Környei Attila:

A népszavazás hatása Sopron város fejlődésére, a soproni társadalomra

A címben kitűzött kérdéskör vázlatos összefoglalása most az örvendetes kimenetelű soproni népszavazás háromnegyed százados évfordulóján, meggyőződésünk és szándékunk szerint optimista kicsengésű kell legyen, elsőként mégis olyan történelmi tényeket, körülményeket kell felemlítenünk, melyeknek tárgyalása csak gyászos hangütésű lehet. Mert igaz az, hogy a népszavazás eredménye mind a nemzet, mind a város akkori helyzetében és az azóta átélt történelmében, következésképpen napjainkban és a jövőre nézve is pozitív, korszakos jelentőségű pozitív esemény - s szeretnénk, ha jelen fejtegetésünkből ez egyértelműen kitetszene -, de az is igaz, hogy egyetlen pozitív momentumként összességében mégis a trianoni békének nevezett nagy nemzeti tragédia - s a történelem azt is bizonyította: közép-európai tragédia - része. S a soproni polgár életét, a város fejlődését nemcsak az határozta meg, hogy örökre kivívta magának a város és polgársága a „leghűségesebb" jelzőt, hogy évezredes története egyenes folytatásaként a magyar nemzet, a magyar kultúra elidegeníthetetlen része maradhatott, hanem igen nagy súllyal az is, hogy a megcsonkított országban a csonka vármegye határszéli székvárosaként élhette további életét. Elsőként tehát ezekről a körülményekről kell szót ejtenünk.

A trianoni béke, és évekre visszavetítve már a háború elvesztése is Ausztria-Magyarország részéről, olyan gazdasági és politikai körülményeket teremtett itt, Európának ezen a részén, mely Magyarország számára - NB: Ausztria számára is - mind az akkori, mind a mai megítélés szerint egyszerűen reménytelen volt. Köztudott, hogy a békével elrabolták az akkori Magyarország területének kétharmadát, lakosságának mintegy felét. A győztes nagyhatalmak olyan területi és politikai rendszert teremtettek, melyben a szomszédos államok, enyhén szólva, barátságtalanul viseltettek Magyarországgal szemben - és viszont. A sokáig az igazságosztó szerepében tetszelgő antant hatalmak, Európa békéjének őrei maguk sem ismerték föl annak szükségességét, hogy a legveszélyesebb válsággóc meg-szüntetése érdekében gazdasági és politikai segítséget nyújtsanak a mély válságban lévő és megcsonkított vesztes államoknak, vagy legalább a jóindulatú semlegesség légkörét teremtsék meg körülöttünk. - Itt a tényekről és nem a békeszerződések hangzatos szólamairól beszélünk. - Magyarország tehát nagy bajában teljesen magára volt hagyatva, külső beavatkozásként legföljebb katonai megszállásra számított.

Az is köztudott lehetne, de kevesebben és ritkábban szokták végiggondolni, hogy a területi megcsonkításnak milyen gazdasági következményei voltak, nem beszélve a háború egyéb veszteségeiről, s az azt követő román rablásról, vagy a jóvátételről, hogy milyen nyomorba, szószerinti értelemben gazdasági nihilbe került a csöppnyi ország. Végül is, Magyarországtól nem idegen területeket vettek el, nem távoli gyarmatait vesztette, hanem évszázadok alatt szervesen kialakult belső gazdasági rendszere esett szét a békediktátummal. Elvesztette belső nyersanyagforrásainak túlnyomó részét és belső felvevőpiacának nagyobbik felét is, amellett a megcsonkítás előtt többé-kevésbé jól működött magyar nemzet-gazdaság a monarchia háborús vereségével kiesett a monarchia megfelelően működött és számára nem kedvezőtlen gazdasági közösségéből is. Ezek a körülmények kedvezőtlenül érintették nemcsak a csonka ország nemzetgazdaságának egészét, hanem a kisebb egységek gazdasági életét is, különösen azokat a magyar vármegyéket, amelyik a trianoni Magyarország szélén maguk is területi veszteségeket szenvedtek. Következésképpen a trianoni béke fokozott külkereskedésre kényszerítette az országot és a megyét - az említett gazdasági és politikai légkörben.

Sopron vármegye területe a trianoni békével 3127 km2-röl 1786 km2-re csökkent, s ez 42,9%-os veszteség. Ausztriához került a megyéből 103 község és két város (Kismarton és Ruszt) 125.379 legnagyobbrészt német, majd horvát, de elég szépszámú magyar lakossal, elvesztettük a kismartoni, nagymartoni és a felsőpulyai járások egészét és a soproni járás nagyobbik felét. A megye lakosságát (Sopron nélkül) 46,3%-os veszteség érte. Az említett elvesztett terület volt Sopron megyének iparilag fejlettebb fele. A megye nagyiparjának (gyáripar) 73,8%-a, a székvárost is számítva 53,6%-a települt itt, elsősorban a határ menti községekben: Lajtaszentmiklóson, Lajtaújfalun, Szarvkön, Szárazvámon, stb. Az iparban és bányászatban foglalkoztatottaknak pontosan fele került át Ausztriába, Sopron nélkül számítva pedig 65,2%-a. Mindezek a számadatok azt bizonyítják, hogy az elvesztett terület a nagyságra nézve csaknem fél megye volt, a történelmi Sopron megyének fejlettebb része.

Vele veszett a megye ipari kapacitásának túlnyomó hányada, ipari lakosságának nagyobbik fele, azaz: a megye ipari kapacitását s a megyei belső fogyasztást pótolhatatlannak látszó veszteség érte. Hiszen éppen a korszakunkat megelőző háborús évek gondjai, de a korábbi korszak tapasztalatai és gazdasági tény-számok sora bizonyították, hogy az elcsatolásra ítélt területek mezőgazdasági terményekből nagyrészt ellátatlanok voltak s a viszonylagosan teljes foglalkoztatottság révén - amibe azért be kell számítani az Alsó-Ausztriában dolgozók nagy számát is - gazdasági, piaci értelemben is, be tudták tölteni a rábaközi mezőgazdaság felvevőpiacának szerepét. (Zárójelben meg kell jegyezni: hazugság volt tehát, vagy fogalmazzunk finomabban: túlzás volt tehát az osztrák béke-delegációnak a terület megszerzése érdekében előrángatott azon érve, mi szerint Bécs és Alsó-Ausztria ellátásához nélkülözhetetlen a nevezett terület. Az elcsatolt terület, a mosonmegyei rész kivételével maga is ellátatlan volt, s a nálunk maradt igen fejlett mezőgazdaságú Rábaköz és Mosoni síkság is amellett, hogy korábban ellátta az itt említett elcsatolt területet, Bécs élelmiszerpiacán csupán 4-5%-kal volt képviselve. Az osztrákoknak fővárosuk ellátása érdekében - ahogyan ezt akkor magyar részről megjegyezték - a magyar Nagyalföldet kellett volna igényelniük. Milyen szép látvány lett volna, ahogyan a terület fölött a másik nagy rablóval marakodnak!) Az elcsatolt terület gazdaságának jellege és súlya tehát olyan értelemben is veszteségként számítandó, hogy elvesztésével csökkent a megye gazdasági teljesítőképessége, de még inkább olyan értelemben, hogy hatalmas veszteség érte a megye belső fogyasztását, belső piacát. S ez veszteség volt Sopron város számára is, hiszen a közvetítő-kereskedelem jelentős része korábban a város falai között zajlott le, s iparcikkekből is nagyrészt a soproni kisiparosok és kiskereskedők látták el az elcsatolt területet.

Összességében elmondhatjuk, hogy Sopron város gazdasága elvesztette természetes hátországának igen jelentős részét, iparának és kereskedelmének fogyasztóit - s kisebb részben ugyan -, alkalmazottjainak egy részét is. További veszteségek érték a várost azáltal, hogy ezentúl felényi nagyságú és felényi gazdasági erejű megye székvárosa lesz. És ez nemcsak tekintélyvesztés, hiszen ezt a fajta veszteséget bőven kiegyenlítette a belső és külső közvélemény előtt a „leghűségesebb város" kitüntető és közismert cím. Arról van szó, hogy a történelmi vármegyének centiméterekre, de a közlekedési lehetőségeket számítva is pontosan közepén fekvő város, mint székváros és mint a megye egyetlen nagyvárosa (igazi városa), igen nagy körben, a megye csaknem teljes területére kiterjedő körben szolgáltatta eddig a civilizált élet számos vívmányát: az orvos-kórházi ellátást, a középfokú oktatást és szakoktatást, a színházat, az újságokat, a művelődési és társadalmi élet számos kellékét, a megyei és a megyénél nagyobb területen is illetékes közhivatalok szolgáltatásait nem is említve. Nos, ezen szolgáltatások fogyasztóinak fele elveszett, mert más állam polgára lett, más közigazgatási hivatal „ügyfele". A szabad választásra felkínált említett szolgáltatások számára pedig azért veszett el, mert az új határral megcsonkult, részben meg is bénult a vasúti közlekedés és az új határokon ott állt az eddig soha nem látott közeg: a finánc. Köznapi értelemben tehát vámi lehetett: megszűnik a város utcáin emberöltök óta tapasztalt hatalmas nyüzsgés, a piac, a hetipiac is felére zsugorodik, kis mértékben elnéptelenednek az iskolák, s a hivatalok is ügyfélforgalmuk, jelentőségük nagy részét elvesztik. - Előlegezve a továbbiakat már most megjegyezzük: ezen rémlátomások nagy része nem következett be, de nem Trianon következtében nem teljesült be, hanem annak ellenére.

Vázlatosan érintve, ilyen körülmények közé került Trianon után Sopron megye és benne a népszavazást győztesen megvívott Sopron város, ezek a nehézségek tetézték, súlyosbítottak a háború és forradalmak utáni megcsonkított ország általános nehézségeit. Feltehetnénk a kérdést: kilábalhat-e ebből a válságból, ha nem tudnánk: kilábalt. Kilábalt, mégpedig viszonylag gyorsan, s főként szembe-tűnően, mindenki számára észrevehetően. Nem mondtuk ezzel egyszersmind azt is, hogy ellentmondásoktól, ellentétekből, kudarcoktól mentesen, s főleg azt nem, hogy szenvedésektől mentesen. Mert a háború utáni nyomor Sopronban is és különösen Sopron megyében is nyomor volt. Munkanélküliség, ellátatlanság, infláció, menekültek tömege, szanálási válság, „földbirtokrendezés", sztrájkok, nagy gazdasági világválság, hadiözvegyek, hadi árvák és más hadi gondozottak kétségbeejtő helyzete csak címszavakként jellemzik a soproniak akkori megélhetési nehézségeit, a város nem csekély, de az általános képen alig módosító szociális ráfordításait, amelyeknek valós jellemzésére az akkori soproni hírlapirodalom számtalan közleménye és a Soproni Levéltár hatalmas iratanyaga áll rendelkezésre, de amely jellemzést most mellőznünk kell. A gazdasági kilábalás ténye, a gazdaság, a közösség talpra állása először a gazdaság statisztikai mutató-számaiban jelenik meg, majd áttételesen a város, az utca képében, új épületek emelésében, üzletek csinosodásában és a forgalom növekedésében, s csak újabb és még nagyobb áttételen keresztül az egyén, a lakosság életnívójában, közérzetében. Az idősebbek tanúsíthatják, akiknek gyermekkora a korszak végére, a második világháború előtti évtizedre esett: ott is megjelent, a városképben mutatkozott hatását a bombázások ellenére ma is látjuk, a gazdaságban jelentkezett primér eredmény pedig gazdasági-történelmi kutatás, elemzés tárgya.

Sopron várost 1922. január 1-jén adta át az antant tábornoki bizottsága a magyar államnak. S egy héten belül nagy terjedelmű cikkel jelentkezett a Sopron vármegye szakértő illetékesek véleményét közölve a városvezetés gazdasági programjával. Ezen program lényege és a város gazdaságpolitikai tényezőinek (Kereskedelmi és Iparkamara, Iparosszövetség, Kereskedelmi Testület, városi törvényhatósági bizottság, stb.) azokban az években sűrűn elhangzott és a különféle országos hivatalokban és fórumokon nyomatékkal hangoztatott véleményének ezzel egybehangzó lényege igen egyszerű és érthető: Át kell gondolni, az utolsó mozzanatig végig kell gondolni a város és gazdasága most előállt új földrajzi és politikai helyzetét, s ennek lényegi vonásait fölismerve kirajzolódhat a nehézségek leküzdésének lehetősége is. S a város akkori vezetői, vezető hangadó polgárai között voltak olyanok, akik erre képesek voltak, s bár az akkori éles vitákból nehezen rajzolódik ki, voltak, akik megértették és megvalósították a talpon maradás, a talpra állás lehetséges módozatait. A népszavazást követő kor-szak két elismert, s napjainkban már ismét ismerős vezető egyénisége, Thurner Mihály polgármester és Heimler Károly főjegyző - ez utóbbi nem mellékesen a Városszépítő Egyesület elnöke is volt -, mellé a legfontosabb gazdaságpolitikai kérdésekben legtöbbször odaálltak ellenzékük leghangosabb vezérei, pl. Pinezich István is.

Számukra kézenfekvő volt a fölismerés: ahogyan a csonka ország gazdasága, ugyanúgy a csonka megye székvárosának gazdasága is külkereskedésre van kárhoztatva. A meglévő csekélyke ipar nem nélkülözheti a külföldön beszerezhető nyersanyagokat, az ipar és a kereskedelem pedig nem nélkülözheti az új államhatár mögé került fogyasztókat. E fogyasztókat most a csempészkereskedelem látta el teljes mértékig, s ennek haszna - nem adózott haszna -, a csempészek kezén halmozódott fel. (Zárójelben azért meg kell jegyezni, hogy a valóban hatalmas csempészkereskedelem nagyobbik részét kis tételekben olyan kisemberek végezték, akik enélkül az ellátatlanok hatalmas tömegét tovább gyarapítva, igen nagy nyomorban éltek volna.) Elsőként tehát a külkereskedelem megszervezését tűzték ki célul azzal a hangzatos célkitűzéssel, hogy Magyar-ország szárazföldi kikötőjévé teszik a várost. Ez a végső cél sem akkor, sem azóta nem teljesültetett teljes mértékben, s nem más magyar vagy osztrák városok versenye miatt, hanem a világgazdaság és az európai u.n. nagypolitika korlátai (világgazdasági válság, Anschluss, világháború, vasfüggöny, stb.) miatt. De részeredményei, a város gazdasági életén érezhetően lendítő részeredményei már az első évben születtek. A város 1922-ben export állatvásár jogot, 1923-ban ló exportvásár jogot csikart ki a kereskedelmi minisztertől, s a továbbiakban is mind a város, mind a gazdasági élet testületei többnyire eredményesen jártak el a kormánynál különféle, a külkereskedelmet, benne a város külkereskedelmét érintő kérdésekben; vámtarifát módosíttattak, kiviteli vagy behozatali tilalmakat oldattak fel, stb.

Az új államhatárnak, mely eltérően az eddigitől nemcsak másutt húzatott meg, de egyben kemény vámhatár is volt, ennek a határnak és különösen eme új tulajdonságának másik hatását is sikerült a város javára fordítani. 1921. február 23-án Bécsben az osztrák kormány képviselőivel tárgyaló magyar küldöttség soproni tagjai figyelmeztették az osztrákokat: „...a magyar nyugati határvidéknek, s benne Sopronnak Ausztriához csatolása Ausztria gazdasági érdekei ellen van. Éppen ez a vidék 20-30 oly gyári vállalattal bír, melyet osztrák cégek csak azért létesítettek, hogy a magyar piacot s a magyar közszállításokat megszerezhessék. Átcsatolás után mindez veszendőbe megy, mert az osztrák gyártulajdonosok elvesztik a magyar piacot, s átcsatolt gyáraik az anyavállalatok mellett fölöslegessé, értéktelenné válnak, s a két ország mindjobban távolodni fog egymástól és kérdés, hogy megtalálják-e egymást/' Az osztrákok úgy tettek, mint akik nem értik, s mereven elzárkóztak a kérdés megtárgyalásától. Pedig az élet a soproni „fenyegetést" igazolta. Igaz, hogy ehhez az igazoláshoz a város vezetőinek fel kellett ismeri az irányzatot, nevezetesen azt, hogy a külföldi tökének érdekében áll majd az önálló vámterületű és egyben-másban ellátatlan Magyarországon gyárakat alapítani, s hogy ez elsősorban azoknak lesz kézenfekvő megoldás, akik eddig is érdekeltek voltak a magyar piacon: az osztrákoknak. S okkal számítottak arra is a soproni vezetők, hogy az eddigi határ menti községekhez hasonlóan most a határ menti Sopront fogják kitüntetni a külföldi tőkések beruházási szándékukkal. Hiszen a határ menti fekvés, a jó közlekedési és szállítási lehetőségek mellett itt azért adva volt már bizonyos termelési kultúra, szabad és képzett, vagy könnyen képezhető, de mindenképpen olcsó munkaerő és bizonyos infrastruktúra. Illetve, ha esetenként ez utóbbi nem adott, azt a város hajlandó megteremteni. Azaz: elébe mentek a gyáralapítási kísérleteknek, közművesítettek, elérhető áru telkeket létesítettek és megadtak a gyáralapítónak minden adható adókedvezményt. Eredménye pedig ezen fölismerésnek és városi gazdaságpolitikának a következő volt: A népszavazást követő korszakban sorra alakultak a városban a nagyobb ipartelepek, elsősorban a textilgyárak olyannyira, hogy egyes túlzásra hajlamos városismertetők „a magyar Manchesternek" kezdték Sopront nevezni. Ha ez túlzás is, az elismerhető tény, hogy a korszakban alapított négy nagyobb és néhány kisebb textilüzem valóban textiles jellegűvé avatta a város gyáriparát és megteremtette Sopronban a teljes foglalkoztatás lehetőségét. S hogy a magyar delegátusok okoskodását igazoljuk, megjegyezzük, hogy ezek mindegyike túlnyomórészt- osztrák, bécsi tőkeérdekeltség volt - vagy pl. a pamutipart alapító Preis és Társai cégnek korábban Lajtaszentmiklóson volt gyára -, valamint, hogy még az elcsatolt terület tőkései is kénytelenek voltak Sopronban lerakatot, érdekeltséget létesíteni, többek között Trebitsch Henrik és Kerpel Leó nagymartoni nagy-kereskedők. Hogy a soproni „fenyegetés" osztrák oldali része hogyan igazolódott, arra nem akarunk időt szánni, azt mindenesetre megjegyezhetjük, hogy a két világháború között nem a trianoni Magyarországról és nem Sopron megyéből mentek ki ezrek Amerikába - hanem Burgenlandból.

S ha az imént teljes foglalkoztatottságként elhangzott dicsérő jelzőnk túlzás is, az mindenesetre tény, hogy 1920 és 1941 között a város ipari munkássága számban megduplázódott, és ekkorra, a tárgyalt korszak végére vált a város legjellemzőbb, legerősebb foglalkozási ágává a gyáripari munka. Ezzel és általában az ipari fejlődéssel, a nemzeti és nemzetközi munkamegosztás ugrásszerű előretörésével persze az is együtt járt, hogy a népszavazás előtt még mindig igen jelentős soproni kézműipar elsorvadt, legalábbis jelentőségét vesztette.

Az elismerést érdemlő városi iparpolitikával és annak eredményével, mármint azzal, hogy nagyobb és erősebb lett a városban a keresők, a fogyasztók rétege, általánosabb fejlődés járt a gazdaság minden ágában, elsősorban a kereskedelemben és a szolgáltatásban. Fejlődhettek a város közüzemei, közintézményei is, minthogy a nagyobb gazdasági teljesítmény, a nagyobb foglalkoztatottság nagyobb adókkal, nagyobb községi pótadókkal járt együtt. De nemcsak ezért. A város politikai és gazdasági vezetői minden városi bevételt (adók, kölcsönök, a kormány adományai, mindezeket most nem részletezzük), igen okosan és célszerűen az ún. infrastruktúrára, utakra, közművekre, különféle, főleg oktatási intézmények létesítésére, építésére költöttek el, s ezután könnyebben vehettek rá más befektetőket, intézményfenntartókat hasonlók létesítésére.

Csak néhány adat: 1920-ban kiépítik a Lővér körutat, majd az Alsó-Lőver utcahálózatát, még a húszas években oktatási intézmények (Teológus Otthon, Szent Imre Kollégium, a Zrínyi Leánynevelő bővítése) és a már említett gyárak mellett felépül magántőkéből az Elite mozgó, a város mai egyetlen mozija, a Pénzügyőr palota. A harmincas évek építkezését állami beruházásból a teológiai kar épülete kezdi a Deák téren, rendezik a tér erre eső felét, újabb iskolákat épít mindkét felekezet a Deák téren és a Kuruc dombon, Lővér szálló, Lővér fürdő, Vöröskeresztes üdülő. Egyesületi és magán tőkéből Tómalom szálló épül az előző évtized Hatvan turistaháza és Hubertusz vendéglője után és megépül a Károly-kilátó, a líceumi diákotthon. De marad a beruházásokból a negyvenes évekre is, elkészül az Ev. Tanítóképző új épülete, csaknem elkészül az egyetemi diákotthon és félig kész a Ciklámen szálló, a mai szívszanatórium épülete. Talán csak az utókornak tűnik így, de mégis lehetetlen, hogy a kortárs észre ne vette volna: gomba módra nőttek ki a földből a nagy és hasznos, s a városképet többnyire kedvezően alakító középületek munkát adva a soproni építőiparnak és a soproni építészek kiváló új nemzedékének. A város a háború utáni válság és a harmincas évek fordulóján átélt nagy gazdasági válság ínségmunkára fordítható pénzeit is ilyen beruházásokra fordította, s ezeken a munkákon az ínségmunkásoknak magasabb órabért fizetett, mint bármely más magyar városban. (NB: Igen sok bérlakást is építettek.)

Bár az iménti fölsorolás korántsem teljes - alig több, mint felét neveztük meg az említhető épületeknek -, annyi következtetés talán kézenfekvő belőle, hogy számban és ellátó képességben gyarapodtak a város közintézményei, következésképpen nőtt a tekintélyük, vele együtt a város tekintélye. No és, lakhatóbb lett a város.

Föl kell hívnunk a figyelmet az említett szállodaépítések nagy számára, bár itt is, főleg a magántőkéből létesült szállodák és vendéglők közül sokat nem említettük. A város gazdasági ágazatai közül mint újdonságról és mint legjellemzőbbről, az idegenforgalomról külön is kell néhány szót ejtenünk. A város ekkori gazdasági életét elemző Székely Géza 1934-ben így emlékezik meg az ágazat születéséről: „Természetes, hogy a város tízezer holdas erdejének a várost érintő sávja is fejlődésnek indult. Vendéglők, szállodák keletkeztek és Sopron máról holnapra nyaralóhely lett és sok oly magyar családnak nyújt nyári üdülést, mely azelőtt külföldön keresett nyaralási lehetőséget. Ezt a fejlődési irányt a város jól átgondolt tervszerűséggel és nagy áldozatok árán azzal támogatta, hogy a fejlődésnek indult új városrészt kifogástalan úthálózattal és közművekkel látta el és ezt kiterjesztette a várost környező kirándulóhelyekre is." Sommásan helytálló értékelés. Csakhogy ami természetes, azt is embereknek kell fölismerni, kifejteni, szorgalmazni és valóra váltani. Ilyen emberek voltak a város már említett két vezetője: Thurner Mihály és Heimler Károly, az iparágban anyagilag is érdekelt vállalkozók, a városszépítő és turistaegyesületek vezetői.

A kor kényszerítő szüksége, t. i. az, hogy a magyar középosztály ezentúl nem tudja fölkeresni megszokott üdülőhelyeit, amelyek ugyan eddig is külföldön, de vámbelföldön voltak s most már igazán külfölddé váltak (Karlsbad, Bad Ischl, Abbazia, stb.), de még a Székely Géza által nem említett közkedvelt magyarországi üdülőhelyek (Tátrafüred, Bártfa, Pöstyén, Herkulesfürdő, Szováta, Tus-nádfürdő, stb.) is idegen uralom alá kerültek, ez a szűkösség ugyan magától adta a megoldási lehetőséget: menjenek a csonka ország kellemes helyeire. Igen, de előbb a városnak föl kellett küzdenie magát ezen kellemes helyek közé és nemcsak fogadóképességben, hanem vonzerőben is. Föl kellett ismerni és fölmutatni a város sajátos értékeit. A város akkori vezetői nemcsak az Idegenforgalmi Rt. megalapításával (1920) vagy az említett szállodaépítések és közműberuházások szorgalmazásával alkottak nagyot, minden azóta volt várospolitikai és idegen-forgalmi koncepciónál összehasonlíthatatlanul többet, hanem elsősorban ezen utóbbi feladat fölismerésével, vállalásával és teljesítésével. Speciálisan soproni kultúrprogramokat rendeztek idegenforgalmi célzattal, de előbb tudni kellett, milyen legyen az a speciálisan soproni, ismerni kellett a város zene- és szín-háztörténetét. Azt sem elég tudni az idegenforgalmi propagandában, hogy Sopron szép város, de még azt sem elég, hogy történelmi város. Pontosan kell ehhez tudni: mi az igazi történelmi érték a mai városképben, vagy a múzeumok kiállításain, esetleg mi olyan érték, amit sehol máshol nem kaphat meg a látogató. Így válhatott gazdasági erővé a város vezetőinek kezén a Csatkai Endre és Házi Jenő nevével fémjelzett akkori fiatal történész nemzedék tudományos teljesítménye. Bár a város idegenforgalmi propagandájában óriási hatása volt a népszavazással elnyert hímévnek és állandó jelzőnek, valójában a most említett tudományos és ennek során kifejtett népszerűsítő munka eredményeként ekkor alakult ki az az igazi és helyes Sopron kép a város polgáraiban és idegenforgalmi propaganda révén vendégeiben, amely városképnél jobbat és használhatóbbat azóta sem tudott kialakítani sem a várospolitika, sem az idegenforgalom. (Jóllehet törekedett rá pl. ipari városnak kívánta titulálni Sopront. E próbálkozások tanulsága: jobban teszi, ha marad az eredeti Sopron képnél, s esetleg annak fennmaradását saját érdekében támogatja.)

Még egy város- és gazdaságpolitikai tanulsága lehet az akkori soproni idegenforgalomnak: a teljes nyitottság, úgy is mondhatnánk: az üzlet és a politika teljes elválasztása. A város polgárai és vezetői sohasem tudták - nem is fogják - elfeledni Ausztria területrablásban megmutatkozott „társországi hűségét", a soproni idegenforgalom mégis ugyanannyi energiát fektetett a bécsi és a budapesti filléres vonatok megszervezésébe, az osztrák és a belföldi turisták idecsalogatásába, s ugyanolyan készséggel szolgálta ki az osztrák és a magyar vendéget. Így és első-sorban ezen a területen vált valósággá a soproni politikusoknak a népszavazás idején többször hangoztatott ígérete, hogy megbocsátanak a népszavazáskor hűtlenséget tanúsítottaknak és Ausztriával is jószomszédi viszonyra fognak törekedni.

A korszak végére, a második világháború előtti évtizedre Sopron város valóban talpra állt Sőt, a várostörténet más szakaszainak ismeretében azt is állíthatjuk, hogy a város ekkori fejlődése nemcsak elismerésre, de csodálatra is méltó. Nagyságra, lélekszámra alig-alig növekedett a város, de gazdasági teljesítménye és súlya óriásit nőtt, valamennyi intézménye fejlődött és kellően ellátott volt, modem technikával és modem követelmények között is a legvárosiasabb magyar város maradt - beleértve az összehasonlításba a fővárost is - kellemes lakóhely és kellemes kirándulóhely. Nem állíthatjuk, hogy szociális feszültségektől teljesen mentes volt a soproni társadalom, de azokkal együtt is a legkiegyensúlyozottabb magyar város volt. S ami történelmileg külön érték: eredményesen teremtette meg azokat a gazdasági ágazatait, amelyek a Trianon utáni teljesen új helyzetben nemcsak létét, de rangját és súlyát is fönntartották, s amelyek a mai Sopronnak is húzó ágazatai. Az akkori soproni polgárok valószínűleg nem látták, mert benne éltek, de nekünk most már meg kell kísérelnünk annak fölismerését: volt-e ebben a fejlődésben, a városi társadalom ilyetén alakulásában a népszavazásnak is szerepe? Valójában a népszavazásnak politikai, társadalmi, végső soron erkölcsi hatásait kell az itt vázlatosan leirt jelenségekben és a huszadik századi soproni eseményekben fölismernünk.

A történelem és helytörténet igen felületes ismeretében is világosan láthatjuk, hogy az 1921. december 14-i népszavazás minden mást eltörpítő jelentőségű kor-szakos esemény volt Sopron város huszadik századi történetében, de talán két-ezer éves történetében is. Kicsit részletesebben vizsgálva az eseményeket láthatjuk, hogy maga a népszavazás, de az azt megelőző 1920-21-es évek számos eseménye is milyen hallatlan mértékben mozgósította a város társadalmát, állandó izgalomban tartva annak minden rétegét, folyamatos politizálásra, nagy horderejű döntések vállalására és egyben széleskörű szolidaritás vállalására is kényszerítve a város minden polgárát.

A vesztes háború utáni nyomor, a kiéleződött társadalmi ellentétek, a forradalmak és az ellenforradalom társadalmat megosztó, sőt szétziláló szélsőséges hatását ez a mindenkit érintő kérdés egymagában ellensúlyozta. Nem azt mondjuk, hogy egy csapásra eltűntek a szociális feszültségek, az egyes társadalmi osztályok érdekkülönbségei, sőt azt is elismerjük, hogy magának az elcsatolásnak, a népszavazásnak kérdéseire is nagyjából osztályérdekeitől és politikai iskolázottságától árnyaltan adta meg Sopronban ki-ki a választ, de azt is elismerhetjük, sőt bátran állíthatjuk, hogy a város társadalma az említett külpolitikai kérdések megítélésében nagyjából egységes tudott lenni. Az előző mondatunk tartalmát árnyalva azt kívánjuk leszögezni, hogy meglátásunk szerint a korszakban és azután Sopronban inkább a nemzeti hovatartozás kérdésére adott válasz motiválta és módosította az egyéb érdekek (osztály, foglalkozás, nemzetiség) politikai megjelenését, mint fordítva. Ettől kezdve minden szereplő aszerint ítéltetett meg a városi politika színpadán, miként viszonyul ország integritása és Sopron magyarsága kérdéséhez. A népszavazást követő nyáron a hatalmas ellen-propaganda és egyéb korlátozások ellenére Sopronban megválasztott dr. Hébelt Ede szociáldemokrata nemzetgyűlési képviselőnek is többször nekiszögezték a kérdést: mi a véleménye az ország területi épségéről és nevezetesen a soproni népszavazásról. Hébelt szerencséjére hivatkozhatott az MSZDP 1921. decemberi röplapjára, melyben Magyarország melletti szavazásra szólította föl a soproni és brennbergi szervezett munkásságot. Ezt az egy esetet csak példaként emeltük ki a számos többi közül.

Sopron polgárai igen kiélezett helyzetben kényszerültek meghatározni saját nemzeti hovatartozásukat, s ezt a veszélyhelyzetet, az akkori színvallásukat halálukig nem tudták feledni. Magyarságuk akkori vállalása segítette őket a negyvenes évek elején a német fasizmus ideológiai támadásai közt, a nagy német propaganda áradatban eligazodni és ezen támadásokra hatásos és erélyes hazafias választ adni. (Amellett természetesen, hogy amennyire nem volt csábító és rokonszenves számára 1921-ben a bizonytalan társadalmi rendű és éhező Ausztria, ugyanígy a Német Birodalomba bekebelezett és ezzel a világháborúba belesodródott Ausztria sem bírt semmi csáberővel.) Számos náciellenes megmozdulás mellett az 1941. évi népszámlálás eredménye is ennek következménye, ekkor ugyanis a soproniaknak csak 14%-a vallotta német nemzetiségűnek magát.

Sopron lélekben magyar várossá vált 1921-ben, a népszavazáson tanúsított helytállásával, s főként azzal, hogy ez a magyar győzelemmel végződött nép-szavazás példát szolgáltatott a trianoni békediktátum megváltoztatására, s ezzel híveket szerzett magának nemcsak az egész magyar közvéleményben, hanem az ország területi épségének helyreállításáról soha le nem mondó mindenkori magyar kormányokban is. Tráger Ernő idézi a nemzetgyűlés alelnökének, Bottlik Józsefnek 1921. december 14-i parlamenti beszédét: „Ez a népszavazás, melynek eredménye nem lehet kétséges, kiindulópontja lesz annak a folyamatnak, mely a világ lelkiismeretét van hivatva felébreszteni..." szerint a budapesti politikai és közigazgatási fórumokon milyen elismerést és segítőkészséget váltott ki Sopron polgárainak és vezetőinak 1920/21, évi optimizmusa és görcsös ragaszkodása Magyarországhoz, és hogy a vész- és reményteljes hónapokban: „nem volt olyan hivatal, kezdve az utolsó végrehajtó szervtől s folytatva a járási és vármegyei hatóságokon végig a külügyminisztériumon át a miniszterelnökségig, ahol nem ültek volna soproniak, s így érthető, hogy a kötelességnél nagyobb odaadással és szeretettel intézték az ügyeket." Nos, ezek a hivatalnokok a népszavazás utáni évtizedekben is ott ültek, csak esetleg még magasabb rangban, így a soproni példaadás hivatalos elismerése is gyorsabban és kézzelfoghatóbban realizálódott a kormány részéről, mint az más eljárásokkal történhetett az államapparátusban.

Nem állítjuk, hogy működött a soproni lobby, s azt sem kívánjuk mondani, hogy Sopron város akkori vezetői igyekeztek aprópénzre váltani a népszavazással szerzett politikai érdemeiket, de az tény, hogy többször elhangzott az a vélemény, s tény az is, hogy Sopron városban „a levegőben volt", miszerint a város eme nagy tettével nemcsak elismerésre, de hálára is kötelezte a nemzetet, az államot és el is várja ezt a hálát. Egyszerűen arról a politikai felismerésről volt szó, hogy a soproni példa kitűnő példa a magyar irredenta számára, s ennek kiaknázása érdekében a várost meg is kell tartani a magyarság mellett. Aminek persze ára van, jó támogatási politikával a városban is fenn kell tartani a Magyarországhoz való tartozás vállalását. Felhozandó példánk azt bizonyítja, hogy a legapróbb dolgok megoldásában is munkált ez a meggondolás: A városi közigazgatási bizottság 1923. augusztus 23-ai ülésén Pinezich István felszólítja a GYSEV-et, hogy: „helyesebb menetrend beosztással tegye lehetővé, hogy Sopronba mind a rábaköziek, mind a burgenlandiak kényelmesebben járhassanak be, mert a jelenlegi menetrend beosztása szerint a burgenlandiak erővel Bécs felé irányíttatnak/' (A GYSEV válasza: a következő évi menetrendben figyelembe veszi ezt az igényt.) Ugyanekkor, ugyanitt a Sopron-Budapest gyorsvonatpár ügye is terítékre került. A GYSEV ugyanis a magas szénárak miatt megszüntette azt, s egy ideig a személyvonaton közlekedhetett közvetlen kocsikat. Csak egy ideig, mert azt meg hamarosan a MÁV magas bérleti dija miatt szüntette meg. Ez ügyben meg a miniszterhez ment fölterjesztés. A miniszter augusztus 28-ai válaszában sajnálattal közli, hogy magánvasút lévén a GYSEV-et nem tudja kötelezni és egyben mellékeli a MAV igazgatósághoz írt levelét: „Minthogy azonban Sopron és vidékének különleges politikai helyzete indokolttá teszi ...hogy Sopron és Budapest között közvetlen kocsik közlekedjenek, ...elrendelem, hogy a közvetlen személykocsik az államvasutak által szeptember 1-je után is zavartalanul és olcsóbban kiállíttassanak... Messzemenő támogatásba kívánom e tekintetben a Győr-Sopron-Ebenfurti Vasutat részesíteni és elvárom, hogy az igazgatóság a Győr-Sopron-Ebenfurti Vasúttal megegyezést fog létesíteni az itt elérni kívánt hazafias cél érdekében." Az elintézés tehát gyors volt, s a pozitív válasz egyetlen érve a város különleges politikai helyzete, a hazafias cél.

De - e felfogás szerint - ugyanilyen hazafias cél volt a város magyar tannyelvű középiskoláinak megépítése, a vegyes lakosságú - de Magyarország mellett szavazott! - városba magyar területekről érkező közép- és főiskolás diákok számára korszerű diákotthonok építése, az evangélikus hittudományi kar korszerű épületben való elhelyezése, általában a soproni kultúra - értsd: inkább a magyar nyelvű kultúra - támogatása, vagy más jellegű városi fejlesztési igény kielégítése. Eszerint a város fejlesztési igényi közül igen kevés talált süket fülekre az akkori kormányoknál. És ezen igények kielégítése, támogatása komoly súllyal esett latba a város korábban fejtegetett gyors talpraállásában. Ezek mindegyike politikai szándék volt, de igen közvetlenül vált anyagi természetűvé.

A korszak számos Sopront illető állami támogatását számbavéve mégis elmondhatjuk: ahogyan a népszavazást nem tudta a város - és Magyarország - a lakók összességének részvétele nélkül megnyerni, ugyanúgy a gazdasági talpraállás, a város XX. századi virágkora sem realizálódott volna anélkül. A nép-szavazás politikai-erkölcsi tanulságainak elemzői többnyire úgy fogalmaznak: ekkor vált Sopron igazán Sopronná, a soproniak igazi sopronivá. A város megtartásáért folytatott küzdelemben, s a népszavazás óráiban minden soproni át- és átgondolta a városhoz kapcsoló érdekeit és érzelmeit, ősei életét és sírját, a régi Sopront, saját családfenntartó kötelességét: a jövendő Sopront. Következésképp megismerte a várost, tisztábajött magával és a várossal. A győzelem napjaiban a hatalmas ünneplés még jobban elkötelezte érzelmileg a város mellett, s ezt az elkötelezettséget a népszavazás későbbi évfordulói újra és újra felelevenítették. S miután a város vezetői a későbbiekben is számára érthetően adták elő a városfejlesztés szándékait, s azokban fölismerhette saját érdekeit, őszinte résztvevője lett a gazdaság talpraállitásának, a város csinosításának és idegenforgalma szolgálatának. Így született a soproni lokálpatrióta, amely fogalom sokáig, talán napjainkig többet jelentett mint más városokban. Többet erkölcsi eltökéltségben és hasznosulásban egyaránt. És ehhez az első lökést, az első és legnagyobb erkölcsi töltetet a népszavazás adta. Nem véletlen, hogy ugyanazok az egyesületek vettek a leghatékonyabban részt a városfejlesztésben, amelyek a népszavazási küzdelemben is kitüntették magukat. Állítjuk, hogy a második világháború, a város szörnyűséges lebombázása utáni viszonylag gyors talpraállásban is óriási szerepet játszott az az erkölcsi tartás, amit ezekben az években szerzett a soproni polgár és aminek első erőpróbája a soproni nép-szavazás volt.

Simon Elemér főispán megyei beiktatásán 1922. októberében mondott programbeszédében többek között azt mondta: „Hazánk egysége helyreállításának a leghatásosabb eszköze kétségtelenül az, ha itt benn a csonka hazában olyan állapotokat teremtünk, amelyek folytán elszakított testvéreink nemcsak hazafias érzéseiktől buzdítva, de jól felfogott anyagi érdekeik által is vezéreltetve kívánkoznak vissza hozzánk." Nem az ö és nem Sopron megye bűne, hanem az egész korszaké, a Horthy korszak uralmi rendszeréé, hogy sem a megyében, sem az országban nem sikerült ezeket a csábító körülményeket megteremteni. De azt állíthatjuk, számos szociális baj ellenére állíthatjuk, hogy Sopron városban sikerült. A város és az elszakított „Burgenland" párhuzamos történetében egészen az 1950-es évekig, mondjuk: az osztrák államszerződésig (1955) nem találunk olyan szakaszt, amelyben a legprózaibb összehasonlítás is ne Sopron javára billentené a mérleget. Azóta a reális összehasonlítás egyeseknek talán mást mond, de talán bízhatunk benne, hogy a népszavazás nemzedékének kihalása és a város lakosságának rendkívüli felduzzadása ellenére, annak ellenére, hogy a népszavazás most már véglegesen a történelemkönyvek lapjaira került, hogy mindezek ellenére sem akad olyan komoly felnőtt soproni polgár, aki magáról a nép-szavazásról és a város mai állami státuszáról hazafias érzések nélkül, cinikusan tudna gondolkodni. Bízzunk benne, hogy az 1921-ben Magyarország mellett szavazott soproniak szelleme tovább él napjainkban is. Bízzunk benne, hogy él, de hogy éljen, hirdessük is az 1941-ben terjesztett röplap fölszólítását: Civitas Fidelissima, légy önmagadhoz is hű!