Horváth Zoltán:

Sopronban 1921. december 14-15-én sorsdöntő esemény zajlott le. A város lakosságának népszavazással kellett döntenie, hogy Magyaror-szágho2 tartozik-e, vagy szívet, hazát cserélve Ausztriához csatlakozik. A népszavazás egyúttal befejező szakasza volt a Nyugat-Magyarország területi hovatartozása körül kialakult viszálykodásnak.

A területre nemcsak az osztrák és magyar állam tartott igényt, hanem Csehszlovákia kormánya is. Képviselői - Benes, Masaryk, Cservin, Lakatos - már 1915-ben kidolgozták az ún. korridor (folyosó) tervet. A korridorral, a történelmi magyar határtól, a Lajtától keletre kb. 100 km szélességben - Győrt, Sárvárt, Keszthelyt összekötő vonal hosszabbításával Murakeresztúrig - Jugoszláviával akartak összeköttetést létesíteni. Így megvalósult volna az északi és déli szlávok kapcsolata Danzigtól Triesztig. Ezáltal Csehszlovákia tengeri kikötőhöz jutott volna. A területen élő 47 millió lakos 6 millió katonát állíthat ki - érvelt Chervin -, és a korridor védőgátat jelentene a pán-germanizmussal szemben, megakadályozna mindenféle német-magyar revíziós kísérletet, azaz a békét, Közép-Európa stabilitását szolgálná. A délszlávok is követelték Szentgotthárdig a területet. Igényüket azonban nem kapcsolták össze a korridor megvalósításával.

Benes szorgalmazására az antant Párizsban székelő legfőbb katonai tanácsa 1918. november 4-én utasította Foch marsallt, hogy biztosítsa az összeköttetést Csehország és Trieszt között, továbbá mielőbb szállja meg a stratégiailag fontosabb helyeket. A megszállásra mégsem került sor, mert a Központi Hatalmak (Németország és a Monarchia) 1918. november 11-én fegyverszünetet kértek. A terület az antantcsapatoktól távol esett, a háború katonai erejüket kimerítette. Végül is a korridor megvalósulása Olaszország ellenállásán bukott meg. Olaszország attól félt, hogy a folyosó egy Jugoszláviával való háború esetén katonai felvonulási területként szolgálhatna ellene.

Ami Ausztriát illeti, ott 1918. novembertől 1920. novemberig, a szociáldemokrata párttal az élen, Renner Károly kancellár kormányzott. A szociáldemokrata párt képviselői már 1918 végén javasolták Nyugat-Magyarország többségében német ajkú lakosságának Ausztriához való csatolását. Renner kezdetben elutasította törekvésüket - mondván -, Ausztria annexiós politikát nem folytat. A békekonferencia területi bizottsága 1919. március 5-én még nem akarta megváltoztatni a két volt szövetséges állam határát.

Váratlan változás történt Magyarországon - 1921. március 21-én - a Tanácsköztársaság kikiáltásával. Clemenceau úgy látta, hogy a példát néhány héten belül Ausztria is követi. A nagyhatalmak nem akarták azt sem, hogy Ausztria Németországhoz csatlakozzék (az Anschluss-t), viszont Ausztria mezőgazdasági területek hiányában kevésbé volt életképes. Termőterületre volt szüksége. Az egyik angol ezredes, 1919. április 16-án közölte a Renner-kormánnyal, hogy ha lemondanak az Anschluss-ról, úgy az angol kormány támogatását ígéri Dél-Tirol és Nyugat-Magyarország négy többségében németlakta megyéje nyugati részének odaítéléséhez. A területet az itt található négy vár német neve után - Pressburg-Pozsony, Wiesenburg-Moson, Ödenburg-Sopron és Eisenburg-Vasvár - elnevezték Vierburgenland (négy várföld) tartománynak. Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint az igényelt területen a lakosságból német anyanyelvű 299.000 (68%), magyar 72.000 (18%), horvát 44.800 (10,3%), szlovén 13.900 (3,2%).

A nagyhatalmak július 20-án úgy határoztak, hogy Karntia sorsáról népszavazás döntsön, viszont Nyugat-Magyarország anélkül kerüljön át Ausztriához. Megtagadták ugyanakkor Hegyeshalom, Moson, Kőszeg és Szentgotthárd átcsatolását, Pozsonyt pedig a cseheknek juttatták.

Ausztria 1919. szeptember 10-én írta alá a Saint-Germain-i békeszerződést, amelyben megkapta az egykori Nyugat-Magyarország (ma Burgenlandnak nevezett) részét, valamint (a későbbi időben mégis Magyarországon maradt) Sopront és az azt körülvevő nyolc községet. A terület átadására Magyarországot 1920. június 4-én, a trianoni békediktátummal kötelezték. Low neves amerikai történész később megállapította, hogy a nagyhatalmak Nyugat-Magyarország elcsatolásával a magyarokat büntették meg, - a proletárhatalom miatt - viszont Ausztriát megjutalmazták, mert Budapest csábításaitól távol tartotta magát.⁸

A magyaroknak a területi vitában való részvétel lehetőségét az adta, hogy Nyugat-Magyarország az első világháború befejezésekor nem került katonai megszállás alá. Birtokon belül maradva tovább működhettek a magyar állam-igazgatási és közigazgatási szervek. A területet a magyar kormány Ausztriának csak a trianoni békeszerződés vonatkozó törvénycikkének ratifikálása után volt köteles átadni. Így a terület megtartását illetően manipulálási lehetősége volt.

Sopronban Zsombor Géza, a helyi radikális pártvezér - 1918. december óta -mint német népbiztos azon fáradozott, hogy az egyetlen megmaradt nemzetiséget, a németet, megtartsa a magyarságnak. A németek - írta - hű fiai voltak az országnak, és ha most jogot kapnak, úgy megmaradnak Magyarország keretében. 1918. december 22-én Sopronban népgyűlést hívott össze, mégpedig Pozsony, Moson, Sopron és Vas megye német ajkú lakosságából. A gyűlésen elhatározták, hogy autonómiát kémek Nyugat-Magyarország számára. Követelésüket 1918. december 28-án a magyar kormány elfogadta.¹⁰

A hazai németek önrendelkezési jogáról szóló kormányrendelet 1919. január 27-énjelent meg, az autonóm terület határainak meghatározása nélkül.

Végül is Nyugat-Magyarország német ajkú lakossága autonómiájáról a Tanácsköztársaság is rendelkezett. Kellner Sándor, Sopron vármegye népbiztosa 1919. május 6-án közölte átiratában az osztrák külügyminisztériummal, hogy a

Karl Renner osztrák kancellár

forradalmi tanácskormány 1/649. sz. rendeletével engedélyezte Nyugat-Magyarország német vidékének a territorialis (területi) kulturális-gazdasági igazgatás megvalósítását. A területi választások lebonyolítását Kellner Sándor elnökletével héttagú direktóriumra bízta. A hivatal tevékenységét, a „Gaurat für West Ungarn", az ún. Németházban (Széchenyi tér 2.) megkezdte. Az osztrák külügyminisztérium érdeklődésére, hogy a szervezet valóban létezik-e, Cnobloch követ igennel válaszolt. Kellner elnök - írta -, a kormány hűséges embere, és a Nyugat-Magyarországi elcsatolás elleni akció lelke. A német terület (része volt Moson, Rajka, Kőszeg, Szentgotthárd) küldöttei alakuló gyűlésüket 1919. május 20-án tartották meg Sopron székhellyel. A Gaurat élére dr. Leser Lajos került, aki később emigrált, és Burgenlandban tartományfőnök-helyettes lett. A gyűlésen megjelent Kun Béla külügyi és Kalmár Henrik német népbiztos. A soproniak a bécsi lapokból tudták meg, hogy Nyugat-Magyarországot július 20-án Ausztriának ítélték. A soproni munkástanács 1919. július 23-i nagygyűlésen tiltakozott az ellen, hogy az antant a területet elkótyavetyélje. A tanácskormány lemondását követően Horthy kormánya 1920 augusztusában az antanttól négy gyalog- és egy lovas divízió kiállításához kért engedélyt, hivatkozva az osztrák részről megnyilvánuló bolsevik veszélyre. A kérés teljesítése ellen a jugoszlávok tiltakoztak - közölte Cnobloch. 1920 és 1921 első fele az osztrák-magyar kormányok közötti tárgyalásokkal múlt el, és azokat mindkét részről a helyi lakosság zajosan reagáló visszhangja kísérte. Apponyi Albert 1920. január 1-jén népszavazást kért és az Ausztriával való közvetlen tárgyalásokban reménykedett. Elutasították. A viszálykodás gyakran kiéleződött. Horthyék 1920 tavaszán Ausztriát „hullarablással vádolták, mert a világtörténelemben egyedüli esetnek számított, hogy két vesztes fegyvertárs közül az egyik a másik területére tartson igényt. A Millerand-jegyzék 1920. május 6-án némi megnyugvást keltett a magyar kormányban. Ez az országhatár megállapításakor a helyi gazdasági érdekek és a nyelvi hovatartozás figyelembevételét ígérte.

Az osztrák-magyar panaszok kivizsgálása miatt, illetve főképpen Nyugat-Magyarország átadásának előkészítésére érkezett Sopronba 1920. január 20-án a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság küldöttsége, Vigna olasz ezredes vezetésével. Másnap Thumer Mihály polgármester szervezésében az elcsatolás ellen a Városház téren 15 ezer ember tüntetett.(Thumer Mihályt kortársai a három év alatt végzett tevékenységéért a „Sopron megmentője" címmel tisztelték meg. Kitűnt még: Ringhofer Mihály, Schindler András polgármester-helyettes, Spiegel Sigfrid kereskedelmi és iparkamarai elnök, Thirring Gusztáv, Zimmermann Lajos evangélikus lelkész, Tráger Emő...) Az osztrák jelentés a június 3-án lezajlott demonstráció legérdekesebb részének azt tartotta, hogy a tüntetés a nemzetközi misszió hivatalának épülete előtt zajlott. Az antant ellen léptek fel, és az erkélyen megjelenő angol megbízottat: „Abzug England!" kiáltással fogadták. Az ország lakossága figyelmének felkeltésére szolgált az 1920. szeptember 26-án Sopronban rendezett országos dalostalálkozó. Az elcsatolás ellen hatalmas tüntetés zajlott le Sárvárott és Győrött is 1921 márciusában. Majd dr. Laky László Vilmos győri bencéstanár Sopronban, a Széchenyi téren, március idusán 20-25 ezer embert esketett meg, hogy Nyugat-Magyarországot elszakítani nem engedik, és ha kell, életük árán is megvédelmezik. Vidéken, Felsőőrött 1920. január 2-án volt jelentősebb tüntetés. 1920. március 10-én kelt bécsújhelyi jelentésből idézünk: „Der grösste Teil der Bevölkerung Westungams ist gegen den Anschluss" (Nyugat-Magyarország lakosságának nagyobb része a csatlakozás ellen van). A hegyes-dombos vidék lakossága a termékeny Rábaköztől, illetve Magyarországtól remélte (és kapta) korábban az élelmiszerellátást. A vidék szegénységére utal, hogy a húszas években Burgenlandból húszezer ember vándorolt ki Chicagóba. Mayer kancellár 1921. február 26-án kijelentette, hogy a Nyugat-Magyarországi kérdés elintézését a kisantantra bízza, ez ellen a legjobban a Vas megyei horvát községek tiltakoztak. A közhangulat, a magyar propaganda érdekében jelentós szerepet vitt a Nyugat-Magyarországi Területvédő Liga is, élén a soproni születésű Thirring Gusztáv neves statisztikussal. A német ajkú lakosság megtartása érdekében a mai Burgenland hajdan Sopron vármegyéhez tartozott községeiben 1919 augusztusában a kommunisták felelősségre vonása enyhébb lefolyású volt, mint a megye többi részében.

Osztrák részről 1920. július 17-én zajlott le az egyik legnagyobb tüntetés Bécsben; a Városháza népcsarnokában követelték Burgenland azonnali átcsatolását, „a háromszázezer Volksgenossen-nek a magyar uradalom alóli felszabadítását, továbbá a bőséges termés elhurcolásának megakadályozását. Majd egy év múlva a gyűlés tárgya: a keresztényszocialisták árulása Burgenlandban és a fehérterror Magyarországon. A gyűlés után a Schwarzenberg téren, miután a nagy szélben a magyar zászló nem égett el, széttépték azt.

A magyar kormány két „ütőkártyát” használt területmentő akciójában Ausztria ellen. Az egyik vádja az volt, hogy Ausztria csatlakozni akar Németországhoz. Ezt dokumentálta is. A másik, hogy Bécsben „vörös uralom van. („Rote Herrschaft Wien). A nyugati hatalmak nem sürgették az átadást, mert Horthy állama megbízhatóbbnak bizonyult mint Ausztria, másrészt vártak a trianoni szerződés törvénybe lépéséig, és ezzel a magyar kormánynak időt engedtek. A trianoni szerződés ratifíkálására a magyar kormány nem gondol - írja 1920. október 30-án az osztrák követ -, mert azt reméli, hogy ha „időt nyer, mindent nyer" („Zeit gewonnen, alles gewonnen"). Az antant 1921. január 7-én figyelmeztette ugyan a magyar kormányt, hogy a terület átadásának kötelessége terheli, a nagyhatalmakat pedig annak átvétele. Viszont a félhivatalos jelentésekből, sajtókommentárokból az tűnt ki, hogy az antanthatalmak nem ellenezték a két ország közötti békés megegyezést. Ezért a Teleki-kormány 1921 februárjában felajánlotta a terület megtartása érdekében a vámszövetséget, a területi autonómiát, a magyar katonaság távoltartását. Mayer ezt elutasította, később azonban tárgyalást kezdeményezett a Bcthlen-kormánnyal.

Első ízben esett szó a terület megosztásáról. Bánffy külügyminiszter ígérte, hogy átengedi Moson megye egy részét, Sopron megye részekre szakadna, a Vas megyei rész megmaradna. Mayert június 21-én Schober követte, és július 3-án megegyezés született. A terület egyharmada Magyarországon marad, ha azt az osztrák külügyi bizottság jóváhagyja. Ez utóbbi július 26-án minden területi engedmény előfeltételeként, megegyezőleg a terület teljes átadását követelte. Eichof, Ausztria párizsi követe ugyanakkor a Nagykövetek Tanácsától kérte a

A Szövetségi Ellenőrző Bizottság tagjai:

Hamelin (francia), Ferrario (olasz), Gordon (angol)

terület haladéktalan átadását. Érthető, mert megelőző nap lépett életbe az 1921. évi XXXIII. tc., amely a trianoni szerződés végrehajtásának vállalását tartalmazta.

A terület átadására, illetve átvétele végett megérkezett Sopronba Hamelin francia, Gordon angol és Ferrario olasz tábornok. Az utóbbi egyúttal a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság elnöke lett. Első ülésüket augusztus 6-án tartották. Augusztus közepén megjelent hirdetményükben nyugalomra szólították fel a lakosságot. Közölték, hogy a magyar fegyveres erőknek az ,,A" zónát augusztus 28-áig, a „B" zónát - amelybe Sopron is tartozott -, 29-éig kell kiüríteniük. Nyugat-Magyarország felségjogát a Szövetségi Ellenőrző Bizottság augusztus 29-én délután 4 órakor veszi át Magyarországtól, és adja át Ausztria képviseletének. Megkezdődött a hivatalok és intézmények kiürítése. Az osztrák jelentés szerint a kritikus napon, augusztus 20-án nyugalom volt. „Das Bewusstsein, dass Spiel verloren ist”. („Tudott, hogy a játszma elveszett'). Küldöttségek érkeztek a megye magyar részéből, hogy elbúcsúzzanak a városi tisztviselőktől. A Szent Mihály-templomban misét tartottak. Utána néhányan fütyültek, tüntettek az antant ellen. A fanatikus magyarok nagy része már elhagyta a várost - olvasható a jelentésben.

A sikertelen tárgyalások után már csak a fegyveres felkelés lehetősége maradt a terület legalább egy részének megmentésére. A felkelés megszervezését a trianoni szerződés végrehajtását vállaló kormány nyíltan nem tehette meg. A Szövetségi Ellenőrző Bizottságba képviseletként gróf Sigray Antal főkormánybiztost delegálta, majd Sigray kérésére küldte azután Nyugat-Magyarországra Ostenburg és Rantzenbert (volt Prónay) csendőr zászlóalját, az előbbit Kismartonba, az utóbbit Vas megyébe. Feladatuk az volt, hogy a katonaság távozása után a rendet biztosítsák, a zavargásokat, amelyeknek már előhírei voltak, megakadályozzák. A tábornokok tiltakoztak ugyan, viszont a csendőrzászlóaljak marad-tak. A fegyveres felkelés előkészítéséhez tartozott a Nyugat-Magyarországi Területvédő Liga augusztus 10-én kelt felhívása a lakossághoz. „Mentsétek meg Nyugat-Magyarországot!" A Selmecbányáról Sopronba települt főiskolások (felkelők) központi irodát rendeztek be a Csengery utcában.

Friedrich István volt miniszterelnök, mint magánember augusztus 17-én a Nép c. újságban nyílt levélben felkelésre buzdított. Nevét viselő fegyveres csoportot is szervezett. Friedrichet a tábornokok kérésére Sigray augusztus 27-én a területről elküldte. Sopronba jött Héjjas Iván különítménye is, 120 emberrel. Az osztrák csendörök és vámőrök augusztus 26-27-én birtokba vették az „A" zónát. A magyar katonaság 27-én a Széchenyi téren búcsút vett Soprontól.

Felkelők közigazgatási feladatokban

A csapatzászlóra gyászfátyolt kötöttek, miközben „tehetetlen fájdalmában a gyászdalt a tömeg sírta". Többek között az egyik szoborként álló katona szeméből patakban folyt a könny.

Ostenburg zászlóaljával Kismarton felől augusztus 28-án érkezett Sopronba, ahol a kormány parancsára az ún. A-B vonal találkozásánál letáborozott, vagyis Ágfalva-Sopron-Fertőrákos nyugati határánál. Majd Sigray szó nélkül nyújtotta, át a tábornokoknak kormánya jegyzékét, amely a „B" zóna kiürítésének megtagadását azzal indokolta, hogy a jugoszlávok sem távoztak Baranya megye déli részéből. E területet ugyanis az antanthatalmak hazánknak visszaítélték. Továbbá Ausztria nem adott biztosítékot a magyar földbirtokok és az ipari vállalatok kártalanítására. Időközben augusztus 27-én Pinkafőnél, 28-án Ágfalvánál a felkelők (irreguláris csapatok) fegyveresen megtámadták a benyomuló osztrák csendőröket és vámosokat Elsőként halt hősi halált Baracsi László kecskeméti felkelő. Ostenburg a felkelőket még aznap leszerelte. Héjjas társaságát, a „rongyosokat” az ország belsejébe küldte, a főiskolásokat pedig zászlóaljához sorolta.

Szeptember 8-án Ágfalvánál ismét támadásba lendültek a felkelők, aminek következményeként az osztrák csendőrség visszavonult a régi határok mögé. Az egész Nyugat-Magyarország a felkelők birtokába jutott. Az ágfalvi ütközetben hősi halált halt: Machatsek Gyula erdőmérnök, Szechányi Elemér bányamérnök-hallgató, Pehm Ferenc Ostenburg zászlóaljából és Mosch Amold osztrák csendőr. Mind a négyet katonai tiszteletadással temették el. A szabadcsapatokat alkotó felkelők között az osztrák jelentés szerint nagyon sok az osztrák és a német katonatiszt, az első világháborút megjárt bosnyák katona és a Magyarország belsejéből ideérkező „rajongó", önkéntes. (PL: a magyaróvári főiskola, a budapesti Műszaki Egyetem katonaviselt hallgatói...) Valamennyit egy cél kapcsolja össze - olvashatjuk a jelentésben -, a monarchia visszaállítása. Jelszavuk: Isten, eskü, haza, császár és király! A monarchia visszaállítása esetén a területi hovatartozás kérdése elvesztette volna jelentőségét. A felkelők kétezer-hétszázan lehettek, köztük a különítményesek (a fehérterroristák), akiknek száma mindmáig ismeretlen.

Prónay Pál személyi ellentétei miatt még 1921 nyarán lemondott rangjáról és szeptember 7-én magánemberként érkezett Nyugat-Magyarországra. Zászlóalját ugyan nem kapta vissza, azonban a felkelők csoportjait az „A" zónába fogta össze több-kevesebb sikerrel. A különítményesek és Prónay az uralkodó elit számára terhes volt, mert a nyugati hatalmak elítélték tetteiket: törvényes eljárás lefolytatása nélkül végezték ki politikai ellenfeleiket, a kommunistákat. Bíztak abban, hogy a Nyugat-magyarországi harcokban való részvételükért amnesztiát kapnak. A felkelőket elsősorban a lakosság és a helyi hatóság támogatta. A kormány, a szabad királyválasztók, éppen a monarchia visszaállítását nem akarták. Féltek, hogy Nyugat-Magyarországon a legitimistákból ütőképes fegyveres erő alakul ki. Ezért odautazni csak Gömbösék által kiállított igazolvánnyal lehetett. A Bethlen-kormány azonban a felkelés szervezésében is szerepet vállalt. A felkelők szegényes ellátásuk miatt a lakosoktól esetenként élelmet, állatot raboltak. A tolvajokat - „Nyugat-Magyarország sorsa" érdekében - a tisztek botbüntetéssel, sőt esetenként halálbüntetéssel sújtották. Mindkét fél részéről előfordult esetenként olyan tett is, amely a háború áldozatainak védelméről szóló genfí egyezményt megsértette. A felkelő tisztek a magyarellenes német ajkúakat gyakran kommunistának nyilvánították. Osztrák részről Guchard János szabadcsapatvezér rablásaival tette ismertté nevét Nagymarton környékén. Az osztrákok általában a falvak, a városok élén álló magyar tisztviselőket hurcoltak el, akiket félholtra vertek és bezártak.

A szeptember 8-án történt ágfalvi összecsapáskor az egyik osztrák megbízott iratai között francia nyelvű átiratot találtak. Ebből, valamint abból a bizalmas tájékoztatásból, amelyet az egyik tábornok adott Sigraynak, kitűnt, hogy az antant nem óhajtja a csehek és jugoszlávok beavatkozását. Attól tartott, hogy egy meggondolatlan mozgósítás a Párizs vidéki békepaktumnak esetleges összeomlását eredményezheti. Az is tény, hogy a tábornokok augusztus 30-án megtiltották az osztrákoknak, hogy reguláris csapatokat vessenek a harcokba, viszont elgondolkoztató belenyugvásuk abba, hogy Ostenburg csapata rendfenntartóként helyén maradjon.

A magyar kormány megoldásként már szeptember 14-én az olaszok közvetítését kérte. Torretta, egykori bécsi nagykövet 15-én tárgyalt is Schober kancellárral. Sopron és környéke ellenében a magyar kormány megígérte, hogy Nyugat-Magyarországot és - osztrák kérésre - a népszavazást sem ellenzi. Viszont a Nagykövetek Tanácsa hajthatatlan maradt, és a magyar kormányhoz szeptember 23-án kelt ultimátumában követelte október 4-ig az egész lásáról szóló jegyzőkönyv aláírását, azután - három nappal később 26-án úgy nyilatkozott, hogy az olasz közvetítés ellen nem emel kifogást. A hirtelen véleményváltoztatás oka az, hogy a franciák Sziléziában a németekkel szemben a lengyeleknek kedvezhessenek, s mintegy viszonzásként beleegyezek, hogy Olaszország a Duna medencében érvényesíthesse akaratát.

S mégis október 3-án, a Sigray helyébe lépett Hegedűs altábomagynak alá kellett írnia az átadási jegyzőkönyvet. Ugyanakkor Ostenburg zászlóalját az antant parancsnoksága alá rendelték s nemzetközi rendfenntartó erövé(!) nyilvánították. Nem vitatható az antant következetlen magatartása, sőt kétszínű játéka. Még szeptemberben a Szövetségközi Ellenőrző Bizottság átalakult Tábornoki Bizottsággá.

Az osztrákok azonban nem vehették át a területet, mert az a felkelők kezén volt. A trianoni szerződés értelmében kiürítendő vidéket 1921. október 3-án 6 órakor hivatalosan átadták - írta a Magyar Irredenta című újság -, az osztrákok azonban nem vették át, ezért Jövő sorsukról dönteniük kelletf', megalakították a az ún. Lajtabánságot. Nagy-Britannia katonai attaséja, Oberst Cunninghame október 12-én közölte a Szövetségi Minisztériummal, hogy Prónay már 232 község szavazatát megnyerte, amely magát (a terület, H. Z.) az új Lajtabánságnak nyilvánította. A bánságiaknak szüksége van bánra és reprezentatív elnökségére. „Prónay hat sich bereits die Zustimmung von 232 Gemeinde gesichert, die sich dem »Banat von der Leitha« ausschliessen werden. Dieses Banat soll einen und eine Representative Assembly - erhalten." Közölték Schober kancellárral azt is, hbgy ha az olaszok közvetítését nem fogadják el, a nagyhatalmak nem foglalkoznak Nyugat-Magyarország ügyével.

A kormány ugyancsak a megegyezéstól tette függővé, hogy Ausztriát az zámára létfontosságú népszövetségi kölcsön megszerzésében támogatja-e vagy sem. Ezért Schober kancellár a magyarokkal megegyezésre kényszerült.

A velencei titkos megállapodásról először 1963-ban értesülünk a Pamlényi Ervin és Szabó Ágnes szerkesztette: A határban a halál kaszál... Fejezetek Prónay Pál naplójából című kötetből. „Sopron sorsa már Velencében eldőlt", állításomról részletes ismertetést adtam 1971-ben megjelent cikkemben, majd 1986-ban a tanulmánykötetben is, és az némi módosítással átkerült a Sopron és környéke 1922-1990 című kötetbe.

Johann Schober osztrák kancellár, a velencei szerződés aláírója

A velencei tárgyalásokon elhangzottakat 1990-ben Ormos Mária: Civitas Fidelissima című munkájában példamutatóan ismerteti.

A tárgyalás szövegét a körünkből már eltávozott Fogarassy László magyar fordításában a Soproni Szemlében már olvashattuk.

A velencei egyezséget 1921. október 13-án gróf Bethlen István miniszterelnök és Johann Schober kancellár írta alá. A felkelők érdeme az ágfalvi és pinkafői hősi harcok eredményeként a velencei szerződés kikényszerítése Ausztriától és a győztes nagyhatalmaktól.

A velencei megállapodás értelmében a felkelőknek ki kellett Nyugat-Magyarországról vonulniuk. Erre szólította fel Bethlen István Prónayt és egyúttal az osztrák-magyar megállapodásról is tájékoztatta: „Biztosítottuk a megegyezés rendjén, hogy Sopron és környéke, formailag népszavazás útján, de tényleg magyar birtok fog maradni, mert hiszen a népszavazás, az Ostenburg csapatok megszállása mellett, magyar közigazgatás alatt fog nyolc napon belül végrehajtatni, amint az Ausztriának járó területekről a felkelők visszavonulnak.

Biztosítottuk azt, hogy az egész határ mentén egy, a kívánságuknak megfelelő határkiigazítási eljárás fog az Antant által kiküldött komisszió által eszközöltetni, amelynek döntését az osztrákok elfogadni előre beígérték. Biztosítottuk azt, hogy az államvagyon egy részének átadásával előálló követelésünk végeredményben választott páratlan bíróság elé kerül, amely négy héten belül fogja döntését meghozni. Biztosítottuk, hogy Nyugat-Magyarország lakossága, bármilyen lett légyen magatartása a felkelés idején vagy azelőtt, az osztrák hatóság részéről semminemű üldözésben nem fog részesülni. Biztosítottuk végre azt is, hogy a magyar tisztviselők tömeges elbocsátásáról szó se legyen, és amennyiben egyik vagy másik állását nem politikai, hanem más okból elhagyni volna kénytelen, a neki járó nyugdíj teljes mértékben kiadassék az osztrák állam által. Ezáltal garantáltuk a Nyugat-Magyarországi tisztviselők megélhetését a jövőben is/' A Bethlen levelében közölteket igazolták az események és 1971-ben a bécsi levéltárban általam gyűjtött adatok.

Az osztrák követ a magyar sajtóból október 18-án szerzett értesülését Bécsbe továbbította, miszerint a velencei szerződés értelmében Ostenburg csendőrsége az antant csapatok megérkezéséig Sopronban marad. Hozzáfűzte véleményét: „Sopron nélkül nincs Burgenland." Bethlen pedig titkon azt vállalta, hogy ha a felkelők önként nem távoznak Nyugat-Magyarországról, azokat a regurális hadsereg bevetésével távolítja el.

Osztrák részről a velencei titkos szerződést illetően Schober kancellár már november 30-án igy mentegette kormányát: Neki nem állt módjában... Magyarországot Burgenland kiadására kényszeríteni, mikor maguk a nagyhatalmak is belenyugodtak az október 3-án végbement színleges átadásba. Majd 1922 elején Schober kancellár így tiltakozott a magyarok javára történő jelentősebb határ-kiigazítás ellen: „Ausztria azzal, hogy a népszavazás által Magyarországnak jutott sopronvidéki területekről Velencében lemondott, s ezzel a világtörténelemben páratlan áldozatot hozott, jogot szerzett Burgenland fennmaradó részének osztatlan és zavartalan birtoklására. Érdemes idéznünk még Dinghoffer dr.-nak 1921. december 30-án Linzben tartott beszédéből egy részletet: Arra a szemrehányásra, hogy a nagynémet párt nem utasította vissza kezdettől fogva a velencei egyezményt, azt feleljük, hogy nem akartunk kormányválságot előidézni, s mert máskülönben Ausztria Nyugat-Magyarországból előreláthatólag semmit, sem Sopront, sem a terület egyéb részét nem tartotta volna meg. A népszavazást követő napon, december 18-án pedig az Oedenburger Heimatsdienst a Városházán, a Volkshalle-ben gyűlést rendezett. Itt Walheim tanár 800 résztvevő előtt kije-lentette, hogy Burgenland érdekeit a kormány Velencében elárulta. A kormány képviselői amikor elutaztak, már elhatározták Sopron feladását - mondotta - s ezt bizonyítani is tudja. Az egyik felszólaló, dr. Ursin az antantot szövetségi gazemberek bandájának (interallierte Gauberbande) nevezte. Nem kétséges, hogy az antant kétszínű politikát folytatott. De „Oedenburg" osztrák részről való un. elvesztése mégis semmiség ahhoz, ahogy a nagyhatalmak hazánkat a trianoni átokkal sújtották.

A soproni népszavazásra elsősorban az osztrák kormánynak volt szüksége, nehogy a nacionalista tömeg felháborodása elsöpörje a terület „átengedése" miatt. Az ellenforradalmi Horthy kormánynak sem volt érdeke, hogy Ausztriában baloldali kormány alakuljon és esetleg a kommunisták vegyék kezükbe a hatalmat. Magyar részről Sigray Antal és Pater Zadravecz tartotta kevésnek és szerencsétlennek a velencei szerződés eredményét. Viszont á magyar kormány úgy látta, ha csekély mértékben is, a trianoni határokon sikerült rést ütnie. Erre a velencei szerződés adott lehetőséget.

A soproniak a velencei titkos megállapodásról nem tudtak, vagyis arról, hogy a népszavazás „formailag" történik meg. Így ez Sopron német ajkú lakosságának hűséges magatartásából semmit sem von le.

A népszavazás előtt még egy meglepetéssel szolgált a történelem. Cnobloch osztrák követ 1921. október 18-án jelentette a külügyminisztériumnak, hogy „Ostenburg bandái ma Sopronba mennek, illetményben részesülnek. Egy napra fejenként 1000 koronát, egy liter bort és dohányt kapnak."

Ma már tudjuk, hogy csapatösszevonás történt. A király, IV, Károly ugyanis október 20-án Dénesfára érkezett, majd Sopronon át Budapestre indult, hogy trónját visszaszerezze. A puccskísérletben a franciák titkon közremüködtek. A legitimista felkelők csatlakozására számítottak, akik majd Budapestre vonulnak, az osztrákok pedig átvehetik a területet. Ostenburg zászlóaljával valóban elhagyta Sopront, de ezután Bónis páter szállta meg a kanizsai katonaság megér-kezéséig. Az osztrákok október 26-án támadtak is, és a bruck-királyhidi ütközet a világháború súlyos csatáit idézte fel.

Horthy október 31-én Prónayt, Bónist és társait Budapestre hívta. A megbeszélés eredményeként november 6-ig a felkelők Nyugat-Magyarországról kivo-nultak. Az osztrákok azonban, hogy népszavazási propagandájuk sikeresebb legyen - „időt és mindent nyemi akartak" - december 3-ig elnyújtották a bevonulásukat, noha arra augusztus 26-27-én az ágfalvi csatát megelőzőleg két nap elegendő volt.

Sopron 1100 éven át Magyarországhoz tartozott, mint szabad királyi város a magyar korona tulajdona volt. A történelemben egyedülálló példa, hogy a háborúban két vesztes, szövetséges fél közül az egyik területet igényeljen és kapjon a másikéból. Ez a becsületes emberek lelkében felháborodást váltott ki.

Sopronban a XIX. században, a nemzetté válás idején sem volt nemzetiségi elnyomás. A város élén álló 26 főtisztviselő közül 1912-ben csupán kilencnek a neve nem német hangzású. A hivatalokban 1945-ig mindkét nyelven beszéltek.

Az országhatáron belül, Bécstől alig 65 kilométerre fekvő Sopront közvetlenül sújtotta a bécsi udvar szinte kizárólag osztrák érdekeket szolgáló gazdaságpolitikája. Az osztrák kormány gabona-, bor- és állatkivitelünk jövedelmét magas vámtételek kirovásával csökkentette. A kivitel mértéke az osztrák parasztok jó vagy rossz termés-eredményeitől függött. A soproniak a Sopron-Bécsújhelyi vasút megnyitása óta, 1847-től kezdve panaszolták az osztrák ipar versenyét, „amelynek legelső hullámai érik városunkat." Főleg a bécsi cégek, a kedvező vasúti összeköttetés előnyeit élvezve, nagy mennyiségben szállítják áruikat, azokat olcsón értékesítik és kisiparosaink megélhetését rendkívül megnehezítik -írták 1904-ben. Ugyanakkor a soproni és a vidéki fogyasztók egy része a bécsi piacot kereste fel.

A századfordulón Sopron kereskedelmét és iparát elsősorban az osztrák verseny tette tönkre.

Így már természetes, hogy a soproniak 1907-ben, az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezés megújításakor, Ausztriával nem kívánták a további szoros kapcsolatot, többek közt a számukra hátrányos vámpolitika megváltoztatását szorgalmazták. Következésképpen az 1906. május 2-án tartott országgyűlési választásokon Sopronban a 2.132 szavazó polgár egyhangúlag dr. Csizmazia Endrét, a „Függetlenségi és 48-as Munkapárt jelöltjét választotta meg országgyűlési képviselőnek.

Városunk századfordulói gazdasági válsága következményeként a kereskedők és az iparosok gyermekei nem folytatták apjuk foglalkozását, hanem értelmiségi pályát választottak: orvosok, ügyvédek, tanárok és katonatisztek lettek. Okleveleiket már Budapesten szerezték, apáik még Bécsben. Sikeres pályafutásukat német nyelvtudásuknak is köszönhették. Közülük többen a magyar közélet kiváló személyiségei lettek: Thirring Gusztáv, Kánya Kálmán, Manningerek, Romwal-terek stb. Városunkban nem magyarosítás, hanem megmagyarosodás történt. Az iskolák német anyanyelvű tanárai és tanítói versengve jelentették tanulóiknak a magyar nyelvben tett előrehaladását a többségükben ugyancsak német anyanyelvű városi vezetőknek. A német ajkú soproni és a magyar falvak családjai között állandó volt a gyermekcsere, a magyar, illetve a német nyelv tanulásának könnyítése végett. Így volt ez több évszázadon át: Lackner Kristóf Csepregen, Thirring Gusztáv Beleden tanult magyar szót.

A német anyanyelvű, illetve két nyelvű lakosság magyar haza iránti szeretete azonban nem XIX. századi eredetű. Az 1921. évi népszavazás magyar sikere több mint négyszáz évnyi időben gyökeredzik. Az 1500-as évek végétől ugyanis a német anyanyelvű lakosságnak az állampatrióta ún. hungarus szemlélete korunkig fennmaradt.

Lackner Kristóf (1571-1631) már „hungarus" gondolkodású egyén volt. Eszmevilágában összekapcsolódott a város és az ország. A haza fogalmán belül is kiemelt helyen gondolt városára. Lackner személyében testesült meg századokon át az eszményi soproni nagyember. A későbbi korok embereinek hiteles megméretési mércéje: a haza és a város érdekének minden más érdek fölé helyezése. Ez a soproni lokálpatriotizmus lényege. Lacknert követte Dobner Nándor, majd Vághy (Wagner) Xavér Ferenc, aki az 1836. évi országgyűlésen vallotta, „hogy nem áll, hogy a városokban nincs nemzeti szellem, annak is, aki nem beszél magyarul, magyar lehet a szíve. Ausztria határán németül is kell beszélni." Sopron német ajkú lakossága a XVII-XVIII. században az evangélikus vallás szabad gyakorlása miatt ragaszkodott a rendi Magyarországhoz. A szabad királyi város önkormányzati jogával 1848-ig háborítatlanul élhetett és attól éppen a Bach-korszak fosztotta meg. Az osztrák városok önkormányzati jogát az abszolut császári hatalom a XVIII. században felszámolta, a magyar városoké 1848-ig megmaradt. A nemzeti mozgalom idején, 1861-ben a németajkú lakosság ragaszkodását Magyarországhoz azzal is kifejezte, hogy az üzletekben felvásárolta a nemzeti szalagot. A város és hazaszeretet együtt jár az anyagi áldozatvállalással is. Példaként említem meg napjainkban a Káspár testvéreket, akiknek gyűjtések és saját költségvállalása eredményeként a Deák teret három nagy költőnk szobra is díszíti. Káspár Teréz és Hermina az 1712-ben polgárjogot nyert Hochholczer Mátyás szűcs leszármazottai. Anyjuk neve: Buchhaas Teréz. Ők német anyanyelvűek, illetve mindkét nyelvet beszélők, szívükben magyarok: soproniak.

A két nyelvű, illetve a német anyanyelvű lakosságnak elévülhetetlen érdeme, hogy évszázadokon át a nyugati kultúrát befogadta és továbbadta.

Városunk története nagyobb súllyal a mindkét nyelvet beszélő, német anyanyelvű lakosság, a Bürgerschaft múltja, viszont benne az az érték, a maradandó, hogy napjainkban is példaképül szolgál magyarságtudatával és hazaszeretetével.

Walhehn, az „Oedenburger Heimatsdienst" vezetője

Az osztrák szavazatszedő bizottsági tagok november 28-án érkeztek Sop-ronba. Karintiában, mint látni fogjuk, 1920. október 9-én tartottak népszavazást. Az osztrákok sikeréhez jelentősen hozzájárult a „Karinthianer Heimatsdienst", a Karintiai Hazai Szolgálat propagandája. Csak a nevében különbözött a sopronitól, az „Oedenburger Heimatsdiensttől. Vezetője Walheim tanár volt. Az agitátorok, a követségi dolgozók a borkiméréseket látogatták, hogy kapcsolatot teremtsenek a német ajkú földműves lakossággal. Továbbá a szavazólajstromok ellenőrzése ürügyén, minden kíséret nélkül házról-házrajárva intenzív propagandát fejtettek ki Magyarország ellen. Egyik fő módszerük a tömeges röpcédula terjesztés volt„ ahogy azt tették Karintiában is. Az osztrákok a karintiai népszavazáskor „birtokon belül helyzetükkel sikeresebben éltek, mint Sopronban a magyarok. Tapasztalatukat nálunk is hasznosították. Száz osztrák röplapra egy magyarjutott és egyike-másika művészi kivitelben készült.

A karintiai tapasztalatokkal rendelkező osztrákokkal szemben a magyarok szervezettebbek és birtokon belüliek voltak. Az osztrák propaganda kibontakozását nem a magyar katonaság és nem a soproni rendőrség gátolta (az antant parancsnokság alatt arra nyíltan lehetősége nem volt), hanem a mintegy 300 főiskolás és a gazdapolgárok, a Wirtschaftsbürger-ek. Egy november 30-án kelt osztrák tudósítás szerint a selmeci főiskolásokat Sopronba rendelték, és már nagyobb részük megérkezett Lovaglópálcával felfegyverkezve teljesítették az ellenőrző őrjáratot. Már a város előtti községek vasútállomásain elkobozták az osztrák agitátoroktól a röplapokat. A főiskolások és az osztrák agitátorok között napirenden voltak az összetűzések. Mindkét fél panaszával elárasztotta az ellenőrzést gyakorló Tábomoki Bizottságot. Ez hol az egyiket, hol a másikat „érdeme szerint" megdorgálta, viszont nem szerzett érvényt az agitáció mindenféle formáját tiltó rendelkezéseknek.

Az osztrák agitációt szolgálta: Vierburgenlánder és az Oedenburger Zeitung. Az utóbbi szerkesztőségének ablakait beverték magyargyalázó cikkei miatt, 1921. december 4-én. A „Sopronvármegyé"-t soviniszta cikkei miatt pedig a Tábomoki Bizottság két napra, december 9. és 10-ére betiltotta. A magyar propagandát segítette 1921 eleje óta - Willani és Ullein attasché lapja - a Christlichen Oedenburger Tagblatt. Továbbá a „Sopronvármegye és a Soproni Hírlap.

Egyébként az osztrák nép éhezett, ami az ausztriai csatlakozáshoz nem jó „ajánlás" volt. Az átcsatolt területről 1922-ben húszezer ember vándorolt ki Chicagóba. „A telhetetlen mostohaapa" címü plakáton a magyarok Ausztriát botra támaszkodó koldusként ábrázolták. Német-Ausztria, az elvált férj azt mondja Hungariának, - szép fiatalasszonynak, akinek szoknyájába kisgyermek kapaszkodik -, ide a gyerekkel, Nyugat-Magyarországgal. A Saint-germain-i árvaszék nekem ítélte ide. Még a vak is látja, hogy az ifjúnak jobb sorsa lesz nálam.

Az osztrák propaganda visszaszorítása a magyarok győzelmének esélyét növelte.

Sopron összes népességének anyanyelv szerinti százalékos megoszlása 1910-ben: magyar 44,2%, német 51,1%, majd 1920-ban 48,8, illetve 48%, a többi. A német anyanyelvűek közül 1920-ban kétharmad rész magyarul is beszélt, egyharmad viszont csak németül. Az osztrák történeti irodalom szerint a magyarországi németek többsége a század elején a pángermán agitálás miatt Németországhoz húzott, viszont egy jelentős kisebbség, a „hűségesek" hazájuknak Magyarországot tekintették. A hűségesek a soproni társadalom valamennyi rétegében megtalálhatók voltak.

Mindkét fél mérlegelte esélyeit a népszavazás várható eredményét illetően. A magyar kormány már a velencei szerződés előtt - mint fentebb említettem ~ tájékozódott és belátta, hogy a népszavazást csupán Sopronra és a környező nyolc falura kérheti, mert a távolabb fekvő községek többségének német anyanyelvű lakossága Ausztriára szavazna. Nyolc község közül ötben így sem számíthatott sikerre. A hátrány - úgy vélték - Sopronban behozható. A szakemberek Sopronban a középosztályban látták egyedül a siker zálogát, amely magyar nevelést kapott.

A falvak szavazataival együtt 60%-os eredményt vártak. Az osztrákok is tájékozódtak Sopronban. A „terror" ellenére - állapították meg - Sopronban egy erős kisebbség a csatlakozást akarja és a nyolc falu szavazatával együtt 60%, más esetben 70-75% remélhető Ausztriának.

A társadalmi rétegek képviselői közül legtöbben poncichterek: föld- és szőlőműves lakosok voltak.

Közülük az evangélikusok jelentősebb része - olvashatjuk az osztrák forrásban - Ausztriához, a katolikusok inkább Magyarországhoz ragaszkodnak. Az osztrák agitátorok a németországi borpiac előnyeivel csábítgatták a poncichtereket, ezzel szemben a magyarok, kárpótlásként az export elmaradása miatt, állami pénzen felvásárolták boraikat. Emlékeztették őket az 1919. április 4-i poncichter lázadásra, amelyet a túlhajtott antialkoholista mozgalom és izgatás idézett elő. A vörösőrök sortüze négy ember életét oltotta ki.

A magyarok fíktív kommunista röpcédulákat is terjesztettek, hogy elriasszák a poncichtereket a csatlakozástól, hiszen Ausztriában kommunisták uralkodnak. Viszont a Steinacher agitátornál talált iratokból kitűnt, hogy az osztrákok bánáti sváb diákokat akartak Sopronba hozni.

A mai értelemben vett munkások száma mintegy 4.500 főt, a segédszemélyzeté 2.500 főt tett ki. A helyi gyáripar fejletlensége miatt többségük Ausztriában kereste meg a kenyerét. Ezért várható volt, hogy kb. 60-70%-uk Ausztriára szavaz. A munkások közül a keresztényszocialisták általában Magyarországra, a szociáldemokraták Ausztriára szavaztak. Peyer Károly a brennbergi munkásokat azzal hitegette, hogy a Horthy-rezsim elnyomó politikája csak átmeneti jellegű. (Brennbergbánya 748 munkásából Ausztriára 552 szavazott.)

A tanult polgárok, az intelligencia Magyarországhoz ragaszkodott, legtöbbjük Budapesten szerezte diplomáját. A közülük kikerült városi vezetőket a poncichterek egy része fenntartás nélkül követte. Az osztrákok szerint a kereskedők tudják, hogy üzleteik egy részét az országhatár miatt kénytelenek feladni. A szavazás alkalmával pillanatnyi érdekük lesz a mérvadó, de érzelmi megnyilvánulásukkal is számolni kell.

A soproni 2.460 lélekszámú zsidóság Magyarországra szavaz - nyilatkozott a rabbi -, mert szerinte üldözésük Magyarországon csökkenőben van, viszont Ausztriában a baloldal visszaszorításával emelkedni fog. Véleményüket a bécsi rabbi felhívására sem változtatták meg. Ismeretes, hogy az ortodox hitűek hűségnyilatkozatot is tettek.

Osztrák részről is úgy ítélték meg a város társadalmi rétegeinek várható magatartását, hogy a népszavazáskor jelentősebb részük Magyarországra szavaz.

A propagandaharcban, a magyarok birtokon belül élvezett előnyeinek csökkentésére az osztrákok azt kérték, hogy a december 8-án megérkezett antantcsapatok alacsony létszámára való tekintettel, a helyi rendőrséget osztrákokkal erősítsék meg. Ez a magyar képviselet ellenállásán megbukott. Az Ödenburger Heimatsdienst 1921. december 8-án nyolc pontban összegezte a követeléseket. Ezek: távolítsák el a népszavazási területről a magyarbarát (német anyanyelvű) város-vezetőket; engedtessék szabad mozgás az osztrákoknak, vizsgálják felül a szavazási listákat, mert hamisak. Az osztrákbarátokat kihagyták, sokan már nem élnek a felvettek közül (egyik pl. 108 éves lenne). A magyarok házról házra agitálnak -írták. Schindler András polgármester-helyettes így védekezett: a lajstromok a tábornoki bizottság rendeletére záros határidőn belül készültek, az előforduló hibák oka az idő rövidsége.

A nemzetközi rendfenntartó csapatok (40 angol, 120 olasz és 150 francia katona) december 8-án érkeztek Sopronba. A szolgálat átvétele után a magyar fegyveres erők 12-én távoztak a városból. A népszavazás időpontját a Nagykövetek Tanácsa 1921. december 14-17-re tűzte ki, majd osztrák kérésre azt december 18-ra változtatta. Az osztrákok azzal érveltek, hogy a magyarok december 12-én vonultak ki Sopronból, és a velencei szerződés értelmében nyolc nap szükséges a szavazás előkészítéséhez. Az időpont megváltoztatását a tábornoki bizottság nem találta indokoltnak. Megmaradt az eredeti elhatározás mellett, így december 14-15-én Sopronban és Brennbergbányán, 16-án a nyolc községben (Ágfalva, Balf, Fertőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza, Nagycenk, Sopronbánfalva) elrendelte a szavazást. Az osztrák kormány december 13-án visszahívta megbízottait. Vezetőjüktől így köszönt el Ferrarió, a tábornoki bizottság elnöke: „A csatát az ember bizonyosan elveszti, ha attól fél, hogy azt elveszti és visszavonul." Majd megnyugtatta, minden rendben fog lefolyni.

Szavazati joggal rendelkezett minden 21. életévét betöltött személy, aki a népszavazási terülten született, vagy oda illetékes volt, illetve 1920. január 1. óta állandó lakhellyel bírt. A szavazásra jogosultak nevét lajstromba írták. A tábornoki bizottság a város területét nyolc kerületre osztotta és annak, valamint a nyolc falunak megfelelően szavazatszedő bizottságokat alakított. A bizottságnak 2-2 antanttagjából egyikük az elnök volt, továbbá a tagok sorába került 2-2 magyar és 2-2 osztrák megbízott is, viszont az osztrákok abban nem vettek részt.

A nyolc szavazatszedő bizottság munkájának ellenőrzésére, az előforduló vitás kérdések eldöntésére - a tábornoki bizottság - központi népszavazási bizottságot is létrehozott. Minden szavazó 1921. november 25-én keltezett, a „városi tanács" aláírásával és a tábornoki bizottság francia nyelvű köriratos bélyegzőjével ellátott szavazó-igazolványt kapott. Azt egy osztrák és egy magyar megbízott ellenjegyezte. A szavazó a lajstrommal rendelkező illetékes kerületi szavazatszedő bizottságnak átadta igazolványát, amelynek ellenében két darab lapot: sárga és kék színűt, és egy borítékot kapott. A szavazólapon három nyelven (német, magyar, horvát) szerepelt az ország: Ausztria, illetve Magyarország neve. A szavazó elkülönített fülkébe vonult. Ha nem akart Ausztriára szavazni, a sárgát tépte el, ha Magyarországot nem óhajtotta, úgy a kéket. Mindkettőt a borítékba tette és azt leragasztotta, majd átadta a szavazatszedő bizottság antantképviselőjének, aki azt a szeme láttára az urnába dobta. Ünnepélyesen, szervezetten vonultak a soproniak szavazni. Meiszner és Kovács ügyvédek központi propagandairodájához a nyolc kerületben működő egy-egy propagandairoda tartozott. A szerve-zet tagjai: a föiskola, az evangélikus teológia hallgatói és a cserkészek. Az utóbbiak futárszolgálatot teljesítettek. Minden utcának megvoltak a bizalmi emberei, akik a szavazókat csoportonként vezették a szavazóhelyiségbe és a propaganda-irodának jelentést küldtek a „hangulatról, a leszavazottak számáról. A poncichterek közül az egyik majdnem megvert egy francia tisztet, mert az kételkedett hazafiságában. Az I. kerület szavazóhelyiségének (a mai Orsolya iskola kollégiumának) lépcsőzete a tömeg súlya alatt leszakadt. A sebesültek előbb leadták szavazatukat, csak azután fogadták el az orvosi kezelést, illetve a kórházba szállítást.

Sopron sorsát, tekintve hogy a városban a magyar anyanyelvű lakosság, mint említettem 48,8%-ot tett ki, a hűségesek, a német anyanyelvűek: értelmiségiek, poncichterek, gazdapolgárok szavazatai döntötték el. A poncichterek nem akaratuk ellenére szavaztak Magyarországra, hanem önként, meggyőződésből.

Nem érezték hazájuknak Ausztriát, az a korábbi időben még kulturális kapcsolatot sem kezdeményezett." Sopronban és a nyolc faluban a 26.900 szavazatra jogosult közül lesavazott 24.063, érvénytelen volt 502 szavazat. Magyarországra 15.334, Ausztriára 8227 szavazat esett (65,1, illetve 34,9%); Sopronban: 72,25%, illetve 27,25%. A nyolc községben a szavazatok aránya 45-55% Ausztria javára. A népszavazás Sopron és a magyar történelem aranylapja. Ma hazánk példamutató jó szomszédságban él Ausztriával.

Szavaznak a poncihterek 1921. december 14.

Az osztrák nacionalisták részéről „örökzöld" téma, hogy Sopront a magyarok csalással rabolták el Ausztriától. A közfelfogásban elterjedt, - nyilván az Ausztriára szavazók is terjesztették - hogy „a halottak is szavaztak" Szerte több, az országban másutt élő soproni illetőségű, a fentebb említett november 25-én keltezett szavazóigazolványt még átvette, viszont a szavazáskor nem utazott haza, hanem azt rokonának átadta, aki helyette járult az urnához. Számuk csekély lehetett. A szavazatra jogosultak közül nem többen, hanem 2.837 fővel kevesebben szavaztak le.

Ausztriában is tartottak népszavazást 1920. október 10-én, Karintia déli zónájában, ahol a lakosságnak 31,4%-a német és 68,6%-a szlovén anyanyelvű volt. A népszavazás eredménye: Ausztriára esett 22.025 szavazat, azaz 59,4%, Jugoszláviára 15.279, azaz 40,98%. Részünkről mégsem vádoljuk visszaéléssel az osztrákokat. Feltételezzük, hogy a katolikus szlovének egy Jelentős része nem akart a pravoszláv szerb vezetés alá kerülni. Az osztrákok saját állításai szerint

A szövetségi szavazatszámláló iroda munka után -Zrínyi Ilona Tiszti Leánynevelő Intézet a Rákóczi utcában (Ruhagyár Rt.)

3.000 karintiai illetőségű személyt szállítottak a szavazás területére. Európában hét országban dönthetett a lakosság hovatartozásának kérdésében, csaknem mindenütt a „birtokon belüliek" kerültek ki győztesen.

A népszavazás eredményét az osztrákok memoranduma ellenére, a Nagy-követek Tanácsa 1921. december 24-én jóváhagyta. A tábornoki bizottság a nép-szavazási terület felségjogát 1922. Január 1-J'én Magyarországnak átadta. Az antantkatonaság január 5-én elhagyta a várost. Az osztrák törvényhozás pedig 1922 elején szintén törvénybe iktatta a velencei szerződést, és elismerte a népszavazás után kialakult határokat.

A számbeli végeredmény: a saint-germain-i békeszerződés értelmében Ausztriához került volna 381.665 lakos. Ebből német anyanyelvű 270.000, magyar 60.782, horvát 50.121 volt. Hazánkhoz visszakerült népszavazás nélkül - a határkiigazítás során - 10 község 5385 lakossal, népszavazással 50.020, mind-összesen 55.403 lélek. A Bécsi Magyar Újság 1922. október 26-án szenzációként közölt cikket a burgenlandi határkiigazítás titkairól: az osztrák külügy-minisztérium és a magyar mágnások összeköttetéseiről. Ausztriában maradt olyan 65 határmenti község, amelyben túlnyomó többségben horvátok és magyarok éltek, mégpedig 39.978 horvát, 11.318 magyar, valamint 8877 német és 898 egyéb anyanyelvű. Az 52.194 nem német anyanyelvűnek tehát nem volt választási lehetősége. Ez az Ausztriához került lakosságnak a 16%-át tette ki. Mindezek után érzékenyek lehetnek-e az osztrákok a népszavazás magyar sikerére? Nyilván nem! Nekünk, soproniaknak, a népszavazás történetének megítélésében mindenekelőtt önbecsülésre van szükségünk.

A népszavazás emlékére a magyar országgyűlés az 1922. évi XXIX. törvény-cikkben megengedte Sopron városának, hogy felírással egészíthesse ki 1622-ben kapott barokk címerét: „Civitas Fidelissima", azaz „a leghűségesebb város". E címre büszkék lehetnek a soproniak, mert másodszor is helytálltak, amikor arra sor került 1941-ben.

Sopron lakossága 1941 januárjában 42.255 fő, amelyből a német anyanyelvűek száma mintegy 35-40% között volt. A népszámláláskor magyar nemzetiségűnek 34.335 vallotta magát, németnek - az ún. német birodalomhoz tartozónak - 7.698, tehát 18%. Ausztriára 1921-ben 4.626 - már 21. életévét betöltött - személy szavazott. Hozzájuk számlálván a gyermekeket, kitűnik, hogy Hitler „ hódításának zenitjén", 1941-ben sem kívánták többen a magyarsággal való sorsközösség felszámolását, mint a népszavazáskor.

A 7.698, illetve 8.000 föt, akik 1941-ben német nemzetiségűnek vallották magukat, illetve a Volksbund (Népi Németek Szövetsége) tagjait, a német hadseregbe önként belépőket és a nevüket visszanémetesítőket, nem eléggé elítélendő módon, kollektív büntetéssel sújtva 1946-ban kitelepítették.

Többségük szegényember volt: néhány száz négyszögöllel rendelkező szőlő- és földműves. Jelentős részüket lelketlen agitátorok a nagyjövő ígéretével a Volksbundba csábították, vagy a szőlőápoláshoz nélkülözhetetlen rézgálic juttatását a szövetségbe való belépés feltételéhez kötötték.

A kitelepítést a belügyminisztériumból érkezett ún. „repülő bizottság" hajtotta végre, a helyi hatóság adminisztrációja mellett.

A német anyanyelvűség megvallása mellett, viszont magyar nemzetiségűnek -a gyűjtőívre - 4935 fő íratta magát. Ők voltak a hűségesek, akik 1921-ben Sopront megmentették Magyarország számára.

A utóbbiaknak, a német anyanyelvűeknek kitelepítését is előírta a kormány-rendelet, mert megalkotói nem gondoltak a soproni sajátos helyzetre.

Sopron város tanácsa 1946. január 26-án a minisztertől felterjesztésben kérte a német anyanyelvűek, de magyar nemzetiségűek németországi kitelepítés alóli mentesítését, hivatkozva az 1921. évi népszavazáskor tanúsított államhűségükre és „mert az egyéb idegen anyanyelv megvallása Magyarország ezeréves hagyománya szerint nem lehet bűn és az büntetést nem vonhat maga után" Végül is a német anyanyelvű, de magyar nemzetiségűek kitelepítésére nem került sor, hiszen a rendeletet április végén - májusban hajtották végre. Közülük mégis több száz főt kitelepítettek.

A német anyanyelvűek közül mintegy 3800 fő magyar anyanyelvűnek vallotta magát: politikai, vallási meggondolásból vagy érzelmi alapon. Ők is a hűségesek rétegéhez tartoztak.

Sopron történetének legsúlyosabb tragédiája 1944-1945-ben volt. Az áldozatok száma: az auschwitziaké 1640, a háborúban meghaltaké több mint 2000, és a kitelepítetteké 8000 fő. A kitelepítést követően, 1946-ban 29.000 élelmiszerjegyet osztottak ki. Ez a múlt, a történelem, amelynek egyre kevesebb élő tanúja van.

Ma testvérváros a kitelepítettek székhelye, Bad Wimpfen és Sopron. A testvérvárosi és a baráti kapcsolatok a soproniak hasznára szolgálnak.

Ma a hűségesek unokái közül, családtagjaikkal együtt, mintegy ezer fő, „önazonosulását”, német mivoltát keresi.

A soproniak számára felejthetetlen 1921. december 17-ének délután 4 órája, amikor a M. Kir. Tiszti Leánynevelő Intézetben (ma Ruhagyár) a szavazatok összeszámlálása befejeződött és kihirdették az eredményt. Schober kancellár telefonon történt érdeklődésére az egyik antant katonatiszt tájékoztatásul a telefonkagylót a nyitott ablakon át kitartotta az utcára. Sopron 11 templomában zúgtak a harangok. Ezrek özönlötték el az utcákat. Az emberek lelkéből szállt fel az egek Urához a köszönet. Köszönet a soproni népszavazás magyar igazságának diadaláért, köszönet a hűség jutalmául az egy talpalatnyi földért: Sopronért. Megkönnyebbülten sóhajtották: „Hála Istennek, magyarok maradtunk!"