BAKÓ JÓZSEF: SOPRON
BÓKA LÁSZLÓ: HUSZONÖTBEN
BUGYI SÁNDOR: SOPRON
CSANÁDI IMRE: A MINIÁTOR - MEGGYESI MIKLÓS - NEVÉRE
GOMOLA GYÖRGY: HŰSÉG VÁROSA
HERBSZT ZOLTÁN: SOPRON
HERBSZT ZOLTÁN: SZÜRET UTÁN
KÁLDI JÁNOS: A KÁROLY-KILÁTÓNÁL
KERÉK IMRE: PETŐFI SOPRONBAN
KERÉK IMRE: SOPRON
KERÉK IMRE: SOPRONI ÉVSZAKOK
KERESZTURY DEZSŐ: SOPRON ÜNNEPÉRE
KÓNYA LAJOS: ITT SZÁLLT MEG ZRÍNYI
KÓNYA LAJOS: SOPRON
KÓNYA LAJOS: A TIZENHARMADIK SZÁZAD
KUNSZERY GYULA: IKVA
SARKADY SÁNDOR: A KŐFARAGÓ MONOLÓGJA
SARKADY SÁNDOR: LISZT
SARKADY SÁNDOR: EGY RÉGI TÉREN
SARKADY SÁNDOR: A SOPRONI SZENT MIHÁLY TEMPLOMRA
SARKADY SÁNDOR: A SOPRONI VÁROSTORONYRA
SARKADY SÁNDOR: EGY TUDÓS KÖNYVTÁROS HALÁLÁRA
SOMOGYVÁRI GYULA: SOPRONI DAL
TAKÁTS GYULA: SOPRONI DISZTICHON
ZENTAI LÁSZLÓ: SOPRON
Már éltem benned. Hajdan ízlelni
nyújtottál annyi mákonyos ujat,
mikor még álmot nem oroz senki,
s a tetteinek ösvényt sem kutat,
mert minden botlás csak szakadt ének,
melyből kihímzünk pár boldog évet.
E kornak sírját megnézem benned.
Egy évtizednek köve rejti bár,
de húsvétosok mély hite kerget:
a Jó, a Szép a sírból is kiszáll!,
és feltépi majd az emlékezet
hars hozsannája e drága helyet.
Röpít feléd a sínek táltosa,
pár lendület és újra látlak.
Lelkemben virrad már ezer csoda,
majd igeként, mint az akarásnak
vihartól-szentelt, térítő papja
beleszórom a léha farsangba.
Jövök, Szülötted nagy szíve küldött,
hogy ódonságod közt nyurga szárnyam
izmosuljon és míg itten fürdök
az ősiség avas zamatjában,
nőjek fel addig, toronyló daccal,
hol az érzés már istenit szabdal.
Bolyongjak néha büszke bérceken
irdatlan szépség keresőjeként,
s míg vágyak fegyverével a lesen
titokra várok, szőjek szebb reményt
vemhes csöndéből a pirkadásnak
sebekre, amik a Mától fájnak.
Már itt vagyok, hogy a tudás öblös
kútjából újabb erőket igyak.
Ha majd új sorsot-gyártó pörölyhöz
állok, dagadó, kiedzett inak
biztos ütéssel üssék az Eszmét,
mellyel a viadalt megkezdhessék . . .
Sopron! régi, vágyott szépségednek
báj-zománca most nem hull le talán,
mert férfiszem tűzpróbája serceg
s leszel megint dús, megértő tanyám
s a béke kertje, melyből gazdagon
illatozni fog, bérül, sok dalom.
Az Ikva partján sétáltam a ködben,
ezerkilencszázhuszonötben,
a hermelinbe-vont hídra úgy léptem,
mint ifjú király szép száműzetésben,
kit illendő mód fogad a rokon,
addig is míg trónom elfoglalom.
Rangrejtve jártam kanyargós utcákban,
Este a Gambrinusban vacsoráztam,
gazdálkodtam, hogy harapnivalóra
annyi jusson, mint a borravalóra,
fitymálva néztek, amikor rendeltem,
földig hajoltak, amikor fölkeltem.
Körüljártam a Kecsketemplomot,
a porka hó csillogva ropogott,
s csendet intett kesztyűtlen jobb kezem,
míg végignéztem zászlós népemen,
Nos Ladislaus Sextus rex, imperator,
mámorosan az őrült ifjúságtól.
Ablak nyitotta-hunyta fény-szemét,
láttam Storno úr ráncos köppenyét,
egy lámpa libegett, ment a család,
első-bálos lányt láttam s bálanyát,
és azt gondoltam, majd jól megriasztom:
pénzt; asszonyom, vagy csókot, szép kisasszony!
El fogok lökni minden langy szerelmet.
Minden évben megtanulok egy nyelvet.
Drámát írok, melyben a világrészek
lépnek a színre, mint élő személyek,
s olyan lesz, mit szerzek, a közzene,
mintha az Oceanum zengene.
Vívni fogok, evezni, úszni, mindent
tudni fogok, miként egy görög isten,
és tükrömmé teszem majd a világot,
nem lesz olyan táj, mely engem nem látott,
házat építtetek egy hegytetőn,
s egy cigánylány lesz majd a szeretőm.
Nem lesz foglalkozásom más, csak költő.
Nem lesz nevem más soha, csak a Költő.
Megírom azt, hogy mindaddig sekély,
ameddig esztelen a szenvedély,
s bámülni fogják csengő logikám,
ledöntöm istent, ércagyú Titán!
E marék föld
anyát
és hazát jelent
hitet
pártosságot
szerelmet
kékszemű csikó fiúkat
tavaszi békét
E marék föld
fűzi egybe
szomorú szíveinket
lép utat
nyugtalan lábam alá
utált s imádott
ízekkel táplál
lesz majd
búcsúvacsorám
Csanádi Imre: A miniátor - Meggyesi Miklós - nevére
Krónika nagy könyvét, magyarokkal merre, mi történt,
képecskék követik, kezdve a kezdeteken.
Érkeznek Lajosig, regnáló büszke királyig:
Nápolyi módra pedig könyv legyen! - ő akará.
Méltó scriptor után nekilát méltó miniátor:
hártyák-szerte hagyott puszta mezőkre siet,
mesteri ujja nyomán kivirágzik mind valamennyi,
lesz csupa hím, csupa szín, győzze legelni a szem.
Váltakozik születés, haldoklás, hadra had omlik . . .
mennyi vitéz, úr, pap! nők sora! mennyi király!
itt-ott szolgák is, kőmíves, városi köznép . . .
Van nyüzsgés! de a kor - távoli vagy közeli -
nincs kétség, Lajosé: Hunorig tarkáll a harisnya
sok jeles ősünkön, - mind elegáns, olaszos.
(Egyik-másik ugyan kaftánt hord, kun süveget, mint
- szinte Lajos hivei - mind a kevély kun urak.)
S hány ló! lép, vágtat, felszökken, szembe kifordul, -
ámul nemzet elég majdan e szép lovakon.
Ménnyi torony, templom, kapu, fal, bástyás sok erősség!
kárpitok, oszlopok és asztatok és nyoszolyák!
Sziklák, zöld vadonok, csillagdad, kis buta, korcs fák, -
és kőtábla gyanánt szerte-repedt anyaföld,
melynek gyér füveket, vadszőrként, sok sebe sarjaszt,
sőt - ki piros, ki fehér - satnya virágokat is.
Kisded, messzi világ - zsúfolva ökölnyi betűkbe,
pőre keretbe akár - elsürög, elforog itt.
Sajdul arannyal az ég, veti boldog délszaki kékjét, -
elnéz mindeneken, jót, gonoszat befogad.
S jót, gonoszat gonddal ki mesél? kérded: ki a mester?
hisz nem akárkire vall - mondod - a tűnyi ecset!
Pictor regis . . . azaz: címerfestője Lajosnak.
Hogy miniátorként sem kutya: látni való.
Bölcs olaszokra figyelt . . . Névről: Hertul fia Miklós.
Váras Sopron alá, meggyesi földre való.
Hűség városa -
Gyógyító városom, szeretlek.
Sopron városa,
Gazdája te a hűs hegyeknek,
Városok éke,
Fenyves-fényű kék csend városa,
Korok emléke,
Kőfalú és nyíltszívű béke
Ősi városa,
Harangszós szelíd üzenetnek
Örök városa -
Gyógyító városom, szeretlek.
nyújtózó tagokkal fekszel
domb-párnákon
félig alszol,
bástyacsipkéid, mint
az idő fogai
mosolyra villannak a
napsütésben.
Sopron, Sopron!
sárga levelek takarják
szüreti vigalmad,
s az est sokhordós
szekere lassan
sárba tapossa őket.
Teli már a pince
elült a seregély-dáridó;
új év forr a mustban
s a lanyha dombok
csupasz hassal
ülnek csak feletted.
Utcáid árnyékköpenybe bújtak
őrzik a mostan élőket,
majdani múlásunkat
ugyanúgy nem hiszik
a kövek, mint magunk
sem hisszük soha.
Ráfagy a dér a
harangokra - nem rázzák
le, csak a versíró gondja
üti el az éjfélt,
lábadhoz kuporodott ősszel
miről álmodsz városom?
Káldi János: A Károly-kilátónál
Ez kell nekem, ez a csoda.
Erdők, erdők és lomb-zenék.
Rigófüttyel kicifrázva
fűszál, faág és fönt az ég.
Ez a finom, lenge bozót.
E sugaras, fátylas vadon.
Ez kell nekem. Ez az én szép
hazám. Ez az én csillagom.
Ez röpíti a lelkemet,
szívemet ez gyógyítja meg.
Ez súg nekem bűvölően
számtalan édes éneket.
Ez emel: a fenyő-zengés.
A gyertyánok, tölgyek dala.
S persze, az is: lent a látvány,
a szépségnek holdudvara.
Ahogy lassan a párából
a könnyed, kis város kiszáll,
s tetőivel, tornyaival
lobogni kezd a völgyi táj.
Ahogy a halk Ikva-parton
virág-füstöt lenget a szél,
s a lányhajú füzek sora
szerelemről tereferél.
Ez kell nekem, ez a csoda.
Ezt vihessem, ha elmegyek.
Szememben e vad virágzást,
a szívemben a hegyeket.
Szuronykarikán sápadt gyertyaláng.
Horatius: tenyérnyi Európa -
Faköpönyegben, behúzva nyakát
vézna baka merül a verssorokba.
S amíg lapoz, felejti a goromba
Ordnungot, a káplár szitok-szavát.
Gémberedett ujjába fúj vacogva.
Örül, hogy most nem bántják legalább.
Pár könyv. Néhány barát a líceumból.
Versek? Liszt-koncert? - Vessző! Kurtavas!
S talpalás borjúbőrrel a havas,
lucskos utakon… Fölnéz. Mire gondol?
Miért remeg fönn a kétfejű sas
a szeméből sütő indulatoktól?
Kerék Imre: Sopron
- TÜSKÉS TIBORNAK -
Boltívek. Csipkés gót tornyok. Zegzugos utcák.
Ódon-barna kapuk. Mustszagú pincehomály.
Tűztorony égbeszökő halványzöld fémkupolája.
Szivárvány-ablak ó zsinagóga falán.
Várkerület: lőrés peremén fű halk neszezése.
Márványtáblákra hinti porát az Idő.
Széchenyi súlyos léptétől visszhangzik a kő itt,
s hallod gördülni Berzsenyi szikla-szavát.
Hívnak az árnyas kertek, lombos gesztenyeallék,
Bújócskát játszó gyöngykavicsos patakok,
Gombaszagú erdők ösvényei, tűlevelű csend,
karcsú északi lány: zöldhajú nyírfa susog.
Sopron: időtöltés, csodalátvány az idegennek,
nekem a Város vagy, létemet összefogó,
Tűzvész, háborúk üszke alól dacosan kimagasló,
hogyha neved hallom: zeng a harangszavu múlt.
1.
Gyetyángallyakon tűzpiros rügyek -
sejtésből a tavasz most lesz valóság.
A Tómalom s a Pinty-mocsár felett
tovasuhannak az első szalonkák.
2.
Kő-hegy. Guggoló, tömzsi áfonyák -
vasízű bogyók ében csillogása.
Egy égősárga koronás királyka
hallatja szapora szit-szit-szavát.
3.
Kilobbant a színek tűzvésze már.
A Kánya-szurdokban kékesre csípte
a kökényt a dér. Hűlő rétjeinkre
az Alpok felől hófelhő szitál.
4.
A Hármas-forrás jégpálcélba dermedt.
Vadcseresznyefák, bükkök, juharasok
elszenesedett csontvázként merevednek,
csak a fenyők örökzöldje suhog.
Keresztury Dezső: Sopron ünnepére
Sopron!: erőd, vár, város hadjárt, puszta határok
közt, tornyok, falak építője, hogy intve lehess őr,
mentshely, vásárhely, népek vegyitője a törzsnél
tágabb, fénylőbb nemzet lángjaival: sziget így bősz
tengerek árjában, hol a szorgos kéz, az okos fej
formál otthont, kertet, ujítva, teremtve világot
ott, hova magként hullt s gyökeret vert, híven a csillag-
járta egek meg az emberi lét törvényeihez! Hány
század, hány ezerév, hány fajta emelt a magasba
újra meg újra romokból!? Mit rejt még az avar, mely
kincseket őrzött meg, hogy a békésen nevelődő
város szebb legyen ősei műveit is megujítva.
Hűség városa légy hű őre magadnak, erődnek,
bölcs viselője határ-sorsodnak: légy piac és kert!
Őriz szívem. Mint ama költő Dániel, én is
vissza-ohajtok rád, noha nem vagy az édesanyám. Jó
népek, vén házak, lágy-nyers szagu erdeid ájúlt
álmaim is ciklámenizűre derítik. A társak
lettek hűségben példák: idegen-nevüen bár,
álltak meg nem inogva az újra meg újra futók közt;
szívósan szolgáltak, s míg falaid nőttek magasúlva,
szellemed ápolták, a hazát őrizve örömmel.
Kónya Lajos: Itt szállt meg Zrínyi
Itt szállt meg Zrínyi, ott Goldmark lakott,
Kis János, Gyóni Géza, Liszt s amott,
a vén patinás, szűk utcákon át,
követni lehet Berzsenyi nyomát.
Döbrentei, Pákh, Vajda Péter, itt
ostromolták a Szellem várait,
s vitte őket, át a Lövéreken,
az erdőbe az első szerelem.
És itt volt az a kaszárnya, ahol
a legnagyobbat gyötörte a kor,
itt silbakolt, ahol a posta állt,
alacsony sorban, közlegény gyanánt.
És eget-földet mélyen átitat
a permetegként hulló áhitat,
mert óriások fénybe merülő
ujjain pereg át a nagy idő.
Ódon, hűs falak, emlékezzetek
majd rám is, aki egykor köztetek
tanultam meg: e rettentő egű
tájon semmi sem tart meg, csak a mű.
Azóta ís, kerek húsz éven át,
föl-fölizzítja lelkem parazsát,
bár jövevényként sodródtam oda,
- hűségemet - a Hűség Városa.
Nem alszik el a tűz, de föllobog
minden kis szélre! Milyen városok
káprázata hívott, irgalmas ég!
De ami belém szorult, maradék
kegyként: honvágy, meghitt ragaszkodás,
ki nem öli belőlem változás -
egy kicsit mindig soproni vagyok!
Magatartás ez, hit és állapot,
arányérzék, bölcs önmérséklet és
türelem-készség, folyton-ihletés,
s leginkább tán a Szép imádata,
a Kicsiben a Nagy csodálata,
összhang után epesztő szomjuság.
Olyan vagyok, mint akinek husát
megtépték karvaly évek körmei,
de enyhét s kedvét újra fölleli,
mert lelke kész, jóllehet lépte rest.
Sopron nekem a Pihenőkereszt.
Kónya Lajos: A tizenharmadik század
Ó, néha ördögi kínok szavak jajong itt -
dögvész, tüzek, csaták, kísértetek, perek!
A falra alabárdok árnyéka rajzolódik,
hunyorgó fáklyafény remeg a fák felett.
A fájdalom felárad az ólomszínű égre.
Félig önkívületben zokogó asszonyok,
kettéhasadt szívű apák tétova lépte
alatt nyüszítenek a feldúlt balkonok.
Az ostromló had eltűnt, de túszul összeszedte
a fő-fő sarjait Ottokár cseh király.
Szép zsenge lányait s fiait hogy feledje? -
tán sose látja őket már a hazai táj.
És cipelték a kínok és kétségek terűjét
a síró asszonyok, roskadt vállú apák.
Itt Kun László magyar királyhoz köt a hűség -
s amott a gyermekek - a szörnyű, néma vád.
Ám meg van írva: hívek maradtak a hazához,
a legdrágábbat is odaadták ezért.
Mint egykor Ábrahám, ki már-már fiat áldoz.
De hova lett az isten, ki lefogta kezét?
A falra alabárdok árnyéka rajzolódik.
Hétszáz év pincemélyén átszivárog a kín.
Nehéz íveivel borít a roskadó hit.
Bordáimon kopognak vak szorongásaim.
A neved: békabrekegés,
vizecskéd piszkos és kevés.
partod szegényes, szűk a medred,
körötted minden sivár, ócska,
szánalmas vagy piciny folyócska.
Azért kicsit mégis szeretlek;
mert benned kis folyó-barátom
a sorsom bús folyását látom.
Német hegyekből jössz, nyugatról,
ugrándózón vígan cseregve
csalóka fényű napkeletre;
hamis sugár vonz s űzve hajszol
valami nomád nyugtalanság,
s a véged itt: mocsár, láp, Hanság.
Amint magad előbbre ásod,
meglassul fürge, gyors folyásod,
és félszegen tekergve kajlán
elsompolyogsz a város alján,
s kapsz tőle bőven piszkot, szennyet;
ezüsthalak nem úsznak benned,
csak békák, s partodon akad tán
pár űzött, ázott szürke patkány.
Majd vonszolod tovább magad,
vized folyammá nem nem dagad,
csak egyre csökken, egyre bágyad,
pedig tán óceán a vágyad;
s még mész sarat, szutykot taposván,
hogy elnyeljen végképp - a posvány.
Te nem jutsz el, hiába ámít
lidérces lángok csalfa fénye,
a szép, a szent, nagy óceánig.
De vár a csúf halálnak réme;
elpusztulsz sárba nyomorítva,
sorsom szegény folyója, Ikva.
Sarkady Sándor: A kőfaragó monológja
A 75 éves Szakál Ernőnek
Mögöttem hetven év, de hitem fiatal.
Teszem a dolgom, jelszavam a régi,
A "Nulla dies sine linea."
Íveltem, buktam, mindig újrakezdtem. A
hogy Kristóf a Gyermeket a vízen
(Alla prima faragtam kőbe egykor),
Áthoztam híven ifjú álmaim
Az idők szennyes, zord hullámain.
Mi voltam? Szobrász? Érmész? Vagy tanár?
Restaurátor? Művészeti író?
Ma már úgy érzem, bármihez is fogtam,
Csak egy valaki voltam igazán:
Szakál Ernő, a kérges kezű kőfaragó,
Ki vésőt is maga csinált magának.
Az Epreskertben Sidló kiokított:
A faragás a mesterember dolga -
Ott azt akarták, gipsszel pepecseljek.
Összepakoltam, s indultam tovább
A választott, a sorsom szabta úton.
(Harminc év múlva visszacsalogattak,
A rossz tanulót meghívták - tanárnak.)
Mikor az ország félig romba dőlt,
És műtermemet szétvitte a bomba,
Nem síránkoztam szobraim után -
Volt munkám bőven Sopron romjain.
A bombadúlta Orsolyák terén
Mária kútját híven összeraktam,
S a roskadt térdű Szent György templomot
Isten nevében talpra támogattam.
Országépítő munkás lett belőlem:
Faragtam napszám, napszámot se várva -
Bár nehezen tartottam kis családom.
Romok alól kibukkant ősi ívek
Hozzám hajoltak, néven szólítottak,
Egy kőlevél a tenyerembe símult. -
Oh, sugárzása, lelke van a kőnek!
Elporladt, régi mesterek szavát
Véltem hallani, engem hívogattak...
Már negyven éve ennek, én azóta
A századok beomlott falait
Kalapácsommal vallatóra fogtam,
Kifürkésztem a törmelékek titkát,
S amit megtudtam, jól szivembe véstem.
Nekem minden kváderkő intelem volt:
A múlt kövein épül a jövendő -
Minden letört oszlopfő azt üzente:
Akarj a mélyből - fel, magasba törni!
Munkához fogtam (bár hátam mögött
Hol fanyalgott, hol károgott a Céh);
Inaserő feszült az én karomban,
S az ujjaimban mesterek tudása!
Bánfalva, Horpács, mádi zsinagóga,
Szószék, szentségház, oszlop, csipkepárkány,
Káptalanterem, Sopron, Patak vára ~
És Lébényben is készen áll az oltár!
Megigazgattam Endre fejealját,
Az ezeréves kővánkost Tihanyban,
S a budavári szobortemetőben
A halott torzók újra élni kezdtek!
Nem volt műtermem, vándorolva éltem -
De kiállítócsarnokom: az ország!
"Ha tudásod van, tetézd bátorsággal!"
(Tamási Áron mondta Visegrádon),
S én csalhatatlan geometriával,
A látomás villámfény-igazával
Kiszerkesztettem mindig a hiányt -
A töredékből teremtve Egészet!
Siklósi erkély, Anjou-kori kútház,
És Mátyás ékes Oroszlános kútja...
Kinek szeme van, látja; mit soroljam -
Egy kőfaragót ne bántson a hívság.
Igaz, egyszer (még ifjú éveimben)
Titokban modellt állottam magamnak,
Mikor a Munkás kőszobrát faragtam.
Jelkép - nem más - a Tűztorony tövében.
Hogy én volnék, nem tartja senki számon,
Bárki lehetne, bárki - aki munkás!
A névtelent nem kezdi ki irígység.
Oldalt, ott fönt, a régi oszlopon
Oltalmas anyánk, Mária vigyáz rám.
Mögöttem hetven év Előttem? Mit tudom...
Végzem, mit más nem végez el helyettem.
Időm, terem fogyatkozik naponta,
De: "Nulla dies sine linea."
Nem hírnév hajtott, szolgálni akartam,
De mert gáncsoltak éppen eleget,
Elkészülőben, megfutva a pályát,
Bíráim elé bátran odaállok,
S az igazaknak és a hamisaknak
A tálentumról így számolok el -
Én, Szakál Ernő, a kérges kezű kőfaragó,
A lélek és a kő erejéig magam is Magyarország.
Sarkady Sándor: Liszt
Halmos László kórusművének szövege
Asszonyod, borod, tört magyar szavad
Lehetett százszor idegen;
Mikor ujjad a húrba kapott,
Magyar dal zendült az idegen.
Mikor a Duna vad, szennyes árja
Elmosta Pestet,
Hívhatott Párizs - te fáradt lépted
Mihozzánk vetted.
Csúfolhatta lágy markodat,
Díszkardodat, lányarcodat Mefisztó-Heine váltig -
Félénk szíveddel megmaradtál
Magyar zenésznek mindhalálig.
- S nagynak örökké.
Sarkady Sándor: Egy régi téren
Zentai Lászlónak
A régi téren új a tábla.
Márvány az ünnep ürügyén.
A másikat jobban szerettem:
Az vas volt; egyszerű, kemény.
Az aranyport a szél lefújja;
A betűk holnap feketék-
Kapkodj kalaphoz vagy szavakhoz,
Itt emlékezni nem elég.
Egy betemetett patak zúg itt,
Ropog egy elporladt fahíd;
Cingár őrszem dobbantja rajta
Ormótlan nagy bakancsait.
A szemek szuronyéle villan,
És: "Hátra arc!" - ha áltatod.
Ide a jelszó nem belépő.
Jöhetsz, ha - mint ő - vállalod.
Itt állni kell a sarat sírig.
S győzni, hetente hat napig,
A világteremtés - a munka -
Szikrázó hétköznapjait!
A régi szél süvít a téren
S harsog- kelettől nyugatig.
Megállsz-e minden förgetegben,
Ahogy ő állott ugyanitt?
Itt silbakolt a tél havában
(Sopron egyik kis közterén)
Az emberiség szolgálatára
Petőfi Sándor közlegény!
Sarkady Sándor: A soproni Szent Mihály templomra
Jánosy Istvánnak
Végvári templom, bástya a Szent Mihály!
Fölötte szállton szállnak a századok -
Egy ezredéve áll a dombon:
Őrzi a völgyet, az ősi tájat.
Nem székesegyház, nem fejedelmi dóm,
Katedrálisnak túl puritán e lak;
Isten hatalmas háza mégis,
Hol Kelet és Nyugat összebékül.
Árpád portyázó, barna pogányai
Ütöttek sátrat hajdan, ahol ma áll,
S talán István rendelte légyen,
Új hite temploma álljon itten.
Rakatta András, dúlta vadult tatár,
Elomlott, épült, egyre emelkedett;
Fölszentelésén látta Sopron
Térdre borulni a büszke Mátyást.
Nagy főhajó és karcsú haránthajó
Keresztjelével hódol az Úr előtt;
A tornya íve néma zsoltár:
Kő tedeum, faragott imádság.
A talpazat még vaskos-erős román,
De egyre karcsúbb szintjeinek sora;
Fent íves ablakok röpítik -
Gótika gyöngye hegyes sisakja.
Sisakja? Inkább gyöngykoronája van!
Áttört kőcsipkés pánt ül a homlokán,
Sokágú, ékes, büszke jelvény:
Nyolc fiatornya a nyolc agancsa.
Bordáit tartják atlaszi támfalak,
S megannyi széles, kőinú váll alatt
A boltozat tonnányi terhe
Mintha csak egy pele szárnya volna.
Belépve égig szöknek a boltívek!
Az oszloperdő törzsei kétfelől
Ős bükössé sudárosulnak,
S ott jön az erdei úton Isten.
E helyt búsongott Berzsenyi Dániel,
Petőfi marsolt itt Pozsonyig gyalog,
És Jánosynk faggatta Istent,
Bonc jokulátorok új utódja.
A mindhalálig hívek alusznak itt;
A domb tövében hős Machatsek Gyulánk,
Thurner, Berecz, Herbszt és az agg bölcs,
Csatkai csontjai porladoznak.
A Szent Mihályban szól a harang szava,
Akárha Sopron szózata hangzana:
Te háromajkú, egyszivű táj,
Múltadat óva teremts jövendőt!
Békével járjon mind, aki jót akar,
Legyen horvát vagy német, avagy magyar
És bármelyik hit is nevelte,
El ne feledje, hogy egy az Isten!
Sarkady Sándor: A soproni Várostoronyra
Tillai Aurél ünnepi kórusművének szövege
Századok omlanak el, de te itt állsz híven a völgyben,
S őrzöd a vén várost, kőderekú Kapuőr.
Próbát próbált, harcban helytállt, légy a tanúja:
Új haza híve maradt régi idők kövein.
Üszkös romokból talpra állt,
Hű népe küzd, akar;
Épül, virágzik, újra szép;
Erős vár - és magyar.
A nagy világon e kivül
Számára nincs haza;
Vezesse útján égi jel,
A Hűség csillaga!
Eljön az új ezer év, véle eljön az új Magyarország;
Óva tekints le reá, soproni hű Kapuőr!
Bástyánk voltál, jelkép lettél; lélek, erő légy,
S tettre hevítve a mát, múltra, jövőre vigyázz!
Sarkady Sándor: Egy tudós könyvtáros halálára
Prőhle Jenő emlékének
Sötét zászlóval gyászol a líceum.
A méltóságos bibliotéka sír.
Vasajtaját nem nyitja többet
Ősz hajú őre sok ősi könyvnek.
A hajlott hátú Lexikon elköszönt.
Szabad szolgálat volt szelid élete:
Görögszegénység, munka, hűség -
Tiszta szívű, nemes egyszerűség.
Utólszor télen láttam: a Bécsi domb
Síkos lejtőin botladozott szegény:
Jött még egyszer megnézni Sopront,
Látni a völgyet, az ősi Tornyot.
Mit szenvedett! Már önmaga roncsa volt;
Még tervezett, még tenni akart, de már
Csak pislákolt a fényes elme -
Szíven ütött dadogó keserve.
Most nincs már kín, nincs szégyen, elült a gond.
Görög derűvel fénylik az új tavasz;
Békét igér a hárs virága
Prőhle Jenőnek a másvilágra.
Somogyvári Gyula: Soproni dal
Sopron 650 éves jubileumára
Ó zúgott erre száz vihar
egy ezredéven által
és híven állt a férfikar
s a régi, büszke várfal.
Hát csüggedetlen nézd a bajt,
ha tűz, ha kard, ha jég ver,
Sopron csatáz, Sopron kitart
és győz is nagy hitével!
Apáink forró vére folyt
ez istenadta rögre,
de szolgasorba nem hajolt
s magyar maradt örökre.
Mert rendületlen volt a kard,
A bástya és a lélek,
Sopron csatáz, Sopron kitart,
és véle győz az élet!
Feléd harangoz Istenünk
a szívünk és harangunk
te adj erőt, te légy velünk,
hogy híveid maradjunk.
És kér a hűség városa,
mutasd meg szent hatalmad:
hogy fölviruljon még sora
a megtiport magyarnak!
Takáts Gyula: Soproni disztichon
- Kölcsey-Vörösmarty tónusában -
Várak földje mögötted Bécsnek kincseit óvta;
ám, ha a kard fordult, védtek minket is ők…
Zárták féltve az ország lejtős, tünde határát,
hol most, mint üde park, úgy zeng a soproni táj
drága Hazám, s mint szép hajadon lány, kertben a Város
tiszta szemével izen s lángol a selmeci múlt!…
a szeretet szava szól köveidből és a szivekből,
mert hűséggel együtt él itt most is a szép.
Lődörgök terein, múltbeli századok
láncát rázza, akár egy bika. Felszegett
gombos tornyain ott izzik a büszke jel:
CIVITAS FIDELISSIMA.