Petőfi Sándor

. Petőfi 1823-ban Kiskőrösön született. 1824 októberében a család Kiskunfélegyházára költözött. Petőfi összesen kilenc iskolában tanult, ebből adódóan nagyon fiatalon igen gazdag élettapasztalattal rendelkezett. 1835-1838-ig Aszódon tanult, s itt a legelső tanulók egyike. 1838-ban a tanév végén ő mondja a záróünnepségen a búcsúbeszédet. Ez a költemény a Búcsúzás (1838), mely Petőfi első ránk maradt verse. 1838-ban beiratkozott a selmeci líceumba. Itt ismerkedett meg alaposabban az újabb magyar költészettel, Csokonaival és Vörösmartyval. Édesapja aki 1838-ban tönkrement, nem bírta tovább finanszírozni fia tanulmányait. Ekkor kezdődött életének az az 5-6 éve, mely tele volt nyomorral, szenvedéssel, örökös vándorlással.

1839. szeptemberében beállt önként katonának. A vékony, gyenge testalkatú fiú azonban nem bírta a katonáskodás megpróbáltatásait, s 1841 végén elbocsátották a katonaságból. Leszerelése után sehol sem lelte nyugalmát, s éveken át ide-oda cikázott az országban. 1842. május 22-én az Athenaeum című folyóiratban megjelent nyomtatásban első verse, A borozó. Gyakran volt színész ebben az időszakban, s általában különböző társulatoknál színészkedett rövidebb ideig. Kapcsolatba került a fővárosi értelmiségi ifjúsággal, s naponta megfordult a Pilvax kávéházban. 1844. februárjában nekivágott a pesti útnak azzal a szándékkal, hogy költő lesz. Felkereste Vörösmarty Mihályt, aki már a korábbi években is segítette, s az ő ajánlatára a Nemzeti Kör vállalta verseinek kiadását. 1844-ben megjelent a Helység kalapácsa című komikus eposza, s két hét múlva első verseskötete is napvilágot látott Versek 1844-48 címmel, s belefogott a János vitézbe. Pesten ismerkedett meg első szerelmével Csapó Etelkével, aki azonban váratlanul meghalt. A meg nem valósult szerelemvágy és a gyász költeményeit egy versciklusba gyűjtötte össze (Cipruslombok Etelke sírjáról). Egy újabb sikertelen szerelem következett életében, mivel Berta szülei nem engedték, hogy Petőfi elvegye lányukat. A Berta-szerelem verseit a Szerelem gyöngyei versciklusban adta ki 1845 októberében. 1845 októberében megjelent második verseskötete (Versek II.). Lelkiállapotának hű tükre az a Szalkszentmártonban írt 66 epigramma, mely könyv alakban Felhők címmel jelent meg. 1846 tavasza fontos fordulópont életében és költői útján. Ebben az évben sikerült kigyógyulnia kedélybetegségéből.

1846 szeptemberében ismerte meg Szendrey Júliát, aki később felesége lett. Róla szólak a Júlia versek. 1847. márciusában jelent meg Összes költemények című kötete. 1848. januárjától a forradalomvárás lázában égett. Március 15-ének egyik vezetője, de az elért politikai eseményeket keveselte. Királyellenes verseket írt, népgyűléseket szervezett, szembekerült vezető politikusokkal, s így került sor arra, hogy júniusban a képviselőválasztáson nemcsak nem jutott be a nemzetgyűlésbe, hanem menekülnie kellett. Ez a kudarc nem múlt el nyom nélkül. Ennek következményeként született meg az Apostol, mely politikai nézeteinek módosulását jelentette. 1848. decemberében született meg fia, Zoltán Debrecenben. 1849. januárjában jelentkezett Bem tábornoknál. Feljebbvalóival többször összeütközésbe keveredett, ezért lemondott tiszti rangjáról. Súlyos anyagi gondok is gyötörték mivel nem kapott fizetést. Mezőberényben megírta Zoltánka életrajzát, egy nagy történelmi drámába kezdett. Lényegében civilként vett részt a segesvári csatában. Itt és ekkor tűnt el örökre Petőfi 1849. július 31-én.

Petőfi előtt a családi élet intimitásai nem voltak költői témák. Petőfi jelentős újszerűsége, hogy legszemélyesebb, legbensőbb családi kapcsolatairól is fesztelen, közvetlen modorban közügyként beszél. Az Egy estém otthon című művét 1844-ben írta. A költő nagy művészi erővel imitálja a kötetlen, könnyed családi társalgás természetességét. A csipkelődő, ironikus dialógus és elbeszélés felvillantja apa és fia ellentmondásos viszonyát: a szeretet mellett egymás kölcsönös meg nem értését. Az apa mindig is helytelenítette a színészetet, melyért Petőfi viszont teljes szívéből lelkesült. Megjelenik a szülők iránti tiszteletteljes szeretet. A Vén zászlótartóban az apjáról ír, mikor épp beáll katonának.

Tájköltészete:
Az új tájeszmény a romantika vadregényes, ember nem lakta hegyvidékeivel szemben az Alföldet jeleníti meg a költészetében. E témakör első remeke Az alföld (1844). Az első két szakasz a kétféle tájideál szembeállításával indítja a verset, majd a továbbiakban egy sajátos szerkesztési technikával: a látókör tágításával, később fokozatos szűkítésével az Alföld végtelenségének illúzióját kelti fel; az utolsó versszak meghitt, személyes vallomása hatásosan zárja le a költeményt.
1848 januárjában írta A puszta télen című leíró költeményét. A mesélő nem siet, ráérősen elidőzik „a rossz gazda” fecsérlő könnyelműségénél. A második strófában a már alkotásokból ismert negatív festéssel érzékelteti a téli puszta halotti némaságát, hangtalan csendjét. Hiányzik mindaz, ami oly kedvessé, zengővé tette a nyári alföldet: a kolomp szava, a pásztorlegény kesergő sípja, a madarak trillája, a haris harsogása, a prücsök hegedűje. A negatívumokra épülő kép nemcsak a jelent, a téli kifosztottságot festi, hanem visszasóvárogja a múlt, a nyár értékeit, s ezzel szembeállítással a leírásba belopja a veszteség elégikus hangnemét is. Az első három szakaszban a téli természet jellegzetes vonásai jelentek meg, a következő egységben (4-6) az emberi élet színhelyei felé fordul a figyelem: üres a halászkunyhó és a csőszház, csendesek a tanyák, a csárdák is hallgatnak. A természeti jelenségekkel párhuzamosan itt is a visszafogott, lelassult élettevékenység ábrázolása a jellemző. A benti világ rajza után újra a kinti természetbe, a kihalt, úttalan pusztaságba vezet a képzelet. Az első három vsz. békésebb mozdulatlansága helyébe most a szelek és viharok félelmetes és vad kavargása lép. Ebben a dinamikus környezetben jelenik meg vészjóslóan a fenyegetett emberi lét a távolba tűnő, kilátástalan sorsú betyár alakjával. A 8. szakasz zárósorának jelképszerű látomása „Háta mögött farkas, feje fölött holló”, emberi tragédiát sűrít magába. Ez a komor hangulat folytatódik a záró strófa hasonlatában. A kiűzött király véres koronájának lehullása megfelel Petőfi ekkori politikai elképzeléseinek, hiszen 1846 óta a világforradalom várásának izgalmában élt.
Pár hónappal később s szintén Pesten írta Kiskunság című költeményét. Egy forró nyárközépi napon, kora délelőtt a puszta egy meghatározott pontjáról indul el a szemlélet a város felé, s mire a szélmalmok alá ér, már beesteledik. Ez a vidék, a Kiskunság nem csak szülőföldje miatt értékes a költőnek. A vers megírása idején (1848. máj-jún.) politikai reményei is ide kapcsolták, hiszen Szabadszálláson kívánt fellépni a képviselőválasztáskor. Ekkor még nem sejthette a rövid idő múlva bekövetkező kurdarcot. Várakozó bizakodás, optimista derű lengi át az egész költeményt.
Petőfi az összes tájversében a haza szépségére hívja fel a figyelmet. Ha már egy ilyen szép hazánk van, akkor tenni is kéne valamit a felvirágzása érdekében - ezt sugallja Petőfi. A hazáért akár az életünket fel kell áldoznunk.

Elbeszélő költemények:
A helység kalapácsa támadó modorban határolja el magát a romantika dagályosságától, az előkelően fennkölt hangnemtől. Ez egy komikus eposz, remek stílusparódia és kacagtató falusi történet: egy kisszerű küzdelmet, egy kocsmában kezdődő és lezajló szerelmi versengést ad elő, valamennyi eposzi kelléket is felhasználva. A stílusparódia legfőbb eszközei: az eposzi jelzők, értelmezők állandó használata, a szándékoltan bonyolult és fölösleges körülírások, a hosszadalmasra elnyújtott, aprólékosan részletező hasonlatok, a meghökkentést kiváltó tréfás fordulatok, ellentétek.
1844 novemberében fogott bele a János vitézbe. Kiharcolt új ízlésének megkoronázása, összegzése ez az elbeszélő költemény, mese eposz. Cselekményében a valósszerű falusi életkép a mesevilág jól ismert motívumaival s a népi mesemondó színes képzeletével, tódító nagyotmondásaival kapcsolódik össze. Minden eleme romantikus, az egész mű világképe azonban tagadása a romantikus világképnek. A talált gyerek, Kukoricza Jancsi vitézzé lesz, s nemcsak erejével, bátorságával, eszességével kell rendkívüli akadályokat legyőznie, hanem jellempróbáló erkölcsi csapdákon is sikerrel túljut. A falu két árvája végül az örökös boldogság hazájában, Tündérországban találkozik, s mindketten Tündérország örökös uralkodói lesznek. A János vitéz a szegények, az elnyomottak győzelmes felülkerekedését hirdeti a szenvedéseken, megpróbáltatásokon. A költő a világot annak berendezkedését alapvetően jónak tartja: a bűnösök elnyerik méltó büntetésüket, az erényesek alapvetően pedig a maguk megérdemelt jutalmát, az igazság diadalt arat.

Forradalmi és politikai költészete:
1846 tavasza meghozza a lelki betegségből való kilábalást. A Dömsödön 1846. máj. 22-én írt levél Várady Antalhoz című episztola kedélyesen tréfálkozó hangneme a megváltozott, az újra bizakodó és magabiztos költőt állítja elénk, aki már elindult új célok felé. Visszatekint a Felhők csüggedésére, az életunalom hónapjaira, s boldogan állapítja meg: „Újjá születtem!”.
Ebben a levélben jelenik meg először az a forradalom előtti optimizmus, mely az emberiség minden társadalmi megoldását egy közeli, kegyetlen, véres háborúban látja, s az a meggyőződés, hogy ezután „isten képihez hasonló” emberek lakják majd a földet.
1847. márc. 15-én megjelent Összes költemények című kötete. Ennek mottója volt a „Szabadság, szerelem”, mely azon kívül, hogy megjelöli ekkori költészetének két legfontosabb témakörét, a költő igen jellemző értékrendjét is megszabja: az életnél becsesebb a szerelem, de a szerelemnél is értékesebb a szabadság.
Petőfi 1846 tavaszától a világforradalom lázában égett, a nemzeti és az egyetemes emberi szabadság ügye 1848-ig szorosan összekapcsolódott gondolkodásában. Költészetében 1846-tól fölerősödik a politikai líra, művészi forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal. Ilyen tárgyú verseit az a hit hatja át, hogy az emberiség egyenletesen halad a végső célja, az általános boldogság felé, a cél elérésének eszköze pedig a szabadság. Ezt a szabadságot egy utolsó, kegyetlen véres háború fogja megszülni, melyben a rab népek leszámolnak zsarnokaikkal, s ezután „a menny fog a földre leszállni”. A közeli jövőtől várja a világot megtisztító vérözönt.
Látomásversei közül az egyik legjelentősebb, mely a nagy romantikus-szimbolista víziókkal vetekszik, az Egy gondolat bánt engemet. A bántó, az elviselhetetlen gondolat a lassú, észrevétlen elmúlás, melynek visszataszítóan hosszadalmas folyamatát a két hasonlat (hervadó virág, elfogyó gyertyaszál) részletező kibontása érzékelteti. Az előbbi képek után jelenik meg a cselekvőhalál gondolata egy nagyszabású látomásban. Ez a látomás-szakasz egyetlen hatalmas versmondat. Látási és hallási képzetek ismétlődése erősíti a nagy ütközet izgatott elképzelését: a lelkesedés piros színe az arcokon és a zászlókon s az elharsogják igének a földkerekségen kelettől nyugatig végighömpölygő mennydörgése. A „Világszabadság!” önálló verssorba kiemelése erőteljes hangsúlyt ad az utolsó harc nagyszerű célkitűzésének. A költő erkölcsi elszántsága, a föllelkesült akarat ebben az utolsó ütközetben tudja csak elképzelni a megnyugtató halált, az önfeláldozás, az életáldozat misztériumát. Elesni ebben a nagy csatában már nem passzív megsemmisülés, mert maga a hősi halál ténye is szolgálat. A vers lecsendesedik, történése lelassul, s megrendült ünnepélyességgel engedi át magát a nagy temetési nap végső látomásának. A rapszódia a legfőbb gondolat, a szent világszabadság jelszavának végső zengésével fejeződik be. A várt és remélt szabadságharc gondolatköréhez kapcsolódik Az ítélet. A vers közlő, magyarázó jellegű, és a költő saját történelemszemléletét fejti ki benne. A múlt tanulmányozásából következtetéseket von le: az emberiség története örökös harcok folyamata. Majd a jelenre vetett pillantás után a nem is távolinak vélt jövőbe veti tekintetét, s megjósolja az elkövetkező rettenetes napokat, az utolsó véres háborút, mely megold minden társadalmi problémát, s utána megvalósulhat a földi menny. A versen végigvonuló kép egy nagyon kifejező metafora: az emberiség története vérfolyam, s ez csak a vértengerbe torkollva fog megpihenni. A jók diadalma a gonoszok felett vértengerbe kerül ugyan, de ez után kezdődik az élet, az örök üdvösség, s a menny fog a földre leszállni. A XIX. század költői (1847) című verse szerint a költő Isten küldötte, lángoszlop, mely valaha a zsidókat vezette az egyiptomi bujdosás során, a költészet pedig politikai tett. A költők kötelessége a népet elvezetni a Kánaánba, az ígéret földjére. Ezt az eszményt, ezt a szent és nagy küldetést állítja követelményként századának költői elé. Meghatározza a népvezér-költők szerepét, rendeltetését, felháborodottan átkozza meg a gyáva és a hamis, hazug próféták magatartását. Feltárja a jövendőt: költői képekkel írja körül az elérendő cél, a Kánaán legfőbb jellemzőit. A vagyoni, a jogi és a kulturális egyenlőség utópisztikus elképzelése túlmutat már a közeli jövőn. A cél elérése nem kétséges, a prófécia beteljesülése bizonyos, de az időpont bizonytalan. A költő itt már láttatja önmagát az elkövetkező időben, nem szól személyes részvételről, sőt a talán tétovasága azt jelzi, hogy munkájának eredményét nem fogja megérni. A költemény mégis megnyugvással, a feladat teljesítésének boldogító tudatával zárul. Hátralevő néhány évben ez a küldetéstudat hatja át Petőfi politikai költészetét. A „Világosságot!”(1847) című bölcseleti költeménye a használni vágyó, a cselekvő költő filozófiája. Számára a kérdések kérdése nem a lenni vagy nem lenni, hanem az, hogy használ-e, vagy sem a világnak, aki érte föláldozza magát. Bár kételyektől gyötörten, de mégis hinni akarja, hogy a világ-folyvást emelkedve- az általános boldogság felé halad. Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokallta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek.
A Nemzeti dal kiáltvány, felhívás, szózat a nemzethez: lelkesít, haladéktalan állásfoglalásra késztet. A legfontosabb mondanivaló, a legfőbb tétel mindjárt a vers elejére kerül. A lényegre lerövidített kurta mondatok parancsoló keménysége válaszút elé állítja a hallgatókat, és azonnali elhatározásra ingerel: a történelmi sorsfordulón választani kell a rabság és a szabadság között. A refrén már magában foglalja a tömeg, a nép válaszát is. A többes szám első személy használata a szónok és a nép egybeforrt akaratát fejezi ki. A további versszakok az egyetlen ésszerű döntésnek a helyességét igazolják a múlt, a jelen és a jövő érveivel, melyek főként a hallgatóság érzelmeire kívánnak hatni. Hivatkozik a költemény az ősapákra, kik szabadon éltek, s most kárhozottak a szolgaföldben. A becsület parancsa most a hazáért való önfeláldozást követeli. A refrénben újra meg újra megerősített helyes választás nyomán a távoli jövő dicsőségét sejteti meg, hiszen a jelen történelemformáló tette visszahozza a magyar név régi nagy hírét.
Március 15-e után egyre kizárólagosabb uralomra jut költészetében a politika. A nagy népgyűlések szenvedélyességét közvetíti a Föltámadott a tenger. Ebben elmondja, hogy a nép erősebb, mint az uralkodó osztály. A Nemzetgyűléshez című versében egy ember szól, de milliók nevében. A nép szándékát közvetíti. Azt mondja, hogy új hazát kell építeni. Egy szép hazát kell teremteni, ami szebb és tartósabb az előzőnél. Az alapokat meg kell tartani, de mást kell ráépíteni. Önzetlenül csak a hazáért kell élni.
A költő szenvedélyesen harcol a nép emberi jogaiért. A nép című versében a népet láttatja velünk. A nép egyik része keményen robotol és dolgozik, a többiek mennek és harcolnak. Egyik verítéket másik vért hullajt. Miért harcoltok? Hazátoknak érezhetitek az országot? Ezeket a kérdéseket teszi fel. A válasz kiábrándító: nem, azért nem érezhetik hazájuknak ezt az országot, mert nincsenek jogaik. Jogot kell adni az embereknek. Ők izzadnak és harcolnak, holott nekik ebből nem jár annyi, mint amennyit megérdemelnének. A nép nevében című versben a nép nevében szólal meg. A nemeseket szólítja fel. Rá akarja ébreszteni, hogy a nép már nem sokáig bírja cérnával. Dózsát emlegeti. A nép majd fellázad és elvesz, elragad. Adni kell jogot, terheket nekik is vállalniuk kell. Adózniuk kell. Fenyegetés. Petőfi békét ajánl, de csakis kompromisszum árán hajlandó.

Petőfi költészete 1847-ben

1847-ben 160 Petőfi-vers keletkezett. Többségük Pesten, kisebb hányaduk Szatmáron és Koltón. Pest a politikához, Szatmár barátaihoz és Koltó Júliához köti. Petőfi Sándor költészetének korábbi témái ekkor teljesednek ki.

Mintegy ars poeticaként fogalmazza meg Petőfi az új év első napján a Szabadság, szerelem című, gyakran emlegetett hatsorost. A versben tökéletesen megvalósítja a “köz- és magánélet egységét”. Két szóba összesűrített programját nagyobb lélegzetű verseiben fejti részletesen ki.

Bár 1846. december 31-én, évbúcsúztató versként született az Egy gondolat bánt engemet…, vershelyzete alapján az 1847-es költemények kiindulópontjának tekinthetjük. A verset az érzelmek rapszodikus átélése, a végletesség jellemzi. A rapszódia önstilizációs ellentétekre épül: a lassan-elfogyás (virág, gyertya) statikus képével szembeállítja a hősi halál (kőszirt, fa) dinamikus látomását. Az ábrázolás továbblép a szentimentalizmuson: nem a halál tényét, hanem a módját hangsúlyozza. Petőfi a kompozíciós egységekhez igazítja a ritmust: a jambikus meditációtól, az alternatívák bemutatásától eljut a gyorsabb, anapesztusi csatajeleneten keresztül a spondeusszal lassított gyász, temetés leírásáig. A zárlatban a romantikus “szent világszabadság” képével találkozunk.

A tett és szó összhangját hirdeti A XIX. század költői című ars poetica. A politikai szerepvállalást nyomatékosítja, a mózesi, népvezéri (vátesz) magatartást állítja követelményként a költők elé. Az igazságos társadalomban látja a Kánaánt, az ígéret földjét (vö. a feltételes jövővel bemutatott klasszicista értékek: bőség, jog, szellem). A jövőben, az utókor megbecsülésében bízó befejezés jellegzetes szentimentalista megoldás.

Lenn-fönn archetípussal indul a Világosságot!, Petőfi filozófiai költeménye, amelyben eddigi verseivel ellentétben megjelenik a kétkedés, önnön hasznosságának kételye. (“Használ-e a világnak, aki érte / Föláldozá magát?”) Elhangzik a kor gondolkodóit foglalkoztató “Mi a boldogság?” kérdés és felvetődik benne a gyötrő körforgáselmélet. Petőfi e dilemmát nem oldja fel, irtózattal teli borzongást kelt a zárlatban.

E verssel rokon, szinte folytatása, az egy hónappal később keletkezett Az itélet, melynek címe rájátszik a Jelenések könyvében szereplő utolsó ítéletre. A költő a látnok, a vátesz szerepében jelenik meg, a jövőre véres, egész világot megrázó harcot vetít előre, amelyet majd a földreszállt mennyország, a jók diadala követ. A vers romantikus jellegét tükrözi az is, hogy Vörösmarty Mihály 1850-ben írt Előszójában a vihar előtti csend, a vér, a vész motívuma hasonlóképpen megjelenik (Vörösmarty már a szabadságharc után írja költeményét!). A vers különös hatását a hapax legomenonok (“sírcsend”), archaizmusok, a bibliai nyelv használata mellett a hexameteres ritmus is fokozza.

Bár Koltón keletkezett, Petőfi Szendrey Júliával kötött házassága után, mégsem szerelmes vers a Beszél a fákkal a bús őszi szél... “Júlia jelen van benne, de nemcsak testi valóságában alszik” (Illyés Gyula). Ez a csend ad okot Petőfinek, hogy forradalmi érzelmeit elmélkedés formájában fejezze ki. Igazolja, hogy a beteljesült szerelem politikai tevékenységében nem akadály szármára, hanem előremozdító erő. A véres, rettentő gondolatokkal örök ellentétet alkot a szentimentális refrén, így kapcsolja össze a forradalmi lobogást a szerelmi idillel.

A nászajándéknak szánt, Beszél a fákkal a bús őszi szél…-hez hasonló vershelyzetű Szeptember végén szintén látomás. Az anapesztusi, keresztrímes rapszódia évszak-archetípusokkal érzékelteti az elmúlást. A vers tengelyét a paralel “Elhull a virág, eliramlik az élet…”-sor adja. A romantikus, ember-természet harmóniáját leíró képeket szentimentális sírvers-zárlat rekeszti be.

Petőfi tájábrázolása az 1844-es Az alföldhöz képest megváltozik: politikai felhangot kap. Ezt példázza a Tisza című, hármas szerkezetű költeménye is.

Pet?fi 1847-ben ismerkedett meg Arany Jánossal. Erről a meghatározó élményről hitelesen számol be a Levél Arany Jánoshoz és az Arany Jánoshoz episztola. A találkozás üdeségét az Arany Lacihoz című, szalontai gyermekvers rögzíti.

A szentimentalizmus kedvelt levélformáját használja felvidéki élményeinek lejegyzésére a Kerényi Frigyeshez címzett prózájában (Uti levelek).

Szinte jelképes, hogy a Szilveszter éje 1847-ben című költeményének zsarnoknak és szolgaléleknek ellenszegülő lírai énje az 1848-as Az apostol elbeszélő költeményt sejteti.   Veszelszki Ágnes Bibó István Gimnázium, Kiskunhalas magyartanárom: Palásti Károly

Nemzeti dal

Felhasznált irodalom:

Fried István—Szappanos Balázs: Petőfi-versek elemzése
                            Tankönyvkiadó, Budapest 1978
Tamás Ferenc: Magyar irodalmi kalauz
                            Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1995
A magyar irodalom története (szerkesztő: Pándi Pál)
                     Akadémiai Kiadó, Budapest 1965