December 14. a soproni népszavazás emléknapja. 78 évvel ezelőtt ezekben a napokban személyes állásfoglalással döntöttek arról városunk polgárai, hogy továbbra is Magyarországhoz kívánnak tartozni. Hazaszeretetből? Megszokásból? Praktikus megfontolásból? Politikai indíttatásból? Ki tudja. A számadatok objektíven tájékoztatnak az eredményről. A korabeli beszámolók az akkori polgárok őszinte öröméről. A harangzúgás az egy gondolat–egy érzés–egy tett élményéről.
Most hogyan szavaznánk, ha hasonló helyzetbe kerülnénk? Az idősebbek – várhatóan – a jelenlegi állapotok fenntartása mellett döntenének. És a mai fiatalok? Sajtótermékek hasábjain többször is megjelent rögtönzött közvéleménykutatás eredménye: a megkérdezettek zöme Ausztriát választaná, mert ott jobb módban élhetne –ahogy az indoklásokban elhangzott. Fiatalos lendület, pillanatnyi hangulat, divat – mondhatjuk. Vajon őszintén nyilatkoztak így? Vagy csak ez tűnt „menő” megnyilvánulásnak?
Kisgyerekek hitvallásának lehettem tanúja a „Nyári Könyvtár” idején - ahogy a szeptember nyolcadikát előkészítő három hetünket nevezték a résztvevők. „Igazi” szavazásra került sor korabeli kék és narancssárga „szavazólapokkal”, szavazófülkével, urnával. Valamennyien a kék cédulát őrizték meg épségben: magyarok akarunk maradni, mert itt születtünk, ez a hazánk, itt szeretnénk élni és meghalni is. Ez az élmény ihlette legérettebb résztvevőnket, az írásairól már körünkben is ismert Németh Dórit arra, hogy végiggondolja, szüleivel együtt is átelmélkedje ezt a kérdéskört. Élményeit papírra vetette, pályázatunkra beküldte, a zsűri dobogósra értékelte. Kérem, fogadják szeretettel!

„A hűség városa, Sopron”
A cím többszörös elnyerését ismerjük a történelemből: II. Ottokár cseh király s Ausztria is hiába próbálkozott a város behódoltatásával. Tudom, hogy milyen elmondhatatlan szeretet az, amelyet szüleim irántam éreznek, s ezért tudom elképzelni, milyen áldozat, szívfájdalom volt, mikor szülőket és gyermekeiket elszakították egymástól, hogy a várost s akár ezen keresztül az országot is megszerezhessék. Ez volt II. Ottokár, akinek ezen kegyetlen tette sem törte meg Sopron polgárainak városszeretetét, hazaszeretetét, érzéseit.
A második alkalom az 1921-es népszavazás, mely három hősi halottat követelt – Machatschek Gyulát, Szechányi Elemért és Baracsi Lászlót –, s ismét a polgárok kitartó hűségét bizonyítja. Ez már történelem.
Mit jelent nekem?
A megfogalmazás nehéz, pedig a szívemben érzem. Itt születtem, itt élnek a szüleim, itt élnek a nagyszüleim, ebben a földben nyugszanak dédszüleim és rokonaim. Édesanyám sokat mesélt róluk és a városról, ahol éltek. Nagy múltját megőrizte Sopron. Így könnyen el tudtam képzelni a régi emberek életét. Ha kilépek az utcára, mesél minden: mesélnek a kövek, a házak, az utcák, a szőlők, a Lőverek és az erdő.
Az óváros utcáin sétálva sokszor eszünkbe jut, hogy az alapkövet a rómaiak rakták le. A város polgárai mindig törődtek lakóhelyükkel, így maradtak meg számunkra is láthatóan a csodálatos műemlékek és szép természeti környezetük.
Sopron sok értékes, fontos embert adott az országnak. Nemrégen olvastam a Páneurópai Piknikről szóló cikket s valahogy én is úgy érzem, ha felsorolnám a sok kiemelkedő egyéniséget s a város jeles eseményeit, akkor sem tudnék válaszolni: kinek az érdeme?
Meghajlok a „nagyok” előtt, és meghajlok a legegyszerűbb soproni polgár előtt is. A soproni ember előtt, aki a várost munkájával, életével gyarapította. A művészek, történészek, muzeológusok, pedagógusok, munkások, kereskedők, földművelők – Anyák és Apák – előtt.
Úgy gondolom, ha tudásunkkal, erőnkkel és szívünkkel a várost szolgáljuk, akkor bátran mondhatjuk, hogy nem hiába kapta Sopron ezt a címet, s igaz, amit Lackner Kristóf polgármester mondott: „Vivit post funera virtus.” (Az elmúlás után is él az erény.)
Bárhol meglátom a Tűztorony képét, csak egy gondolat jut eszembe: Sopron a hűség városa.”