Sopronban és környékén tartották meg a békeszerződés ügyében döntést eredményező egyetlen magyarországi népszavazást. Egyúttal a soproni az első népszavazás volt az ország egész addigi történetében, és ha jól megszámláljuk, az egyetlen mind a mai napig.
Ha a népszavazás lebonyolítását osztrák részről számtalan támadás érte, az éppúgy érthetőnek tűnik, mint az, hogy a tábornokok viszont semmi kivetnivalót nem találtak benne. Mivel egyetlen kérését sem hallgatták meg, az osztrák kormánynak ez lehetett az egyetlen elégtétele és egyúttal odahaza a politikai mentsvára a felpaprikázott politikai közvéleménnyel szemben, míg a felbosszantott honatyák készek voltak minden valóban előforduló rendellenességet, valamint a kitaláltakat is főbenjárónak tekinteni és hatalmas politikai léggömbbé felfújni. A tábornokok viszont védték saját művüket, de láthatóan ettől függetlenül is úgy vélekedtek, hogy Sopronban nem történt semmivel sem több vagy nagyobb visszaélés, mint más hasonló esetekben, azaz, mint amit nagyjából „normálisnak" lehet tekinteni.
Végül is mi volt az igazság? A teljes igazságnak aligha fogunk valaha is a végére járni. Tény mindenesetre, hogy a szavazatok leadására való jogosultságot demokratikus alapokon szabták meg. A városnak akkor 37509 lakója volt és közülük 18994 rendelkezett szavazati joggal. Magas volt azok száma, akik éltek jogaikkal. 17298 fő szavazott le, vagyis a jogosultak valamivel több mint 90%-a.
Néhány zavaró körülmény viszont szintén nem tagadható. Először is a választójogosultság szisztematikus ellenőrzésére kétségkívül nem volt elég idő. Ezért előfordulhatott és elő is fordult, hogy megállapíthatatlan számú ember jogi alap híján szavazott. Így például olyan fiatalok, akik éppen csak a szavazás idején érkeztek a városba és nem voltak jogosult helybéli lakosok. Állítólag az is előfordult, hogy halottak nevére állítottak ki szavazócédulát. E csalások száma mégsem lehetett számottevő, hiszen a választási listák ellenőrzését az osztrákok már december 4-én elkezdték és a felülvizsgálatban december 6-tól antanttisztek is részt vettek. Hamelin tábornoknak egyenesen az volt a véleménye, hogy a velencei egyezmény által nyújtott garanciát a választói listák ellenőrzésére kifejezetten az osztrákok élvezték. Természetesen csak addig, amíg a döntés előtt vissza nem vonultak.
Magától értetődik, hogy a népszavazás előkészítését kétoldalú propagandakampány, agitáció kísérte, aminek során egyik fél sem kezelte kesztyűs kézzel a másikat. A magyarok legnagyobb aduja vélhetően mégsem az osztrák kormány lejáratására irányuló kampányban testesült meg. Inkább a lakosság tudatában, hogy a velencei konferencia lehetővé tette a maradást a magyar állam keretei között. Ezért tehát egyebet már nem kell tennie, mint bedobni egy cetlit az urnába, míg ha a népszavazás eredménye másként üt ki, úgy csak a magasságos jóisten tudja, mi következik még a sokat hányatott városra és vidékére.
A népi bölcsesség mellett az eredményben minden bizonnyal szerep jutott annak az agitációnak is, amit a soproni egyetemisták és más fiatalemberek fejtettek ki rendíthetetlen lelkesedéssel. Járták a házakat, a mozgássérülteket és betegeket eltámogatták a szavazóhelyiségekbe, és ha voltak csalások, úgy azok nagy részét valószínűleg szintén ők követték el. Agitációban és a magyar uralom befeketítésében azonban a másik oldalon sem volt hiány. Ausztria kivonulása viszont a procedúrából az utolsó pillanatban az eredményt aligha módosította, hiszen ekkor már magyar hatalmi tényező nem volt a térségben és a rendet teljes egészében az antant egységei biztosították.
Ezeknél az akcidentális tényezőknél valószínűleg nagyobb jelentősége volt annak a ténynek, hogy Sopron városi lakosságának német ajkú vagy származású rétegeit szerves kapcsolatok nem fűzték Ausztriához. Mint minden városi lakosság, a modern időkben viszont erősen asszimilálódott nyelvileg is, mentalitásában is. A Sopron környezetében meghúzódó falvak részben jelentős magyar etnikummal bírtak, részben pedig nem állt érdekükben, hogy elszakadjanak attól a várostól, amelynek vonzáskörébe tartoztak.
Az eredmények magyar szempontból így is csak Sopronban voltak fényesek, míg a vidéken a magyar szavazatok valamelyest az osztrákok alatt maradtak. Ez az eredmény utólag igazolta a mérsékletet, mert azt mutatta, hogy a népszavazási övezetet a bukás veszélye nélkül nem lehetett volna messzire kiterjeszteni. Mivel a soproni és a vidéki szavazatokat összegezték, a végeredmény jelentős magyar sikert eredményezett.
Ausztria ---------- 4620 ------------ 3607 ----------- 8227
Magyarország---- 12327 ------------- 3007 ------------ 15334
Az arány 65 volt a 35-höz Magyarország javára. A külföldi megfigyelők úgy látták, hogy a népszavazás napjain mind Sopronban, mind a falvakban tökéletes volt a rend. Semmiféle zavargásra nem került sor, a tábornoki bizottság pedig teljes szigorral és minden részrehajlás nélkül járt el. Legyünk őszinték, az utóbbi állítást nem könnyű elhinni. Elhihetjük, hogy utasításaikat és az objektív eljárási kötelmeket nem sértették meg, jelentéseik azonban arról tanúskodnak, hogy szívük mélyén valamennyien a magyarok oldalán álltak ebben a kivételes kérdésben. Addigra már valamennyien nagyon is jól ismerték azokat a súlyos körülményeket, amelyeket a békeszerződés egészében véve tartogatott ennek az országnak, és azt is tudták, hogy első világháborús „tettestársa", Ausztria, a volt magyar területekből már e néhány négyzetkilométer nélkül is éppen elég szép darabot megkapott. Egy későbbi francia iratcsomócskából világossá válik, hogy néhány év múlva Hamelin tábornok szívesen vállalkozott volna a katonai attasé szerepére Budapesten, a francia külügyminisztérium azonban vétót emelt az ellen amiatt, hogy a tábornok 1921-ben lelkes magyarbarát hírébe keveredett. Az olasz Ferrario tábornok valamivel később két könyvet is szentelt Magyarországnak. Az egyikben globálisan a magyar-olasz kapcsolatok történetét, a másikban a burgenlandi kérdést taglalta, magyar szempontból igencsak kellemes módon.
A tábornok december 14. utáni jelentéseiből egyébként arra a következtetésre lehet jutni, hogy az osztrák kormány utólagos panaszai, amelyeket részben a Nagykövetek Tanácsának, részben egyes nagyhatalmak külügyminisztériumának nyújtott be, a misszió tagjait már kifejezetten bosszantották. Mindegyikük részletesen cáfolta az osztrák panaszokat és tiltakozott az ellen, hogy a szövetséges kormányok a dolgok megítélésében egyáltalán figyelembe vegyék akár a magyar, akár az osztrák információkat. Véleményük szerint a dolgok megítélésére egyedül ők voltak illetékesek és hivatottak. Különösen felháborítónak vélték azt az osztrák kifogást, hogy a terület „pacifikálása" a valóságban nem következett volna be akkor, amikor azt a tábornokok megállapították. Az utólagos osztrák felfogás szerint ez december 3-án nem volt megállapítható, mert a magyar csapatok ekkor még nem hagyták el a népszavazási övezetet. Ezért a velencei protokoll szellemével nem fért össze a népszavazás lebonyolítása december 14-én, mert a tényleges pacifikális és a népszavazás között nem telt el az előírt 8 nap.
A tábornokok e vádat már saját presztízsük elleni támadásnak tekintették, és mereven elutasították az osztrák érvet. Rámutattak, hogy a pacifikálásnak 8 nappal a szavazás előtt nem a népszavazási övezetben, hanem az Ausztria által birtokba vett területeken kellett megtörténnie, ez pedig nemcsak megtörtént, de Ausztria valóban minden bonyodalom nélkül megkapta ezt az övezetet. ,,Ez a követelmény - írta Hamelin - új ürügy, amit Ausztria sohasem vetett fel, s ami nem tűr vizsgálatot." A tábornok úgy vélte, hogy december 3-án kellett volna tiltakozni, az osztrák szervek azonban az átvételi protokollt akkor aláírták, és nem jelezték, hogy pacifíkálás körül probléma lenne.
Mindazonáltal az osztrák panaszok miatt még egy utolsó bonyodalom elkerülhetetlenné vált. December 16-án ugyanis, amikor a szavazás már mindenütt lezárult, a tábornokok táviratot kaptak a Nagykövetek Tanácsától, amely szerint e testület meg akarja vizsgálni a népszavazás érvénytelenítésére irányuló osztrák jegyzéket és majd a szavazás számszerű eredményének ismeretében dönt arról, hogy a procedúrát meg kell-e ismételni vagy nem. Bár az ülésen világossá vált, hogy a nagykövetek a valóságban nem akarják megsemmisíteni az eredeti megállapodást, a fenntartás önmagában véve is nagy idegességet váltott ki a tábornoki misszió körében. A Tanács elnöke, Cambon e kérdést azzal vezette be, hogy véleménye szerint a velencei egyezmény annullálása, amire az osztrák jegyzék irányul, „elfogadhatatlan". Az angol nagykövet azonban tágra nyitotta a lehetőségek kapuját, amikor úgy vélekedett, hogy elvileg három megoldás van: elfogadni a népszavazás eredményét, megismételni a népszavazást és valóban megsemmisíteni a velencei egyezményt, felszólítva egyúttal a két érdekelt kormányt az egymás közötti egyezkedésre. Az olasz nagykövet az utolsó eshetőség ellen határozottan tiltakozott, majd Laroche és Cambon francia részről is kijelentette, hogy legfeljebb a népszavazás megismételtetéséről lehet szó, ha az eredmények nem teljesen megnyugtatóak.
A tábornokok 17-én, majd ismételten 19-én kaptak értesítést arról, hogy a Nagykövetek Tanácsának végleges döntéséig nem intézkedhetnek a terület átadásáról. Ezt az értesülést azonban újabb pánik elkerülése érdekében egyelőre titokban kellett tartaniuk. A magyar kormány viszont, ismerve a szavazás kimenetelét, valamint azt, hogy a velencei egyezmény értelmében az átadásra 10 napon belül sor kell, hogy kerüljön, már mindenféle részletek felől érdeklődött, hogy a szükséges előkészületeket megtehesse. December 23-án a tábornoki misszió jelezte, hogy amennyiben Párizs 24-én délig nem értesíti a magyar kormányt, úgy azt ők fogják megtenni, hiszen az átadás 26-án lenne esedékes. Az pedig mégiscsak lehetetlen, hogy annak elmaradásáról, vagy egyenesen a népszavazás megismétléséről a magyar kormány az utolsó pillanatban értesüljön.
A nagykövetek megvitatták a kérdést 21-én is, de végső döntést csak 23-án hoztak. 21-én erre azért nem került sor, mert az angol nagykövettel az olasz és a francia képviselőnek nem sikerült lezárni a vitát. Harding - mint mondta - azt szerette volna elérni, hogy Ausztria önként és szabadon nyilatkozzék az eredmény elfogadásáról. Bonin Longare és Laroche e törekvést a nagyhatalmi presztízs megóvására hivatkozva ellenezte, de a vita nem zárult le. Végre december 23-án felszállt a füst. A Nagykövetek Tanácsa a budapesti antantképviselők és a soproni tábornoki misszió jelentései, valamint a szavazási eredmények alapján elfogadta az utóbbiakat és elutasította az osztrák javaslatot. Ugyanezen a napon Briand utasítást adott arra, hogy a magyar kormánnyal közöljék: az átadásra december 26. helyett január 1-jén kerül sor. Az osztrák kormány újabb és egyúttal utolsó tiltakozását a Nagykövetek Tanácsa december 28-án elutasította. Leszögezte, hogy a népszavazást rendben levőnek találja és nem változtatja meg határozatait.
Karácsonyi helyett így újévi ajándékként tért vissza a hazához Sopron, a „civitas fidelissima". 1922. január 1-jén az antantcsapatok díszszemlével búcsúztak el a soproniaktól. Bevonultak a magyar egységek és a két, egykor ellenséges hadsereg katonái felsorakoztak egymással szemben a Postapalota előtti téren. Elléptek közöttük az antanttábornokok, valamint a várost és vidékét átvevő Guilleaume Árpád tábornok és kísérete. Ferrario rövid beszédet mondott, amelyben utalt arra, hogy a velencei egyezmény a békét mentette meg. Guilleaume hangsúlyozta, hogy Magyarország őrködni fog e béke felett.
Közel 70 éve már, hogy ezt megtette és megteszi.