Sopron és története
Sopron hazánk egyik legrégibb és legszebb települése.
Mûemlékegyüttese, környezetének változatos természeti
szépségei Magyarország egyik leglátogatottabb idegenforgalmi
központ-jává avatják az osztrák határ szélén lévõ várost.
Sopron az Alpok keleti nyúlványainak számító Soproni-
hegység és a Fertõ tó mellett húzódó Balfi-dombság közötti
völgyben
fekszik. Sopron vidéke évezredek óta lakott terület. Az ember
már valószínûleg az õskõkorszakban ( paleotikumban )
letelepedett errefelé, de biztos nyomai csak az újkõkorszakból
(neolitikumból) kerültek eddig elõ. A legrégebbi leletek
Ágfalva, Kópháza, Sopronkõhida határában láttak napvilágot.
Szaporodik a népesség a bronz korban, ebbõl az idõszakból
Sopron, Balf, Sopronkõhida mellett kerültek elõ a
legfontosabb leletek. A vaskorszaki népesség a síkvidékrõl
felköltözött a hegyekbe, magas csúcsokon emelték sánccal
körülvett, várszerû településeiket. Ilyen földvárak vannak a
Várhelyen, a Sánc-hegyen, az Istenszékén, a Várison, a Bécsi-
dombon és Balf mellett. Ezek közül a várhelyi települést már
közel száz éve ismerik a régészek, favázas lakóházak
maradványai mellett urnás halomsírokat is feltártak itt. A
feltételezések szerint a földvár elsõ lakói illírek voltak, Sopron
római neve is illír eredetû lehet.
Az i.e. IV. század közepe táján kelták települtek a mai
Dunántúl nyugati vidékeire. Emlékeik több helyrõl ismeretesek
Sopron környékén, például a Várhelyrõl is. Központjuk a
Bécsi-dombon volt, itt feltért sírjaikból mesterien készített
használati tárgyak, fegyverek, ékszerek kerültek elõ.
Jelentõs kelta törzs telepedett le a Kárpát-medence nyugati
határainál az i.e. 80-60 közötti idõben. A bójok népe (boius)
már évszázadok óta kapcsolatban állt a klasszikus kultúrákkal;
pénzt is vertek, s messze földön híres volt fémmûvességük.
Az idõszámításunk kezdete körüli idõkben a római birodalom
légiói szállták meg a Dunántúlt. Hamarosan kiépítették azt a
ma Borostyánkõ Útnak nevezett útvonalat, amelyen a légiók
télen is vonulhattak, biztosíthatták az utánpótlást, a
futárszolgálatot, de amelyen át a kereskedõk is eljuthattak az
új provinciába, Pannóniába. Ez az út Rómából indult, s
Aquileiát érintve ( ma: Petronell-Deutsch-Altenburg ) vezetett,
ahol a Dunán fontos átkelõhely volt. Ezt az õsi útvonalat már a
bronzkórban is használták, Észak-Európát kötötte össze a
Földközi-tengerrel és Bizánccal. A rómaiak kiszélesítették, s
szilárdan lealapozva bazaltlapokkal burkolták az utat, amely
mellett postaállomásokat, õrtornyokat, sõt néhány lovassági
tábort is építettek. Ilyen lovasalakulat állomásozott például
Sopron környéki Gyalókán.
Az i.sz. I. Század elején telepedett le a mai Sopron területén
egy csoport, amely kereskedõkbõl és veteranusokból
(kiszolgált katona) állt. A század második felében az idõsebb
Plinius „oppidum Scarbantia Julia” néven említi a kialakult
városkát, amely azonban már Vespasianus császár uralkodása
(i.sz. 69-79) alatt municipium lett, s neve Municipium Flavium
Augustum Scarbantia. A város mintegy 60 kilométeres körön
belül fekvõ terület gazdasági és közigazgatási központja volt.
A mai Fõ tér és a Városháza környékén volt a Fórum, amelyet
pompás középületek szegélyeztek. Falak ekkor még nem
övezték; a városfalak építésére csak a III. század végén, a
negyedik század elején került sor. A városközpontot, amely
megegyezik a mai belváros területével, 8.5 m magas,
bástyákkal erõsített, ovális alaprajzú falrendszerrel vették
körül. A IV. században már népes Ókeresztény gyülekezet volt
Scarbantiában, s a város késõbb püspöki székhely is lett.
A IV. század végén, az V. század elején azonban vége szakadt
a viszonylag nyugalmas, jómódú életnek. A pannóniai
települések - a római birodalom meggyengülése következtében
- egymás után ellenséges támadások áldozatai lettek, s ezek a
pusztító harcok Scarbantiát sem kímélték. A tehetõsebb
polgárok elmenekültek, s a romos épületekbe idegen családok
költöztek, a városfalaktól remélve védelmet. A pusztuláshoz
még a 465. Évi nagy földrengés is hozzájárult. Az élet azonban
ezután sem szûnt meg a városban. A VI. század legelején
kijavították a városfalakat, átépítették a kapukat. Új házakat
építettek a régiek helyén, nagyrészt azok anyagából. A város
környéke is újra benépesült. Scarbantia közösségi életét ebben
a században az egyház vezetõi irányították, egyikük neve a
század 70-es éveibõl fenn is maradt: Vigilius episcopus. A VI.
század végén a városi élet hirtelen megszûnt, a lakosság
elmenekült vagy elhurcolták, s a házakat tûzvész pusztította el.
Az eddig nem túl nagyszámban elõkerült leletek valószínûsítik,
hogy ezután is laktak a városban, amelynek a neve azonban
teljesen feledésbe merült, mire a honfoglaló magyarok a X.
században elérték ezt a vidéket.
A XI. század elejére a római belváros helyén, a még magasan
álló várfalak gyûrûjében alakult ki a magyar királyi hatalom
képviselõjének, a megyeispánnak a székhelye. Az omladozó
falakat gerendavázas földsánccal erõsítették meg; a sánc a
kijavított római városfal belsõ oldalához támaszkodott. A
római városkapukat elfalazták, s új kapukat nyitottak a mai
Tûztorony és a Hátsókapu helyén.
Az új település - amelynek lakossága eredetérõl, nevérõl
semmit sem tudott -, elnevezését valószínûleg elsõ ispánjáról
nyerte, s a középkori emlékekben általában Suprun, Suprony
néven szerepel. A városban és környékén Sur vezér népe
telepedett le, s a vezetõ réteg még évszázadokig e vezér
leszármazottaiból, az Osl (vagy Osli) nemzettségbõl került ki.
A XIII. század végéig tehát a római városfalak maradványai és
belsõ sánc védték a várost, amelyben már ekkor megkezdõdött
a ma is meglevõ tér- és utcarendszer kialakulása. Északon a
piactér (a mai Fõ tér helyén), délen a Sópiac (a mai Orsolya
tér, amely egészen a XVI. Századig ezt a nevet viselte) volt a
város két kereskedelmi központja. A váron kívül, a Szent
Mihály-plébániatemplom körül és a Bécs, Pozsony, Gyõr
irányába vezetõ utak mentén lazább beépítésû külvárosok
keletkeztek.
A XIII. században a királyi megye helyét a nemesi vármegye
foglalta el. Egyre több német kézmûves és szõlõmûvelõ
telepedett meg a városban és környékén, kereskedõ és
pénzváltó zsidók költöztek falai közé. Több évtizeden át
folytak a küzdelmek II. Frigyes és II. Ottokár osztrák herceg
ellen, s 1273-ban árulás útján Ottokár kezére jutott a vár. Noha
õ az elõkelõk gyermekeit túszként magával vitte, Sopron mégis
megnyitotta kapuit 1277-ben az odaérkezõ IV. László elõtt. A
király ekkor - hûsége jutalmául - Sopront szabad királyi váras
hellyé, azaz várossá nyilvánította. A kiváltságlevél szerint
ezentúl maguk választhatták bíráikat, akik fõbenjáró ügyekben
is ítélkezhettek. Tornyokat emelhettek a város védelmére, s
hetivásárokat tarthattak. Bárki szabadon beköltözhetett a
városba, amelyet az uralkodók a nagybirtokosokkal szemben
támogattak. Károly Róbert vámadománya tette azt is lehetõvé,
hogy az addig csak javítgatott, már düledezõ római
városfalakat felmagasítsák, s ezenkívül egy belsõ és egy külsõ
falgyûrût is építsenek. Így alakult ki a XIV. század közepére a
Sopron Belvárosát - kisebb megszakításokkal - még ma is
övezõ hármas falrendszer, s elõtte a mai Várkerület belsõ
házsorának helyén húzódó vizesárok.
A város vezetése ebben az idõben jórészt kisnemesek kezében
volt, közülük kerültek ki az írástudók is. Késõbb azonban a
patríciusok, vagyis a legtekintélyesebb polgárok közé egyre
több kereskedõ, iparos került. A patríciusok tizenkét tagú
tanácsa választotta meg a városbírót. A beköltözõ német
polgárok honosították meg a polgármester tisztségét, s 1326-tól
így nevezik a város vezetõjét. Még ebben a században, 1379-
ben összeírták a város házait. Ez a jegyzék megmaradt, s a
város középkori történetének egyik legjelentõsebb írásos
emléke.
Tanúsága szerint a belvárosi házak ma is nagyrészt ugyanott
állnak, ahol XIII-XIV. századi elõdeik, s a városfal hajlását
követõ, íves vonalú utcák a középkorban alakultak ki.
A városfalak gyûrûjében gyorsan fejlõdõ Sopronban ez a kor a
nagy építkezések ideje volt. A betelepülõ ferences szerzetesek
még a XIII. század végén felépítették a Belváros fõterén
jelenleg bencés- vagy Kecske-templomként ismert
csarnoktemplomukat. Ez ma is a város egyik jelentõsebb
középkori épülte, magasba nyúló tornya a városkép hangsúlyos
eleme. Ekkor épült, román kori alapokon, Sopron középkori
egyházszervezetének központja, a Szent Mihály-
plébániatemplom is. A zsidók pedig két imaházat emeltek
maguknak a XIV. században.
Sopron a XV. Századra országos jelentõségû várossá fejlõdött,
a hét szabad királyi város egyikeként. Ekkor mintegy 5000
lakosa lehetett. 1440-ben Bártfával, Budával, Eperjessel,
Kassával, Nagyszombattal és Pozsonnyal megkötötte a hét
szabad királyi város szövetségét, amely azután kiharcolta a
nemesektõl független, polgári igazságszolgáltatást. Létrehozták
a kancelláriát és a levéltárat. A fõként a külvárosban lakó
kézmûvesek is ebben a században kezdtek céheket szervezni,
elõször a pékek céhe alakult meg, 1425-ben. 1447-bõl maradt
fenn az elsõ céhlevél, a tímároké.
1440-ben Albert király özvegye, Erzsébet a csecsemõ V.
Lászlóval Sopronba menekült udvartartásával együtt. A város
akkori polgármestere pontosan vezette számadáskönyvében,
hogy a vendégek mibõl mit fogyasztottak. Ez az érdekes
dokumentum, amelyben még az árakat is feljegyezték,
szemléletes képet nyújt az akkori élelmezési viszonyokról.
Erzsébet királyné Sopront, a szíves vendéglátás ellenére, 1441-
ben elzálogosította III. Frigyes német királynak. S noha a
szabad királyi városok szövetsége tiltakozott, csak Mátyás
királynak sikerült 1463-ban Sopront visszaváltania.
A XV. században újabb nagyszabású építkezések történtek a
városban. A belvárosi Szent György-templom, a külvárosi
Szentlélek-kápolna a vallási élet újabb központjai lettek. A
gazdagabb polgárok, városlakó nemesek lakóházai pompás
késõ gótikus köntöst öltöttek. Az irodalom is kezdte bontogatni
szárnyait. 1450 táján egy soproni ferences szerzetes. Péter
könyvet írt Kapisztrán Jánosról. 1490 körül jegyezte fel
Gugelweit János városi jegyzõ az eddig ismert legrégibb
magyar virágéneket.
A mátyás király halála után elhatalmasodó feudális anarchia
Sopront és környékét sem kímélte. Csaknem az egész
vármegyét a Kanizsai, majd az Ostffy család tartotta kezében
már korábban is, s hatalmaskodásaik egyre fokozódtak.
Magyarországon elõször Sopronban jelentkezett a reformáció
1524-ben, s bár ekkor a városi hóhér a Fõ téren nyilvánosan
elégette a megtalált luteránus könyveket, iratokat, térhódítását
már megakadályozni nem lehetett.
Rövidesen a város lakóinak többsége Luther követõje lett.
A mohácsi csatavesztés után néhány évvel, 1529-ben érte
elelõször a török Sopron határát. A várat ugyan nem tudta
elfoglalni, de elpusztította a külvárost, a jobbágyfalvak közül
pedig Ágfalvát és Balfot. A török csapatok az egész hódoltság
idején zaklatták a környéket, de nem jelentettek sokkal kisebb
veszélyt az átvonuló császári zsoldosok sem. A város azonban
még mindig több védelmet nyújtott, mint a falvak, s ezért
egyre több nemesi család költözött falai közé.
Sopron nem állt a magyar függetlenségi törekvések mellé,
hiszen Bécs közelsége fenyegetésként hatott. Az
ellenreformáció azonban csak nagyon lassan, hosszú
küzdelmek árán tudott eredményt elérni.
Még a XVI., sõt nagyrészt XVII. század is gótikus jellegû volt
a város. A reneszánsz térhódítása lassan ment, az építkezésre
fordítható erõforrások nagy részét igénybe vette a városfalak
karbantartása, korszerûsítése, sõt a külvárosok védelmére
szolgáló új városfal emelése.
Ez az idõszak volt viszont a céhek virágkora. Egyre jobban
elkülönültek a mesterségek, de új iparágak is létrejöttek.
Lassanként azonban a céhrendszer megmerevedett, szinte
egyes családok kiváltsága lett az egyes mesterségek
gyakorlása. Ez pedig rövidesen a fejlõdés gátjává vált,
megakadályozva a korszerû manufaktúrák keletkezését.
Ebben a korszakban alakult ki Sopron világi értelmisége. A
protestáns családok gyermekei elsõsorban a németországi
egyetemeket látogatták, de más példák is akadnak. Lackner
Kristóf (1571-1631), Sopron neves polgármestere a páduai
egyetem hallgatója volt. Lackner sokoldalú egyénisége nagy
hatással volt Sopron XVI. század végi, XVII. század eleji
mûvelõdési életére. Nemcsak a város vezetõje volt, s háború
idején kapitánya, hanem színdarabokat írt és festett is.
Rézmetszetei a Liszt Ferenc Múzeum féltett kincsei. 1604-ben
megalapította a Soproni Tudós Társaságot, amely közel hetven
évig mûködött. Végrendeletében évi jövedelmének
egyharmadát a városi kórház szegény sorsú betegeinek
ellátására hagyományozta, a másik harmadot a török fogságba
esett soproniak kiváltására vagy szegény leányok
kiházasítására, a harmadikat pedig szegény soproni diákok
taníttatására kellett fordítani. Az alapítványt - amely 180
esztendeig szolgálta ezeket a célokat - csak az 1811-ben
bekövetkezett pénzromlás semmisítette meg.
Sopronban már a XIV. században is volt iskola, s az
iskolamesterek nagy megbecsülésének örvendtek. Többen
közülük a városi tanács tagjai voltak, sõt egy közülük (Reiss
János) még polgármester is lett a XVI. század elején. A XVI.
Század második felében nyílt meg a evangélikus líceum, amely
a mai Berzsenyi gimnázium õse. 1685-ben költözött jelenlegi
helyére, könyvtárát 1666-ban alapították. Több évszázados
fennállása alatt a soproni magyar irodalom és tudomány egyik
központja volt, falai között neves írók, költõk, tudósok és
mûvészek nevelõdtek. A soproni színjátszás úttörõi is a líceum
diákjai voltak, 1615-ben például Lackner Kristófnak egyik
iskoladrámáját adták elõ, 1658-ban pedig a Mély úton
felállított szabadtéri színpadon tartottak elõadást.
1676-ban hatalmas tûzvész pusztított Sopron belvárosában, a
gótikus házak többsége megsérült. Újjáépítésükhöz ugyan
felhasználták a megmaradt falakat, az elkészült házak azonban
már a késõ reneszánsz, majd a barokk stílus jegyeit mutatták.
Ekkor épült Sopron jellegzetes, árkádíves, loggiás udvarai,
amelyeknek szebbnél szebb példáit láthatjuk ma is a
Belvárosban és a Várkerületen.
A XVIII. század második felében betemették a várárkot, s
helyén házak - többnyire üzletek - épültek, a városfalhoz
tapadva. Kialakult a Várkerület, amelynek külsõ házsora még a
középkorban keletkezett. Lassanként barokk köntöst öltött az
egész város s az azóta eltaelt két évszázad ellenére ma is
Sopron uralkodó arculata.
A XVII. század végén az ország felszabadult a török uralom
alól. A város nehéz gazdasági helyzetén azonban ez nem sokat
változtatott, hiába lett újra a Magyarországról nyugat felé
irányuló marha- és lókereskedelem egyik fontos állomása. Az
ipar is próbált kikerülni a céhrendszer szabta korlátok közül.
Elsõsorban a nyomdászat, az ágyú- és harangöntés fejlõdött, de
virágoztak a kékfestõ mûhelyek s. 1753-ban pedig felfedezték
az ország elsõ szénbányáját, amelynek a mûvelése is
hamarosan megindult. Ausztria gyarmatosító politikája
azonban a gazdasági lehetõségek jobb kihasználását nem tette
lehetõvé, s a XVIII. Század elején még Magyarország elsõ tíz
városa közé tartozó Sopron - noha lakossága a század végére
már 11 000 fölé emelkedett, s 1786-ban újra megyeszékhely
lett - kisvárossá vált, országos jelentõsége csökkent.
A mûvelõdés terén azonban továbbra is az elsõk között maradt
a város. A XVIII. Század közepén már állandó kõszínháza volt,
másodikként Magyarországon. Az elõadások eleinte német
nyelven folytak, de a XIX. század elején már magyar
színtársulatok is felléptek. A város zenei életének is régi
hagyományai voltak - elsõ hivatásos muzsikusai a
toronyzenészek -, s a XVIII. században a legdivatosabb
zenemûveket élvezhették a polgárok. A közeli Kismartonban,
majd Eszterházán mûködõ Haydn 1775-ben adta elsõ
hangversenyét Sopronban, 1795-ben pedig Mozart
Varázsfuvoláját játszotta a színház.
Sok képzõmûvész is dolgozott a városban ebben az
idõszakban. Közülük kiemelkednek Schaller István (1708-
1779) és Dorfmeister István (1725-1797) festõk, akik nemcsak
itt, hanem az egész Dunántúlon tevékenykedtek.
A XVIII. században fellendült Sopron irodalmi élete. Balogh
György (meghalt 1726-ban), az evangélikus líceum tanára volt
az elsõ, aki Cicero mûveit magyarra fordította. Hajnóczy
Dánielt (1718-1787), a líceum rektorát ékes latin beszédéért
„magyar Cicerónak” nevezték. Az evangélikus líceum diákja
volt Ráth Mátyás, aki az elsõ magyar hírlapot, a Magyar
Hírmondót Pozsonyban kiadta. Batsányi János (1763-1845) is
Sopronban töltötte diákéveit. 1790-ben alakult meg a
forradalmi szellemû Magyar Társaság, a líceum diákjaiból.
Vezetõje az a Kis János (1770-1846), aki késõbb evangélikus
püspök lett, de tehetséges költõ is volt, Kazinczy Ferenc
barátja. A diáktársaság 1792-ben elõadta egyik társuk, Lakos
János (1776-1843) Hunyadi László címû tragédiáját; ez volt
Sopronban az elsõ magyar nyelvû színházi elõadás. Késõbb
szintén e társaság tagjai közé tartozott diák korában Pákh
Albert, e Petõfi barátja, s Döbrentei Gábor, a Magyar
Tudományos Akadémia fõtitkára. S itt, a ma róla elnevezett
gimnáziumban tanult Berzsenyi Dániel (1776-1836) is.
A XIX. század elsõ felében kezd kialakulni Sopronban a
modern értelemben vett városi polgárság, párhuzamosan a
rendi korlátok felszámolásával. 1775 óta a polgárjog
megadásának nem volt feltétele a háztulajdon, s 1840-tõl
kezdve az 1526-ban kiûzött zsidók újra letelepedhettek a
városban. Az újonnan alapított gyárak, részvénytársaságok
azonban Ausztria korlátozó politikája miatt nem tudtak
nagyobb vállalkozásokba fogni.
1835-ben Sopron díszpolgárává választották Széchenyi Istvánt.
A város - többségben német - kereskedõi támogatták akkor is,
amikor megalapította az elsõ gõzmalmot, a Soproni
Takarékpénztárt (1842) és sopron - bécsújhelyi vasútvonalat
(1847).
Petõfi Sándor életének egyik, legkeservesebb telét töltötte
Sopronban, 1839-1840 fordulóján, a Gollner - ezred
katonájaként. Szabadidejét a líceum könyvtárában vagy a mai
Rákóczi utca diáktanyáján töltötte, ahol egy kis irodalmi kört
alakított barátaival, Nagy Imrével, Pákh Alberttel és Orlai
Petrich Somával. 1840 márciusában hallhatta Liszt Ferencet
zongorázni.
Sopronnak már ekkor pezsgõ zenei élete volt. Rendszeresek
voltak az operaelõadások, a régi Kaszinóban pedig
hangversenyt tartottak. Itt lépett elõször közönség elé, 1820-
ban, az akkor kilencéves Liszt Ferenc. Nem sokkal késõbb,
1829-ben Kurzweil Ferenc megalapította a Zeneegyesületet,
amely azóta is a zene mûvelésének és oktatásának soproni
központja. Több jeles festõmûvész dolgozott a városban a
XIX. század elsõ felében, akik portrék mellet tájképeket is
készítettek. Közülük Steinecker Károlyt (1800-1873) említjük.
Tanítványai közül Hauser Károly emelkedik ki, akinek a
képeirõl Sopron azóta már eltûnt részleteit ismerhetjük meg.
Az 1840-es években költözött Sopronba az olasz származású
id. Storno Ferenc (1821-1907). Festõként, iparmûvészként,
majd restaurátorként dolgozott, s megvetette a híres Storno -
gyûjtemény alapjait. Az 1848-1849-es szabadságharcban
Sopron nem játszott szerepet: 1848 decemberében
Windischgrätz serege megszállta. A vármegye területén is egy
komolyabb csata volt, Csorna mellett 1849 júniusában.
A szabadságharc leverése után a császári kormány 1849. Évi
ún. októberi diplomája a vármegyék helyett dunántúli kerület
felállítását rendelte el. Az új kerületnek Sopron lett a
székhelye, s itt intézték kilenc korábbi vármegye rendõri és
katonai igazgatását, pénzügyeit. A hivatalokba a császárhoz hû
nemesség és városi polgárság, valamint a betelepített osztrák
és cseh származású hivatalnokok kerültek. 1850-ben
megszüntették a városi tanácsot és a városbíró több mint öt
évszázadon át gyakorolta önálló bíráskodási jogát. Sopron
nyolc jobbágyfaluja nem függött többé a várostól, csak a
brennbergi szénbánya tulajdonjoga maradt meg. Sopron
kénytelen volt a kapitalista fejlõdés - meglehetõsen korlátozott
- útjára lépni. 1866-ban üzembe helyezték a gázgyárat, amelyet
a helyi polgárság tõkéjével alapítottak. 1865-ben megnyílt a
Sopront Nagykanizsával összekötõ Déli Vasút. A Bécset
Budapesttel összekötõ vasút vonalából kimaradt a város, s ez
nagyon hátrányosan érintette a fejlõdést.
A kulturális élet azonban virágzott. A polgárság többsége a
szabadságharc eszméit õrizte, s ez tette lehetõvé azt, hogy a
város színházában az osztrák származású, de magyar érzelmû
színigazgató Kottuan Lipót a szabadságharc emlékét felidézõ
színdarabokat is elõadasson. Az õ mûködése alatt a német
színházban állandó magyar társulat is játszott. 1860-ban az
evangélikus gimnáziumnak engedélyezték, hogy a tanítás
magyar nyelven történjen. Ugyanekkor mindkét nyelv
használata mellett foglalt állást az 1843-ban Széchenyi István
támogatásával alakult Kaszinó Egyesület. Az 1867-es
kiegyezés eltörölte a dunántúli kerületet, Sopron újra
megyeszékhely lett. Nehézipara nem volt, így a lassan induló
kapitalista fejlõdésben meglehetõsen lemaradt. Mégis
megkezdõdött a munkásság szervezkedése, s 1870-ben
megalakult a Soproni Általános Munkásegylet. 1890-ben már
megünnepelték május elsejét. Hamar megkezdõdtek a
sztrájkok is, 1907-ben, 1909-ben a brennbergi bányászok már
komoly megmozdulásokkal tiltakoztak a kizsákmányolás ellen.
A mûvelõdés terén gyorsabb volt a fejlõdés. Kezdett kialakulni
Sopron iskolaváros jellege. 1867-ben megalapították a városi
múzeumot, majd rövidesen kialakultak a Storno és Zettl
családok azóta nemzetközi hírûvé vált magángyûjteményei.
Felfedezték a város környékének természeti szépségeit,
megépültek az elsõ nyaralók a Lövérek lankáin. A város
épületeinek gondozását, idegenforgalmának fejlesztését tûzte
ki célul az 1869-ben megalakított Soproni Városszépítõ
Egyesület, amely napjainkban is mûködik.
Az irodalmi élet fáradhatatlan szervezõje volt 1868-tól kezdve
Frankenburg Adolf (1811-1881), Liszt Ferenc gyermekkori
barátja, majd Széchenyi István titkára. Kipróbálta a színészetet
és a katonaságot is. Munkatársa volt Kossuth Pesti
Hírlapjának, s 1843-ban megalapította a Magyar életképek
címû lapok. 1877-ben Sopronban az õ vezetésével jött létre az
Irodalmi és Mûvészeti Kör, amelyet késõbb róla neveztek el.
A kör legismertebb tagja Gyóni Géza költõ (1884-1917) volt,
aki 1910-tõl szerkesztette a Soproni Napló majd a Sopron
címû lapokat.
1897-ben Steiner Rezsõ festõmûvész megalapította a Soproni
Képzõmûvészeti Kört. Ennek is köszönhetõ, hogy a
századforduló táján számos festõ mûködött a városban, akik
közül csak néhányat említünk: Seemann Kálmán és felesége
Vörös Erzsi, Brandl Gusztáv, Ifj. Stornó Ferenc, Karcsay Lajos,
Varga Margit, Richly Emil, Piri Kálmán.
A szabadságharc leverése után a Zeneegyesület csak 1858-ban
kelt újra életre. 1863-ban már megrendezték Magyarország
elsõ dalos ünnepéjét. Emlékét a Dalos-hegy elnevezés és az ott
felállított emlékoszlop õrzi. Hosszú ideig volt a város zenei
életének vezetõ személyisége Altdörfer Keresztély karnagy, aki
elsõként ismerte fel Bartók Béla tehetségét. Fia, Altdörfer
Viktor zongoramûvész és kiváló
zenepedagógus lett. Világhírû zenemûvészek voltak a város
vendégei, mint például Reményi Ede, az ifjabb Johann Strauss,
majd késõbb Bartók Béla, Vecsey Ferenc, Dohnányi Ernõ.
Számos külföldi mûvész fellépése is gazdagította a
hangverseny életet.
Az elsõ világháború befejezése után, 1919-ben Sopronban is
kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Kellner Sándor nyomdász
lett a Forradalmi Kormányzótanács teljhatalmú megbízottja. A
proletárhatalom bukása után azonban több társával együtt
elfogták és kivégezték. Nehéz napok következtek ekkor
Sopron és környéke lakosainak életében. Nyugat-
Magyarország németlakta részeit a békeszerzõdések
értelmében Ausztriához csatolták. A késõbb elrendelt
népszavazáson 1921. december 14-én azonban a város és
környékének lakossága Magyarország mellett döntött. Erre
emlékeztet a Hûségkapu és a város címerének felirata: Civitas
fidelissima (leghûségesebb város).
Sopron tehát magyar maradt, de határváros lett. Ennek súlyos
gazdasági következményei voltak, hiszen piacainak nagy része
osztrák területre került. Ellensúlyozásként megkezdték a
modern textilipar kifejlesztését, s a kormányzat két fõiskolát is
telepített a városba. Az egyik a Selmecbányáról áthozott
bányászati, kohászati és erdészeti akadémia volt, amely
napjainkra Erdészeti és Faipari Egyetemmé lépett elõ (a másik
két szak a miskolci egyetemre került). A másik soproni
fõiskola pedig az evangélikus teológia.
A két világháború között a már a múlt század második felében
meginduló idegenforgalom növekedni kezdett, a város
meginduló idegenforgalom növekedni kezdett, a város
vezetõsége felismerte a benne rejlõ gazdasági lehetõségeket.
Támogatták a helytörténeti kutatásokat is. 1921-1943 között
kiadták a városi levéltár középkori forrásanyagát. Az 1937-tõl
megjelenõ Soproni Szemle pedig a legújabb kutatások
közzétételének fóruma lett. Megkezdõdött a mûemlékvédelem
is.
Az Irodalmi Kör elsõsorban a soproni írók és költõk
bemutatását tartotta feladatának, de a magyar irodalom máshol
élõ kiváltságai is szerepeltek a kör estélyein. Móricz
Zsigmond, Illyés Gyula, Szabó Lõrinc, Németh László, Tamási
Áron fordult meg többek között Sopronban az õ meghívásukra,
hogy néhány nevet említsünk.
Pezsgõ szellemi életet szakított meg a második világháború. A
németek 1944. március 19-én Sopront is megszállták , majd a
hátráló nyilaskeresztes kormányzat székhelye lett a város.
1944-1945 telén három hatalmas bombatámadás pusztította a
város lakosságát és épületeit. 1945. március 31-én szabadította
fel Sopront a szovjet hadsereg. A súlyos károkat szenvedett
Sopron lassanként talpra állt, noha megyeszékhelyi rangját
1950-ben levesztette, s fejlõdése elmaradt Nyugat-
Magyarország többi városa mögött. Német lakóinak egy részét
kitelepítették, a helyükbe költözött magyarok csak lassan
találták meg helyüket a város gazdasági életében. Részben
emiatt is csökkent a háború után a szõlõtermesztés, amíg nem
alakultak a termelõszövetkezetek. Napjainkban Sopron
történelmi borvidékén nagyüzemi módszerekkel folyik a
legismertebb borfajták, a kékfrankos, a zöldveltelini és a
tramini termelése.
A háború után Sopron ipara hamarosan fejlõdésnek indult.
Helyreállították a megsérült gyárakat, majd újakat is
létesítettek. Ma már Sopron ipari városnak számít, a korszerû
könnyûipar központja. Lakosságának közel fele él az iparból.
Sopron jelenleg is iskolaváros. Középiskolái mellett felsõfokú
óvónõképzõ mûködik 1956-tól, s 1962-ben Erdészeti és Faipari
Egyetem lett a bányászati, kohászati és erdészeti akadémiából.
A város kulturális életének jelentõs tényezõi - az egyetem
mellett - a mûvelõdési házak; a legfontosabb közülük a Liszt
Ferenc Mûvelõdési Központ.
Sopron irodalmi élete, a hagyományokhoz híven, ma is gazdag
és sokszínû. A városban élõ írók, költõk irodalmi esteken
találkozhatnak olvasóikkal. Az Irodalmi Színpad és az
Egyetemi Színpad elõadásai a Petõfi Színház munkáját egészíti
ki. Az évenként megrendezett Soproni Ünnepi Hetek sok
látogatót vonzanak külföldrõl is, s a látványosságok sorában
elõkelõ helyet szereztek a fertõrákosi Barlangszínházban
elõadott drámák, operák.
Sopron zenei élete méltó több évszázados múltjához. A város
Liszt Ferenc Szimfonikus Zenekara mellett az énekkarok, a
fúvós- és tánczenekarok is kiveszik részüket a
hangversenyéletbõl. Gyakran adnak koncerteket fõvárosi, sõt
külföldi szólisták.
A Soproni képzõmûvészet a felszabadulás utáni években is
jeles tehetségeket tudott felmutatni. A festõk közül Agoston
Ernõ (1889-1957), Horváth József (1891-1961), Mende
Gusztáv (1899-1963) és Wosinszky Kázmér (1892-1968) nevét
említjük, a szobrászok közül pedig a restaurátori
tevékenységével is nevet szerzet Szakál Ernõt. Az egykori
Képzõmûvészeti Kör mûvészcsoporttá alakult. Az ország más
tájairól Sopronba látogató mûvészeket pedig mûvésztelep
várja.
A város kulturális életében elõkelõ helyet foglalnak el a
múzeumok. Az egykori Városi Múzeum 1947-ben nyílt meg
újra, s rövidesen Liszt Ferenc nevét vette fel. Azóta is egyre-
másra rendezi be kihelyezett részlegeit az újonnan
helyreállított mûemlék épületekben, ahol méltó környezetben
láthatjuk azokat a bútorokat, eszközöket, használati és egyéb
tárgyakat, amelyek nem pusztultak el.
A felszabadulás óta gondos tervezéssel, mintaszerûen folyik a
városban a mûemlékvédelem. Magyarországon elsõként
Sopronban alakult városi mûemlékvédelmi bizottság, amely
Országos Mûemléki Felügyelõség hathatós támogatásával és
közremûködésével egymás után tárja fel és állítja helyre a
történeti korok emlékeit. A szakszerû kutatómunka
eredményeképpen korábban nem is sejtett mennyiségben
kerültek elõ már eddig is a római idõk emlékei és középkori
maradványai. A Belvárosban és az azt övezõ Várkerületen
lépten-nyomon elénk bukkan a barokk, rokokó, klasszicista
házak között egy-egy középkori ablak, római városfalrészlet, s
ha a hívogató kapualjakon bemerészkedünk, gótikus ülõfülkék
sora után bensõséges hangulatú, reneszánsz loggiás udvar
tekint ránk. S éppen ez a sokféleség, a történeti korok
folyamatos kapcsolódása, az új és a régi harmonikus egymás
mellett élése adja Sopron különleges értékét és szépségét.
Sopron mûemléki rekonstrukciója, történeti emlékeink a város
életébe való bekapcsolása tekintélyes nemzetközi elismerést
váltott ki: 1975-ben Sopron városa megkapta a hamburgi
F.V.S. Alapítvány Mûemlékvédelmi Európadíjának
aranyérmét.
