Ormos Mária:

Az úgynevezett „nyugati magyar megyék", a későbbi Burgenland, és benne Sopron ügye két ízben szerepelt a nagypolitikában. Először 1919-ben, midőn a kérdés egyáltalán felmerült és a békekonferencia által elintézést nyert, majd 1921 augusztus - december folyamán, mikor is az Ausztriával és Magyarországgal megkötött békeszerződésektől eltérően, azokat revidiálva a győztes hatalmak lehetővé tették, hogy Sopronban és környékén nép-szavazás döntsön e zóna hovatartozásáról. Az elhatározás gyakorlatilag Sopron és környéke visszacsatolását jelentette Magyarországhoz, mert a kérdésben érintett résztvevők a népszavazás kimenetelével előre tisztában voltak - csakúgy egyébként, mint Klagenfurt esetében.

Sopron sorsának alakulása magyar szempontból önmagában véve is fontos volt, mert eggyel csökkenthette az elcsatolásra ítélt határközeli városok számát, de az ügy jelentőségét tovább növelte, hogy precedenst jelentett a békeszerződésnek a győztes hatalmak egyetértésével történő revíziója szempontjából.

Kérdésünk tehát kettős: mi indokolta eredetileg, hogy a békekonferencia - teljesen szokatlanul - hozzányúljon egy olyan határhoz, amelynek megváltoztatásával az egyik vesztes államot preferálta egy másik vesztessel szemben, illetve mi idézte elő. hogy az eredeti döntést a Nagykövetek Tanácsa felülvizsgálja és Magyarországnak engedményt tegyen?

A szövetséges és társult hatalmak egyike sem rendelkezett előzetes tervezettel, de még elképzeléssel sem Ausztria és Magyarország viszonyának háború utáni alakulásáról. Egyetlen hatalom sem fogalmazott meg olyan követelményt vagy elvárást, hogy e két államnak szét kellene válnia, következésképpen az osztrák-magyar határral sem foglalkozott senki. Ez a kérdés fel sem merült. Mi több, a békekonferencia már javában ülésezett, midőn a nyugati magyar megyékről első ízben egyáltalán szó esett.

Technikai oldalról nézve e kérdést, a dolog a következőképpen alakult: A. C. Coolidge, az amerikai békedelegáció tagja 1919 elején hosszabb ideig Ausztriában tartózkodott és utazásokat tett a Duna-medencében. Járt Magyarországon is, ahol tárgyalópartnerei a jelek szerint nem gyakoroltak rá nagy benyomást, Bécsben ezzel szemben megértéssel hallgatott meg bizonyos érveket német anya nyelvi többségű területekre támasztott osztrák igényekre vonatkozóan. Coolidge javaslatai alapján a Nyugat-Magyarországra irányuló osztrák óhajt az amerikai delegáció magáévá tette, és Lansing külügyminiszter május 8-án elérte, hogy a Külügyminiszterek Tanácsa vizsgálandó kérdéssé nyilvánítsa. Ez azonban még-sem történt meg, úgy, hogy Wilson elnök május 12-én a Legfelsőbb Tanács elé vitte az ügyet. A Tanács tagjai az első alkalommal eléggé értetlenül fogadták a kérdésfelvetést, az olasz külügyminiszter, Sonnino pedig kifejezetten ellenezte tárgyalását. Az amerikai elnök indokként csupán arra tudott hivatkozni, hogy a már hívott osztrák delegáció fel fogja vetni a kérdést, és erre a konferenciának fel kell készülnie. Ekkortájt jelentek meg az első hírek az osztrák sajtóban arról, hogy a magyarországi határmenti német közösségek Ausztriához akarnak csatlakozni. A francia titkosszolgálat azonban nem hitt ebben. Egy május 26-i jelentós szerint „E vágy nem általános, és főként Sopronban a lakosság és különösképpen a munkás elem Magyarországon akar maradni". Mindazonáltal a Legfelsőbb Tanács május 27. és 31. közötti ülésén lefolytatott viták azzal zárultak, hogy amerikai-angol-francia egyetértéssel ós kelletlen olasz hozzajárulással a Tanács elvileg elfogadta a német lakta magyar határszél átcsatolását Ausztriához. Egyúttal a már Párizsban tartózkodó osztrák delegáció tudtára adták, hogy bizalmas javaslatait eljuttathatja a Tanácshoz.

Mi húzódott meg e folyamat mögött? Felmerül annak a lehetősége, hogy a döntés a Magyarországon fennálló bolsevik uralommal állhatott kapcsolatban. Nem kétséges, hogy e körülmény az eljárást megkönnyítette, és az sem, hogy az osztrák delegáció a lehetőséget felhasználta. Otto Bauer külügyminiszter azon a nézeten volt, hogy Ausztriának nem érdeke a tanácsuralom gyors eltűnése, mivel léte segíthet a nyugati magyar területek megszerzésében. A delegáció által e kérdésben a békekonferenciának átnyújtott memorandum a magyarországi bolsevizmussal kapcsolatban így érvelt: „E minket egyik percről a másikra fenyegető veszély, amelynek nem lehet félreismerni a jelentőségét Európa egészére nézve, világossá tette számunkra annak abszolút szükségességét, hogy Nyugat-Magyarország német részét Ausztriához csatolják. Német-Ausztria másként szomszédaink kalandor kormánya kalandor vállalkozásainak áldozatává válna".

Mindazonáltal a Kun Béla rezsim léte csupán adalék volt a játszmában, és a nagyhatalmi vitában, az érvrendszerben meg sem jelent. Itt két másik szempont játszotta a főszerepet. Az egyik a korridor követelés elhárítása volt, és ez első-sorban Wilson elnököt foglalkoztatta, de megnyerhető volt számára valamennyi győztes nagyhatalom politikai vezetése. Az olasz delegáció végül szintén emiatt fogadta el. A korridor gondolatát Thomas Masaryk először 1914 őszén vetette fel Seaton-Watsonnak. 1915 áprilisában gondolatát memorandum formájába öltöztette, és ezt átadta az angol külügyminiszternek, majd 1916-ban megjelent „Détruisez Autriche" c. brosúrájában Edvard Benes megismételte. A terv lényege az volt, hogy Nyugat-Magyarországon létesítenek egy folyosót, amely összeköti az északi és a déli szláv népeket, a leendő Csehszlovákiának utat biztosít a tengerhez, és elvágja egymástól Ausztriát és Magyarországot. Éppen ez utóbbi volt azonban, amit Wilson a leghatározottabban ellenzett, mert bár híve volt annak, hogy a kis szláv népek igényeit kielégítsék, túlhatalmukat nem akarta megalapozni. A konferencia ugyan a cseh tervvel komoly formában még csak nem is foglalkozott, a fenyegetés érzése mégis fennmaradt. Ugyanakkor megfogalmazódott egy úgynevezett „nyugat-magyarországi" kérdés, amire más vonatkozásban vissza lehetett térni. Az egész ügyet azonban végül is az Anschluss kérdés tette komollyá.

Miután a francia politikai vezetők kénytelenek voltak belátni, hogy tervüket a Rajna vonalán megrajzolandó francia-német határra vonatkozóan nem tudják megvalósítani, elkezdték hangoztatni a német-osztrák egyesülés, az Anschluss tilalmának fontosságát. Nagy nehezen el is fogadtatták ezt az elvet partnereikkel, aminek viszont az volt a következménye, hogy valamennyien keresni kezdték az eszközöket és az eredetileg Ausztria számára készített békeszerződés-tervezetet enyhítő lehetőségeket, amelyek némi biztosítékot nyújtanak az ellen, hogy Ausztria Németország karjaiba vesse magát. Ezek sorában merült fel a csehek által korridorként követelt terület átadása Ausztriának, ami egyúttal a korridor ötlet végleges temetését is magába foglalta. Bízvást megállapíthatjuk tehát, hogy a nyugati magyar megyék sorsa lényegében véve a rajnai határ kérdésén dőlt el. Erősen motiválta emellett a korridor ötlet végleges megszüntetésének óhaja.

A részleteket mellőzve arra kell még rámutatnunk, hogy ez volt viszont az egyetlen Magyarországtól elcsatolt terület, amely a fegyverszünetek, majd a békék aláírása után is magyar fennhatóság alatt állt. Minden más várományos jó előre gondoskodott arról, hogy az elcsatolandó magyar területet katonailag birtokba vegye, sőt valamennyien nagyobb területet szálltak meg, mint amekkorát a konferencia nekik szánt. (A cseh hadsereg ezt csak nagyon rövid időre tudta megtenni.) Ausztria azonban, mint vesztes állam, ezt aligha engedhette meg magának, de ha akarta volna sem igen tudta volna megtenni, mivel hadra fogható katonai erővel alig rendelkezett.

Ez volt az oka annak, hogy az Ausztriának megítélt terület átadására csak a békeszerződés ratifíkálása után került sor. Ebben az időben viszont a nagyhatalmi politikában már új szelek fújtak. Az Egyesült Államok, az ügy élharcosa kivált az európai politikából, és a konferencia által felállított Nagykövetek Tanácsának nem volt amerikai tagja. A francia politika viszont 1918 és 1921 között ugyancsak tekervényes utat tett meg, és ez idő szerint még mindig nem merevedett meg teljesen. Az 1920-as Paléologue-kísérlet megbukott ugyan, de a magyarországi francia befolyás lehetőségéről még nem mondtak le teljesen. Ez azt eredményezte, hogy mind a budapesti főmegbízott, Maurice Lucien Fouchet, mind maga a külügyminisztérium kereste az olyan kisebb juttatások lehetőségét, amilyenek ugyankkor Franciaország dunai-balkáni barátait nem háborítják fel. Ezek között ott állt az engedmény lehetősége a nyugati magyar megyékkel kapcsolatban. A Quai d'Orsay azonban az ódiumot nem akarta magára vállalni. Ezért, amikor Teleki Pál 1921 júniusában Párizsban járt, a külügyminisztérium illetékes vezetőjétől annyit hallhatott, hogy egy magyar-osztrák megegyezést e kérdésről a francia kormány nemcsak nem ellenezne, de támogatna. A beszélgetésről készített jegyzőkönyvet kiegészítette Emmanuel Peretti de la Rocca feljegyzése, ami arról vallott, hogy a francia külügyminisztérium két legyet akart ütni egy csapással: a Magyarországnak teendő kisebb engedménnyel egyúttal meg akarta büntetni a renitenskedő Ausztriát, ahol ebben az időben heves Anschluss izgatás folyt. A szöveg így szólt: „Az ember valóban felteheti a kérdést, hogy az ausztriai csatlakozási tüntetésekkel kapcsolatban nem lenne-e helyénvaló azt a javaslatot tenni a Nagykövetek Tanácsának; jelezze az osztrák kormánynak, hogy a szerződés végrehajtását a megyék ügyében csak akkor reklamálhatja, ha saját maga is végrehajtja azt...'"

Ezek után nincs csodálkozni való azon, hogy miután a magyar külügy-miniszter, Bánfíy Miklós július 15-én átnyújtott a budapesti olasz követnek egy jegyzéket arról, hogy Sopron és környéke megtartása esetén a magyar kormány a terület egész többi részét békésen átadná Ausztriának, őt néhány nap múlva (valószínűleg 21-én) nemhivatalosan Peretti fogadta és azt tanácsolta neki, hogy feltétlenül keresse fel a párrizsi olasz nagykövetet, Lelio Bonin Longarét. Mivel a nagykövetet nem találta meg, Bánffy levélben kérte a segítségét ahhoz, hogy a megegyezés Ausztriával a terület átadása előtt létrejöhessen, mivel megoldhatatlannak tűnik - írta -, hogy az átadás után Magyarország visszakaphassa a terület egy részét.

E szórványos adatokból kiderül, hogy a vitatott terület ezen részeinek magyar kézben hagyásával a francia kormány egyetértett, és Bánffyt mintegy az olaszok felé terelte. Valószínű, hogy e lépés éppen a korabeli olasz magatartással állt kapcsolatban, sőt, hogy a július 15-i jegyzékre Bánfíy előzőleg azt az olasz választ kapta, amit Pietro Tommasini Della Torretta külügyminiszter egészen szeptember 15-éig folyton ismételgetett: előbb átadni és utána beszélhetünk a dolgokról.

Július 15. után mindenesetre az akkoriban kidolgozott magyar formula ismertté vált, és azt sem Párizs, sem Róma nem utasította el. Ám a franciák által kijelölt út az olasz közvetítés felé magyar szempontból egyelőre mégis járhatatlannak bizonyult, mivel az olasz külügyminisztérium kötötte magát az előzetes átadáshoz. Ugyanakkor a Nagykövetek Tanácsa augusztus 15-re kívánta a kiürítést, amit még el lehetett napoltatni valamelyest azzal, hogy a magyar kormány junktimot kívánt kimondatni a Pécs-Komló-Baja térség jugoszláv kiürítése és a magyar kivonulás között, és ezt el is érte. A végtelenségig azonban nem lehetett elhúzni a dolgot, úgyhogy a magyar kormány szorult helyzetbe került. A két ígéret ugyan elvileg elegendő lehetett a sikerhez, gyakorlatilag azonban ahhoz még-sem lehetett eljutni, mert garancia nélkül a magyar kormány nem merte végrehajtani a teljes kiürítést.

Della Torrettával pedig egyenlőre nem lehetett boldogulni. Saját formuláját erőltetve ugyancsak barátságtalan magatartást tanúsított, és végeredményben beleszorította a magyar kormányt abba, hogy már korábban kidolgozott tervét szabad csapatok beengedésére a kérdéses övezetbe, valóban végrehajtsa. Július 22-én az olasz külügyminisztériumban kijelentették a magyar ügyvivőnek, hogy Olaszország Magyarország népszövetségi felvételét csak abban az esetben támogatja, ha Burgenland átadása előzetesen megtörténik. Valamivel később Della Torretta tájékoztatta az olasz követeket arról, hogy nézete szerint a felvétel korai. „A magyarok - írta - még nem állták ki a próbát. Virágzik a karlizmus, Burgenlandot megszállva tartják, és a magyar kormánnyal szemben mindegyik szomszédos ország bizalmatlan, vagy ellenséges." A továbbiakban Della Torretta letiltotta a felvétel megszavazását és utasította az olasz diplomatákat, hogy kollégáikat is befolyásolják hasonló álláspont kialakítására. Végül a külügyminiszter elérte, hogy a magyar kormány kénytelen volt visszavonni felvételi kérelmét.

Az olasz külügyminisztérium nyomása még nagyobb lett, miután augusztus 27-én elkezdődött a nyugat-magyarországi felkelés. Ám Della Torretta álláspontjával ekkor már nem esett egybe sem a budapesti, sem a bécsi olasz követ véleménye. A külügyminiszter úgy vélte, hogy Castagneto követ magatartása ellentmondott az olasz vonalnak és érdekeknek. Eltért a vonaltól Chiapozzi Augusto Biancheri bécsi követ is, amikor instrukció és felhatalmazás nélkül kitudta Gratz Gusztáv magyar követtől Burgenland árát, majd megtáviratozta Rómába, hogy szerinte „Ausztria hajlandó kompenzáció fejében Sopron feláldozására". A külügyminiszter Biancherivel is közölte, hogy eljárása helytelen volt, és hogy a jövőben csak Burgenland teljes átadása esetére ígérheti az olasz kormány jó szolgálatait. Mintha mi sem történt volna, a bécsi követ mégis megküldte Rómába az osztrák kormányhoz intézett magyar jegyzék szövegét, valamint Schober válaszát, amelyben a kancellár némi fenntartással elfogadta a magyar ajánlatot.

E ponton már igazán nehéz volt az osztrák érdekelttel szemben is fenntartani az olasz formulát, ám Della Torrettának ez még mindig sikerült. Szeptember 8-án „gazdasági megtorlások sorozatát" követelte a többi hatalomtól Magyarország ellen, amelynek makacsságát - vélte - feltétlenül meg kell tömi. Ekkortájt, szeptember 10-én történt, hogy Della Torretta taktikájával szakított a soproni szövetséges katonai bizottság olasz tagja, Carlo Antonio Ferrano tábornok is, aki interjút adott az Epoca c. lapnak és az ágfalvai incidenssel kapcsolatban kereken a magyarok védelmére kelt.

A magam részéről nem tudom megítélni, hogy a Foreign Offíce-ban pontosan mi történt e kérdéssel kapcsolatban, tény azonban, hogy szeptember 11-től október 6-ig az angol külügyminisztérium a lehető legellenségesebben viselkedett Sopron ügyével kapcsolatban, ami homlokegyenest ellenkezett a budapesti fő-megbízott, Thomas Hohler viselkedésével. Róla ugyanis Costagneto megrovóan állapította meg, hogy mindenben fenntartás nélkül kedvezett a magyaroknak. A londoni olasz nagykövet viszont jelentette, hogy ott a katonai nyomás alkalmazásáról gondolkodnak Magyarországgal szemben. Ugyanezen a napon viszont Della Torretta Bécsbe utazott és oda hívta a budapesti követet is. Itt és ekkor született meg az osztrák kancellárral, Johannes Schoberrel a megegyezés a magyar ajánlat lényegének elfogadásáról. Costagneto visszatért Budapestre, Bánffy pedig levelet írt az olasz külügyminiszternek, amely most már részletekbe menően tartalmazta a magyar javaslatot. Bánfíy leszögezte: „A magyar kormány azonnal és teljes egészében kiüríti Nyugat-Magyarországot a trianoni határig, amennyiben Excellenciádtól ígéretet kap, amely garantálja, hogy Ausztria végérvényesen átengedi neki Sopron városát és szükséges környezetét..."

Schoben kancellár is megküldte a maga részletes tervezetét, és mivel a két elgondolás között alig volt eltérés, a dolog érdemét tekintve a két kormány egy más között nyugodtan megegyezhetett volna. Schober azonban joggal félt attól, hogy ha önként megy bele a jogfeladásba, az osztrák közvélemény elsepri kormányát. Ezért meg kellett várnia, amíg a szövetséges hatalmak erre mintegy rákényszerítik. Mi sem volt logikusabb, minthogy a Nagykövetek Tanácsának olasz tagja, Bonin Longare felálljon és bejelentse az olasz közvetítési szándékot, amire egyébként Ausztria fel is kérte. Ám nem ez történt. Az olasz nagykövet hallgatott, és hallgatott Della Torretta is. Ugyanakkor érlelődtek az olasz külügyminiszternek a „gazdasági megtorlások sorozatára" tett korábbi javaslatának gyümölcsei. Most Briand francia külügyminiszter jelentette ki, hogy Magyarországot talán blokáddal kellene megfenyegetni, és szeptember 20-án valóban született is egy határozat a Nagykövetek Tanácsában, amely kényszerintézkedéseket helyezett kilátásba a kiürítés további halogatása esetére.

Nem csoda, ha Bánfíy e ponton új sakkhúzáshoz folyamodott, és Benest kérte fel a közvetítésre, aki erre készséggel vállalkozott. Szeptember 27-én a csehszlovák ajánlat már ott feküdt Briand íróasztalán, 28-án a magyar megbízott jelezte, hogy a magyar kormány elfogadja a csehszlovák közvetítést, miközben Bonin Longarénak még mindig nem volt Rómából utasítása. Della Torretta éppen ezen a napon küldte el instrukcióit és a hozzá tartozó terjedelmes anyagot, amelyet azután valamennyi érintett fővárosban tanulmányozhattak.

A döntés a Nagykövetek Tanácsában szeptember 30-án volt esedékes. A franciáktól nem kellett tartani, mert Fouchet, valamint a tábornoki bizottság francia tagja, Hamelin tábornok, melegen támogatta a magyar álláspontot és ezt elfogadta a Quai d'Orsay is. London felől azonban jeges szelek fújtak. Harding párizsi nagykövet nem tudta melyik lábára álljon, midőn kötelességszerűen eleget tett utasításainak, amelyeknek egyetlen szavával sem értett egyet. Október 1-jén levelet intézett a Nagykövetek Tanácsához, amelyben jelezte kormánya szándékát csehszlovák, esetleg egyúttal délszláv és román erők bevonultatására, mert - vélték felettesei - ez, még mindig jobb lenne, mintha felhatalmazás nélkül létrehoznák a „korridort", ahonnan azután nagyon nehéz lenne kiparancsolni őket. Másnap, október 2-án Harding ennek ellenére megszavazta az olasz közvetítést és a soproni formulát, majd éjszaka újabb levelet írt a Nagykövetek Tanácsa elnökének, mondván, hogy a határozathoz „félreértésből” járult hozzá. Ezért kéri, hogy a táviratokat tartsák vissza. Curzon külügyminiszter ezt követően napokig „tanulmányozta" a helyzetet, az angol sajtóban pedig támadások jelentek meg Magyarország és az olasz közvetítés ellen. Curzon végül október 6-án megadta magát, ami vélhetően angol-francia konzultációkkal és egyes angol követek vélemény nyilvánításával állt kapcsolatban. Curzon egyébként a magyar ügyben biztosan nem tartozott a galambok közé, hiszen ő volt az is, aki 1920 márciusában lefékezte Lloyd George miniszterelnök reviziós szándékait.

Mindenesetre október 6-án felszállt a füst, és el lehetett küldeni a meghívókat az október 11-én kezdődő velencei megbeszélésre. Azt lehetett hinni, hogy a konferencián már csak egy protokolláris aktust kell végrehajtani, hiszen minden előre tisztázódott: nemcsak a nagyhatalmak áldása, de a két kormány egyeztetett tervezete szempontjából is. Mégsem így történt, mivel Schober kancellár odahaza a vártnál is nagyobb ellenállásba ütközött, és még egy végső, kétségbeesett erő-feszítést tett, hogy a dolgokat a visszájukra fordítsa. Így azután az olasz külügyminiszternek nyomást kellett gyakorolnia Schoberre. A jegyzőkönyvben többek között ez olvasható: „Természetesen ezt nem fogom a magyar delegációnak megmondani, de én és a szövetségesek meg vagyunk győződve róla, hogy a gyakorlati végrehajtás érdekében abszolút szükség van a magyar együttmüködésre. És hozzátette: „...azt az együttműködést, amelyre szükség van, valamiféle koncesszióval kell elnyerni."

A magyar delegációnak ezt természetesen nem kellett elmondani, mivel magától is jól tudta, és hetek óta éppen e helyzet kialakításán fáradozott. Végül Schober is megértette a helyzetet, és 13-án a protokollt alá lehetett írni.

Ezt követően még az volt hátra, hogy Sopron ügye kibírja a támadást, amit a csehszlovák külügyminiszter IV. Károly restaurációs kísérlete miatt többek között a velencei szerződés ellen indított. A nagyhatalmak azonban a magyar kormány lojális viselkedésére hivatkozva e támadást egyhangúan és egyértelműen elhárították. Meg lehet kockáztatni a feltevést, hogy a magyar kormánynak, ha Sopront meg akarta tartani, a Habsburg kérdésben már csak ezért is úgy kellett eljárnia, amint tette.

Hátra volt még az osztrák fél számos egymást követő kifogása, amelyeket azonban a soproni tábornoki bizottság sorra elhárított, majd végül Ausztria kérte a népszavazás megsemmisítését. A tábornokok egyhangúan jelentették, hogy az rendben és törvényesen zajlott le. A Nagykövetek Tanácsa december 23-án szentesítette az eredményt és megadta az engedélyt a népszavazási körzet átadására. Január 1-jén az antant katonai bizottsága: Ferrario olasz, Gorton angol és Hamelin francia tábornok ünnepélyesen átadta a várost és vidékét Guilleaume Árpád magyar tábornoknak. Ferrario utóbb két könyvet írt Magyarországról, Hamelin vissza akart térni katonai attaséként, de túlzott magyarbarátsága miatt nem engedték. Gortonról nincs további hír.