A korszak festõi közt sok kis tehetség és szerény iskolázottság akad. Az elégtelen festõi felkészültség több mûvészünkre jellemzõ, egészen a század utolsó harmadáig. A század elsõ negyedében dolgozó, többnyire díszletfestõbõl táblafestõvé vált festõk sorából tehetségével és sajátos szenvedélyes elõadásával Kisfaludy Károly (1788-1830) emelkedik ki. Igazi festõi tevékenysége csak néhány évre terjed, a "Tatárok Magyarországon" c. drámája sikere után (1819) inkább az irodalomnak él. Az a néhány kis méretû táblakép, amely - többnyire borongó megvilágításban - holdfénynél vagy viharban ábrázol tengerparti romokat, erõsen eltér a hazai festészet felfogásától és így fontosságot biztosít a minõségileg nem magas szintû alkotásoknak. Ez a sajátos feszültség, a fantáziát izgató témaválasztás, a rejtélyesség és veszély érzetének felkeltése a romantika felé mutat. Valószínû azonban, hogy Kisfaludy igazában nem romantikus. Erõs érzéke a színpadiasság iránt, jártassága a késõ barokk festészetben - fõleg metszetekben - adta az ihletet, s nemegyszer közvetlen mintaképek meghatározását tette lehetõvé.
Az elsõ hazai festõ, akinek sikerült a társadalmat valóban megnyerni, Barabás Miklós volt (1810-1896). Õ az elsõ nálunk, aki megélt festészetébõl, igaz hogy ennek több mûfaját és technikáját gyakorolta. Bécsi tanulmányai után tudását olaszországi utazással fejlesztette, ott egy angol akvarellfestõvel találkozott, és így ebben az akkor még kevéssé otthonos technikában tökéletesítette magát. 1835-ben telepedett le Pesten, mindvégig itt élt és munkálkodott. Fõként arcképeket festett, illetve metszett. Az 1848-as eseményeket elõkészítõ szellemi életnek szinte minden szereplõjét megörökítette, ha nem festményben, akkor litográfiában. A litografált képmellékletek ekkor kedvelt és megkívánt tartozékai voltak a folyóiratoknak. Ezek révén Barabás mûvészete és az ábrázoltak személye népszerûvé vált. Szinte magától adódott, hogy vezetõ egyénisége lett a mûvészeti közéletnek. Bensõséges hangulatú, fõleg a fej és az arc ábrázolásában gondos kidolgozású, finoman idealizált arcképei dekoratív elhelyezésben ábrázolják a modellt. Portréinak beállítása nem sok változatosságot mutat. Öregkorában festett mûve, a Bittóné arcképe (1874) címû, finom színharmóniájával is ezt bizonyítja. Nem sok sikerrel próbálkozott meg a csoportarcképpel (Bencsik család), valamint az életképpel Ez utóbbiak közül legismertebb a Vásárra induló román család címû (1843). Tájképein élethû és mégis emelkedett ábrázolását nyújtja az alföldi tájnak, amint azt olykor "alkalmazott"festményként, cégtáblaként készült tájrészletei is mutatják. 1842-ben - mai fogalmak szerint aktuális riportkép gyanánt - több vázlatot készít a Lánchíd alapkõletételérõl. Fõleg az elsõ fogalmazás - szemben a jóval késõbbi, mereven reprezentatív, nagy méretû olajfestménnyel elõször emel fontos köznapi eseményt a történelmi festészet magaslatára. Barabás munkásságáról pontos és színes olvasmányt nyújtó naplót vezet, amelyben szinte minden munkájáról beszámol.
Barabással szoros barátságban állt a korszak legnagyobb tájfestõje, id. Markó Károly (1791-1860). Mérnökként kezdte, majd Barabással együtt a bécsi akadémián tanul, alapjában azonban autodidakta. Nehéz kezdõ évek után, amikor kis méretû, érzelmes vagy allegorikus életképeket készít, nagyobb arányú tájfestésbe kezd. Feltehetõen 1830 körül készíti a Visegrád címû, máig legismertebb képét. A jól és következetesen kivitelezett felülnézet, a ragyogó világitás és árnyjáték a valósághû képet kiemeli a korszak és a késõbb Markó által is kedvelt, úgynevezett ideális tájképeknek sorából. Mivel munkaigényes alkotásaiból idehaza nem tudott megélni, Itáliába megy és rövid megszakításoktól eltekintve, mindvégig ott él és dolgozik. Csakhamar híressé válik, az akadémikus képszerkesztésû ideális tájat egyesíti egy szinte valósághû természetábrázolással. Gondos kivitel, nagy nyugalom és valami árkádiai, tehát sehová sem köthetõ hangulat és világítás emeli ki mûveit a mindennapból. Kapcsolatát Magyarországgal mindvégig fenntartotta, sõt a visszatelepülés gondolatával is foglalkozott. Pártol és segít minden hozzáforduló, Itáliában tanuló fiatal mûvészt és az 1840 után kezdõdõ Pesti Mûegylet kiállításain sûrûn szerepel képeivel. Hatása mégsem erõteljes, idõnkívülisége szinte kiemeli korából. Felfogása még a század második felében is tovább él.
Barabással nemcsak munkássága bõségében és elért sikereivel nem versenyezhet egyik kortársa sem, hanem képeinek bájával, sajátos vonzerejével sem. A sok kisebb mester közül Kozina Sándor (1808-1873) magasodik ki, aki finom kivitelû képeivel méltán vált az orosz udvar kedvelt festõjévé. Sajnos külföldön készült mûveirõl nem tudunk, a hazaiak száma sem túl nagy. Nála nagyobb közönségsikert aratott a velencei származású Marastoni Jakab (1804-1860), aki átmentette az érzékletes olasz elõadásmódot egy kissé érzelmes felfogású arc- és életképfestészetbe. Jelentõsége fõleg abban rejlik, hogy 1842-ben magán festõakadémiát alapít, amelyet Pest városa is támogatott és egy évtizedig mûködött. Ez tekinthetõ az elsõ hazai festõakadémiának. Nála kezdték festõi pályájukat - többek közt - Zichy Mihály és Lotz Károly, bizonyos tehát, hogy tudása több volt és könnyebben átszármaztatható, mint ahogy ez nem túl nagy számú mûveibõl kielemezhetõ lenne. Alapjában arcképfestõ volt Kiss Bálint (1802-1868) is. Barabás barátja és pártfogoltja, aki korán próbálkozik meg a történelmi festészettel, amelyhez az inspirációt mint a Nemzeti Múzeum õre szerezte. Noha Jablonczay Pethes János búcsúja (1846) címû, 17. századi eseményt ábrázoló, de a jelenre célzó képe mûvészi tekintetben gyenge alkotás volt és Henszlmann szigorú bírálatát váltotta ki, rendkívül nagy sikert aratott. Maga Kiss Bálint pedig több mint húsz másodpéldányt készített, jeléül annak, hogy a kép 1849 után valamilyen jelképet közvetített. Arcképei közül a Székely Imre zongoramûvészt ábrázoló emelhetõ ki. Kiss Bálint - miként legtöbb társa - részt vett a 48-as forradalomhoz vezetõ eseményekben és ezért a forradalom leverése után számára is nehéz évek következtek.
Az arckép- és életképfestõk legkiválóbbja Borsos József (1821-1883) volt. Megkapó érzékletességgel, alapos festõi tudással, amelyet fõleg a bécsi akadémián sajátított el, dolgozott. Õ közvetítette hozzánk a kor igényének annyira megfelelõ, bensõséges hangulatú és érzelmes tárgyú életképet. Szerencsés esetben - mint a Nemzetõr arcképén - erõteljes jellemábrázoló készsége, feszes képszerkesztése már-már monumentális hatású mûveket alkot. De hiányzik munkásságából az az egyenletesség, az a harmónia és kitartás, ami Barabás egyéniségének és mûvészetének sajátja. Életképei közül az 1851 -ben festett, kitûnõen szerkesztett és elõadott Bál után címû képét említjük, amelynek érzékletes elõadásmódja, magas mûvészi szintje elfeledteti velünk, hogy zsúfolt és levegõtlen az egész kompozíció. Borsos mindinkább önmagával vívódik, fejlõdése és lendülete megtorpan. Csakhamar abbahagyja a festést és a fejlõdõ fényképészet mûvelõje lesz, a Szép Juhászné nevû vendéglõ vezetõjeként fejezi be életét.
Györgyi (Giergl) Alajos (1821 -1863) sem tudta tehetségét igazán kibontakoztatni. A korízlésnek megfelelõen választ életképtárgyakat (Meglepett udvarló), de nem arat velük számottevõ sikert, noha humor és irónia is megszólal bennük. Itáliai tanulmányútja után (1857) fõleg arcképfestészete mélyül el. Deák Szidóniát (1861) ábrázoló arcképe Borsos legjobb mûveivel vetekszik. Sok egyházi tárgyú képet is fest, ahol azonban képszerkezetben és részletekben egyaránt a konvenció és az érzelmesség rontják le a kitûnõ festõi képességeket.
Életkép és arckép a fõ témája Brocky Károlynak (1807-1856) is, aki idehaza nem tud megélhetést biztosítani magának, ezért Párizsba, majd Angliába megy, ahol egész életét tölti. Hazájával a kapcsolatot mindvégig megtartja, barátságban van a 48-as emigráció londoni tagjaival. Frissen festett, levegõs képei valaminõ múzeumi emlékeket ébresztenek a nézõben, tárgyválasztása is barokkos olykor. Önarcképe (1850) vagy az Erkélyen álló lány címû mûve kimagaslik festõi szépségével.
Nemcsak a szaporodó folyóirat- és almanach-kiadványok igényelnek képmellékleteket illusztráció, tájkép, arckép vagy divatkép formájában, a grafikai mûvészet egyre fontosabb szerepet tölt be. Ismeretek terjesztését, ábrázolási témák népszerûsítését csakúgy vállalják, mint ahogyan gyorsan fokozódó mértékben válnak kereskedelmi áruvá is. Ezt az igényt fõleg Lajtán túlról érkezõ metszetek és litográfiák teljesítik, de hazai mesterek és mûhelyek is mûködnek már. A legnevezetesebb festmények - például Barabás mûvei - ily módon válnak igazán ismertté.
Szobrászat
Ebben az idõszakban sem a középületek, sem a magánházak nem igényeltek nagyobb szobrászi díszt, az oszlopfõk klasszikus elemekbõl álló, közkézen forgó mintakönyvek alapján megvalósítható, olykor finom szobrászi kivitele mellett csak a falmezõk vagy oromzati reliefek szolgáltattak némi lehetõséget. Fõúri építkezéseknél, világiaknál és egyháziaknál egyaránt, elõnyben részesítettek külföldi mestereket. Ezek közül különösen sokat foglalkoztatták Klieber Józsefet (1773-1850), a bécsi akadémia szobrász professzorát, aki feltehetõen Ferenczy István elsõ mestere volt. Klieber a pannonhalmi könyvtár dísztermébe királyszobrokat, a budapesti Festetich-palota bejárati csarnokába pedig mitológiai alakokat készített. Feltehetõen sohasem járt Magyarországon, így csak közvetve gyakorolhatott hatást.
A hazai fejlõdésbe lényegesen szorosabban belenõtt szobrász a velencei Marco Casagrande volt (1805-1880). Pyrker János egri érsek hívja be hazánkba, õ készitteti vele az egri székesegyház aránylag gazdag szobrászi díszét, ami az attikaalakok (1833), valamint a feljáró mellett elhelyezett monumentális szobrokon kívül a templombelsõ 28 falmezejét tölti ki, Krisztus életébõl vett jelenetekkel. Gondos, jól képzett szobrász keze mutatkozik itt, erõsebb egyéni íz nélkül. A személyes jelleg sokkal jobban érzõdik azokon a mitológiai reliefeken, amelyeket akár a fáji Fáy-kúria számára, akár - pesti letelepedése után, 1837-tõl - többek között az Ullmann-ház zeneterme számára készített. Arcképszobrászattal is foglalkozott, majd 1841 után az esztergomi székesegyház szobordíszén dolgozik. Minden munkahelyén több segédet és tanítványt foglalkoztatott, és így jelentõs hatása volt a szobrászi munkában akkor eléggé járatlan hazai szobrászjelöltekre. A 48-as szabadságharc gyors leverése után Casagrande munka nélkül marad, elkedvetlenedve tért vissza Velencébe, majd 1856-ban újra Egerbe, hogy néhány szobrát ott befejezze. Személyében a monumentális szobrászat és a kisplasztika olyan mestere áll elõttünk, akinek képessége, tanultsága termékenyítõen hatott anélkül, hogy mûveinek bármilyen nemzeti jellege, a hazai hagyományokhoz kapcsolódó szála lett volna.
A síremlékszobrászat terén gazdag munkásságot fejtett ki Huber József. Gondos mintázás, átgondolt és óvatos alakfelépítés jellemzi néhány alaptípusra visszavezethetõ gyászoló alakjait, lepellel burkolt, urnára támaszkodó, esetleg fáklyatartó figuráit. Ha kissé ügyetlenebbek is olykor Casagrande alakjainál, közvetlenebbek és melegebbek, a minõségi igényt is õszintébb átéléssel valósítja meg.
A legnagyobb munkásságú szobrász Dunaiszky Lõrinc (1784-1833). Minden feladatot elvállalt, minden anyagban dolgozott, valami vállalkozói élelmesség is jellemzi. Sokat dolgozott az Alföldön a gyors egymásutánban épülõ protestáns egyházak számára. Oltárszószékek készítése jelentette egyik specialitását. Ezek azonban csekély szobrászi munkára nyújtottak alkalmat. Költségkímélés céljából szívesen faragta szobrait fából, majd gipsszelfestékkel vonta be õket, akár a barokk korban. Ezek sorából a legismertebb a krisztinavárosi plébániatemplom nõi szentjeinek sora, noha a nagy méret és a mûvész számára szokatlan feladat valahogyan szikárrá, hûvössé formálta ezeket. Sokkal vonzóbbak, sokszor mûvészi magaslatra emelkedõk a fülkedíszként vagy kútkoronázásként készített alakjai. Mivel Dunaiszky az elsõk közé tartozik, aki a bécsi akadémián tanult és az akadémiai szobrász megkülönböztetõ címet használja, bizonyára fontos szerepe volt a bécsi klasszicizmus szobrászi felfogásának átplántálásában. Gazdag munkássága és számos munkatársa révén ez a felfogás nyilván széles körben terjedt el.
E fél század legjelentõsebb szobrászegyénisége Ferenczy István (1792-1858). Az újjáéledõ magyar szobrászat jelképes elindítójának tekinthetjük Pásztorlányka vagy ahogyan õ nevezte "A szép mesterségek kezdete" címû szobrát, amelyet római tanulóévei alatt készített és küldött haza. Ferenczy önálló magyar szobrászatot akart megteremteni, olyant, amely csak magyar földbõl fakad és amelyhez nem szolgáltatnak elõzményt a korábbi szobrászi alkotások. Ferenczynek nem sikerült célját megvalósítani. Kudarcai után visszavonult szülõvárosába, Rimaszombatba, ahol fõleg mechanikai ötleteinek kivitelezésével foglalkozott. Olykor szobrászi munkát is vállalt, amihez segédre volt szüksége. Így került hozzá a fiatal Izsó Miklós, akinek ily módon Ferenczy volt az elsõ mestere.
Monumentális szobrászatról e korban alig beszélhetünk, hacsak nem tekintjük annak az olykor igen sikerült sírszobrokat. Munkásságának mennyisége miatt meg kell említeni Uhrl Ferencet (1794-1862). Ma is létezõ alkotásai - mint a helyreállított úgynevezett Nereidák kútja a Ferenciek terén vagy a Ludoviceum lépcsõházi reliefjei - alig mutatják többnek gyakorlott kõfaragónál. De vállalkozó kedve, sokféle feladat iránti érdeklõdése és nem utolsósorban az a tény, hogy mindenkor õ készítette a legjutányosabb árajánlatot, állandó munkát biztosított számára. A hazai szobrászat ekkor még keresi útját, elszakadni igyekszik az építészettõl, eddigi fontos táptalajától, és nehezen találja meg az új alkalmakat és a hozzáillõ kifejezési formát. Talán egyik mûvészeti ág terén sem mutatkozik oly erõvel a hûvös-száraz akadémizmus hatása, mint ezeknek a nem kiemelkedõ tehetségû szobrászoknak a munkásságában. Ezekhez képest Ferenczy célkitûzése és eszközei valóban magasrendûek.
A fiatal generáció tagjai magasabb igénnyel lépnek fel. Czélkuti-Züllich Rudolf (1813-1890) vagy Engel József ( 1815-1901) a megkésett akadémikus szobrászat hûvös, habár jól, iskolázott képviselõi. Sem egyéni, sem nemzeti jelleg nem érzõdik rajtuk. Mégis Czélkuti Júnó-szobra melyet Döbrentei Gábor akadémiai titkár lakásán állított ki közszemlére - osztatlan lelkesedést váltott ki, jeléül annak, hogy a társadalom valósággal vágyott szobrász után. Czélkuti sikeres indulása után csakhamar elkedvetlenedik, apró faragványokkal foglalkozik és élete jó részét - egészen 1860-ig - Rómában tölti. Hazatértekor már sürgetõ igény támadt köztéri emlékszobrok felállítására, Czélkuti is készít Katona Józsefet és Kisfaludy Sándort ábrázoló szobrokat, ezek azonban oly kevéssé sikerültek, hogy el kellett õket távolítani.
Engel József külföldön tanult és 1869-ben telepedett le Pesten. Igy mûködésének jó része a következõ korszakra esik. Ugyancsak a századközép táján mûködik Alexy Károly (1823-1880), akiben nagy lendület és igazi szobrászi készség élt. E korszakban azonban nem jut igazi megbízáshoz, ezért fõleg kis méretû bronzszobrokat készít. Nála is jelentkezik az az illusztratív, irodalmias íz, amely ismert irodalmi témák szobrászi tolmácsolását tartja elsõdleges feladatának, ami a század második felének szobrászatában válik majd jellemzõvé.
A szobrászi munka egy speciális területén mûködött Böhm József Dániel (1794-1865), az érmész is. Élete nagy részét Bécsben töltötte, ahol 1836-tól a pénzverde vezetõje volt, és az éremvésõk egész gárdáját nevelte fel. Kapcsolatai Magyarországgal mindvégig fennállottak, számos érmet készített hazai kiválóságokról és kapcsolatban állt azzal a negyvenes években fellépõ tudós-triásszal, amely nemcsak a magyar mûvészettörténeti irodalomnak, hanem a mûemlékvédelemnek is megindítója. E triászt Henszlmann Imre, Ipolyi Arnold és Rómer Flóris alkotta.
Az építészet vezetõ szerepéhez nemcsak a korszak társadalmi igénye és az eközben kialakult kedvezõ körülmények biztosítottak lehetõséget, hanem az is, hogy ha tehetségük mértéke, nagysága eltérõ is lehetett, mindegyik mester szinte egyforma alapképzésben részesült. Ez önmagában is biztosított valaminõ szintet. Ezért merül fel mind gyakrabban a XVIII. század második felétõl kezdve, a XIX. század elsõ felében pedig mind sürgetõbben, egy mûvészeti akadémia felállításának kérdése. Célja a mûvészjelöltek megfelelõ alapoktatása volt, amelynek során alkalmat kellett nyújtani számukra nemcsak a technikai ismeretek elsajátítására, de életutáni, illetve gipszszobrok utáni rajzolásra is. Noha több terv született, a gondolat nem került megvalósításra. Ezért már 1800 körül és után általánossá válik, hogy a mûvészjelöltek - hosszabb-rövidebb ideig - a bécsi akadémiát látogatják, hisz ez volt legközelebb. Ez a képzettség megszerzése mellett valamiféle rangot is adott, az akadémiai festõ- vagy szobrászmegnevezés többet jelentett már, mint a céhmesterség.