A NYUGAT-MAGYARORSZÁGI FELKELÉS ÉS A SOPRONI NÉPSZAVAZÁS

„Tüzek a végeken"

1918. november 17-én az osztrák államtanács etnográfiai elvekre hivatkozva bejelentette igényét Nyugat-Magyarországra. Az 1919. szeptember 10-i Saint German-i béke az önrendelkezés jogát kizárva Ausztriának ítélte Moson, Sopron és Vas vármegyék nyugati sávját (Sopront és környékét is beleértve), azzal az indoklással, hogy ne valósulhasson meg a dédelgetett csehszlovák-délszláv korridor sokat emlegetett terve.

Az ezt követő trianoni béke a döntést újból megerősítette. A békediktátum kegyetlensége Magyarország lakosságát elkeserítette, a volt szövetséges Ausztria területi követelése pedig egyenesen fölháborította. 1921. augusztus 20-án Sopronban tömegtüntetésre került sor. A soproniak és a rábaköziek ezrei tiltakoztak az elszakítás ellen. Augusztus 21-e lett volna a hivatalos átadás napja. A magyar hatóságok ha vonakodva is, de kiürítették az átadásra kijelölt területeket, így Sopront és környékét is. A város összes hivatala elköltözött, majd a Nemzeti Hadsereg kivonása is megtörtént. Úgy tűnt, hogy itt már csak a csoda segíthet. Az érintett terület átadására a magyar kormány gróf Sigray Antalt, mint kormánybiztost küldte ki, a közrend fenntartásával Ostenburg-Moravek Gyula őrnagyot, a II. országos csendőrzászlóalj parancsnokát bízták meg. Az eseményeket - ez ma már bizonyos - a magyar kormány és Bethlen István miniszterelnök és kabinetje irányította. Legalább négy szálon indult meg a fegyveres ellenállás előkészítése, miután Ausztria mindenfajta békés megállapodást elutasított, beleértve a mai Burgenland kettéosztását is. Thurner polgármester személyesen kereste meg Prónay Pál szolgálaton kívüli alezredest Sopron megmentése érdekében. A Thirring Gusztáv vezette Nyugat-magyarországi Liga önkénteseket toborzott. A Nyugat-magyarországi Szövetség röplapjai hirdették: „Sopron a soproniaké". A fegyveres felkelés megszervezője és legfőbb irányítója azonban Gömbös Gyula volt. Az antant Szövetségközi Tábornoki Bizottság, és az osztrákok - a biztos átadás tudatában - a Széchenyi-palotában várták a híreket. Az „A zóna" Magyarország felőli határán álló oszt-rák csendőrök elzárták Ágfalvát Soprontól. Ostenburg hatáskörzete a „B", vagyis a Keleti zóna volt.

Augusztus 28-án a történelmi határt több helyen osztrák csendőralakulatok lépték át. Az egységek lőfegyverekkel, géppuskákkal voltak felszerelve. Őket rezesbandás, vörös zászlós fegyveres tömeg követte. Ágfalvánál azonban a Francia-Kiss Mihály, Kaszala Károly és Maderspach Viktor parancsnoksága alatt álló irreguláris erők meglepetésszerű puskatűzzel visszavetették az osztrákokat. A kibontakozó tűzpárbajban hősi halált halt Baracsi László kecskeméti gazdalegény. (Nevét ma már utca őrzi. Az ágfalvi temetőben helyezték örök nyugalomra, halála helyén pedig emlékmű hirdeti önfeláldozását a hazáért.)

Ez volt az első ágfalvi összecsapás. A felkelők még Robert Davyt, Burgenland újdonsült kormánybiztosát is elfogták. A Vas megyei Pinkafőnél (Pinkafeld) húsz felkelő a helyi horvát lakosság segítségével több, mint kétszáz osztrák csendőrt vert ki a faluból. Ugyanaz nap kiszorították őket Felsőőr (Oberwart), Alhó (Allhau), Fraknó (Forchtenstein), Németgyirót (D.Gerersdorf) községekből is. Kezdetét vette a másfél hónapig tartó nyugat-magyarországi fegyveres felkelés. A felkelő „hadseregben" ott küzdöttek a soproni főiskolások és diákok, a magyaróvári gazdászok, a pesti műegyetemisták, az Alföld, a Felvidék és Erdély magyarjai. Ez a felkelés vezetett el a soproni népszavazáshoz.

Ágfalva hősei - Sopron megmentői 1921. szeptember 7-én az osztrák megszálló erők terve az volt, hogy csatlakozásra bírják Sopront. El akarták foglalni a kutakat, hogy így kényszerítsék a várost megadásra. Ágfalván mintegy 450 osztrák csendőr állomásozott, várva a támadási parancsot.

A magyar felkelők azonban megelőzték az osztrákokat. A többségében főiskolás, irreguláris erők a 48-as laktanyában gyülekeztek. A selmecbányai akadémistákhoz szombathelyi vasutasok, sőt néhány bosnyák népfelkelő is csatlakozott. Mindannyian civil ruhát viseltek. Fegyverük nem volt, közülük csak a beavatottak tudták, hogy a magyar Ostenburg-csendőröktől fognak fegyvert kapni a hajnali vállalkozáshoz. A felkelők erejét a korabeli források 110 főre becsülik. Az osztrák túlerő mintegy négyszeres volt. A magyar felkelők parancsnokai Maderspach Viktor tartalékos huszárszázados, Gebhardt Pál százados és Székely Elemér tartalékos tüzér főhadnagy, főiskolai karhatalmi parancsnok voltak. Szeptember 7-én éjszaka alig ismert ösvényeken indult el a kicsiny sereg, fűzfabottal a kézben a Liget-patakhoz, a zónahatárhoz. Két bosnyák fiú hozta a csapat egyetlen géppuskáját. A magyar erők átvették az Ostenburg-csendőröktől a kézifegyvereket, s három rajra oszlottak. Nyolcadikán hajnali háromnegyed ötöt ütött a templomóra, amikor Az 1. és 2. főiskolás osztag az ágfalvi erdő és a brennbergi vasút között, a harmadik (szombathelyi vasutasokból és bosnyákokból álló) rajjal a falu alsó részén előre tört. A készülő támadást az osztrákok felfedezték, s a falu északi részén, a nagymartoni vasúti töltés mögül tüzet nyitottak a magyar erőkre. A felkelők az evangélikus templom oltalmában bejutottak a faluba, de az iskolaépületből ismét erős osztrák tüzet kaptak. Kénytelenek voltak visszahúzódni a brennbergi úton előrenyomuló csoporthoz. A Kirchknopf-vendéglő felől sikerült hátba támadni az osztrákokat, akik egészen a nagymartoni vasút mögé hátráltak.

A 3. raj oldalba támadta a vasúti bakterház védőit, majd a Hausbergnél visszaverte a szuronyrohamra induló osztrák csendőröket. Az ellenség ekkor szenvedte el legsúlyosabb vereségét.

A felkelők három hősi halottat vesztettek: Machatsek Gyula erdőmérnök-hallgató tartalékos hadapródőrmestert, Szechányi Elemér bányamérnök-hallgató tartalékos alhadnagyot és Pehm Ferenc önkéntest, pénzügyi tisztviselőt. Rajtuk kívül heten súlyosan, többen könnyebben megsebesültek. Az ott állomásozó vasúti szerelvényen Bécsújhelyig menekülő osztrákok veszteségeiről máig is ellentmondóak az adatok. Két hősi halottjuk neve bizonyosan ismert: Arnold Mosch és Karl Heger járőrvezetők.

Ez a csata mentette meg Sopront az osztrák megszállástól. A három hősi halált halt magyar felkelőt és Arnold Mosch csendőrt szeptember 10-én helyezték örök nyugalomra a Szent Mihály temetőben. Pehm önkéntes Szombathelyen alussza örök álmát. A második ágfalvi csata után az osztrák erők a történelmi határra vonták vissza csapataikat. Ennek az ütközetnek is köszönhető, hogy Sopron és környéke népszavazással dönthetett hovatartozásáról.

A népszavazás tizedik évfordulóján, 1931-ben a nem hivatalos magyar történetírás így foglalta ezt össze a nemzeti lobogók fehér selymére írva: Ágfalva-Velence-Népszavazás.

80 éves a velencei egyezmény

1921. október 11-e és 13-a között Velencében, a lagúnák városában Sopron és környéke sorsáról olasz diplomaták döntöttek. A nyugat-magyarországi felkelés eredményeként az osztrák megszálló erők mindenütt a történelmi határra vonultak vissza, és várták a fejleményeket.

A velencei konferencia összehívása másfél hónapig tartó szakadatlan fegyveres harc eredménye volt. A győztes antant habozott, és kereste a kompromisszum lehetőségét. Olaszország nemes gesztussal felajánlotta a Nagykövetek Tanácsának, hogy közvetít Ausztria és Magyarország között. A Bethlen-kabinet Sopron és környéke kivételével kész lett volna átadni Nyugat-Magyarországot Ausztriának. Ausztria azonban csak népszavazás formájában tudott volna lemondani Sopronról és a környező nyolc településről. Bonyolította a helyzetet hogy Felsőőrön Prónay Pál bán és vezérkara kikiáltotta az önálló Lajtabánságot. Ez még 1921. október 4-én történt. Lajtabánság mint önálló tartomány csak november 10-ig állt fenn. Prónay legitimista és revíziós célok kiinduló bázisának tekintette a tartományt. Megléte látszólag akadályozta, valójában azonban segítette a magyar kormány külpolitikai célkitűzéseit. Legfőképpen a területi engedményeket hozó osztrák-magyar tárgyalások eredményességét biztosította.

A Velencébe kiutazó magyar delegációt gróf Bethlen István miniszterelnök, Bánffy Miklós külügyminiszter, Khuen-Hédervári Sándor külügyi osztályfőnök, Walko Lajos tisztviselő, közgazdasági szakember és Fabro Henrik a gyorsiroda főnöke képviselte. Az osztrák tárgyaló fél Johannes Schober kancellárból és a külügyi osztály főnökéből, Richard Oppenheimerből állt. A házigazda olaszok: Torretta márki külügyminiszter, Castagneto herceg és két segédtiszt. A két tiszt feladata a három napos konferencia naplójának vezetése volt.

A tanácskozást, mely franciául folyt, Toretta nyitotta meg. A magyar delegáció - élén Bethlennel és Bánffyval - ahogy szót kapott, népszavazást kért Sopronra és környékére. Az osztrák fél ridegen ellenállt. Ők nem törődtek azzal, hogy a Sopron körüli lakosság mit akar, betű szerint ragaszkodtak a Saint German-i és a trianoni békediktátum pontjaihoz. Oly hosszan érveltek e mellett, hogy Toretta, elvesztve türelmét, elfogadta a magyar területi kérést. Bánffy, aki erdélyi arisztokrata volt, rendkívül óvatosan tárgyalt. Emlékiratában olvasható, hogy azért kértünk csak Sopron és környékére népszavazást, mert ott biztosak lehettünk a pozitív eredményben. Sajnos, delegációnk nem számolt a területen élő horvát nemzetiségnek a magyar hazához való ragaszkodásával, ezért nem kérte a népszavazási terület további növelését.

A konferencia második napja az elsőnél is viharosabb volt. A magyar tárgyaló fél előhozakodott az ún. Millerand-féle kísérőlevéllel. Ez kimondta, hogy a határkijelölő bizottság meg fogja hallgatni a vitás települések lakóinak véleményét is. Az osztrákok azonnal tiltakoztak, majd előálltak egy olyan követeléssel, amely az egész konferenciát kudarccal fenyegette. Azt akarták elérni, hogy a magyar kormány azonnal parancsolja ki a felkelőket az átadandó területről. Ha ez nem történik meg, a maguk részéről minden határozatot semmisnek tekintenek. Minden veszni látszott. Bánffy zsenialitása most mutatkozott meg igazán. A magyar kormány vállalta Olaszország - és nem Ausztria - felé, hogy a felkelőket leszereli, és pacifikálja az átadandó területet. Ezt nem írásban, hanem titkosan, szóban garantálta. Ausztria beleegyezett, hogy nyolc nappal a terület kiürítése után népszavazás döntsön Sopron és környéke sorsáról, és a határkérdésben aláveti magát a Nagykövetek Tanácsának.

A történelem azonban ismét közbeszólt. IV. Károly király második visszatérési kísérlete miatt (október 21-23.), a népszavazás dátuma kitolódott 1921. december 14-16-ra.

Velence mérföldkő volt. Ez volt az ellenséges gyűrűbe szorított és megcsonkított Magyarország első diplomáciai sikere. A trianoni békediktátum első láncszeme széthasadt. A velencei egyezménynek azonban más is köszönhető volt. A magyar delegáció és az olasz külügyminiszter titkos megállapodást kötött. Toretta vállalta, hogy minden befolyását latba veti, hogy a végleges határ kijelölésénél a magyar kormány igényeit kielégítsék.

1922-ben újabb tíz, korábban már Burgenlandhoz csatolt, túlnyomórészt horvát nemzetiségek lakta falu került vissza népszavazás nélkül a magyar hazához.

Dénesfa - Sopron - Budaörs (1921. október 20-23.)

80 éve, hogy az utolsó magyar király, IV Károly, fegyverrel kísérelte meg uralkodói jogkörének visszaszerzését és gyakorlását. Tanácsadóira hallgatva, Zita királynéval együtt Svájcból repülőgépen visszatért Magyarországra, ahol a Sopron megyei Dénesfán, gróf Cziráky József vármegyei főispán birtokán landoltak. Itt már legitimista hívei várták őt és hitvesét.

A nem kellő körültekintéssel végrehajtott politikai lépés súlyosan elhibázott volt. Magyarország a polgárháború szélére sodródott miatta. Biztonsági okokra hivatkozva a királyi párt előbb Kenyeribe, majd Sajtoskálra vitték. Október 21-én hajnalban Ruprecht képviselő kastélyából báró Lehár Antal ezredes és Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy gépkocsival Sopronba, a 48-as laktanyába (ma Rendészeti Szakközépiskola) szállították őket. Az épület második emeletének 47-es szobáját rendezték be számukra.

Bármennyire is titkolták, délutánra már az egész város tudta, hogy megérkezett a király. Magyar ruhás lányok hódoló küldöttsége köszöntötte a királyt és hitvesét. IV Károly még ezen a napon proklamálta az államfői hatalom (vele a főparancsnoki jogok) átvételét, és megalakította ellenkormányát. Miniszterelnökké nevezte ki Rakovszky Istvánt, belügyminiszterré Beniczky Ödönt, külügyminiszterré ifj. gróf Andrássy Gyulát, pénz- és kereskedelemügyi miniszterré Gratz Gusztávot, hadügyminiszterré Lehár Antalt, akit egyúttal vezérőrnaggyá léptetett elő. A kultusztárcát Apponyi Albertnek ajánlotta fel. A soproni helyőrség parancsnokát, Hegedüs Pált, altábornaggyá, Ostenburgot pedig ezredessé léptette elő.

1921. október 21-én délután öt órakor a soproni helyőrség a laktanya udvarán letette az esküt. Sigray Antal kormánybiztos megszakíttatta a telefon- és távíró-összeköttetést Budapesttel. A király 22-én hajnalban vasúton megindult a főváros felé, hogy a felesküdött csapatokkal fegyveresen is érvényt szerezzen visszatérésének. Magyarország kormányzója, Horthy Miklós és miniszterelnöke, gróf Bethlen István, aki a szíve mélyén maga is legitimista volt, megpróbálta a lehetetlent. Vass József személyesen vitte a kormányzó levelét Győrig, de ott nem tudta átadni azt IV. Károlynak. E levélben a kormányzó kifejtette, hogy sem a bel-, sem a külpolitikai helyzet nem alkalmas a visszatérésre. Valóban úgy volt. Az utódállamok azonnali mozgósítással válaszoltak. A csehek, a románok, a délszlávok ugrásra készen álltak a határon. Az antant diplomaták egymás után adták át fegyveres beavatkozással fenyegetőző, tiltakozó jegyzéküket. A kormányzóhoz hű katonai erők - a sebtében felállított egyetemi zászlóaljakkal, melyek megszervezésében Gömbös Gyula járt az élen - Budaörs térségében fegyverrel állták útját a legitimista kísérletnek.

Október 23-án vette kezdetét a csata. A műegyetemisták olyan elszántsággal rohamozták meg az egyik legitimista szerelvényt, hogy azt a királyhű erők géppuskatűzzel tudták csak visszaverni. „Mint a tekebábok, úgy hullottak jobbra-balra" - emlékezett vissza egy Ostenburg-tiszt. Egy könnyebb sebesült ezeket mondta: >„Most jövök Nyugat-Magyarországról. Három hétig küzdöttem az osztrákok ellen. Csúnya sebeket szereztem. De egy sem fájt úgy, mint ez a seb, melyet magyar embertől kaptam". Magyar fiúk lőtték és gyilkolták egymást mind a két oldalon, a saját igazukba vetett hittel. Mind a mai napig csak a Horthyhoz hű erők vesztesége ismert. 19 fő hősi halált halt, hatvanketten pedig megsebesültek az összecsapásban. A királypárti halottak jeltelen sírban alusszák örök álmukat.

IV. Károly - a további vérontás elkerülése végett - beszüntette a harcot, és fegyverszüneti tárgyalásokba kezdett. Október 24-én Tatán vették őrizetbe a királyi párt, s 26-án Tihanyba, a benedek-rendi kolostorba internálták őket. Az antant a király azonnali kiadatását kérte a magyar kormánytól. November 1-jén a brit Glowworm monitoron, a Dunán hagyta el az országot az utolsó magyar király. A békekonferencia jegyzékben szólította fel a magyar kormányt a Habsburg-Lotharingiai ház haladéktalan trónfosztására. November 6-án a Nemzetgyűlés az 1921. évi XLVII. törvénycikkel kimondta a detronizációt.

A népszavazás Sopronban

1921. december 8-án Felső-Sziléziából antant rendfenntartó kontingens érkezett Sopronba, hogy a velencei szerződés értelmében népszavazás döntsön a város és szűkebb környéke sorsáról.

November 23-i keltezéssel Népszavazási Szabályzat látott napvilágot. Ez többek között leszögezte, hogy a népszavazás előbb Sopronban történik meg, majd a következő nyolc falu voksolhat hovatartozásáról: Fertőrákos, Balf, Kópháza, Fertőboz, Nagycenk, Harka, Bánfalva Ágfalva. A két aktus részeredménye együttesen adja a szavazás végeredményét. A szabályzat 4. pontja értelmében azok a férfiak és nők szavazhattak, akik 1921. január 1-jén betöltötték a huszadik életévüket, a népszavazási területen születtek, ott községi illetőséggel bírtak, vagy 1919. január elseje előtt a kérdéses területen állandó lakóhellyel rendelkeztek, illetve akik 1921. január 1-je óta a kérdéses területen állandó lakóhellyel bírtak. Az 5. pont a Népszavazási Központi Bizottság felállítását adta hírül, a 6. várost szavazókörzetekre osztotta fel, a 7. pedig a nyolc szavazási bizottság felállításáról tudósított. A 10. pont kimondta, hogy a szavazás titkosan fog történni, míg a 12. pont az osztrák és magyar propaganda tevékenység megtiltását rendelte el. Ez utóbbit egyik fél sem tartotta be.

Október 20-a óta működött Sopronban - osztrákbarát helyi lakosok közreműködésével - az Ödenburger Heimatdienst nevű propagandaszervezet. Röpcédulák, levelezőlapok nyomtatványok tucatjaival próbálták befolyásolni a szavazásra jogosult lakosságot. Az élénk osztrák agitáció a magyar felet is cselekvésre ösztönözte. Magyar, német, horvát sőt hienc nyelvjárásban írt röplapok feleseltek egymással. A selmeci főiskolások ellenőrző őrjáratokat tartottak. Az osztrák és magyar propagandisták között napirenden voltak az éles szóváltások, sőt a verekedések is. A szavazásra jogosult polgárok nevét lajstromokba vették. A névjegyzékeket az osztrák népszavazási bizottságok december 5-e és 7-e között kapták kézhez. Sor került a kimaradtak felvételére és a jogtalanul felvettek törlésére is. A selmecbányai akadémia hallgatóit, mintegy négyszáz főt, teljes létszámban törölték a listákból.

A magyar helyőrség december 12-én kivonult a városból. Ugyanezen a napon Ivaldi olasz ezredes a választói névjegyzékekkel kapcsolatos reklamációkat befejezettnek nyilvánította. Osztrák reguláris és irreguláris erők azt tervezték, hogy betörnek a népszavazási területre, ha az eredmény számukra kedvezőtlen lesz. Karcsay Béla alezredesnek, a városi polgárőrség parancsnokának az érdeme, hogy a felkelésben részt vett főiskolásokkal karöltve, határvédelmi zászlóaljjal vigyáztatta Sopront. A városban a rendet az antant, a soproni városi rendőrség és kétszáz városi polgár felügyelte.

Ferrario levélben biztosította Schober kancellárt, hogy az antant tisztek minden jegyzéket átvizsgálnak és figyelembe veszik a reklamációkat is. Az osztrák fél ekkor ki akarta tolni a népszavazás dátumát december 18-ára. Ezt szorgalmazta a Nagykövetek Tanácsa is. A Szövetségközi Tábornoki Bizottság azonban, élve hatáskörével, önálló döntést hozott: Sopronban december 14-én, Brennbergbányán 15-én, a környező falvakban 16-án kerül sor a népszavazásra. Az osztrák kormány december 13-án este mind a központi népszavazási bizottságból, mind a nyolc szavazatszedő bizottságból visszahívta a delegált tagjait, azzal a megalapozatlan indoklással, hogy a népszavazás pártatlan lebonyolítását nem látja biztosítottnak. Ferrario tábornok az osztrák kancellárhoz írott levelében leszögezte: „Biztos csatavesztés, ha az ember a vereségtől való félelmében visszavonul!"

A népszavazás napján - december 14-én, szerdán - a város lakossága már hajnalban talpon volt. A polgárok ünneplőbe öltözve istentiszteletre, onnan pedig szavazni mentek.

A szavazóhelyiségek a következők voltak: Az Orsolyiták Bauer-féle háza a Széchenyi tér és a Várkerület sarkán a kereskedelmi iskola az akkori Kis utcában; a Polgári Fiúiskola a Halász utcában; az Iparos tanonciskola a Fövényvermen; az Irgalmas nővérek rendháza a Fürdő utcában; az államrendőrség Ősz utcai épülete; az Evangélikus Tanítóképző és a Felső Leányiskola a Deák téren.

Voksolni reggel nyolc órától délután hat óráig lehetett. Aki Magyarországra szavazott, az a következőképpen járt el: bement a bizottság helyiségébe, ahol átadta a városi tanács aláírásával és a tábornoki bizottság francia körbélyegzőjével ellátott, november 25-i keltezésű szavazóigazolványát. Az elnöktől átvett egy kék színű (magyar) és egy sárga színű (osztrák) szavazócédulát, a hozzá tartozó borítékkal, majd belépett a kijelölt fülkébe. Ott az Ausztriát szimbolizáló, kettétépett, és a Magyarországot jelképező, épen hagyott, kék színű cédulát belehelyezte a borítékba. A leragasztott borítékot ezután a bizottság mellé beosztott antant-tiszt kezébe adta, aki azt - mindenki szeme láttára - beledobta az urnába. A szavazás befejeztével a ládákat gézszalaggal lezárták, valamint több helyen lepecsételték az antantmisszió bélyegzőjével.

A népszavazás titkos volt. A végeredményt december 17-én a Zrínyí Ilona Tiszti Leánynevelő Intézetben hirdették ki, a soproni lapok pedig rendkívüli kiadásban adták ország-világ tudtára, hogy „7107 szótöbbséggel magyarok maradtunk". Magyarországra szavazott 15304 fő, Ausztriára 8227-en voksoltak. Érvénytelen volt 502 szavazat.

A soproni német ajkú szavazópolgárok, a város lakosságának ekkor mintegy 48%-át kitevő „hűségesek" szavazatai eldöntötték Sopron sorsát. Bár a vidéki falvak lakói 54,5 %-ban Ausztriára voksoltak (kiemelkedő kivétel Nagycenk, a horvátok lakta Kópháza és a katolikus német Fertőboz), Sopron azonban 72,8%-kal (!) Magyarország mellett döntött.

Karácsony vigíliáján már óriás plakátok hirdették, hogy Sopron visszakerül Szent István koronája alá. 1922. január 1-jén zajlott le a város hivatalos átadási ünnepsége. (A népszavazás, az eredményhirdetés és az átadás eseményét a korabeli filmhíradók is őrzik). A Nemzetgyűlés Sopron törvényhatósági joggal felruházott városnak, a magyar hazához való tántoríthatatlan ragaszkodásáért a megtisztelő CIVITAS FIDELISSIMA címet adományozta, mellyel - szalagdísz formájában - a város barokk címerét is felékesítette (1922/29 Tc. 3.§).

Sopron ettől kezdve a „leghűségesebb város". Hűség a kitartásban, az élni akarásban, a történelmi hagyományok tiszteletében. A diadalmas soproni népszavazás (a magyar történelem mindmáig egyetlen népszavazása) messze túlmutatott helyi jelentőségén. Arra volt példa a békediktátorok számára, hogy miként lehetett és kellett volna egyebütt is eljárniuk a magyar és más európai határok igazságos kijelölésében.