A XX. századi magyar líra egyik meghatározó jelentõségû alakja, Illyés Gyula mondja Sopronról: "Én sokat csatáztam a németek ellen, az imperializmusuk ellen, de hogy õk kultúraközvetítõk voltak ide, azt sose tagadtam. Hatásuk nemcsak Sopronon látszik meg, hanem még olyan színmagyar városon is, mint Eger. A mi csizmás, barbár, buzogány csattogtató magyarságunk - számára, mint magyar, nyugodtan mondhatom - szinte áldás volt pl. a bécsi kultúra. Mindaz, amit ez a kultúra magatartásban, kedélyességben, frissességben adott... Gyönyörû város. Nagyon jól tudom, hogy ezt félig-meddig a német kultúrának köszönhetjük. Két népnek, a magyarságnak és a germánságnak olyan érdekes keveredését, két kultúrának olyan szerencsés összeforrását figyelhetjük meg Sopronban, amihez foghatót csak Kolozsvár tud fölmutatni." (Az idézettekhez hadd fûzzem hozzá: ez áldásos hatás alól e sorok írója sem vonhatta ki magát. Gondolok pl. néhány, emlékezetes élményekkel gazdagító látogatásra a bécsi Kunsthistorisches Múzeumban, vagy arra, hogy milyen tág szellemi horizontot nyitott számomra az e századi osztrák lírával való behatóbb ismerkedés alkalma: Rilke, Trakl, Celan, Fried verseinek fordítása.)

A német kultúra hatásán kívül jól érzékelhetõ egyfajta latinos szellemiség jelenléte Sopronban, melyet fõként a XVII. századtól, a város nagy humanista polgármesterének, Lackner Kristófnak mûködésétõl kezdve követhetünk nyomon. A páduai egyetemen jogi doktorátust szerzett Lackner a latin nyelvû mûveltséget terjesztette elsõsorban. Latin nyelvû iskoladrámákat írt, melyeket a soproni diákság adott elõ, s ezzel egyúttal megvetette a soproni színjátszás alapjait is. Sopron történetébe természetesen nem elsõsorban ezzel, hanem ügyes politikájával, melyhez kitûnõ diplomáciai érzék társult, írta be a nevét. E tulajdonságai tették lehetõvé, hogy képes volt megõrizni városa biztonságát, elõsegíteni annak fejlõdését, sokszor áldatlanul nehéz körülmények között is, józan példáját, felelõsségérzetét hagyományozva utódaira. Ez a latinos szellemiség rányomta bélyegét (mint késõbb szólunk még errõl) többek között a város irodalmi életének fejfödésére is, mintegy szervesen beépülve abba.

Mi jut eszébe az idevetõdõ magyarnak elõször Sopronról? Mindenekelõtt az, hogy "a leghûségesebb város ": CIVITAS FIDELISSIMA. Köztudott történelmi tény, hogy Sopron és szûkebb környezetének hovatartozásáról népszavazás döntött 1921. December. 14-16 között, s ennek eredményeként maradhatott Sopron magyar város, hála polgárai patrióta-érzületének. A város, "amikor minden körülmény az ország még további meg csorbítását követelte - kitartott. Kitörölhetetlen nyomot hagyott ezzel a nemzeti tudatban. Óriási érdem." (Illyés Gyula)

S mi minden tolul még emlékezetünkbe, ha a város nevét halljuk? Hogy Sopron iskolaváros, mûemlékváros, a múzeumok városa, a zene és más mûvészetek városa, üdülõváros, ipari város. S mindez azonnal feltûnik a város életével elõször ismerkedõ hazai és külföldi látogatóknak is. S nem mellékes az sem, hogy Sopron az említettek mellett gazdag múltra visszatekintõ borvidék is, mely korábban fõként a furmintnak köszönhette tekintélyét a nemes borokra szomjazók körében, egészen mindmáig.

S természetesen mindezek mellett hangsúlyozottan említendõ az itt élõ emberek lokálpatriotizmusa, mely korántsem valamiféle elzárkózást, holmi provincializmust jelent, hanem teljes nyitottságot, kaputárást Európára, érzékenységet, befogadó készséget az idegen hatások iránt, s emellett persze az egyetemes magyar kultúrába való bekapcsolódás igényét is jelzi. A város mai értelmiségének legjelesebb képviselõi ilyen eszmények jegyében munkálkodnak a hagyományok ápolásán, városunk jelenbeli szépítésén, kultúrájának gazdagításán.

Mindig éltek itt olyan alapos felkészültségû, tudós ismerõi a városnak, mint a már nem élõ régi nagy öregek közül dr. Csatkai Endre, aki rengeteget tett városa hírnevének öregbítéséért. Vagy említhetném a közülünk már szintén eltávozott kiváló (németül is író) soproni költõt, Becht Rezsõt, akinek munkáiból sugárzik a sajátosan soproni szellemiség, a város múltjának, természeti szépségeinek beható ismerete, a széles körû tájékozottság, az européer igényesség. S kivételes szerencsémnek tartom, hogy rajta kívül még kezet szoríthattam az evangélikus líceum olyan képzett, nagy mûveltségû tanáraival, mint a tudós könyvtáros, Pröhle Jenõ vagy a történelemtanár Kamondy Zoltán, akinek biztos útmutatása, eligazítása nélkül sokkal nehezebben boldogultam volna a város szellemi életének, múlt- és jelenbeli irodalmi, történelmi hagyományainak megismerésében.

S nem lehet említetlen hagyni a ma élõ, városunkért fáradhatatlanul munkálkodó utódok közül dr. Friedrich Károlyt, a kiváló idegenforgalmi szakértõt. A városban mûködõ tudományos mû-helyek - egyetem, fõiskola, levéltár, könyvtár, múzeum, Soproni Szemle-munkatársai, dolgozói is eleven kötõdésben élnek városukkal, tõlük telhetõen segítik a helyi szellemi élet fejlõdését.

Sopron elsõsorban a mûemlékek városaként él a köztudatban. Tûnt századok magas mûvészi igényû mestereinek kiváló építészeti alkotásai hordják magukon elõdeink szorgos kezének nyomait, a századok pusztításait szerencsésen túlélt épület-együttesek vonzzák tekintetünket a kanyargósívû, szûk utcácskákon. A város terei, az elõ-elõbukkanó városfal-maradványok, a sorjázó ódon házak sajátos középkori hangulatot árasztanak. Boltíves kapualjakba nyithatunk, repkénnyel befuttatott falakra, virágos udvarokra látunk, néhol falusias hangulatú városrészek pinceillatát szívhatjuk tüdõnkbe.

A modern városépítés elvei szerint kialakított utcák, terek, korszerû új épületek a város lakóinak szépítõ és jobbító igyekezetét tükrözik.

Ami legelõször szemünkbe ötlik: a város házai, lakályos palotái, üzletsorai fölött, mint kitartó öreg strázsa, õrködik Sopron messze földön nevezetes jelképe, a tájékozódást is megkönnyítõ Tûztorony, az 1921. évi népszavazás emlékére emelt Hûségkapuval.

A Tûztorony egyébként jellegzetes példája a különbözõ építészeti stílusok keveredésének, egymás fölé rétegzõdésének: alapja római kori köveken nyugszik, alsó része középkori eredetû, árkádos része reneszánsz, kupolája barokk jellegzetességeket mutat. Erkélyérõl igazán szemléletesen tárulkozik szemünk elé a város panorámája templomtornyaival, ódonbarna háztetõivel, kis poncichter-házsoraival. (Sokak szerint a Bécsi dombról vagy a Bástya utcából, illetve a balfi országút felõl, a Pihenõkereszttõl a legszebb a kilátás városunkra.)

Mi mindenrõl kellene számot adnunk még, aminek részletes bemutatására, vagy akár csak említésére nincs itt helyünk, épp csak egy-egy jellemzõ részlet erejéig utalhattunk a városkép jellegzetes hangulatára. Annyit azonban feltétlenül meg kell említenünk még: az, hogy a város külsõ képe ilyenné válhatott eddig, amilyennek ma ismerjük, a folyamatos, lankadatlan mûemlékvédelmi munkának köszönhetõ jórészben. Nem véletlenül nyerte el a város elõbb a Hild János emlékérmet, majd 1975-ben a mûemlékvédelemért adományozott Európa Aranyérmet, melyekkel a város lakóinak a múlt századok értékeit megõrzõ, hagyományápoló törekvéseit jutalmazták.

A környéket járva méltó még figyelmünkre Hidegség temploma, melynek keleti fele, benne a bizánci jellegû falfestménnyel, az Árpád-korból maradt ránk. Fertõdre látogatva az Esterházyak impozáns kastélyát érdemes megtekinteni, a magyar Versailles-t, mely a maga korában ki-emelkedõ társasági és kulturális központja volt Európa középsõ részének. A kastély közelében a hozzátartozó, szépen helyreállított Muzsika-ház kelti fel a figyelmet, mely Haydn emlékét idézi. A szomszédos Fertõszéplak község barokk berendezésû temploma, mellette az 1736-ban Széchényi Zsigmondné építtette kálváriával, mely Dohnál Tibor festõmûvész szerint Közép-Európa legszebb kálváriája, ugyancsak lenyûgözõ látványt ígér. Az öt parasztházból álló fertõszéplaki falumúzeum kiállított anyagát a Fertõ-parti községek adják.

Említésre méltó még a magyarországi barokk kastélyépítészet egyik kivételesen impozáns példája, e zsirai kastély. Nagycenken a XVIII. század második felében épült Széchényi-kastélyt érdemes megtekintenünk, a temetõben pedig a Széchényi család mauzóleumát. A kastélyban a Széchenyi István Emlékmúzeum kapott helyet, a legnagyobb magyar életútját, politikai pályafutását, gazdasági tevékenységét bemutató kiállítással.

Sopronban az egymásra rétegezõdõ korok kultúrái egymást kiegészítve, egymásra hatva gazdagítják egymást, s idõbe-térbe ágyazva bizonyos folytonosság érzetével ajándékozzák meg a tûnt idõk értékeire fogékony szemlélõt. Így nyújthatnak egységes élményt, olyat, ami a várost ideális színhelyévé teszi a különféle kulturális rendezvényeknek. A Soproni Ünnepi Hetek hagyományos nyári rendezvényeit most már évente megelõzik a Soproni Tavaszi Napok, az idényt pedig a soproni szüret eseményei zárják. Az 1991 októberétõl önállósult Soproni Petõfi Színház pedig folyamatosan kínál új lehetõségeket a tartalmas szórakozás, mûvelõdés híveinek.

Ezek a rendezvénysorozatok a legváltozatosabb zenei, képzõmûvészeti, irodalmi értékek bemutatására alkalmasak, s általuk válik Sopron valóban a mûvészetek városává s emlékeztet bennünket - ha nem is a szó mindent felölelõ értelmében hangulatában mindenképpen, olyan nagymúltú kis városra, mint Weimar, melyhez hasonlóan itt is szívesen tartózkodnak a különféle mûvészetek múzsái.

Dr. Csatkai Endre, a város tudós kutatója szerint a város mûvelõdéstörténetében a zenekultúra mindig szilárd, erõs út volt, amelyen biztosan gördült tova "a mûvészet szekere". Bizonyos, hogy a "zene városának" múltját, jelenét, perspektíváját egy-két oldalon tömöríteni olyan próbálkozás, mint palackba tölteni a tenger vizét. Azonban - mint cseppben a tengert, múlt-jelen-jövõ hármas egységében láttathatjuk lényegét, kitapinthatjuk fõbb csomópontjait, megrajzolhatjuk fejlõdésének irányvonalát.

A Kelet- és Nyugat-Európa határán élõ honfoglaláskori Sopronnak (Suprun) zenei viszonyairól, zenei elemeirõl semmit sem tudunk, helyesebben: az itt elhangzott régebbi zenének semmilyen írásos nyoma nem maradt.

A feudális Európába beilleszkedõ magyar államiság magába ötvözte az ókori alapokon álló keresztény liturgikus (gregorián) zenét is, ez volt az új ideológia beáramlásának nyitánya. A naponkénti misehallgatás liturgikus rendszerében a gregorián ének uralkodott, de feltûntek a himnusz-, a sequentia-dallamok, az antifónák, és a IX. században formálódó többszólamúság a fontosabb ünnepek fényét, pompáját szolgálta, az officium és a mise részeit díszítette. Hazánkban - így Sopronban is - a XV. századtól dokumentálható egyházi többszólamúságról beszélhetünk. Emellett élnek a társas együttlét, a világi ünneplés, a mulatság, a tánc, a szórakozás különféle formái, módozatai.

A XV. században a soproni zeneélet irányítója a városi tanács: "eltartja a toronyzenészeket, majd a 18. században a színházának is a bérbe adója, de az evangélikus és a katolikus egyház kegyura lévén, anyagi hozzájárulásával ezekrõl is - ha nem is minden idõben egyenlõ és kellõ mértékben - gondoskodik." (Bárdos Kornél)

A toronyzenészeknek meghatározó szerep jut a város zeneéletében mind világi, mind egyházi vonatkozásban. Az evangélikus egyház és gimnázium Rauch András, majd Psyllius Lukács, Wohlmuth János, Knogler Dániel és mások szakmai vezetésével európai színvonalon muzsikál, a katolikus plébánia zenekarát Széchényi György alapítványa (1684) segíti, igazán eredményes munkát a XIX. század elején végez Kurzweil Ferenc irányításával, a jezsuitáknál szintén "értékes zenei nevelés és zenei élet folyik" (Bárdos Kornél) több mint egy évszázadon át. A soproni színházban a 18. század közepétõl operákat, zenés darabokat játszanak, nem hiányoznak J. Haydn, Mozart, Beethoven szerzeményei sem a városi zenei programokból.

1829 tavaszán megalakult Kurzweil Ferenc mûvészi vezetésével a Soproni Zeneegyesület, énekiskolájával hamarosan a szervezett polgári zenélés legfõbb fóruma lesz. Kivirágzik az egyesületi élet, énekes társulatok születnek, jelentõs muzsikus-személyiségek tûnnek fel. (Pl. Altdörfer Keresztély, Altdörfer Viktor, Kapy Gyula, dr. Kossow Jenõ), fölélénkül a város hangversenyélete, létrejön a Hayd-Mozart-Beethoven Club.

A századforduló csúcsairól az I. világháború idején aláhanyatlik a soproni zenekultúra, majd 1920 és 1945 között ismét fölível, új színekkel gazdagodik: megsokasodnak Bartók és Kodály követõi, híveket hódít az új magyar zenei irányzat, megélénkül a városi hangversenyélet, világhírû hazai és külföldi elõadók lépnek föl a soproni Kaszinóban.

Liszt Ferenc, Goldmark Károly, Bartók Béla, Kodály Zoltán többször is vendége volt a városnak.

A zeneiskola, a zeneegyesületi ének- és zenekar, a többféle énekkar, a katonazenekar, a hírneves zenészek: Horváth József, dr. Gárdonyi Zoltán, s a kitûnõ zeneiskolai tanárok az országos érdeklõdés középpontjába kerülnek.

1945 után a megújulás reményei elhalnak, az ötvenes évek fordulójára zsákutcába jut Sopron zenei élete is. 1956 után más alapokra épül a soproni muzsika. A hagyományteremtõ Soproni Ünnepi Hetek zenei programja, a többféle hangversenysorozat, az új énekkarok és a hagyományõrzõ zenekarok (két fúvós, egy szimfónikus együttes) a tartópillérei ekkortájt a város zenekultúrájának.

A 80-as évek elsõ felében indulnak a Soproni Tavaszi Napok, változatos zenei mûsorokkal. Egyedülálló produkciókat kínálnak a Fertõrákosi Barlangszínház nyári mûsorai. Az 1980-as évek végétõl saját lábán kell megállnia minden zenei tényezõnek, melyek ma is átmeneti állapotban leledzenek. Két fúvós zenekarunk - úgy tûnik - tudja, mit akar, jó úton halad.

Több százra, sõt, több ezerre tehetõ a vendégmûvészként nálunk fellépõk száma, ám a színvonalas "mûvészi behozatal" mellett a soproni zenekultúra tényleges alapjait az iskolákban folyó oktató-nevelõ munka mennyisége, minõsége, mértéke határozza meg hosszú távon. Az énekoktatás országos gondjain felülemelkedve Sopronban is sor kerül évrõl évre az Éneklõ Ifjúság seregszemléjére, melynek immár szép hagyománya van. Az óvodák, iskolák mûhelyeiben formálódik, növekedik a zenét szeretõ, értõ új közönség. Komoly törekvések irányulnak arra is, hogy a város vonzáskörzetében pl. Fertõdön, Nagycenken, Fertõrákoson gyökeret eresszen a klasszikus zenekultúra. S remélhetõ, hogy az életképesnek bizonyuló zenei társulások, megbirkózva a jelenbeli gondokkal, nehézségekkel, tovább munkálkodhatnak városunk zenekultúrájának gazdagításán.

Minthogy a város építészeti jellegû emlékeirõl - ha nagyon vázlatosan is - szóltunk már, ezúttal a képzõmûvészetek két ágának: a szobrászatnak és a festészetnek a középkortól máig megtett útját vázoljuk röviden.

A szobrászat emlékei közül a legrégebbi egy faszobor, a Szent Mihály templom Madonnája a XV. századból, mestere ismeretlen. Az 1676. évi nagy tûzvész után újjáépült város képzõmûvészetében már a barokk jelentkezik, melynek legnevezetesebb soproni szobormûve a mostani Fõ tér Szentháromság-szobra. A XVIII. sz. derekán a müncheni Immaculata-szobor mintájára emelt Mária-oszlop alkotójának neve fennmaradt: Altomonte András készítette. A XIX. sz. második felében a két kõfaragó család: a Mechle és a Hild a romantikus szobrászat jellegzetes mûveit alkotta meg. A késõbbi idõszakokból Tilgner Liszt-szobrát, majd Izsó-Mátrai Széchenyi-szobormûvét, Molnár Gyula Rákóczi-mellszobrát, Kisfaludi Strobl Zsigmond Hûségkapuját, Szakál Ernõ Liszt-reliefjét, Csúcs Ferenc Lackner-szobrát említhetjük mint közismert alkotásokat.

A festészet középkori emlékei közül a Káptalan-teremben feltárt freskótöredékek, valamint a Szent Mihály templom és a bánfalvi Mária Magdolna templom freskómaradványai maradtak fönn.

Mária Terézia uralkodása alatt a szobrászok mellett számos festõ költözött a városba. Legjelentõsebb volt köztük Dorfmeister István. Az, hogy Sopron a barokk festészet dunántúli centrumává változhatott, leginkább az õ tevékenységének eredménye. Fennmaradt munkái közül a Szentlélek templom képeire hívjuk fel a figyelmet. Az 1840-es években telepedett le a városban az olasz származású id. Storno Ferenc, iparmûvész, majd festõ, restaurátor és mûgyûjtõ. A Storno-dinasztia tagjai késõbb is mint festõk, grafikusok, magán-gyûjtemény létrehozói játszanak fontos szerepet Sopron életében.

A századforduló évtizedeiben, értékeiben változatos, a kor színvonalán álló festészet jön létre a városban. Az ekkor alkotó festõk közül ifj. Storno Ferenc, Vörös Erzsi, Mechlené Grossmann Hedvig, Karcsay Lajos nevét említhetjük, mint akik a század elsõ harmadának soproni festészetét képviselték. A késõbb kibontakozó alkotók közül a Munkácsy-díjas Horváth Józsefet, Mende Gusztávot, Mühl Aladárt, Sterbenz Károlyt sorolhatjuk a legismertebb soproni festõegyéniségek közé, az õ munkásságuk már átvezet a legmaibb jelenbe, mintegy hidat képezve a közelebbi múlt és napjaink soproni piktúrája között.

Az említett helyi mesterek többnyire az akvarellfestészet mûvelõi, s a tájkép mûfaját részesítették elõnyben, akár a város és környéke, akár más tájegységek szolgáltattak motívumokat témavilágukhoz. Stílusuk részben impresszionisztikus jellegzetességeket hordoz, részben a valósághoz szorosan kötõdõ realizmus címszavával írható körül, mint pl. Soproni Horváth József festészete.

A hatvanas-hetvenes évek festészete jórészt a közvetlen elõdök nyomdokain haladt, a korábbi festõi stílusok folytatásának, kiteljesítésének szándékával, s olyan alkotók mûveiben öltött testet, mint Gáspárdy Sándor és Szarka Árpád, akik idõközben eltávoztak közülünk. Finoman kimunkált tusrajzai, grafikái tették ismertté Szabó Alajost, Egry színvilágára emlékeztetõ, sajátos stílusú képeivel hívta fel magára a figyelmet Rázó József (õk sem élnek már).

A következõ generációból ugyancsak kiemelkedett néhány valódi tehetség, aki a szûkebb pátriáján kívül is méltán ismertté tette nevét. Említsük meg közülük Sulyok Gabriellát, akinek grafikái, szürrealisztikus tusrajzai erõteljes, önálló képi világot képviselnek. Giczy János a gyermekkori falu világát, ember és természet õsi harmóniáját, együtt-lélegzését sûríti triptychonjaiba, melyekben a hétköznapi munkálkodásban megfáradt embereknek állít emléket, már-már himnikus áhítattal, érzelmi telítettséggel. Ma is munkálkodik és jelen van a soproni festészet nagy öregje, a fõvárosból hazaköltözött Roisz Vilmos, aki fõként kubisztikus jellegû képkompozícióiról ismert. Alapítványaival támogatja a fiatalabb nemzedéket.

Más mûvészeti ág képviselõje ugyan, de idekívánkozik annak említése is, hogy Szakál Ernõ, világhírû szoborrestaurátor Európa-díjával méltán büszkélkedhet városa.

1977-tõlkezdõdõen Sopronban,a Lábasházban kapott helyet az Országos Érembiennálé, melyet azóta kétévenként rendeznek meg (a páratlan években, a Ferenczy Béni-nagydíjjal jutalmazottak önálló kiállításokon mutatkozhatnak be a kisteremben). A biennálékon a magas színvonalon alkotó s a mai magyar képzõmûvészeti életben jelentõs szerepei játszó soproni érmészek is rendszeresen közzéteszik új munkáikat, Sz. Egyed Emma, Renner Kálmán, Soltra E. Tamás finoman cizellált, nagy mûgonddal és technikai felkészültséggel készített érmeikkel, szobraikkal méltán aratnak elismerést nem csak itthon, hanem az ország határain túl is (FIDEM-kiállítások, önálló és csoportos bemutatkozások keretében).

A nemrégiben megalakult Képes Céh a Sopronhoz kötõdõ, illetve az itt élõ hivatásos mûvészeket fogja össze. Meghatározott céljuk az itt tömörülõ alkotóknak a mûvészi munkák egyenletesen magas színvonalának biztosítása, egyfajta meghatározott minõség garantálása.

A Kulturális Egyesületek és Baráti Körök Szövetségén belül is mûködik egy szakmai fórum: a Soproni Képzõmûvészeti Társaság. Tagjai szintén a képzõmûvészeti élet fellendítésén munkálkodnak (társas összejövetelek, kiállítások szervezése stb.).

A megújult Festõteremben rendezett õszi tárlatok révén a város képzõmûvészei folyamatosan jelen vannak legfrissebb munkáikkal.

Sopron irodalmi hagyományaival, múltbeli és jelenkori irodalmi életével viszonylag szûkmarkúan bánnak a kézikönyvek. Ahhoz, hogy megértsük, milyen tradíciók igézetében munkálkodnak Sopron mai tollforgatói, érdemes rövid visszapillantást vetni a távolabbi-közelebbi múltba.

A Soproni virágéneket - mely legrégebbi ismert magyar virágénekünk -, szerelmi líránk e legõsibb emlékét Gugelweit János, a város jegyzõje rótta egy városi számadáskönyv fedõlapjának belsõ oldalára 1490 körül. A soproni irodalom e korai darabját csak a XVI. századtól kezdõdõen követik újabb magyar nyelvû munkák. Ebbõl az idõbõl említésre érdemes a Sopronban diákoskodó késõbbi katonaköltõ, Wathay Ferenc, ki a konstantinápolyi Héttorony foglyaként énekelte meg hányatott sorsa viszontagságait. Késõbb, a XVIII. sz. második felében ugyancsak diákévei kötötték a városhoz Batsányi Jánost, a forradalmi hangú költõt, a Martinovics-összeesküvés gyanúsítottját. Sopronban és Grazban tanult, 1741-tõl öt évig Rómában élt és európai mûveltséget szerzett Faludi Ferenc, a magyar költészet elsõ igazi "poete mineur"-je, kismestere. "Vele végzõdik a nehézkes, nemes régi magyar költészet, és vele kezdõdik a hajlékony, civilizált új hangzás. Formái a késõbbi költõknél visszhangzanak." (Weöres Sándor) Révai Miklós, a nyelvész-író 1801-ben volt soproni lakos, s itt adta ki Carmina címû kötetét. A XVIII-XIX. századi költõnõk közt Dukai Takács Judit nemcsak a legtehetségesebb, egyúttal legnépszerûbb is volt korában. Idillikus hangvételû lírája ma is meglep közvetlenségével, tiszta egyszerûségével. Életében kiadatlan összegyûjtött munkáinak megjelentetése még várat magára, noha újabban mindinkább kezdjük méltányolni költészetét, amint azt több friss, róla szóló publikáció jelzi. A sokoldalú Kis János evangélikus püspök kevésbé költõként, inkább kitûnõ irodalmi szervezõként írta be nevét irodalmunkba. Az õ fáradozásának köszönhetõ a líceumi Magyar Társaság megalakítása (1790) s néhány szép versén kívül igazi érdeme Berzsenyi felfedezése, s a korabeli irodalmi életbe való bevezetése volt.

A Sopronban rövidebb-hosszabb idõszakot töltõ költõk közül a magyar irodalom két büszkeségének mûveit ítélte vitathatatlan maradandóságra az azóta eltelt idõ: Berzsenyi Dánielét és Petõfi Sándorét.

Berzsenyi az evangélikus gimnáziumban töltötte diákéveit. Az iskolai kötöttségeket nehezen tûrõ diák itt alapozta meg történeti ismereteit, poétikai mûveltségét. "Korán nagy tárgyak ragadták el figyelmemet, és azt többé kisebbekre fordítani nem tudtam" - írja ekkori éveirõl. Fiától megõrzött emlékezése szerint a mûvelt német leányok társaságát is szívesen felkereste, dalokat, verseket tanult tõlük, s talán a köztük való forgolódás indította elõször versírásra is. Horatius, Matthisson és Schiller mûveinek tanulmányozása segítette önálló hangjának megtalálásában. Méltatói nevezték õt magyar Horatiusnak is, noha nyelvi erõben túlnõtt mesterén: õ írta a magyar irodalom legtömörebb, legkimunkáltabb verseit. Esztétikája szerint a költészet az Istenséggel való egyesülés egy módja, s az igazi költészet lényege a szeretet és szépség harmóniája, szeretet nélkül nem lehet szépség sem. Berzsenyi zseniális költészete - mint erre többen rámutattak már irodalomtörténészeink - görögös eszményei, klasszikus formakultúrája révén rokon a német Hölderlin költészetével, noha - bár egy idõben éltek - nem tudhattak egymás létezésérõl.

Másik nagy költõnket, Petõfi Sándort életének egyik keserves epizódja kapcsolta rövid idõre a városhoz. 1839-40 telén a Gollner ezred katonájaként a mai Halász utcai iskola helyén állott kaszárnyában szolgált. Olykor bejárt a líceumba barátai: Orlay Petrich Soma, Pákh Albert stb. közé, vitákat rendeztek mûvészeti kérdésekrõl. 1840 márciusában - miután még részt vett Liszt Ferenc hangversenyén - elszakadt a várostól: ezredét Grazba, majd Horvátországba vitték. 1841 februárjában - egy emberséges osztrák ezredorvos jóvoltából - megválik a katonaságtól. Még meglátogatja líceumi barátait, aztán megszakad kapcsolata Sopronnal.

Sopron irodalmi életében 1868-tól nagy szerepet játszott még Frankenburg Adolf író, szerkesztõ, kiváló szervezõje az itteni irodalmi életnek. Az általa létrehozott Irodalmi és Mûvészeti Kör (késõbb Frankenburg Irodalmi Kör néven) sokáig meghatározta a soproni irodalmi élet fejlõdését, serkentette az itt élõ írók tevékenységét. A kör idõnként vendégül látta a legnevesebb írókat (Móricz Zsigmond, Szabó Lõrinc, Németh László, Babits Mihály, Tamási Áron és mások). Az 1945 utáni idõszakból, noha írói mûködése a korábbi évtizedek alatt bontakozott ki, jelentõsége okán Becht Rezsõt említhetjük a soproni írók sorából.

Az eleven kapcsolattartás, a magyar irodalom egészének folyamatába való beilleszkedés igénye nem szûnt meg a II. világháborút követõ évtizedekben sem, noha igazából elõször a Sopron várossá emelésének 700 esztendõs jubileumára kiadott Soproni írók antológiája tette lehetõvé az itt élõ írók, költõk bemutatását.

S ha már a más tájakról jött, városunkat felkeresõ látogató kedvére kigyönyörködhette magát a régi korok hangulatát idézõ mûemlékek látványában, a soproni hegyvidék természeti szépségeiben, a környék nevezetességeiben, s megmerítkezett, ha futólag is, a város mûvészeti életének múltjában-jelenében: bizonyára szükségét érzi majd, hogy rövid idõre eltûnõdjön a látottakon, s rendezgetni próbálja benyomásait, emlékképeit, hogy valamilyen - ha nem is tárgyként kézzelfogható, de mégiscsak objektív - egységes élményt, valamiféle összképet alakíthasson ki magában városunkról, amelyet magával vihessen, visszatérõben lakóhelyére.

Reménykedünk abban, hogy a városunkban rövidebb-hosszabb idõt töltõk itt szerzett élményeiket másokkal is megosztva, újabb érdeklõdõket, kitartó híveket toboroznak e gazdag történelmi múltú s biztató jövõjû, egyre szépülõ, fejlõdõ városnak.