Jeszenszky Géza:

Kevés dolog van, amiben minden magyar, bárhol is él, bármilyen politikai eszméket is vall, úgy egyetért, mint a trianoni békeszerződés megítélésében. Mégis, mit illene tudnia a fiatal nemzedéknek Trianonról és következményeiről, túl azon, hogy Európa egyik legrégibb államát és benne a magyarságot földarabolták? Minimálisan azt, hogy ma is több mint három millió magyar él és áll helyt - sokszor igen mostoha körülmények közepette - a velünk szomszédos hét államban. Hogy Trianonnak nemcsak a magyarok voltak vesztesei, de a látszólag győztesek is, hiszen a rossz békék és a győztesek rövidlátó politikája tette lehetővé Hitler majd Sztálin számára, hogy embertelen rendszerét Közép-Európa vonakodó, tiltakozó népeire kényszerítse. De a Soproniaknak jó azt is tudni, hogy jött létre a mai határvonal, miért kapták a "leghűségesebb" város címet.

1914 előtt a fönnálló európai határok megváltoztatását elsősorban a többnemzetiségű nagy birodalmakban – Oroszország, Törökország, Osztrák-Magyar Monarchia – élő, magukat elnyomottnak, hátrányos helyzetűnek tartó nemzetek néhány politikusa szerette volna elérni. Erre nagyhatalmi támogatás nélkül semmi reményük nem volt. A világháború kitörése és még inkább elhúzódása azonban arra késztette mindkét hadviselő szövetséget, hogy új szövetségesek bevonásáért, ellenfeleik belső rendjének felbomlasztásáért dobja sutba a hatalmi egyensúly és a területi status quo évszázados elveit. Így ígérte oda a háború folyamán az angol-francia-orosz antant Magyarország területének jelentős részét Romániának, Szerbiának és a párizsi, illetve londoni emigrációban élő cseh politikusoknak.

Az 1918 végére gazdaságilag és lélektanilag teljesen kimerült Monarchia október 4-én fegyverszünetet kért a Wilson amerikai elnök által meghirdetett 14 pont alapján. Ez kimondta a nemzetek önrendelkezési jogát, de azt is, hogy akaratuk ellenére senkit sem fognak egyik államtól egy másikhoz csatolni. A győzelmet már a zsebében érző antant azonban ragaszkodott Csehszlovákia és egy új délszláv állam függetlenségének elismeréséhez. 1918 december végére a francia vezetés alatt álló szerb, román és csehszlovák hadsereg - a győztesek támogatásával és jóváhagyásával - birtokába vette az igényelt területek jelentős részét. A Károlyi Mihály által vezetett, a régi rendszerrel való szakítást meghirdető magyar kormány megbízott a győztesek ígéreteiben és a majdani békekonferencia méltányosságában, nem látta esélyét a fegyveres ellenállásnak, ezért a szétesett, egyesek szerint a forradalmárok által szétkergetett hadsereg maradványait Erdély és a mai Szlovákia területéről visszavonta.

A Párizsban összeülő békekonferencia 1919 márciusára elkészítette a Magyarország új határaira vonatkozó javaslatait, s az öt győztes nagyhatalom külügyminisztere ezeket május folyamán jóváhagyta. A már megszállt területek elcsatolását tetézve a történelmi Magyarország nyugati határsávját, túlnyomó többségben németajkú lakosságára hivatkozva, Ausztriának ítélték. Tekintettel arra, hogy a többi határszakaszon egyáltalában nem vették tekintetbe a lakosság etnikai összetételét és az új határok mindkét oldalán magyarok éltek, fölmerül a kérdés, miért érvényesítették az etnikai elvet a háborút velünk együtt elvesztő osztrákok javára? Ennek fő oka az volt, hogy a korábbi tartományai jórészétől megfosztott Ausztria ekkoriban nem tudta elképzelni önálló állami létét, ezért lakosságának túlnyomó többsége a Németországgal történő egyesülés az Anschluss híve volt. A győztesek azonban nem akarták megengedni, hogy a vesztes rivális, Németország területe és lakossága csökkenés helyett növekedjék, ezért a német békeszerződés egyenesen megtiltotta az Ausztriával történő egyesülést. Nyugat-Magyarország átengedésével jobb kedvet akartak csinálni Ausztriának az önálló állami léthez.

A győztesek, mindenek előtt szomszédaink mohósága óriási felháborodást keltett a magyar lakosság körében, ez vezetett az antanttal való szembeszállást és a bolsevik Oroszországgal való szövetkezést meghirdető Tanácsköztársaság kikiáltásához. A Kun Béla által vezetett rendszer csődjét saját belpolitikája is előidézte, de a döntő a román és a szlovák hadsereg támadása volt. 1919 őszén azután Horthy tengernagy vezetésével létre jött az új, konzervatív irányzatú, magát ellenforradalmiként meghatározó politikai rendszer. A trianoni békeszerződést 1920. június 4-én már ennek képviselői írták alá.

Nyugat-Magyarország, vele együtt Sopron és környéke kiürítése és átengedése csak a szerződés ratifikációja után vált esedékessé. A magyar kormány a kiürítést a Trianonban Magyarországnak ítélt, de szerb megszállás alatt álló Pécs és Baja kiürítéséhez kötötte. Ez 1921 augusztusában megtörtént. A Horthy hatalomra juttatásában is jelentős szerepet játszó, főként tisztekből, egyetemistákból és jómódú gazdákból álló ún. különítmények azonban megpróbálták megakadályozni Nyugat-Magyarországot átadását. Az Ostenburg, Prónay és Héjjas vezette tiszti különítmények átvették az uralmat az Ausztriának ítélt területeken és október 4-én kikiáltották az ún. Lajta-bánságot, abban a reményben, hogy meg lehet alkudni legalább az elcsatolásra ítélt területek egy részének Magyarországhoz tartozásában. A különítményhez számos akadémiai hallgató csatlakozott, akik 1918 végén a csehszlovák hadsereg elől Magyarországra, Sopronba menekítették a nagyhagyományú selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémia felszerelését és tanszemélyzetét.

A bevonuló osztrák csendőrség ellenállásba ütközött. Kisebb, halottakat is követelő összeütközések után – olasz közvetítésre – az osztrák és a magyar kormány október 13-án Velencében megállapodott, hogy Sopron és környéke végső hovatartozásáról népszavazás fog dönteni. Így került sor 1921. december 14-16-án arra a népszavazásra, amelynek eredményeképp Sopron és környéke 15.343 : 8227 arányban úgy döntött, hogy Magyarországnál marad.

Abban az időben Sopron lakosságának közel fele, környékének pedig többsége német anyanyelvű volt, de magyarnak tartotta magát. Ma ezt talán nehéz megérteni, de akkoriban az egykori Felvidéken élő németek, a "cipszerek" döntő többsége hasonlóan érzett, csakúgy mint az Alföld déli részén élő svábok. A Sopronival majdnem egyidőben tartott sziléziai és karintiai népszavazás hasonló eredményt hozott: Sziléziában a lengyelül beszélő lakosság többsége a Németországhoz tartozást választotta, a Klagenfurtban és környékén élő szlovének pedig Ausztriát részesítették előnyben. Az sem volt véletlen, hogy a Magyarország szomszédainak ítélt területeken a békekonferencia nem mert népszavazást tartani, ugyanis az elcsatolásra ítélt három és fél millió magyar választása nem volt kétséges, de a német mellett nagy valószínűséggel igen sok szlovák és román is az ezeréves történelmi haza megőrzése mellett szavazott volna.

A hetvenöt évvel ezelőtti események fölidézésével semmiképp sem kívánunk éket verni a ma egymást kölcsönösen megbecsülő magyar és osztrák nép közé és nem is kívánunk álmokat kergetni. Mának szóló üzenet azonban, hogy az I. világháború végén húzott határok nem az etnikai viszonyokat tükrözték, mesterségesek voltak, gazdaságilag összetartozó területeket választottak szét, és korábban alig létező ellenséges érzelmeket keltettek Közép-Európa népei között. A jó megoldást az jelenti, ha Magyarország és szomszédai valamennyien az Európai Unió tagjai lesznek, ezzel helyreáll Közép-Európa gazdasági egysége, a határok jelentősége pedig lecsökken, mert többé nem jelentenek választóvonalat. Bízzunk abban, hogy a most felnövő nemzedék már az egységesülő Európában lesz múltjára, kultúrájára büszkeséggel tekintő magyar.