Már ősidők óta szinte minden nép nagy ünnepségeket rendezett az óesztendő búcsúztatására és az új év köszöntésére. Ilyenkor végiggondolták az elmúlt év eredményeit, terveket kovácsoltak az új esztendőre, tele reménnyel, várakozással. Ezek az év végi ünnepek hosszú időn keresztül egybeestek a téli napforduló idejével. Ilyenkor az emberek az új tavaszt köszöntötték, azt a napot, amelyet a tudomány nyelvén csillagászati újévnek neveznek. A régi időkben a naptári újév kezdete nem a mostani időpontra, január 1-re esett. Sokáig mindenféle időszámítás alapjául elsősorban a természet megfigyelése szolgált. Ezért eleinte a téli napforduló ideje, december 25. környéke volt az újév kezdete. Ekkor kezdenek a nappalok hosszabbodni. A nap ugyanis ilyenkor fordul vissza az északi földfélteke, hogy a következő hónapokban ezt árassza el melegebb sugaraival. Mivel régen az emberek még sokkal inkább függtek a természettől, mint mi manapság, számukra ez nagyon fontos megfigyelés volt, hogy közeledik a meleg, rügyfakasztó, gyümölcsérlelő időszak. Táplálékuk is fogytán volt, de felcsillant a remény, hogy az új tavasz, a gazdag termést hozó nap visszatér. Úgy gondolták, hogy a nap télen meghalt, s félve várták, hogy visszatér-e, feltámad-e újra. Megörültek tehát, amikor a nappalok hosszabbodni kezdtek, és örömükben ünnepeltek: abban bíztak, hogy a sötétség, a hosszú éjszakák megszűnnek. Ezeknek a megfigyeléseknek az alapján az újév kezdetét akkoriban a nap visszatérésének idejére tették. Sok ősi újévköszöntő szokásban őrződött meg ez a régi naptári rend. De az évszakok változása, a tavasz, igazi” érkezése miatt másféle naptári rend is volt, amelyben máskorra tették az év elejét. Így a régi Rómában a tavasz igazi érkezését, március elsejét tekintették az új év első napjának. Később ezt is megváltoztatták, és a Calendae Ianuariae, vagyis január elseje lett a hivatalos évkezdő nap, a hivatalnokok ekkor kapták fizetésüket. Ez vált aztán általánossá, s ezt vette át a ma is használt Gergely-féle naptár. Igen sok európai nép azonban megőrizte szokásaiban a korábbi évkezdés időpontját. A régi korok embere számára sok természeti jelenség megmagyarázhatatlan volt, ezért azokat isteni tetteknek tekintették. Azt hitték, hogy a kedvező természeti változások az istenekhez intézett könyörgéseik, áldozataik eredményei. A régi rómaiak is ilyen isteni tettnek hitték a téli napfordulókor bekövetkező változásokat. A hosszabbodó nappalokat, a fény újjászületését egy isten, a Legyőzhetetlen Nap istenének, Mithrásznak a születésével azonosították. A rómaiak már hosszú idő óta ünnepelték az újév beköszöntét a többi napig tartó farsangi ünnepségeken, a szaturnáliákon, amelyekhez a szeretet, a rabszolgák iránti jóság és az ajándékozás is hozzátartozott. A Legyőzhetetlen Nap ünneplése azonban különbözött ettől. Mithrász tisztelete perzsa eredetű volt, a Keleten járt katonák ismerték meg először. Ők hozták el hírét Rómába és a provinciákba, így Pannóniába is, ahol az aquincumi leletek között Mithrász szobor is akadt. Így terjedt el az a vallás, Hogy a fény, a Nap legyőzi a rosszat. Mithrász személyét a rómaiak a télen meghaló, majd december 25. Körül újra feltámadó Nappal azonosították. December 25-re eső ünnepnapját a Legyőzhetetlen Nap születése napjának nevezték. Ez az isten a hagyomány szerint barlangban született, ami istálló is volt, születésekor pásztorok vették körül. Kultusza akkor élte virágkorát, amikor a keresztény vallás kialakult, megszületett. Nagyon sok közös elemet találunk a két vallásban, ami talán ennek az időbeli egybeesésnek, talán az újjászületés feletti örömnek és a kereszténység kezdetben kimondottan örömteli jellegének köszönhető. A kereszténység más vallások szokásaiból is sokat átvett, hogy népszerűbbé és gazdagabbá váljon. Így a sok ezer éves, a téli napfordulóra eső ünnepet is belevonta a keresztény vallás ünnepkörébe, a legnagyobb ünnepét tette erre a napra: a Megváltónak, a kereszténység legjelentősebb alakjának, Jézusnak a születésnapját. Jézus személyében és történetében tehát sok olyan vonást fedezhetünk fel, amelyek az időszámításunkat is megelőző vagy a Római Birodalom utolsó időszakából származó vallási hiedelmekben gyökereznek. Ezek közül az egyik legfontosabb Jézus születésének története. Ezt a bibliai történetet jó, ha megismerjük. Sok oka van annak, hogy miért. A karácsony ma már mindannyiunknak az év egyik legnagyobb ünnepe, amely hosszú századok óta az egész világ számára ugyanazt jelenti, ugyanazokat a gondolatokat ébreszti az emberekben. Ha bemegyünk egy templomba, elmegyünk egy múzeumba, ha régi festményeket nézegetünk, amelyek ma az emberiség legnagyobb értékei közé számítanak, tudnunk kell “olvasni” őket: jobban értjük, ha a hozzájuk fűződő történeteket jól ismerjük. De lássuk, hogyan szól Jézus születéséről a Biblia, annak is az Újszövetség része.
 
 

Lukács evangéliuma így meséli el az eseményeket:

Abban az időben Augustus volt a római császár. Parancsot adott, hogy birodalma összes lakóját számolják össze, mégpedig úgy, hogy mindenkit ott írjanak össze, ahonnan származik. József, aki Dávid családjából származott, a nemzettség pedig Betlehemből való volt, elindult várandós feleségével, Máriával Betlehembe. Ott azonban sehol nem kaptak szállást, csak egy istállóban. Itt szülte meg Mária kisfiát, Jézust, akit jászolba fektetett.

Pásztorok tanyáztak a vidéken a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszer csak egy angyal jelent meg előttük Nagyon megijedtek. De az angyal megnyugtatta őket: “Ne féljetek! Örömhírt mondok nektek! Menjetek betlehembe, mert megszületett a Megváltó, Jézus. A jel, amiről felismeritek: bepólyálva fekszik egy jászolban.” Akkor a pásztorok gyorsan útra keltek, s meg is találták a szent családot: Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket, és elmesélték, mit jövendölt Jézusról az angyal. Eközben, mint erről, Máté evangéliumában olvashatunk, bölcsek –mágusok, csillagjósok- jöttek napkeletről gazdag ajándékokkal, őket egy fényes csillag vezette Betlehembe. A csillag éppen a fölött a hely fölött állt meg, ahol a gyermek volt. A bölcsek köszöntötték őt és Máriát, s királyhoz méltó ajándékaikat átadták nekik.

Az éjszaka, amelyen Jézus született, a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe lett.