Sopron város hírét és nevét, azt kell mondanunk, nem a festészetének, szobrászatának köszönhette, hanem elsősorban annak, hogy szép természeti környezetben fekszik, annak, hogy több száz éves városi fejlődés nyomán őrzi az egymásra rakódó korok építészeti emlékeit.
   A XVIII. századi soproni festészetet Dorfmeister István neve fémjelzi. A kor legnagyobb megrendelője a katolikus egyház volt. A barokk festészet mellett a szobrászat soha vissza nem térő virágzásáról is beszélhetünk: a Szentháromság szobor, Mária-oszlop és más szentek szobrai mellett erre utalnak az egykori evangélikus temető faragott síremlékei.
   Ehhez képest a XIX. század művészeti emlékei kisebb lélegzetűek. A XIX. század közepétől a vándorló és az egyre nagyobb számban itt megtelepedő festők megrendeléseiket már nem kizárólag az egyháztól, a gazdag polgárságtól, de a jómódú iparosoktól is elnyerték.
   Egyre többen festették meg arcvonásukat, s az itt élő festők ekkor kezdik el festeni városukat. Steinecker Károly, Hauser Károly, a Storno család tagjai számos képen, vázlatkönyvben és mappában nagy szorgalommal „képezték le” a város szép részleteit.

   A múlt század végére megváltozik a festő, a szobrász szerepe is. Ekkorra lesz az élet különösen megbecsült alakja.
   A soproni művészek 1897-ben megalakítják első egyesületüket, a Soproni Képzőművészeti Kört. Ez a kör hagyományteremtő lett a városban. Ezt mutatja az is, hogy az 1927-ben megújított képzőművészeti kör alapszabályzata ugyanazokról a célkitűzésekről beszél, s eggyel meg is toldja azokat: kapcsolatot kell keresni a fővárosi művészettel. A kör történetét több ízben megírja Csatkai Endre.
   Az 1920-as években a háború, a forradalmak után nehezen bontakozott ki a képzőművészeti élet. A kör sok nehézséggel küzdött. Még éltek, dolgoztak és kiállítottak az alapító tagok: az arcképfestő Steiner Rezső, Mechnléné Grossmann Hedvig. Kiállított Seemann Kálmán, a Lotz Károly-tanítvány Vörös Erzsi, az ifjabbik Storno Ferenc, a Bosznay-tanítvány Bielitz Margit, a rajztanár és múzeumőr Csipkés Kálmán - Révész Imre és Réti István tanítványa -, Kássa Gábor, a Storno család 3. nemzedékét képviselő Storno Miksa és Storno Pál. Itt talált otthonra a Münchenből hazatérő Varga Margit, később Ruhmanné. Megemlíthetjük a magányos Wosinszky Kázmért, aki a Fertőt és a balfi tájat festette meg. Ezekben az években fejezték be tanulmányaikat és tértek haza szülővárosukba Strebenz Károly és Mende Gusztáv is. Strebenz Károly a táj- és életképszerű festmények mellett ezekben az években kezdett el kisgrafikákkal foglalkozni. Mende Gusztáv testvére, Mühl Aladár is akkoriban kezdte impresszionista képeit festeni. 1921-ben telepedett le és kezdett alkotni az akvarellfestű Soproni Horváth József is.
   1927-ben a képzőmővészeti kör 30 éves fennállásának alkalmából rendezett kiállítást Dr. Csatkai Endre.
   A '30-as évek a kör virágkorát jelentik, S. Horváth József körül kezd kibontakozni egy kisebb akvarellfestő-iskola, Ákos Ernő, Janecsitz Henrik, Mihalovits János, Sebesta (Sebestyén) Ferenc, Steiner Antal és mások tevékenységében. Ekkoriban járt ide Lyka Károly, Glatz Oszkár, Csány és Zádor Anna mellett a fiatal László Gyula is.
   A város életében pezsdítő szerepe volt az 1927-33-ig működő művésztelepnek, ahol nyaranta 20-25 fiatal Glatz-,Csók-, és Rudnay-tanítvány festette Brennberg szép vidékét és Sopron festői részleteit.
   A ma oly nagyra tartott Horváth-képeket kezdetben idegenkedve fogadták a soproni polgárok. Sopron lassabban halad, a hagyományokat szereti.
   1938-ban a kisgrafika barátai alakultak külön csoporttá a körön belül.
   A két világháború közötti korszak szobrászata nem tekinthető a festészettel azonosan virágzónak. A fiatal Szakál Ernő és Stöckert Károly alkotásai jelennek meg a kiállításokon. Itt dolgozik Vörös János szobrász is.
   1947-ben már a Festőteremben nyílhatott meg a kör 50 éves fennállásának jubileumi kiállítása.
   1948-ban feloszlatták a társulatot és a soproni művészeket a győriekkel vonták egy szervezetbe. Így volt ez egészen 1955-ig, ekkorra tudták az itt élők elérni, hogy a szervezeten belül önálló csoportot alakíthassanak. Ágoston Ernő, majd az ő halála után Gáspárdy Sándor voltak vezetői a képzőművészek helyi csoportjának, de sokat dolgozott érdekeikért Mende Gusztáv és felesége is. Ekkoriban S. Horváth József, Mende Gusztáv is vezetett rajziskolát, és Ágoston Ernő vezette a városi szabadiskolát.
   1964-ben országszerte feloszlottak a megyei képzőművészeti csoportok, megalakult a Művészek Észak-dunántúli Területi Szervezete. A soproniak közül tagja volt: Mende Gusztáv, M. Lándori Angéla, Mühl Aladár, Steiner Antal, Rázó József, Storno Gábor, Szarka Árpád, Szakál Ernő, Sz. Egyed Emma és Giczy János.
   A '60-as évek Magyarországán végbemenő művészi változások és a művészetpolitika zajlásai nem érték el a várost. Az oly híres-hírhedtté vált három „T” - a tiltás, tűrés, támogatás - nem érintett senkit.
   Meghalt Ágoston Ernő, S. Horváth József, Mende Gusztáv, Wosinszky Kázmér is.
   A '70-es évek bizonyos fajta nyitást jelentettek a soproni képzőművészek számára.
   Mára csak az igen tehetségesek tudnak átlépni helyzetük korlátain, tudják figyelmen kívül hagyni a művészetek gyors változásait.
   Van-e különleges soproni képzőművészet? - tette fel a kérdést Csatkai Endre. A kérdésre ő sem tudott egyenes választ adni.
   Magunk azt mondhatjuk, nincs különleges soproni festészet, de évszázadok óta mindig viszonylag sok festő otthona volt a város, sok ifjú tehetség bölcsője és elindítója. Azt kívánhatjuk, Sopron legyen élettere továbbra is a város művészeinek, és segítse az újabb alkotások létrejöttét.