Horváth Zoltán:

Városunk büszkesége az 1922. évi címerbővítés: CIVITAS FIDELISSIMA

Sopronban 1921. december 14-15-én sorsdöntő esemény zajlott le. A lakosság népszavazással döntött, hogy

Magyarországon marad-e, vagy Ausztriához csatlakozik. A népszavazás történetéről gazdag irodalom áll az olvasó rendelkezésére. A bécsi levéltár anyagából elsőként írtam 1971-ben, illetve 1986-ban összefoglalást. Ezúttal azokat a ténye­zőket sorolom fel, amelyek lehetővé tették, hogy Sopron magyar város maradjon.

Az első ilyen tényező: Nyugat-Magyarország az első világháború befeje­zésekor nem került megszállás alá. A csehszlovákok terve az volt, hogy az osztrák határtól a Lajta folyótól keletre, száz kilométer szélességben ­Győrt, Sárvárt, Keszthelyt összekötő vonal hosszabbításával Murakeresz­túrig; Jugoszláviával összeköttetést létesítsenek. A terv Olaszország ellen­állásán megbukott, mert az félt, hogy háborús konfliktus esetén Jugoszlávia katonai segítséget kap.

A győztes nagyhatalmak, főképpen a szociáldemokrata Renner-kormány idején attól tartottak, hogy Ausztria és Németország egyesül (Anschluss), továbbá, hogy Ausztriában is, mint hazánkban proletár­diktatúralesz.

A magyar kormány mindkettőt vádként dokumentálta is. Ezért nem sürgették a terület átadását, amelyet 1919. július 20-án Ausztriának ítéltek. Horthy államát megbízhatóbbnak találták.

A magyar kormánynak birtokon belül lehetősége volt a manőverezésre, hogy a területet megmentse. Így a franciákkal Gödöllőn paktumot kötöttek, hogy a lengyeleket fenyegető orosz invázió ellen százezer katonát küldenek, ugyanakkor viszonzásul a franciák területi revíziót ígértek.

A kormány a terület lakosságát szervezte és mozgósította a magyar ügy melletti kiállásra. Az 1920. március 10-én kelt bécsújhelyi jelentés szerint, Nyugat-Magyarország lakosságának nagyobb része a csatlakozás ellen van. ("Der Grosse Teil der Bevölkerung Westungarn ist gegen den Anschluss. ")

"

A tábornoki bizottság a soproni népszavazás idején: Hamelin francia, Ferrarin olasz és Gorton angol tábornok

Sigray főkormánybiztos kérésére a magyar kormány Nyugat-Magyar­országra küldte Ostenburg és Rantzenberger (volt Prónay) zászlóalját, az előbbit Kismartonba, az utóbbit Vas megyébe. Feladatuk az volt, hogy a katonaság távozása után a rendet biztosítsák, a zavargásokat, amelyeknek előhírei már voltak, megakadályozzák. Az antant képviselete tiltakozott ugyan, viszont a csendőrök maradtak.

A szeptember 8-án lezajlott második ágfalvi csata után az osztrák csend­őrök visszavonultak a régi országhatár mögé. A tábornoki bizottság az osztrákoknak megtiltotta, hogy reguláris csapatokat vessenek be a harcokba.

Ostenburg zászlóalját ugyanakkor az antant parancsnoksága alá rendelték, és nemzetközi rendfenntartó erővé nyilvánították.

Feltűnő az antant következetlen magatartása, sőt kétszínű játéka. Avagy jól tudták, hogy Trianonban mérhetetlen igazságtalanság történt hazánk ellen? Sopron megmentése elsősorban a felkelőknek köszönhető.

Október 4-én megalakult a Lajtabánság. Október 8-án az angol követ közölte Schober kancellárral, hogy - az olaszok közvetítését nem fogadja el - nem foglalkoznak Nyugat-Magyarország ügyével. Az olasz kormány is a megegyezéstől tette függővé, hogy Ausztriát a népszövetségi kölcsön kérdésében támogatja-e vagy sem. Schober kancellár Velencében a magyarokkal megegyezésre kényszerült.

Ahogy azt már a bécsi és a magyar források alapján 1971- és 1986-ban megírtam, Sopron sorsa már Velencében eldőlt. A velencei szerződést megkötő Bethlen István miniszternek Prónayhoz írtakat a gyakorlat bizonyította: a magyar katonaság a szavazásig a területen marad (valóban december 12-én vonultak ki), helyben maradt a közigazgatás is, és az osztrákok által ígért határkiigazítás is megvalósult, tíz falu visszakerült Magyarországhoz. Schober a jelentősebb határkiigazítás ellen így tiltakozott: Ausztria azzal, hogy a népszavazás által Magyarországnak jutott Sopron vidéki területekről Velencében lemondott, s ezzel a világtörténelemben páratlan áldozatot hozott, jogot szerzett Burgenland fennmaradó részének osztatlan és zavartalan birtoklására.

Sopron lakossága 1920-ban 48%-ban magyar és 48%-ban német anyanyelvű. A város vezetői, az értelmiségiek már Budapesten tanultak és Magyarországhoz ragaszkodtak. A német anyanyelvűek jelentős része régi hagyományból is Magyarországot tartotta hazájának. A gazdapolgárok (Poncichterek) pedig jól emlékeztek az 1919. április 4-i mozgalmukra, amikor a vörös őrök sortűzétől négy társuk meghalt. Ezért nem kellett ne­kik a "vörös" Ausztria. Nem érezték hazájuknak Ausztriát, mert az a ko­rábbi időben velük még kulturális kapcsolatot sem kezdeményezett. A poncichterek tehát nem akaratuk ellenére szavaztak Magyarországra. A népszavazás eredménye: Magyarországra esett a szavazatok 65,1%-a, Ausztriára 34,9%-a, Sopronban: 72,75%. A szavazatokat a tiszti nevelőin­tézetben (ma a Ruhagyár) számlálták össze 1921. december 17-én és annak eredményét délután négy órakor hirdették ki. Schober kancellár telefonon történt érdeklődésére az egyik olasz katonatiszt tájékoztatásul a telefon­kagylót a nyitott ablakon át kitartotta az utcára. Harangzúgás köze­pette ünnepelt Sopron népe. Ezrek özönlötték el az utcákat. Az ablakokat kivilágították. Nemzeti színű papiros zászlón a felírás: Magyarok marad­tunk! Az eredményt hitelesítette az 1941. évi népszámlálás, mert Hitler "hódításának zenitjé"-a sem kívánta a német ajkú polgárság többsége a magyarsággal való sorsközösség felszámolását.

Az 1922. évi XXIX. Törvénycikk a soproni népszavazás emlékének törvénybeiktatásáról

"A soproni népszavazási terület lakossága, amidőn válságos időkben az állami hovatartozás iránti hajlandósága próbára tétetett, a megtartott népszavazáson nyelvi és faji különbség nélkül az ezeréves magyar államhoz való tántoríthatatlan hűségéről tett bizonyságot. A hűséges ragaszkodás e megnyilatkozása a haza minden fiában megerősítette a boldogabb jövő bekövetkezésébe és az isteni igazság örök diadalába vetett reménységét.

Midőn a törvényhozás a soproni népszavazási terület lakosainak állam­hűségét - melyről mindenkor meg volt győződve -, szeretetével viszonoz­za, a népszavazás emlékét a következőkben örökíti meg:

1. A soproni népszavazási terület lakosságának a magyar állam iránt tanúsított tántoríthatatlan hűségét örök emlékezetül törvénybe iktatja.

2. Elhatározza, hogy a népszavazás emlékének megörökítésére Sopron sz. kir. város területén e történelmi esemény jelentőségéhez méltó emlékmű állítassék fel.

3. Sopron sz. kir. város címere a "civitas fidelissima" jeligével egészíttetik ki.

4. E törvény kihirdetése után azonnal életbe lép és végrehajtásával a minisztérium bizatik meg.

Az 1922. évi címerkiegészítésről szóló okmány a város címerével két példányban készült, az egyik a Magyar Országos Levéltár őrizetében van, a másik a soproni levéltárban.

Az oklevél szövege: »Magyar királyi belügyminisztérium - Szám: 35 663 - 1925. II. Bizonyítom, hogy a fenti címer Sopron szabad királyi város címerének a soproni népszavazás emlékének törvénybeiktatásáról szóló 1922. XXIX. törvénycikkel a "civitas fidelissima" jeligével kiegészített címere. Budapest, 1925. évi július hó 27-én. Rakovszky Iván sk.

A törvénycikk 2. paragrafusa értelmében valóban a népszavazás emlékét, "a történelmi esemény jelentőségéhez méltó emlékmű"-vel örökítették meg. A Hűségkapu Kisfaludy-Stróbl Zsigmond szobrászművész és Hikisch Rudolf műépítész alkotása. A szoborcsoport középpontjában Hungaria - a fején a magyar királyi koronával, haja copfba fonva - fogadja a német és a magyar anyanyelvű soproni polgárok hódolatát, illetve másképpen magához gyűjti Sopron hűséges fiait. Hungariát párhuzamba állíthatjuk Lackner emblémájával, az 1617-ben készült sasával, amely monumentális formában, szintén a város kapuján volt. Közös bennük az is, hogy mindkettőt félreértették, illetve más jelképi jelentőséggel ruházták fel, mint ami. Így egyesek úgy vélik, hogy Hungaria azonos Magyarország védelmezőjével (Patrona Hungariae-val), noha nyilvánvaló, hogy a megjelenési formájukban egymástól teljesen különböznek. Azok is tévednek, akik Hungaria alakjában ősvallásunk istenasszonyát vélik megtalálni, illetve az arra való utalást.23' Hungaria Magyarországot jelképezi és a szoborcsoport alakjai kifejezésre juttatják a soproni magyar és német ajkúak, a különféle vallásúak hűséges ragaszkodását a magyar hazához.

A Hűségkapu főalakja: Hungária – Magyarország

Hungária jobb kezében a város „kisebb” címere, a kétfejű sas nélkül és a baljában a „Kossuth” címer.

Sopron megmentője dr. Thurner Mihály

"Curriculum vitae. Márcfalván (Marz, Burgenland) született 1878. decem­ber 12-én, édesapja körjegyző, anyanyelve német. Iskoláit, tanulmányait több városban végezte, Győrött tanult meg magyarul, Kolozsvárott szerzett államtudományi doktorátust, majd a soproni pénzügyigazgatóság fogalmazója és 1912-től a városi számvevőségi hivatal főszámvevője. A képviselőtestület tagjai közfelkiáltással választották meg polgármesternek 1918. augusztus 1-jén. 23 év után tisztségéről 1941. július 31-én köszönt le. Ezt követően, a közreműködésével alakult Soproni Selyemipari Rt. igazgatója. Az üzem részbeni Németországba telepítése miatt 1945-ben internálták, majd rehabilitálták. Nem tartozott a vagyonos polgárok sorába, a Frankenburg úti családi házában élt, és szegénységben halt meg 1954-ben. Az ÁVH egyik tisztje az 1950-es évek első éveiben, a levéltárban személyére terhelő adatokat gyűjtött. Végül úgy nyilatkozott, hogy Thurner üldözés helyett szobrot érdemelne.

Az 1918. július 31-én megválasztott polgármestert "ősi hagyományok­hoz híven eskütétel végett küldöttség útján" hívták meg a közgyűlésre. Néhány részlet székfoglaló beszédéből:

Lelke mélyéig meghatva megköszöni, hogy ... "ennek a régi dicső múltjára joggal büszke nemes városnak polgármesteri székébe emelni" méltóztatták.

"Aggódás és gond szállja meg a lelket, mert a mindennapi kenyér szűken van kimérve, és egyre drágább lesz. Aggódva kérdjük ezren és ezren, lesz-e mit ennünk, lesz-e szenünk, fánk, ruhánk?

A háború felforgatta a társadalmi osztályokat, új csoportosulások várhatók. Új gazdagok és szegények mutatkoznak . . .

Az ipar és kereskedelem egyes ágai megbénultak, művégtagokra, mankókra szorulnak, hogy boldogulásuk útján ismét előbbre juthassanak. Ha hazánk közművelődése és közgazdasága terén városunknak szerepet aka­runk biztosítani, gondoskodnunk kell az ipar és a kereskedelem terén dolgozók kiképzéséről. . . . a vagyonok elhelyezést keresnek, ezt az alkalmat meg kell ragadnunk, hogy gyári vállalatokat ide édesgessünk . . . ha az átmenet idején elszalasztjuk, lemaradunk a városok versenyében, mert a már lekötött tőke később nem lesz hajlandó megmozdulni, helyet cserélni.

Folytatnunk kell a kislakások építkezését, és nem szabad visszariadnunk a terv megvalósításától, bővítésétől azért, mert pénzbe kerül.

Ha jó és egészséges lakással a munkás megelégedettségét biztosíthatjuk, elérjük teljesítőképességének fokozását, ha pedig a jó lakás a kocsmától is elvonja az embereket, segítségünkre lesz az iszákosság ellen való küzdelmünkben, és ha ebben győzünk, apadni fognak szegényügyi, kórházi és közbiztonsági kiadásaink.

A város természetes szépségeinek kiaknázása az idegenforgalom ideterelésével és nyaralótelep alapításával, jórészt az élelmezés kérdésének kedvező megoldásától függ. Ha azt akarjuk, hogy a vezetőállásban lévő tisztviselők terveket készíthessenek, eszméket érlelhessenek, szóval alkotó munkát végezhessenek: az eddigi munkaterhük részben való elvonásával erre időt, és alkalmat kell nekik adnunk.

Megokolatlan takarékoskodás végzetes következményeket szülhet. Ha valamely kiadás szükséges . . . a fedezetet elő kell teremteni.

Hogy Lackner Kristóf örökségére méltó lehessek, a városházát szent helynek tekintem . . . más politikát nem fogok csinálni, mint a város politikáját, vagyis a város érdekeinek hűséges előrelátó szolgálatát.

Szívet hoztam, szívet kérek ... olyant amelynek nincs más vágya, minthogy ez a szép város fejlődjék, derék polgársága gyarapodjék és boldoguljon . . . "

Thurner polgármesterségének első három éve - a három forradalom: az 1918. őszirózsás polgári, a proletár- és az ellenforradalom - súlyos megpróbáltatásokat hozott városára és személyére. A három forradalomban, amikor a kibékíthetetlen ellenfelek megtorlását megtorlás követte, mégis Thurner a polgármesteri székben maradt. Annak megtartásáért mindent elkövetett, mert városáért felelősséget, elhivatottságot érzett. fgy 1919 elején, még a polgári forradalom idején a magasabb kormánybiztosi tisztséget csak úgy vállalta, ha a polgármesteri tisztséget is megtarthatja.

ThurnerMihály (1878-1954)

A proletárhatalom idején szintén ragaszkodott a polgármesteri székéhez, sőt adott alkalommal - a vasutas sztrájk idején -, hatáskörének visszaállítását követelte. A városi tanács adminisztrációs teendőit irányította. A direktórium vezetői megtűrték, munkája ellen nem emeltek kifogást, vagy azért tartották meg -, hogy jobban ellenőrizhessék, nehogy politikai veszélyt jelentsen számukra. A köztudatban mindmáig fennmaradt a Széchenyi téren 1919. március 23-án elhangzott beszéde. Thurner üdvözölte "a nép bizalmával felékesített direktóriumot" és dicsőítette "a felkelő vörös napot", mondván " . . . keletről jön minden jó, vörös a zászlónk, vörös a szívünk". Gyakran látták együtt a proletárdiktatúra képviselőivel: kommunista vezetőkkel és szociáldemokratákkal. Thurnert és a polgári osztály számos tagját nacionalista szemlélete sodorta a proletárhatalom oldalára - amelyet ideiglenes­nek tartottak -, mert felháborította őket Magyarország szétszabdalása. 1919. szeptember 27-én az ellenforradalom első városi közgyűlésének többsége, az új keresztény, polgári és munkáspárt tagjai mégis bizalmat szavaztak Thurnernek, de hangsúlyozták, hogy tetteket is várnak, amelyekkel bizonyítja a polgármester, hogy nemcsak extrém elemekkel, hanem a polgárság törzsökös rétegeivel is együtt tud dolgozni.

A képviselők szélsőjobboldali csoportja (néhányan "a szegedi gondolat", az ún. keresztény szocialista eszmék hirdetői) és személyes ellenfelei azonban megbuktatására törtek. A vád lényege: Thurner "a város hajójával a szocializmus vizére evezett". Polgármester, vagy munkásvezér? "vörös polgármester"-ként emlegették, dölyfösnek, diktátornak tartották.235 Thurner válaszában hangsúlyozta, hogy mindig az egész lakosság érdekeit tartotta szem előtt. A munkást is polgárnak tartja. Mindig a pártok felett maradt: "Nem tettem mást, minthogy naponként simultam a változó helyzethez." Másokat már a kommunistákkal való együttműködés gyanúja miatt is a politikai ismeretlenség süllyesztőjébe juttattak, sőt súlyos börtönbüntetést kaptak. Thurner letartóztatása kétszer is szóba került, de ügyét nem tárgyalták a nyugat-magyarországi akcióra való tekintettel. Thurner ugyanis 1918 óta Sopronnak Magyarországhoz való tartozása mellett agitált és szervezkedett.z36 Thurner volt az egyetlen olyan városi vezető, politikus, aki a magyar ügynek megnyerhette a gazda­polgárokat (poncichtereket) és a munkásokat, akiknek köreiben is bizal­mat élvezett. Beszédei ellenállhatatlan meggyőző erejűek voltak, mint szónok országos hírűvé tette nevét. A Hűségkapu leleplezésekor, 1928. októ­ber 14-én Bethlen István miniszterelnök személyesen hozta el Sopronba Thurner Mihály polgármesternek a II. osztályú magyar érdemkeresztet.

Thurner Mihály érdeme, hogy 1918-ban a selmeci bányamérnöki és erdőmérnöki főiskolát és a pécsi egyetem theológiai fakultását Sopronba telepítette.

Thurner székfoglaló beszédében meghirdette az "idegenforgalom ideterelését". A soproni polgárok - Heimler Károllyal az élen -, aki Thurner mellett, várospolitikai éleslátásával és vezetői egyéniségével kortársai közül szintén kiemelkedett - 1920-ban megalapították az Idegenforgalmi Rt.-t, amely teljesen altruista (önzetlen) alapon állt, tehát a csoportosulást nem nyerészkedési vágy vezette, a részvényesek osztalékot ugyanis nem kaptak. Az idegenforgalom a város egyik fő bevételi forrása lett, állapí­totta meg Thurner 1941-ben, Sopronnak 1937-ben 68 496 belföldi és 40 425 külföldi látogatója volt. Székfoglaló beszédében programként szerepelt, "hogy a gyári vállalatokat ide édesgessük". A nyersanyagban szegény és szűk vidéki körzettel rendelkező Sopronnak a textilipa üzemek megteremtése jelentette a gazdasági kibontakozást és munka. kalmat, megélhetést biztosított a városi lakosság szegényeb rétegeine A Pamutipar 1927-ben, a Selyemipar 1929-ben és a Fésűsfonalgyár 19. ben nyitotta meg kapuit összesen 1300 munkással.