellé az aranyvitézségi érem ragyogott, amelyet még 1915-ben Ferenc József királytól kaptam, melyhez járult 1917-ben a “Segnum Laudis" a kardokkal, IV.Károly királytól, meg a névre szóló másodosztályú német vaskeresztet Vilmos német császár adományozta nekem. 1915 nyarán Sopron városában Kugler Alajos halála után a levéltárosi állás megürült, és én arra még 1917 elején pályáztam. A város akkori főispánja, Bán Endre minden pályázat mellőzésével még 1917. május havában engem kinevezett, miről Töpler Kálmán polgármester táviratilag értesített Szászvároson, Hunyad megyében, ahol akkor én katonai szolgálatot teljesítettem mint hadnagy a 82. császári és királyi székely gyalogezredben. Ez alól a katonai szolgálat alól 1918. szeptember közepén mentesültem mint súlyosan sebesült tiszt, kit harctéri szolgálatra alkalmatlannak minősítettek. Így volt időm elfoglalva az állásomat az elhanyagolt és rendezetlen levéltárat minden tekintetben kitűnő állapotba hozni, vagyis annak legrégebbi anyagát, az 1162. és 1406. évek közötti 371 darab oklevelét egy kötetben még 1921. év március havában nyomtatásban kiadni, amikor még a soproni népszavazásnak se híre, se hamva nem lehetett. Ennek az oklevélkiadásnak, amelyet úgy gyűjtöttünk össze a polgármesterrel együtt heteken át a város hintajába ülve, városi vállalatokat, képviseleteket és gazdagabb polgárokat fölkerestük, hogy adakozzanak erre a célra. S örömmel hangoztatom itt, hogy mindenütt a legnagyobb megértésre találtunk, és 27 helyről annakidején 92.500 koronát gyűjtöttünk össze, ami abban az időben a kötet megjelenésére teljesen elégséges volt. Ennek az oklevélkiadásnak ma már történelmi jelentősége van. Mert azt bizonyítja a napnál fényesebben, hogy az osztrákoknak Sopronhoz semmi, de semmi köze nincsen, és ennek megfelelően a kötetben közölt 371 darab oklevélből 166 darab magyar királyoktól ered, míg az osztrák hercegektől összesen csak 4 oklevelet tudunk felmutatni, s azok is kivétel nélkül a határszéli kereskedelemmel foglalkoztak.

Ezek a tények fűződnek mindezekhez, amelyek ma itt 1921-ben publikálva lettek, a lelkesedésük ezeknek a derék asszonyoknak nem ismert határt, s ettől kezdve olyan buzgó apostolai lettek Sopron magyarságának, hogy az osztrákok által Sopron megnyerésére fordított megszámlálhatatlan millió és millió koronák a levegőben hatástalanul szétfoszlottak, mint a szappanbuborékok. Hiába tűzdelték tele minden éjjel a házak kapualjait, töméntelen német nyelvű, egyébként silányul megfogalmazott röpirataikkal, a soproni polgárok azokat többnyire olvasatlanul a szemétbe vagy a szemétkosárba hányták. Hogy az osztrákok ilyen mértéktelen és kockázatos vállalkozásba fogtak, annak én vagyok a személyes tanúja, aki akkor még fiatal házasember Csendőr utca 8. számú háromszobás összkomfortos lakásban laktam, bérben. Azt a házat mostanában néztem meg, mert azóta, hogy elköltöztem 22-ben onnan, nem jártam azon a vidéken, de megállapítottam, hogy ugyanabban az állapotban változatlanul és épségben fönnáll. Valahányszor reggel 8 óra előtt kimentem a ház kapuján, hogy a hivatalba, a levéltárba menjek, ott szedegettem össze az oda becsúsztatott mindenféle röpiratot, amely volt 10 darab, 15 darab, sokszor 20 darab, és ez így ment 60 napon keresztül. A népszavazás napja december 14-e el nem következett, én ezeket a röpiratokat nem dobtam el. Talán én voltam az egyetlen, aki a levéltárban aztán végigolvastam, és megállapítottam, hogy milyen gyatrán vannak fogalmazva, és történeti jogra nem hivatkozhattak, mert már a könyvből ismert volt, és ezeket én összegyűjtöttem, és remélem, hogy most is még hibátlanul a levéltárban megvannak. Mert ezek hozzátartoznak a történelmi idők bizonyításához. De elmondhatom, hogy ha megjelenik 100 darab osztrák röpirat, magunk is csak, kik nem voltunk ilyesmire fölkészülve, legföljebb egynehánnyal ha válaszoltunk. De nem is volt rá szükség, mert minden ilyes propagandát az asszonyaink, akik olyan bátorsággal küzdöttek a magyarság érdekében, mint ahogyan tudjuk a történelemből az egri nők, azok minden propagandát eleve hatástalanná tettek.

Az elmondottak szerint minden kedvezően alakult Sopronban a magyarság számára. Amikor 1921. október 20-án Károly király váratlanul megjelent Sopronban. Ekkor minden a fejetetejére állott, és ki tudja, hogy az események miként alakultak volna, ha az Antant közbelépésére Károly királynak néhány nap múlva az országot nem kellett volna elhagynia, és így a felkavart érzelmek lassan ismét lecsillapultak. Ezt követőleg november 6-án plakátok hirdették Sopronban, hogy minden férfinak és nőnek szavazati joga van, akik 1921. január 1-jén a 20. életévüket betöltötték, és legalább fél év óta Sopronban laknak. A város tisztviselő karának a tanítósággal karöltve nem volt más dolga ezt követőleg, mint utcáról utcára és házról házra, valamint családról családra járva a szavazásra jogosultakat a népes osztrák küldöttség folytonosan kellemetlenkedő kifogásait legyőzve összeírja, és a névjegyzéket elkészítse, mit azután sok huzavona után az osztrákok is hitelesítettek. Ezenközben az osztrákok november 15-én ismét megszállották Burgenlandot, de most már az egész területet, nemcsak az "A" zónát, és Sopron közelében Sopronkeresztúron nagy erőket tartottak készenlétben és nagy hadgyakorlatba kezdtek folytonos ágyúzással azzal a célzattal, hogy Sopron polgárságát megfélemlítsék, de hiábavalónak bizonyult minden fáradozásuk, mert Sopron tudomást sem vett róluk. Végül december 10-én ismét plakátok közölték magyar, német és horvát nyelven Sopron lakosságával, hogy a városban december 14-én, míg a környező 8 községben december 16-án lesz a népszavazás, titkosan, mégpedig úgy, hogy minden szavazó egy borítékot kap két cédulával. Az egyik cédula kék színű volt, Magyarország felírással, míg a második cédula narancsszínű volt Ausztria felírással. Aki Magyarországra szavaz, az Ausztria céduláját kettéhasítja, és így teszi vissza a két cédulát a borítékba, amelyet leragaszt. És megfordítva: aki Ausztriára szavaz, az a kék cédulát szakítja széjjel. Sopron népe lelkes hangulatban készült a népszavazásra. Olyannyira, hogy Sopronban időző osztrák küldöttség teljesen reménytelennek tartotta Ausztria javára a szavazást, és ennek tudatában december 13-án délután összecsomagolt és tüntetőleg elhagyta Sopront. Azonban nem ért célt, mert az Antant tábornoki bizottság a népszavazás megtartása mellett döntött, és így azt Sopronban december 14-én, amely szerdai napra esett, mind a 9 kerületben, mert a városi utcák szerint annyira volt felosztva, valóban le is zajlott, míg a környező 8 falu december 16-án szavazott. A népszavazás úgy Sopronban, mint a falvakban a legnagyobb rendben ment végbe, és december 14-én délután 6 órakor Sopron összes harangjainak zúgása hirdette az egész világnak, hogy Sopron Istennek hála, magyar maradt. Ezt a népszavazási eredményt Párizsban december 21-én a nagykövetek tanácsa tudomásul vette, és így Sopron 1922. január 1-jén hivatalosan is visszakerült Magyarországhoz.

Szükségesnek és érdemesnek tartom, hogy a népszavazás eredményével bővebben foglakozzam, mert az felettébb tanulságos. Eszerint Sopronban 18.996-an voltak jogosultan szavazni, akik közül 12.798-aan valóban le is szavaztak. Tehát 91,07 %. Bár a szavazás titkos volt, annak ellenére meg tudjuk állapítani, hogy Sopronban melyik társadalmi réteg szavazott Ausztriára. Kezdjük mindjárt Brennberggel, ahol 708 szavazatból csupán 27,35 % szavazott Magyarország mellett, más szóval megállapíthatjuk, hogy a brennbergi bányászok többsége Ausztriára szavazott. Azután magában a városban a 3. választókerületben, amelyhez a Balfi utca és a Balfi út tartozott, és annak közvetlen környéke, a leadott 2.078 szavazatból csak 44,41 % szólt Magyarország mellett. Ennek alapján nyilvánvalóvá lett, hogy az evangélikus poncichterek többsége is Ausztria mellett foglalt állást. Ezzel szemben a hátralevő 7 választókerületben a szavazók többsége már hű maradt a magyar hazához, és így állott elő a végső eredmény, amely szerint a 12.327 leadott magyar szavazat az összes szavazatok 72,74 %-át alkotta, amit az összes körülmények figyelembe vételével valóban szép eredménynek mondhatunk. Már nem ilyen jól állunk a Sopron városát körülvevő 8 falu esetében, ahol egyedül Nagycenk falu viselkedett egykori földesurának, gróf Széchenyi Istvánnak, kit Kossuth Lajos a Legnagyobb Magyarnak nevezett, emlékéhez méltóan, amennyiben 100 %-ban magyarnak vallotta magát. Míg Boz község német anyanyelvű lakói 77,64 %-ban, Kópháza horvátjai pedig 69,27 %-ban tettek hitet magyar hazájuk mellett. Addig a többi 5 községben, úgymint Rákos, Bánfalva, Ágfalva, Harka és Balf esetében annyira alulmaradt a magyar szavazatok aránya, hogy a 8 község magyar szavazatainak összessége csak a 45,46 %-ot érte el. Mivel a 8 község szavazatait az előre megállapított szabály szerint Sopron város szavazási eredményével összesítették, és az így kijött eredmény lett az irányadó, így történt, hogy a végbement népszavazás Magyarország javára a 65 %-ot tette ki. Végeredményképpen ezzel a 65 %-kal meg lehetünk elégedve, ha figyelembe vesszük, hogy az osztrákok Klagenfurt esetében a szlovénekkel szemben megtartott népszavazás esetében csak 59 %-ot tudtak elérni. Pedig ugyancsak elkövettek minden módjukban álló propagandalehetőséget, nem úgy, mint mi Sopron esetében, amikor csak szánalmasan kocogni tudtunk az osztrákok után. Míg mi magyarok jóformán passzívan viselkedtünk Sopron megmentése érdekében a röpiratok szempontjából, addig az osztrákok hangulatkeltésre és megvesztegetésre és röpiratokra megszámlálatlan millió koronákat áldoztak, és drága pénzen megfizették azokat a bécsi, gráci és innsbrucki egyetemi hallgatókat, akik október 14. és december 13. közötti időben minden éjszakán a soproni házak kapualjait teletömködték propagandairataikkal. Mindezekre annyi költséget fordítottak, szent meggyőződésem szerint Sopron város és 8 környező községének területén, amelyet 40.000 katasztrális hold nagyságúra becsülök, többszörösen megvásárolhatták volna Európa bármelyik területét.

Mindent összefoglalva nagy elismerést érdemelnek a Bányászati, Kohászati és Erdészeti Főiskola hallgatói, akik 1921. szeptember 8-án a Sopron megszállására indult osztrákokat Ágfalvánál visszaverték, és így előidézői voltak a Velencei egyezménynek. De éppen ilyen elismerést érdemelnek a soproni magyar asszonyok, akik a soproni népszavazás kedvező eredménye érdekében minden lehetőt elkövettek. Végezetül megállapíthatjuk, hogy a soproni népszavazás az igazság győzelme volt a hazugság felett.

Dr. Hetény János:

Mint soproni születésű szeretnék hozzászólni. Először is kifejezni az örömömet és - ha szabad így mondani - a büszkeségünket, hogy a népszavazás eseményeinek a számba vehető tanúi közül az élők között a Jenő bácsit, örökös tagunkat köszönthetjük, és a másik két tanunk közül az egyik szintén Konvent-elnök volt, a másik pedig, tudjuk, Ringhofer Miska bácsi szintén igen aktív Konvent-tag volt. Tehát voltaképpen mind a három a Konventnak a munkása volt, illetve most is az. Mivel tudjuk azt, hogy egy kis félreértés is volt a mostani előadást illetően, amely talán oszladozóban van, de azért említsük meg. Én magam is elgondolkodtam az utóbbi időben erről. Ennek - hogy így mondjam - a hátteréről vagy erkölcsi mivoltáról. És körülbelül így állítottam össze a magam számára, amely talán érdemes lesz vázlatában elmondható.

Szóval az egyház és természetesen intézményei magától értetődően az üdvösséggel kell, hogy törődjenek. De az üdvösséget nem az absztrakt lélek éri el, hanem az ember. A konkrét ember. Absztrakt ember és absztrakt lélek nincsen. Azt pedig a konkrét ember adott földrajzi, faji, néprajzi, történelmi, társadalmi körülmények között él és fejlődik ki. Tehát jóllehet az egyház és annak szervei, embereinek, szolgáinak a hivatása az üdvösség szolgálata, de azok az alanyok, azok a konkrét emberek, akik konkrét körülmények között élnek. Tehát ilyen szempontból a hovátartozás, a föld, a faj, a nyelv, a társadalom, a néprajz az beszolgál az egyes ember üdvösségébe. Nem mindegy, hogy ki hogyan lesz teljes emberré. Ezt mondjuk, és el is ismerjük nemzetközi fokon, ha jól tudom, természeti jognak vagy önrendelkezési jognak, hogy ki milyen anyanyelvet használ és szabad használnia, és faji elnyomást nem lehetséges, és így tovább. Ezt már ENSZ-fokon is elismerik és hirdetik.

Persze az ilyen előadásnak és visszaemlékezésnek van politikai jellege is. Azt hiszem, ez volt a kis félelemnek esetleg a háttere. És azt hiszem, ezt mondhatom, gondolom, mindenki így gondolta, és semmiféle politikai jelleget emögött nem láttunk, de igenis hangsúlyozni kell, és jobban kell hangsúlyozni, erkölcsit. Tudniillik azt, hogy valaki a maga embersége mellett kiáll, tehát hogy az ő nyelve, földje, történelme, faja mellett kiáll, az erkölcsi feladat, az ő számára kötelesség. És ezt annakidején elhanyagolni, esetleg megfizettetni magunkat vagy már semmibe venni, az erkölcsi lustaság lett volna. Erkölcsi, vallási szempontból is. és ilyen szempontból nekünk mint vallási intézménynek, illetve annak képviselőinek igenis jogunk, sőt kötelességünk erre emlékezni. Hogy a mi őseink, ugye közel - mondhatni - két nemzedékkel ezelőtt egy erkölcsi határozatot hoztak. Nem politikait. Az nem a mi dolgunk. Az is, biztos, politikai kérdés is volt, de nem a mi ügyünk. Egy erkölcsi állásfoglalás volt, amelyre mindenki mindig kötelezve van. És most nem párhuzamot állítunk, de ez mindig is így van. Nem tudjuk, előttünk mi áll. Az egyes ember és a mai társadalom előtt, de éppen úgy köteles erkölcsi állásfoglalásra, mint a mi elődeink voltak, ebben az esetben.

Debrecenben volt most szeptember végén egy marxista keresztény konferencia. A Magyar Nemzet hozta nemrégen, két héttel ezelőtt a kivonatát. Megdöbbentő megállapítások történtek. Őszinték, hálaistennek. És ugye az derült ki, hogy így szó szerint: nem valósult meg az a remény, mondta a marxista előadó, miszerint a vallásnak a visszahúzódásával a tudatos marxista világnézet fölülkerekedik, és táplálja és lelkesíti az embereket. Hanem előállt egy köztes helyzet, bent van a Magyar Nemzetben. Előállt egy köztes helyzet, és fölkérték polgári és egyházi tényezőket, tehát közvetve minket is, hogy az úgynevezett … ellen közös erővel lépjünk fel. Nahát erre szeretnék utalni. A mi őseink annakidején ha valamiféle mitikus ellentétek fölléptek a lanyhaság ellen fölléptek, és ennek egyik példáját adták, amikor az önrendelkezési joggal az ember alkotja, hogy kiteljesedjék, ők határozatot hoztak. Tehát ilyen értelemben látható az, hogy ez erkölcsi állásfoglalás is volt. és így egészen hozzánk tartozik a megemlékezés.

Most talán ez még nem gyújtja meg a figyelmet. Viszont annyira szép valamit, és annyira ismeretlent Keresztúry Dezső nyugalmazott kultuszminiszter és európai műveltségű költő írt Sopron 700 éves évfordulójára, tehát hamarosan 5 évvel ezelőtt egy verset. És azt kiadták pár évvel ezelőtt az ő gyűjteményes kötetében. "Sopron ünnepére". Azt hiszem, majdnem minden sorát mostanra is lehet alkalmazni:

Sopron: erőd, vár, hadjárt város, puszta határok
között: tornyok, falak építője, hogy intve lehess őr,
mentshely, vásárhely, népek vegyítője a törzsnél
tágabb fénylőbb nemzet lángjaival: sziget így bősz
tengerek árjában, hol a szorgos kéz, az okos fej
formál otthont, kertet, újítva teremtve világot,
ott, ahol vakként űrt és gyökeret ver, híven a csillag-
járta egek meg az emberi lét törvényeihez! Hány
század, hány ezredév, hány fajta emelt a magasba
újra meg újra romokból!? Mit rejt még az avar, mely
kincseket őrzött meg, hogy a békésen nevelődő város
szebb legyen, ősei műveit is megújítva?

Most talán itt van a legszebb, amit ki is írhatnánk vagy megjegyezhetnénk:

Hűség városa, légy hű őre önmagadnak,
bölcs viselője határsorsodnak: légy piac és kert!
Őriz szívem. Mint ama költő Dániel (- Berzsenyi -) mint ama költő Dániel, én is
vissza-óhajtok rád, noha nem vagy az édesanyám. Jó
népek, vén házak lágy-nyers szagú erdeid ájult
álmaimat is ciklámenizűre derítik. A társak
lettek hűségben példák: idegen-nevűen bár,
álltak meg nem inogva az újra meg újra futók között;
szívósan szolgáltak, míg falaid nőttek magasulva,
szellemed ápolták és hazát őrizve örömmel.