Szemerey Tamás:

Szövetségközi Tábornoki Bizottság a Sopronban és környékén megtartott népszavazás eredményeképpen - a Velencei szerződés értelmében -Sopront az őt körülvevő nyolc községgel együtt 1922. január 1-én visszaadta a magyar államnak.

A főiskolások január 6-án este fáklyás menettel vonultak fel Sopron Fő terére, köszönteni a várost és polgármesterét. Ott és akkor hangzottak el városunk nagy polgár-mestere - Dr. Thurner Mihály - sokat idézett szavai: „Áldom a magyarok Istenét, hogy ezt a száműzött, szélvert sereget városunkba hívtam, megsegítettem, oltalmaztam, mert oly segítőtársakat találtam bennük, akik már ismerve a hontalanság keserű kenyerét, teljes erejükkel, magyar szívük minden dobbanásával azon voltak, hogy nehéz munkámban a magyar Sopront diadalra segítsék..

Mi volt az alapja, a háttere ennek a megható, emelkedett hangú elismerésnek? A Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Főiskola 1918 decemberében hagyta el menekülve és végleg Selmecbányát. Sopronban kapván új otthont, a Főiskolán 1919. április 18-án kezdődtek meg az előadások. A Nagykövetek Tanácsa - Párizsban - 1919. július 20-án ítélte oda Nyugat-Magyarországot Ausztriának. A kijelölt területet a trianoni békeszerződés szerint 1921. augusztus 27-28-án kellett (volna) átadnunk Ausztriának. Érthető, hogy 1921 nyarán az érintett helységekben, de különösen Sopronban, mint megszűnő magyar vármegyeszékhelyen és tervezett osztrák tartományi székhelyen nagy volt a bizonytalanság, a kavarodás. Az állami hivatalok csomagoltak és áttelepültek a közeli városokba. Újra csomagolás előtt állt a főiskola is. Az átadással kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat közzétevő plakátok 1921. augusztus 20-án jelentek meg a városban - augusztus 1-jei dátummal.

Keveset tudunk róla de kétségtelen, hogy több vonalon folyt szervezkedés a terület átadása ellen. A főiskola diákjai közül 1921 nyarán - a vakáció idején - sokan maradtak Sopronban és az ifjúsági kör választmánya augusztusban titkos megbeszéléseket tartott. Augusztus 23-án az ifjúsági körlevelet küldött távol lévő tagjainak: „Kedves Barátom! A Haza hív! Kényszer nincs. Aki teheti, önként és azonnal jöjjön el Sopronba, ahol ellátásáról gondoskodunk. A választmány megbízásából: Sopron, 1921. augusztus havában Leicht Ottó s. k. ifj. köri elnök" A különféle szervezkedések talán már kezdettől fogva, de legkésőbb 1921 nyarától egymással összefüggésben voltak. Ezt látszik igazolni az is, hogy miután Sopron helyőrsége augusztus 27-én reggel kivonult a városból és a Pannónia szállóban alig két óra múlva felkelő haditanács alakult, azon a főiskolások képviselője már mint a karhatalom parancsnoka vett részt. A felkelő hadi-tanács határozata: „Nyugatot fel nem adjuk!”

Az ifjúsági kör levele nyomán egyre több diák érkezett Sopronba. A diákság szervezkedését erkölcsileg támasztotta alá, illetve erősítette meg a professzori kar augusztus 28-án reggel tartott tanácsülése, amelyen a leghatározottabb formában jelentették ki. hogy „...soha le nem teszik a hűségesküt Ausztria kezébe." ugyanaznap délben vonult be a városba a Kismartont elhagyó csendőrzászlóalj, amelynek parancsnoka, Ostenbnrg Gyula őrnagy a terület átadásával megbízott gróf Sigray Antal főkormánybiztosnak - a Széchenyi téren - tett jelentését a következő szavakkal zárta: „Élve nem hagyom el Sopront!"

Az átadás ellen fegyvert fogó szabadcsapatok érkeztek az ország belsejéből és szerveződtek a helyszínen is a közvetlenül érintettek közül. A nyugat-magyarországi felkelés harci eseményeinek első szakasza a Sopronnal szomszédos, tőle nyugatra fekvő Ágfalván kezdődött augusztus 28-án és ugyanott, Ágfalván zárult szeptember 8-án. Augusztus 28-án délután Ágfalvánál csapott össze a Kecskemét környéki felkelőkből állított szabadcsapat a terület birtokbavételére bevonuló osztrák csendőralakulatokkal. Az összecsapás megállította az osztrákokat. A harcok egész Nyugat-Magyarországon fellángoltak.

Az első ágfalvi csatában tudomásunk szerint csupán egy főiskolás - Maderspach Viktor bányász hallgató - vett részt, aki támadáskor szakaszparancsnokként stratégiai hibát követett el, s ez okozta a korrigálásra küldött gyorsparancsot vivő futár - Baracsi László - elestét. A zömükben háborút viselt és tartalékos tiszti rendfokozattal bíró főiskolások augusztus 29-én mint tiszti század csatlakoztak Ostenburg Gyula őrnagy zászlóaljához. Így biztosították az egész terület hadműveleteit irányító Héjjas Ivántól és Prónay Páltól való függetlenségüket és így kerültek - Sopronban lévén - az események sodrába is. Szigorú életük nappal fegyvergyakorlatokkal és szolgálattal telt, amit az osztrákokat zavaró, nyugtalanító éjszakai portyák „szinesítettek". Ugyanekkor az Ágfalván kvártélyozó 400 fő osztrák csendőr további 200 fő erősítést kapott. Szeptember 6-án a tisztiszázad parancsnokai - Maderspach Viktor és Székely Elemér - felderítésre mentek az Ágfalva fölötti erdőkbe, míg a terepen ismerős főiskolások a vonatkozó katonai térképeket pontosították. Szeptember 7-én nem volt kimenő az Ostenburg-zászlóaljban. Ugyanaznap délután-este jelentette ki az egyik ágfalvi kocsmában R. Davys - a leendő Bugenland kinevezett kormányzója -, hogy "holnap bevonulunk Sopronba". Ezt a bevonulást akadályozta meg a főiskolás tisztiszázad Ágfalván és fordította meg alapvetően a hadi helyzetet. Más kedvező körülményekkel együtt ez adott alapot a magyar diplomácia számára a Velencei szerződés megkötésekor, s végső eredménye a népszavazás lehetőségének elérése volt Sopronban és környékén.

A mintegy 100-110 főt számláló felkelők három egységet - szakaszt - alkotva vonultak fel szeptember 8-án hajnalra Ágfalva megtámadására. A támadást Maderspach Viktor százados vezette Székely Elemér főhadnagy - vezérkari főnöki - segédletével. Szakaszparancsnokok voltak Obendorf Károly, Egry Géza főhadnagyok és Gebhardt Pál százados. A két első szakaszt főiskolások adták, a harmadikban szombathelyi vasutasok és bosnyákok harcoltak. A gyalogsági fegyvereken kívül mindössze egy géppuskájuk volt, amihez a támadás során még egyet zsákmányoltak. Az osztrák csendőrök létszáma meghaladta a 400 főt és kézi fegyvereiken túl hat géppuskájuk volt. A falu házaiban állást foglalva, többszörös létszámbeli és technikai fölényükkel összehasonlíthatatlanul jobb stratégiai pozícióban voltak, mint az őket támadó felkelők.

A hajnali fél ötkor megindult támadásban a felkelők öt rohamot vezettek a falu ellen, melynek során a kuruckori történeteket idéző bravúrral verték ki onnan a sokszoros túlerőben lévő osztrák csendőröket. A harc végén - ami négy óránál is tovább zajlott - az osztrák alakulatok készenlétben tartott - befűtött - vasúti szerelvényen menekültek el Nagymarton irányába. Négy halott maradt a helyszínen: Machatsek Gyula erdőmérnök-hallgató, Arnold Mosch osztrák csendőr, Pehm Ferenc szombathelyi tiszt-viselő és Szechányi Elemér bányamérnök-hallgató. Rövidesen Ágfalvára érkezett Ostenburg alakulata is, rendcsinálás végett...

A második Ágfalvi csata első fontos következménye az volt, hogy hatására az oszt-rák csapatok néhány óra alatt egész Nyugat-Magyarországot elhagyták. Helyüket a Szövetségközi Tábomoki Bizottság felkérésére Sopron környékén - rendfenntartó erőként - Ostenburg-egységek vették át. Az osztrák előrevonulás célja - valószínűleg - az ágfalvi rétekre telepített városi vízműkutak birtokbavétele volt, amelyek elfoglalásával könnyen megadásra kényszeríthették volna Sopront.

Az igazán fontos események ezután már a diplomácia területén történtek. A második Ágfalvi csata után a főiskolások - továbbra is Ostenburg zászlóaljának kötelékében - fegyveres polgárőrségként tartották fenn a rendet a megye nyugati, németek lakta településein. Központjuk - főhadiszállásuk - Nagymartonban volt s viselkedésükre a lakosság ügyeinek intézésében a „legszívélyesebb bánásmód" volt jellemző. Ezt a lakosok érezték és viszonozták is, amennyiben a polgárőrök megszólítására általánosan elterjedt az osztrák propaganda egyik kulcsszavának hangulati átértelmezéseként a kedveskedő-csipkelődő „Herr Bandit!” (Rabló úr!) kifejezés. A polgárőri szolgálat október 19-ig tartott, amikor a főiskolásokat Nagymartonba vonták össze, ahonnan Sopronba vonulva október 21-én leszereltek. Közben október 3-4-én megalakult a rövidéletű Lajtabánság, amelynek Héjjas Iván vezette egységei megkísérelték fölmorzsolni a velük nem szövetkezőket, így a főiskolás polgárőrségeket is. Október 13-án írták alá a Velencei egyezményt az érdekelt kormányok képviselői. Ebben kötelezettséget vállalt a magyar kormány - cserében a Sopron-kömyéki népszavazás lehetőségéért - hogy lefegyverzi a Nyugat-Magyarországon tevékenykedő felkelőket és a területet (a népszavazásra bocsátott terület kivételével) átadja Ausztriának.

Némileg megzavarta az eseményeket az október 21-i második királypuccs. IV. Károly testőrségét is a Sopronba éppen bevonuló főiskolásokból választott 15 fő adta. Ők Budaörsnél való letartóztatásuk után mint hadifoglyok kerültek Esztergom-Kenyér-mezőre, ahonnan a kormányzóra való fölesketésűket követően november 20-án szabadultak.

Sopronban akkor már lázasan készültek a népszavazásra. A főiskolások is kemény munkában voltak, mindenféle megbízással ellátva. Éjjel-nappal szolgálatot teljesítettek a sopronvidéki „Lőverek" villáiban, hogy Ausztria felől a bámulatosan megszervezett propagandabizottság tagjai és agent provokatőrjei ne találhassanak kényelmes búvóhelyet. A várost a főiskolai „ifjúsági kör" elnöksége felosztotta tíz ellenőrzési kerületre. Minden kerület élére egy-egy választmányi tag került, aki a melléje beosztott főiskolásokat pontos terv szerint hely- és időrendben szolgálattételre rendelte ki.

A „megbízható" kerületek nem kerültek szigorúbb ellenőrzés alá, ellenben a „meg-bízhatatlannak" jelzett városrészek és a gyári negyedek éjjel-nappal szemmel tartattak. Itt „szigorított szolgálat” lévén, kétórás váltással két-két főiskolás járta az utcákat s figyeltek arra, hogy az osztrák propagandisták nem lázítanak-e valahol, vagy nem ragasztanak-e az utcák szögletére, kapukra, táviratoszlopokra Ausztria mellett korteskedő röpiratokat. Eközben pedig szellemes magyar propaganda cédulákat helyeztek el a város egész területén. A „MOVE" helyiségében volt az „ifjúsági kör" központi szervezőirodája. Ide futott be minden jelentés s innét érkezett az összes utasítás. Voltak úgynevezett „repülő rajok" is, akik a „Buschenschank”-okat (házi borméréseket) ellenőrizték. Ezeken a helyeken folyt tudniillik a legzavartalanabbul az ausztrofil agitáció... Nem csoda, hogy az ellenőrzések gyakran végződtek verekedéssel.

Főiskolás járőrök cirkáltak éjjel-nappal a Sopront övező erdőkben, különösen az Új-Ausztriával határos részeken, a „Dudles"-erdő, a „Hubertus"-túristaház vidékén, vagy a katonai lőtér mögött Sopronnyék környékén: a „Himmelsthron" platóján etc...

Minden politikailag kényesebb faktor mellé főiskolás polgár került... A pályaudvarok katonai parancsnokai hónapokig főiskolások voltak, de a polgárőrség és más alakulatok parancsnokai, tagjai szintén a főiskoláról toborzódtak. A főiskolások ilyen széleskörű „működése" természetesen nem maradhatott titokban, főleg az ellenfél előtt nem. Az osztrák delegáció követelésére a tábornoki tanács december 13-án törölte őket a szavazásra jogosultak köréből. Ez ma természetes volna, ám akkor, szavazási hagyományok hiányában és a „népszavazás" bűvöletében nagy felháborodást okozott a magyar érzelműek, de különösen az érintett diákok között. Ezt a játszmát azonban nem volt szabad elveszíteni. Tovább végezték a dolgukat és ha már nem szavazhattak, a népszavazás idején sokan közülük „nemzetközi rendőr"-nek csaptak fel. Kellő igazolvánnyal és jó fizetéssel a közbiztonság őrei lettek, de ebben a minőségükben is nyilván a magyarság ügyét képviselték.

A népszavazás eredménye ismert és általánosan ismert az is, hogy az osztrákok kö-zül sokan máig sem fogadják el a végeredményt, „óriási csalás"-t emlegetnek, amellyel elrabolták Sopront Ausztriától. Mi viszont úgy látjuk, hogy a szavazás eredménye valós, a szavazók véleményét tükrözi, hiszen még a vitathatatlanul magyarbarát és kétségtelenül nagyon ügyes diákokról sem képzelhető el közel négyezer választási csalás!

Thurner Mihály - hozzászólásom elején - idézett 1922. január 6-án elhangzott szavai tehát nem valamely alkalomra fogalmazott, szépen csiszolt frázisok voltak, hanem a valóságot méltató őszinte, mélyről fakadó gondolatok. E sorokat olvasva s diák-őseinkre gondolva méltán lehetünk büszkék.