A SOPRONI NÉPSZAVAZÁS UTÓÉLETE

A „láthatatlan dráma"

Az első világháború és az azt követő békék nagy európai tragédiájában a nyugat-magyarországi szín két szereplő dialógusán alapult. Ausztria és Magyarország, a kettős monarchia egykori társországai, 1918 után ellenfelekké válva perlekedtek a történelmi Magyarország - zömében németek által lakott - nyugati területsávjának hovatartozásán. Tekintsünk most el a rendhagyó világdráma cselekményétől és koncentráljunk a darab magyar-osztrák szereplőinek konfliktusára. Az első felvonásban elkövetett drámai vétségek, Ausztria „hullarablása" és a magyar „csalás" olyan folytatást vontak maguk után, melyből hiányzott a feszültségek látványos és nyílt kirobbanása, az akaratoknak egy döntő összecsapásba való sűrítése. Az esztétika világából kölcsönvett „drámaiatlan" vagy „láthatatlan dráma" küzdelmei mégis folytak, felületesen szemlélve szinte alig láthatóan, észrevétlenül, közelebbről szemügyre véve azonban nagyon is elevenen. A két főszereplő furcsa, skizofrén játéka fokozta a feszültséget. A kettősség abból eredt, hogy mind az osztrák, mind pedig a magyar kormány igyekezett a kérdésben megfelelő higgadtságot tanúsítani 1921 decembere után. A két ország - elsősorban a határmenti térség - közvéleménye azonban változatlanul ragaszkodott korábbi ellenséges beidegződéseihez. Az esetek zömében mindkét ország központi szervei próbálták csillapítani a helyi politikusok és a sajtó vehemens hangvételét.

A két közvetlenül érintett résztvevő, Ausztria és Magyarország mellett más szereplők is beleszóltak a nyugat-magyarországi-burgenlandi kérdés alakulásába. Németországot elsősorban az Anschluss ügye és a Nyugat-Magyarországon „rekedt" németség sorsáért való aggódás kötötte a térséghez. Később, a harmincas évektől, a Drang nach Osten (keleti terjeszkedés) révén kapcsolódott be az osztrák-magyar vita mellékáramába. Olaszország, mely már a népszavazás idején is jelentős szerepet vitt a kérdés megoldásában, a harmincas évek derekáig a Duna-medence iránti érdeklődése, Csehszlovákia pedig az időnként visszatérő korridor-elképzelések miatt aktivizálódott.

A gondolkodás

Az osztrákok a kudarcért a magyar fél „hübriszét" okolták, és a soproni „népszavazási komédiát" elítélve, a várost változatlanul Burgenland természetes fővárosának tekintették. Érvrendszerük középpontjában a szavazási csalásra való hivatkozás állt. A Sopronra vonatkozó igényeket etnikai és történeti argumentumokkal igyekeztek alátámasztani. Nem hiányoztak azonban a palettáról a gazdasági racionalitás indokai sem. Ezek alapjául az szolgált, hogy Sopron hiánya fizikailag kettévágta az új tartományt, jelentősen megnehezítve az Észak- és Dél-Burgenland közötti közlekedési, kommunikációs, logisztikai kapcsolatok fenntartását. A valóban nehéz helyzetben lévő Burgenland sajtója, politikusai ugyanakkor gyakran hangsúlyozták a Magyarországon maradt Sopron gazdasági életképtelenségét is, számtalanszor hangoztatva vele kapcsolatban a halott, illetve haldokló város formulát. A tartományi, községi hatóságok és magánszemélyek nem fukarkodtak a sértő megjegyzésekkel (támadásaik fő célpontja elsősorban az „Österreichsfeind" Thurner Mihály polgármester volt), és változó intenzitással követelték a népszavazás felülvizsgálatát, valamint Sopron Burgenlandhoz csatolását. A hangos csatazaj elülte után már finomabb megfogalmazások láttak napvilágot. Sopron ugyan továbbra is kiemelt szerepet játszott Burgenland életében, de az 1920-as évek közepén már bele kellett törődni a változtathatatlanba, s a hivatalos tiltakozás után pár évvel rá kellett döbbenni, hogy az 1921-es plebiscitum megfellebezhetetlen. A különféle osztrák kezdeményezések (népszövetségi beadványok, tüntetések, feliratok) jószerével csupán magánkezdeményezések szintjén születtek újra.

Magyarországon néhányan, a soproni sikeren felbuzdulva, a továbblépés lehetőségét is fontolgatták, megpendítve a „maradék" Burgenland vagy legalább egy részének visszaszerzését. Az érvelés a történelmi jogok felemlegetésén és morális vádaskodásokon alapult (pl. a volt társország „hűtlensége" vagy a „hullarabló" Ausztria fordulatok alkalmazásával). Az 1930-as évek erősödő pángermán törekvései idején a területszerző gondolatok valamelyest háttérbe szorultak, s a német előretörés árnyékában egyre erőteljesebb veszélytudat jellemezte a hazai közgondolkodást. Sopronban a helyi németség számaránya és a népszavazás körüli viták miatt ennek különösen nagy hatása volt.

A kivitelezést tekintve kezdetben valóságos alternatívaként fogalmazódott meg az erőszakos beavatkozás gondolata is, elsősorban fajvédő csoportok részéről. Ezek azonban hamar diplomáciai ellenállásba ütköztek. Reálisabb próbálkozásnak bizonyultak azok a kísérletek, amelyek a burgenlandi osztrák tőkebefolyás kiküszöbölésére és a tartomány konszolidálódásának lassítására vonatkoztak. Természetesen a határ innenső oldalán is születtek a kormányhoz intézett feliratok, és a hazafias felbuzdulások különféle megnyilvánulásaira került sor.

A kormány a soproni követelések elől hátrálva azonban igyekezett félreérthetetlenül jelezni, hogy Burgenland visszaperlése szóba sem jöhet, hiszen etnikai érvekkel indokolhatatlan lenne, sőt egyenesen nevetségessé tenné az Erdély és a Felvidék visszaszerzése érdekében megfogalmazott magyar érveket. A terület ráadásul egyszerűen nem ért meg annyit, hogy miatta a kiegyensúlyozott osztrák-magyar viszonyt, vagy akár a hazai németekhez és később a nagyhatalmi támogatás miatt fontossá váló Németországhoz fűződő kapcsolatokat veszélyeztessék.

A nagypolitika

A fiatal osztrák köztársaságot a húszas években súlyos belső válságok gyötörték, és bár a népszavazás eredményét nem tudták elfogadni, intézkedéseik nem Sopron megszerzésére, hanem a belső helyzet konszolidálására irányultak. A normalizálás szándékának - egyben a satus quo tudomásul vételének - egyik közvetett bizonyítékát jelzik a burgenlandi tartomány kettéosztásával foglalkozó tervek, mellyel a terület gazdasági és közigazgatási zavarainak kívántak véget vetni, elhárítva a gondolatot, hogy a fejlődés egyetlen biztosítéka Sopron átcsatolása lenne. Bécsben 1922-23-ban még jelentékeny defenzívában, egy újabb nyugat-magyarországi felkeléstől tartva tekintettek a keleti szomszédra. A görcsös félelem - nem utolsósorban a magyar kormány megnyugtató magatartásának köszönhetően - lassan oldódott, és az évtized közepétől fokozatosan más kérdések kerültek terítékre a két ország viszonyában. Az elsősorban burgenlandi politikusok szájából elhangzó, illetve a sajtó részéről megfogalmazott ambíciók Sopron megszerzésére nem kaptak támogatást a kancelláriától és a külügyminisztériumtól. A kapcsolatok javulását követően pedig még a magyar érzelmeket sértő megjegyzéseket is igyekeztek kigyomlálni a helyi, tartományi vezetés retorikájából, gondosan kerülve minden olyan demonstratív lépést, mely a nyugat-magyarországi kérdést megzavarhatta volna. Az 1930-as években, a várható Anschluss árnyékában az osztrák állam igyekezett minden alkalmat megragadni, hogy a hitleri szorításon enyhítsen. Ettől az időszaktól szinte teljesen megszűntek a Burgenlanddal kapcsolatos polémiák, sokkal súlyosabb és aktuálisabb problémáknak adva át a helyüket a két ország viszonyában.

Berlin - bár a náci diktatúra ebben a tekintetben sem zárt tökéletesen rövidre, és a sok, párhuzamosan működő illetékes szerv sokszor ellentmondásos utasításokat adott ki e kérdésben is - a feszültségek minimalizálására törekedett Budapesttel, amibe nem fért bele a nyugat-magyarországi volksboden ügyének folytonos hangoztatása. Ribbentropp német külügyminiszter például személyesen intette mérsékletre a Sopron miatt hangoskodó bécsi köröket. Az Anschluss ügye pedig csupán annyiban zavarta meg a Burgenland körüli állóvizet, hogy Ausztria és Németország egyesülése esetén a magyar politikusok egy része rekompenzációként az elszakított nyugati területek visszaadásában reménykedett. Tudvalévő, hogy az Anschlusstól a békeszerződésekben eltiltott Ausztria mintegy kárpótlásként kapta meg Magyarország nyugati megyéinek zömében németek lakta területsávját, a későbbi Burgenlandot. Az egyesülés megvalósulásával - magyar felfogás szerint - elveszett volna a jogalap a térség idegenbirtoklásához. A vitának és a revindikáció ábrándjainak végül is Hitler határozott elutasítása vetett véget. A hitleri Németország, bár gondosan ügyelt a potenciális szövetséges Magyarországgal való jó viszonyára, egyet határozottan deklarált: nem hajlandó lemondani egyetlen négyzetkilométerről sem, melyen német lakosság él. A dilemmát legfeljebb az jelenthette, hogy vajon mi lesz a magyar határok mögött maradt német néptalaj - többek között a nyugati határszél - későbbi sorsa. Ennek tisztázására a második világháború alakulása miatt szerencsére nem került sor.

A magyar kormányzat szintén visszafogott módon kezelte a nyugat-magyarországi kérdést. Ausztria - minden feszültség ellenére - a magyar kormány legfontosabb külpolitikai partnerének számított. A sok tekintetben egymásra utalt osztrák-magyar érdekek 1921 után már nem engedték meg a probléma eszkalációját. (Jellemzően egyébként még a Burgenland visszaadását igénylő magyar revizionista körök sem vették egy kalap alá Bécset követeléseik egyéb célpontjaival, Prágával és Bukaresttel.) Emiatt a helyi és a kormányzati tényezőkön kívül álló körök, valamint a kormány álláspontjában hol nyíltabb, hol rejtettebb aszinkronitás volt megfigyelhető. Az illetékes budapesti minisztériumok elsősorban a helyi ambíciók fékezésére törekedtek, sok esetben kínos magyarázkodásra kényszerülve osztrák partnereik előtt.

A húszas években passzivitásra ítélt magyar külpolitika nagy előszeretettel tekintett Sopronra mint a revízió addigi egyetlen sikertörténetére. Az integrális revíziónak érveket szállító soproni népszavazást igyekeztek kormányzati juttatásokkal, különféle kedvezményekkel honorálni. A soproni városvezetés - Thurner Mihállyal az élen -pedig megpróbálta kihasználni a civitas fidelissimában rejlő politikai, anyagi előnyöket.

A szakaszok

A népszavazást követően a két kormány önmérséklete ellenére erős indulatok uralkodtak a határ mentén. Sem a burgenlandi, sem a soproni politikusok nem válogatták meg szavaikat, sem a sajtó nem szűkölködött az egyoldalú és durva megfogalmazásokban. Az elszakított területek megtartására 1919-ben alakult Nyugat-Magyarországi Liga az 1922 szeptemberi megszűnéséig folytatott utóvédharcokat a „megszállt vidéken". A célok között újabb felkelés megszervezése is szerepelt. Osztrák részről a tartományi közigazgatás ideiglenességét igyekeztek hangsúlyozni azzal, hogy 1924-ig nem választottak székhelyet Burgenlandnak, sőt Eisenstadt (Kismarton) kijelölését követően is kerülték a tartományi főváros (Landeshauptstadt) kifejezést, és inkább a „tartományi kormány székhelye" (Sitz der Landesregierung) fordulatot alkalmazták.

Az 1920-as évek közepén a csillapodó kedélyek és az újraszövődő gazdasági szálak jellemezték a burgenlandi és a nyugat-magyarországi térség viszonyát. A szereplők a sérelmek kölcsönös hangoztatása mellett is kezdtek megbarátkozni a realitásokkal. Több vitatott kérdés végére pont került, és a gazdasági racionalitás által életre hívott kapcsolatok is normalizálták a helyzetet.

A húszas évek végén látszólag újabb reneszánsza következett a területi vitáknak. 1927-től ösztönzést kapott Magyarországon az etnikai revízió gondolata. Az angol sajtómágnás - a meglehetősen szenzációhajhász bulvárlapot megjelentető - Rotheremere lord akciója nyomán a magyar revízió ügye a nemzetközi érdeklődés középpontjába került. A „nemes lelkű lord" Hungary's place in the Sun. Safety for Central Europe címmel jelentetett meg írást lapjában, a Daily Mail-ben. A magyar kormánynak egyszerre volt hasznos, ugyanakkor kényelmetlen és elégtelen is a kezdeményezés. Hasznos, mert a lord jóvoltából Trianon ügye végre a nemzetközi sajtónyilvánosság elé került. Kényelmetlen, mert a környező államokból, illetve Párizsból és Londonból érkező negatív visszhangokat nem kevés fáradozással sikerült csak elcsitítani. Végül elégtelen, mert az integrális revíziót követelő hazai csoportok - köztük az akkor létrejött Magyar Revíziós Liga - előtt védhetetlen volt a lord viszonylag kis változtatásokkal járó, „ésszerű" határkiigazításokon alapuló és alapvetően etnikai érveken nyugvó vevő koncepciója. Nyugat-Magyarország kérdését - éppen ez utóbbi miatt - nem érintette a felbuzduló revíziós mozgalom.

Ugyancsak a 20-as évek végén nagy reményeket fűztek egy nagyhatalmi támogatással - ekkor még elsősorban olasz külpolitika oldalvizén - megvalósuló újrarendezéshez. Az olasz külpolitika megnyilatkozásai némi bizalomra adtak okot a határ mentén is. Több olasz lap, többek között a mértékadó Corriere della Sera tendenciózus cikkeket közölt az erőszakos burgenlandi németesítésről, és szóbeszéd tárgyát képezte, hogy Dél-Tirolról való lemondásukért cserébe az olaszok Burgenland visszaadását szabják feltételül a bécsi kormánynak. Ebből természetesen semmi sem lett.

A harmincas évek elején a gazdasági világválság, majd a növekvő német befolyás rendezte újra a kapcsolatokat. A válság - bár szórványos vélemények elhangzottak ez ügyben - a Duna-menti országok együttműködését illetően nem erősítette a regionális összefogás gondolatát sem a határ mellett, sem nagyobb dimenzióban. Az 1930-as években a náci párt németországi megerősödésével, majd Hitler hatalomra jutásával az eddig mellékszereplő Németország került a nyugat-magyarországi kérdés centrumába. Magyar részről kettős érzelemmel viszonyultak a német erőnövekedéshez, melytől egyrészt revíziós vágyaik támogatását esetleg Burgenland visszaadását várták, másrészt viszont a terjeszkedés fenyegető rémképét idézte fel bennük.

A német-osztrák egyesülés nem hozta meg a néhányak által várt terület-visszaszerzést. Burgenland azonban mégis megszűnt, hiszen a birodalmi kormány megvalósította azt, amit az osztrák kormányzat nem tett meg a húszas évek elején. Az egykori Ausztria Ostmark névre keresztelt legrövidebb életű tartományát felosztották a volt Alsó-Ausztria és Stájerország között. A II. világháború tehát levette a napirendről Burgenland ügyét, de rövid- és középtávon a nyugat-magyarországi terület (és az ott élő németek) problematikája is a német-magyar diplomáciai, majd háborús együttműködés függvényében alakult.

Sopron

A békéket és a népszavazást követően elsősorban Sopron került válságos gazdasági helyzetbe a nyugat-magyarországi térségben. A város természetesen nem vonhatta ki magát az ország általános gazdasági bajai alól. A háborúban, majd a forradalmak idején dezorganizálódott gazdaság, a súlyos pénzügyi válságot okozó infláció, a mesterségesen meghúzott határok gazdasági következményei azonban itt még súlyosabbak voltak. A város 1918 és 1921 utáni aszimmetrikus helyzete jól modellezte azt a szituációt, melyben a békerendezéseket követően piackrízissel és nyersanyaghiánnyal, aránytalan termelési kapacitással és eltorzult településszerkezettel egyszerre küszködő Magyarország is találta magát. A monarchia közös piacának elvesztése, majd pedig saját piackörzetének elcsatolása rendkívül érzékenyen érintette Sopront. Az osztrák, illetve a bécsi piac kiesése a bor, élőállat, gyümölcs és zöldség kivitelét lehetetlenítette el, saját gazdasági körzetének feldarabolása pedig további súlyos károkat okozott a varos gazdaságának. 1921 után lehangoló képet fogadta a városba érkezőket. A piactér elnéptelenedett, még a heti vásárok napjain is kihalt képet mutatott, az üzletek kongtak az ürességtől.

Sopron saját erejére és a kormányzati szervek segítségére támaszkodva próbált kilábalni a válságból. Ez utóbbira 1922-ben jó esélyek ígérkeztek, amikor Klebelsberg Kuno (akkor belügyminiszter) a soproni választókörzetben kívánt indulni a nemzetgyűlési választásokon, a kormánypárt színeiben. Klebelsberg javaslatára a minisztertanács elvben elfogadta, hogy Sopronban export-marhapiacot létesítsenek. A városvezetés közbenjárására kedvező vámtarifa- módosításokra, egyes behozatali és kiviteli tilalmak feloldására is sor került, és a város 1922-ben export állatvásár-jogot, egy évre rá lóexportvásárjogot is szerzett. A bortermelés fenntartására és a nyugat-magyarországi borvidék szakemberigényeinek kiszolgálására borászati iskola alapítását határozták el, az értékesítésre pedig nagyszabású felvásárlást és exportakciót kívántak kezdeményezni. A honvédelmi tárca át is adta a volt katonai reáliskola épületét mezőgazdasági iskola céljaira, mely azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és nem működött megfelelően.

Bár Sopron felkarolása érdekében több eredmény született - leginkább a húszas évek közepéig -, a nagyra törő tervek és a választási ígéretek jó része papíron maradt. A kormány ígéretei az 1921. utáni nagy felbuzdulást követően alábbhagytak. Az éljenzések elhalkulása után kiderült: a város konkrétumok terén vajmi kevésre számíthat. Talpon maradásának biztosítására a költségvetés nem biztosított külön, célzott forrásokat, és tudomásul kellett venni, hogy a külső támogatáson kívül elsősorban a saját erejére kell támaszkodnia. A dualizmus alatt még jelentős kereskedőváros beszűkült gazdasági terének újrakonstituálásához ezért nagyon tudatos várospolitikára volt szükség. A határmegvonásból eredő károkat azonban a „minden rosszban van valami jó" elve alapján ellensúlyozta a belső piac bizonyos fokú fellendülése. Bécs elérhetetlensége miatt a helyi és környékbeli lakosság érdeklődése egyre élénkebben fordult a helyi beszerzési források felé. Az addig az osztrák fővárost látogató vásárlók most otthon költötték el pénzüket, ami rövid időn belül segített a kiskereskedelem gondjain. Hasonlóan az országhatárokon belül, praktikusan Sopronban szerezték be alapanyagaikat, üzemanyagukat, és intézték bevásárlásaikat a helyi iparűzők is, mellyel hozzájárultak a város gazdasági életének új alapokra helyezéséhez.

Ezt az élénkülést erősítette az a tervszerű politika, mely új funkciókkal gazdagította Sopron regionális és országos gazdasági szerepét. A Trianon után elszakított hagyományos magyar üdülőhelyek kieséséből származó űrt a húszas évektől Sopron próbálta meg betölteni. Újszerű próbálkozás volt a textilipar bővítése is, melynek köszönhetően a várost a „magyar Manchesterként" emlegették a két háború korában. A város vezetése mindehhez infrastruktúra-teremtéssel, adókedvezményekkel járult hozzá. A pragmatikus várospolitikához hozzátartozott, hogy gazdaságpolitikai kérdésekben az ellenzék is a polgármester mögé sorakozott fel, aki pedig ezekben az ügyekben politikai, hazafias érzelmeit is igyekezett félretenni. A burgenlandi és osztrák politikához fűződő viszonya nem akadályozta meg abban, hogy a gazdasági kérdésekben nyitott legyen és ugyanolyan érdeklődéssel és intenzitással forduljon a határon túlról érkező lehetőségek megragadása felé, mint ha azok nem „esküdt ellenségeitől" származnának. A népszavazás következményei azonban nem csupán a gazdasági szférában érvényesültek. 1921. december 14. és annak emléke Sopronban döntő igazodási pont, meghatározó tényező maradt. A szavazáskor tanúsított magatartás hosszú ideig kihatott a város politikai viszonyaira, a helyi német és magyar lakosság sorsára. Ennek egyaránt voltak pozitív és negatív aspektusai is.

A „civitas fidelissima" gondolata, mögötte pedig a nemzethez tartozás demonstratív kifejezése más módon is alfája és omegája volt a két háború közötti évek várospolitikusi megnyilvánulásainak. A népszavazás pozitív élménye integratív erőnek bizonyult, amely mögé a korszakban a legeltérőbb eszmei alapállású erők is felsorakozhattak, így a keresztény-konzervatív városi csoportok mellett a liberálisok, sőt az országos politikában a revízió gondolatát elítélő szociáldemokrácia is. A már-már eposzi kellékké nemesedő állandó jelző segítségével megpróbáltak politikai és erkölcsi tőkét kovácsolni a szavazás eredményéből, és a várospolitika igyekezett maximálisan kihasználni a siker nyújtotta lehetőségeket. A szavazás állandó hangoztatása a kormányhoz intézett feliratok érveinek fontos alapját képezte. Vagy mint a megfogalmazott kívánságok tartalmi argumentuma, vagy csupán mint a gondolatok „díszítősora", de a legtöbb helyen felbukkant a leghűségesebb város eszményített fogalma. A hivatkozásokkal elsősorban gazdasági, illetve oktatási, felsőoktatási téren sikerült eredményeket kicsikarni. A hűség legitimációs motívumként való hangoztatása tehát a város speciális érdekeinek érvényesítését szolgálta.

A nemzet testéből 1918-19-ben kiszakadt nemzetiségekkel szemben Sopron az idegen ajkú lakosság államhűségét, patriotizmusát szimbolizálta. Fontos volt ez az integrális revízió talaján álló csoportoknak, de különösen fontos lehetett a 20-as években elszigeteltségre ítélt magyar külpolitika számára is, mely a kényszerű beilleszkedési politika közepette a hangos revízió helyett a pozitív propagandára helyezte a hangsúlyt, s erre kitűnő lehetőséget kínált a soproni példa. A benne rejlő lehetőségek érdekében persze áldozni is kellett. A kormányzati oldal motiváltságát jelzi, hogy a támogatások legdinamikusabban a szavazástól az évtized közepéig érkeztek, annak ellenére, hogy az 1922. évi választásokon az Egységes Párt súlyos vereséget szenvedett, és ráadásul a nemzetgyűlésbe az MSZDP jelöltje, Hebelt Ede került be. Amikor tehát a kormány Sopront különféle előnyökben részesítette, abban a tudatban kellett tennie, hogy ezzel egy „szocialista várost" támogat. Hebelt győzelme a kormányzati köröknek különösen rosszul esett, és látható dilemmát okozott a városhoz fűződő viszonyukat illetően. Kozma Miklós, az MTI elnöke a kampányt szervező Gömböshöz írt levelében utalt is rá, hogy a szocialisták esetleges győzelme „erkölcsileg elcsúfítaná" a népszavazási eredményét.

A kormány retorikai megnyilvánulásai ettől függetlenül és ezt követően is túláradó együttérzésről tettek tanúbizonyságot. Sopron ugyan nem részesült a hőn áhított megkülönböztetett bánásmódban, de kívánságai elől nem lehetett egyszerűen kitérni. A sikeres intervencióiknak köszönhetően 1922-23-ban a város vezetői és testületei számos gazdasági, kereskedelmi, külkereskedelmi kedvezményben részesültek, melyek erősítették a civitas fidelissima eszméjének gyakorlati előnyökre váltását.

A szavazásnak voltak azonban kevésbé kedvező kihatásai is. A város német nyelvű lapját, az Oedenburger Zeit-ungot folyamatosan megfigyelés alatt tartották, sőt 1923-ban állambiztonsági érdekből a betiltását is fontolóra vették. A húszas-harmincas években a köztisztviselői állások betöltésekor, a legkülönbözőbb személyi döntések során és gazdasági kérelmek elbírálásakor mérlegelték nemzethűségi alapon és a szavazáson mutatott hozzáállás figyelembe vételével a döntéseket. A hatóságok figyelme a legkülönbözőbb állásokra is kiterjedt. Szinte természetes, hogy kitüntetések, jutalmak (pl. iparkamarai kitüntetés) megítélésekor, illetve magasabb szintű kinevezéseknél - a városi vegyvizsgáló állomás igazgatói posztjától a pénzügyigazgatóság számtanácsosáig vagy a rajztanárig - nem hoztak döntést a megfelelő információk hiányában. Az osztrákok iránti szimpátia ugyanakkor elég volt ahhoz is, hogy a bormérési engedélyek felülvizsgálatakor vagy éppen trafik-engedély megadásakor a rendőrség és a polgármester véleményezése alapján bárki elessen legfőbb megélhetési forrásától. Ez utóbbi intézkedés elsősorban a német-ajkú gazdapolgárságot érintette fájdalmasan. A polgármesteri és a főispáni hivatal illetékesei a véleményezés céljára rendszeresen igénybe vették a rendőrség helyi szerveinek információit (és a „félhivatalos" besúgók jelentéseit).

A város vezetése a nemzeti eszme diadalát igyekezett bizonyítani, s ebben segítségére voltak a város demográfiai mutatószámai is. Ezek szerint az 1920-as adatokhoz képest a város magyar nemzetiségű lakossága közel nyolc százalékkal (3151 fővel) nőtt, a németek kb. 65,5 százalékos (1199 fő) csökkenésével szemben.

Epilógus

Ausztria német megszállás alóli felszabadulása idején is újraéledtek olyan, ma már elfelejtett tervek, melyeknek gyújtópontjában az ún. „Ostburgenland" létrehozása állt, ami alatt Sopronnak és környékének osztrák igazgatás alá helyezését értették. Elsősorban osztrák - burgenlandi - szociáldemokrata politikusok készítettek elaborátumokat a régóta áhított „főváros" megszerzésére. Ezek a tervek azonban hamar lekerültek az illetékesek íróasztalairól. Magyarországon a szocialista korszak politikája - mely nem kedvezett semmiféle nemzeti-etnikai, és területi kérdés felvetésének - oszlatta el végleg a területváltozások vízióit. Mindezeknek a szuperhatalmak által uralt, megosztott világban nem is volt semmiféle realitása. A hidegháborús elzárkózás ugyanakkor megnehezítette a párbeszédet, a történelmi viták közös feldolgozásának lehetőségét is.

Még ma is folynak viták arról, hogy vajon a Sopronban és környékén tartott népszavazás eredménye mennyire volt törvényes vagy illegitim. Egymás érvelésének megismerése és a saját álláspontok kellő kritikája azonban egyre közelebb visz ahhoz, hogy megértsük a másik fél motívumait és tiszteletben tartsuk nézeteit.