Kerestünk mi égen-földön téged 
      Egyetlenegy igaz istenséget, 
      Te vagy örök, a többi mind bálvány,
      Mely leroskad, egy ideig állván.

      S mégis, mégis számkivetve voltál,
      Mint a gyilkos Kain bujdokoltál,
      Szent nevedet bitóra szögezték,
      Érkezésedet hóhérok lesték.

      Megszünt végre hosszu bujdosásod,
      Sírba esett, ki neked sírt ásott.
      Bevezettünk, s uralkodás végett
      Elfoglaltad a királyi széket. 

Oh tekints ránk, fönséges szabadság!
Vess reánk egy éltetõ pillantást, 
Hogy erõn, mely fogy az örömláztól, 
Szaporodjék szemed sugarától.

De, szabadság, mért halvány az orcád?
Szenvedéseid emléke szállt hozzád?
Vagy nem tettünk még eleget érted?
Koronádat a jövõtül félted?

Ne félj semmit, megvédünk... csak egy szót,
Csak emeld föl, csak mozdítsd meg zászlód,
S lesz sereged ezer és ezernyi,
Kész meghalni vagy diadalt nyerni!

      Dicsõségünknek kardja! csak most
      Készültél s már a rozsda esz.
      Meglássátok, holnap minden
      Az ó kerékvágásba'lesz.

      Úgy állok itt, mint a tüzes ló,
      Mely föl vagyon nyergelve már
      S prüsszögve és tombolva ott benn
      Fecsegõ gazdájára vár.

S nem lenne baj, ha magam volnék,
hisz egy ember nem a világ,
De ezer és ezer van, aki
A zablán tépelõdve rág.

Óh ifjaink, óh én barátim,
Ti megkötött szárnyú sasok,
Láng a fejem, jég a szívem, ha 
Végigtekintek rajtatok!...

      Fájdalom, mert düledék házamra
      Uj viharnak közeledtét látom, 
      És düh, és düh, mert tétlenkedünk, mert
      Nem szakad le szemünkrõl az álom.

      Pillanatra fölriadt e nemzet,
      S szétnézett, mi zaj van a világban?
      És a másik oldalára fordult,
      S mostan ujra aluszik javában.

      Ébredj, ébredj, istenverte nemzet,
      Aki ott az elsõk közt lehetnél, 
      S kárhozatos lomboságod által,
      Mindig hátul és alant hevertél!

      Ébredj, hazám, mert ha most nem 
      ébredsz,
      Soha többé nem lesz ébredésed,
      S ha ébredsz is, annyi idõd lesz csak,
      Míg nevedet sírkövedre vésed!

      Föl, hazám, föl! százados mulasztást
      Visszapótol egy hatalmas óra,
      "Mindent nyerni, vagy mindent 
      veszítni!"
      Ezt írjuk föl ezer lobogóra.

      Oly sokáig tengödtünk mi úgy, hogy 
      Volt is nem is a mienk az orszáh;
      Valahára mutassuk meg már, hogy
      Senkinek sincs semmi köze hozzánk.

      Vagy ha végzés, hogy el kell 
      enyésznünk,
      Irtsanak ki hát ezen világból!...
      A haláltól, nem tagadom, félek,
      De csupán a becstelen haláltól.

Legyen olyan minden ember, mintha
Zrínyi Miklós unokája volna, 
Harcoljon ugy minden ember, mintha
Egyedül rá támaszkodnék honja!

Oh de akkor, akkor nem veszünk el,
Akkor élet és dicsõség vár ránk,
Akkor saját örök birtokunk lesz,
Ami után eddig csak sovárgánk.

Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép!
Lépj a síkra gyorsan és egyszerre,
mint a villám, oly váratlanúl és 
Oly erõvel törj ellenségedre.

Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd,
Mindenütt van, ahová tekintesz,
S legnagyobb és legveszélyesebb az,
Ki mint testvér símul kebleinkhez.

Köztünk van a legnagyobb ellenség, 
A cudar, áruló testvérek!
S egy közûlök százakat ront el, mint
A pohár bort az egy cseppnyi méreg.

A halálos itélet rájok!
Százezerszer sujtson bár a hóhér, 
Bár a házak ablakán foly is be
Az utcáról a kiáradó vér!

Könnyû bánni külsõ elleinkkel,
Ha kivesznek e belsõ bitangok...
Félre most, lant... futok a toronyba
Megkondítom azt a vészharangot!