Magyarország 1848-49-ben

1848. március 3-án a reformellenzék vezetője, Kossuth Lajos kért szót a pozsonyi országgyűlés alsótáblájának ülésén. Most nem a reformkövetelések egyikéről vagy másikáról beszélt, hanem az ellenzék megbízásából arról, hogy elérkezett az idő a polgári átalakulás és a nemzeti önrendelkezés általuk kidolgozott egész programjának valóra váltására. Az európai változások teremtettek alapot erre a fellépésre. Rossz termések nyomán járó éhínség, gazdasági válság élezte mindenfelé a tömegek elégedetlenségét. Már az év eleje óta fel- felparázslott az elnyomott olaszok szabadságvágya Szicíliától a Habsburg-kézen lévő Észak-Itáliáig, de csak Párizs népének február végi forradalma, a királyság megdöntése és a köztársaság kikiáltása hozta meg a történelmi fordulatot Európában.

A magyar reformellenzék annak ismeretében terjesztette elő indítványát az uralkodóhoz intézett feliratra, hogy a nemzetközi események hatására pattanásig feszült a Habsburg-birodalom másik felében is a társadalmi és a nemzeti elnyomás miatti elégedetlenség. Most végre sikerült az alsótábla ingadozó, de a tömegek forradalmaskodásától rettegő erőit is az ellenzék követelései mögé állítani. Az alsótábla elfogadta Kossuth javaslatát, amely haladéktalanul megvalósítandónak nyilvánította a jobbágyrendszer felszámolását, a közteherviselés bevezetését, “a népnek politikai jogokban való részesítését”, a gazdasági fejlődés előmozdítását és az országgyűlésnek felelős, “idegen avatkozástól független nemzeti kormány” megteremtését. Kossuth figyelmeztette az udvart, hogy “ szívből hű csak szabad ember lehet” , ezért csupán a reformkövetelések elfogadása erősítheti meg a Habsburg-dinasztia trónját, és az , ha az uralkodó a birodalom másik felében is alkotmányos rendszert vezet be.

Ez utóbbi követelés páratlan visszhangra talált Bécs forradalmasodó tömegeinek sorában.

A bécsi tömegmozgalmak élén álló diákság az Ausztria számára is, alkotmányosságot követelő magyar ellenzék fellépésére is támaszkodva merte megindítani a támadást a régi rend továbbéltetését mindenáron biztosítani akaró Metternich kormányzata ellen. Március 13-án a bécsi forradalom sikert aratott. Metternich menekülésre kényszerült, az uralkodó alkotmányos reformokat ígért. Bécs forradalmi erői busásan fizették vissza a segítséget, amit a magyar ellenzéktől kaptak.

A reformellenzéknek nagyon is elkelt a segítség. A főrendek huzavonával akadályozták, hogy az átalakulást követelő felirat Bécsbe jusson. Kossuthék a pesti Ellenzéki Kör útján indítandó országos aláírásgyűjtő mozgalom szervezésével kívántak tömegnyomást gyakorolni a visszahúzó erőkre. A mozgalom irányítására Petőfiék Fiatal-Magyarország csoportja vállalkozott. Népgyűlésen kívánták ismertetni az általuk fogalmazott 12 pontot, amely az ellenzéki alapköveteléseket forradalmi jelszavakká tömörítette és radikalizálta.

A bécsi forradalom hatására és egy hazai népforradalom érdeklődésének hírére megtört a főrendek ellenállása. Sőt Kossuthék még radikalizálni is tudták a javaslatot, többek között annak a kimondásával, hogy a feudális rendszer felszámolását nem a paraszti önmegváltás, hanem a földesurak állami támogatásának útján, tehát jobbágyfelszabadításként kell végrehajtani. Bécs népe március 15-én – egykorú képünk tanúsága szerint is – lelkesen fogadta az országgyűlés küldöttségét. De ahhoz, hogy Kossuthék sikert érjenek el, Pest forradalmi tömegeinek támogatására volt szükség.

Március 15-én, Pesten a bécsi események hírére megmozdult a radikális ifjúság. Petőfi, Vasvári Pál, Irányi Dániel, Jókai Mór és mások az egyetemisták élére álltak. Képek sora idézi az eseményeket: a sajtószabadság diadalaként cenzori engedély nélkül nyomtatták ki a 12 pontot és Petőfi Nemzeti dalát, aminek végszavait a Nemzeti Múzeum előtti népgyűlésen már tízezres tömeg visszhangozta fogadalomként a nép és a haza szabadságának kivívására és megoltalmazására. A forradalmi megmozdulás ereje csatlakozásra késztette a polgárság kiváltságos elemeit képviselő városi tanácsot és meghátrálására az ország közigazgatását irányító helytartótanácsot. A nép megnyitotta Táncsics börtönének ajtaját. A jobbágysorból jött, a cenzúrával dacoló írásaiért bebörtönzött Táncsics kiszabadítása a társadalmi és politikai elnyomás szimbólumává vált. Pesten vér nélkül győzött a forradalom. Bécsben ezután megtört végre az udvar ellenállása. Uralkodói ígéret hangzott el a felirat kívánságainak teljesítésére, Batthyány Lajos gróf pedig felhatalmazást kapott a magyar kormány alakítására. Pozsonyban a lázas munka napjai következtek. Az országgyűlés Kossuthék ösztökélésére a forradalmi vívmányokat napok alatt törvényjavaslatokba foglalta, és végső jóváhagyásra Bécsbe küldte. A Batthyán-kormány be sem várva az uralkodó válaszát, március 23-án forradalmi határozottsággal elrendelte, hogy a hatóságok valamennyi úrbére községben hirdessék ki az országgyűlés jobbágyszabadító nyilatkozatát. Egyfelől a fenyegető parasztmozgalmakat kívánta eltávolítani általa, másfelől “érdekegyesítő” koncepciójának megfelelően biztosítani a parasztság támogatását az udvar feltételezett megosztó kísérleti ellenében. A lépés indokoltságát mi sem mutatta jobban, mint a néhány nap múlva érkezett királyi leirat. Az a jobbágyfelszabadítás elhalasztását javasolta, nem kevéssé annak reményében, hogy a nemesség ingadozó erői felocsúdva első rémületükből, kapva-kapnak ezen a lehetőségen, s így az országgyűlés és a Batthyány-kormány elveszítve a parasztság támogatását, képtelenné válik a nemzeti önrendelkezés megvalósítására. Mert ennek megakadályozása volt Bécs elsődleges célja. Ezért kívánta a magyar kormány hatásköréből kivonni a hadügy és a pénzügy érdemi irányítását. A visszahúzó erők azonban elszámították magukat. Kossuthék reformkori előkészítő munkája és a politikai érettség biztosította, hogy a népi tömegek és az átalakulás nemesi hívei a döntés idején nem polgárháborús ellenfélként, hanem küzdőtársként találtak egymásra. A pozsonyi országgyűlés és a felháborodottan tűntető pesti nép egyidejű határozott fellépése meghátrálásra kényszerítette az udvart. Az eredtei javaslatok némi módosításával a király végül is szentesítette a forradalmi vívmányokat magába foglaló törvénykönyvet.

A Batthyány-kormány

 

Az 1848. évi törvények értelmében Magyarország feudális rendű monarchiából polgári alkotmányos királysággá alakult. Nem szakadt ki a Habsburg-birodalomból, de az állami önkormányzat legfontosabb eszközei jogszerűen és jórészt ténylegesen is a “népképviseleti” parlamentnek felelős magyar kormány kezébe kerültek. Az uralkodó csak magyar miniszterei útján kormányozhatta az országot, általuk nem láttamozott rendeletei érvénytelennek számítottak. Az országgyűlés döntő politikai szerephez jutott képviselőházában bizonyos vagyonnal, jövedelemmel, illetve képzettséggel rendelkező választók küldhettek “népképviselőket”. Noha a választásra jogosultak aránya a forradalom előttihez képest több mint ötszörösére emelkedett, és megelőzött számos fejlett nyugateurópai országbelit, még messze maradt az általános választójog híveinek célkitűzéseitől. Emellett Kossuth és radikális támogatói a megyéknek legalább hasonló színtű “népképviseleti” reformját már nem tudták elfogadtatni. Ideiglenes intézkedésként be kellett érniük a nemesi megye felszámolása helyett annak kiegészítésével választott községi küldöttek által.

A gazdasági-társadalmi berendezkedés gyökeres átalakulására vezetett a feudalizmus gerincének, a jobbágyrendszernek az összeroppanása. a szűkebb Magyarország lakosságának 79%-a élt addig földesúri joghatóság alatt, s szabadult meg a “törvény előtti egyenlőséget” kinyilatkoztató, az úriszéki bíráskodást felszámoló törvények által a feudális függéstől. A jobbágyszabadító törvények eltörölték a parasztság feudális terheinek oroszlánrészét. Az úrbéres jobbágyok és a zsellérek robotban végzet évenkénti közel 50 millió nap ingyenmunkától, legalább 3 millió mázsa dézsmagabona szolgáltatásától és az egyetlen hazai bank egykorú teljes alaptőkéjét meghaladó összeg, a földesuraknak járó 1,3 millió ezüstforint évenkénti fizetésétől menekedtek meg. A felszabadult parasztság 40%-át tevő telkes jobbágyság több mint 8 millió kat. holdra rúgó úrbéres földadományával, a már a többséget alkotó házas zsellérség viszont csak kicsiny beltelkével szabadult fel, az aránylag még keskeny réteget alkotó házatlan zsellérség pedig csupán a személyes szabadságot kapta útravalóul az új korszakra. Parasztmozgalmak sorát lobbantotta fel, további szabályozást igényelt a kérdés, hogy a szabályozás milyen földekre vonatkozik. 1848 őszén a nem úrbéres szőlőket is mentesítették a dézsmától, 1849 tavaszán pedig a majorsági földre települt zsellérek és a parasztkézen lévő, de a földesurak egy része által vitássá tenni kívánt földek egy részét is felszabadultnak minősítette a forradalmi kormányzat.

Az 1848. évi törvénykönyv hatálybalépésekor Kossuth, akinek legnagyobb volt a személyes szerepe megalkotásában, találóan mondta: “Nem minden ez, mi az egész nemzet jövendőjét magába foglalná, hanem alapja jövő kifejlődésünknek…” Az elkövetkező időszak alapkérdése az lett, vajon a forradalmi kormányzat meg tudja-e védelmezni a kivívott alapot, sőt képes-e kiszélesítésére is, hogy minden visszahúzódó és elnyomó kísérlet ellenére hordozója lehessen az eljövendő fejlődésnek.

Az ország lakosságának a többségét tevő nem magyar nemzetiségűek megnyerését a forradalmi kormányzat a magyar közvélemény túlnyomó részének egyetértésével annak kimondásában látta, hogy “azok nyelv- és valláskülönbség nélkül részesíttessenek a közszabadság áldásában”. valóban, a forradalmi vívmányokat, a politikai és polgári jogok gyakorlását nemzetiségi különbségtétellel biztosították. De nem módosították a korábbi magyarosító törvényeket, sőt kimondták, hogy a megyei közgyűlések nyelve is magyar legyen, és minden országgyűlési képviselőtől megkívánták a magyar nyelv ismeretét. Ehhez járult, hogy Erdély unióját Magyarországgal annak a kolozsvári országgyűlésnek a döntésétől tették függővé, amelyen a legnagyobb számú erdélyi nemzetiség , a románság nem bírt érdemi képviselettel. Mindezek, a szerb, román, szlovák nemzeti gyűléseken felsorolt sérelmek csorbították a forradalmi vívmányok értékét a nemzetiségek szemében, és erősítették törekvéseiket a nemzeti közösségi jogaik megalapozására. Súlyos következménye lett annak, hogy a nemzetiségek sérelmei csökkentették kézségüket az összefogásra a magyar forradalom erőivel a mind határozottabban jelentkező visszahúzó irányzatokkal szemben.

Haladásellenes, sőt kifejezetten a forradalmi vívmányok megsemmisítését célzó törekvésekben nem volt hiány. A Habsburg-birodalom először a birodalom másik felében igyekezett úrrá lenni a nehézségein. Az arisztokrácia mellett polgári erőket is a kormányrúdhoz engedve, a kemény kéz politikáját a reformokéval váltogatva törekedett a bécsi néptömegek mozgalmainak a csillapítására. Az önrendelkezésre törekvő csehek felkelését 1848 júniusában véres katonai akcióval nyomta el, majd teljes erejével itáliai tartományaira vetette magát. 1848 augusztusában a császári sereg leverte az olasz szabadságharcosokat és a szárd király segédcsapatait. Közvetlenül itáliai győzelme után a Habsburg-birodalom megkezdte politikai támadását és katonai előkészületeit a politikai vívmányok megszilárdítására törekvő magyar kormányzat ellen.

A császári ház feltétlen hívének tartott Jellasics altábornagyi és horvát báni kinevezésére még a márciusi forradalom napjaiban került sor, magyar és birodalmi arisztokraták titkos ajánlására. Pártfogói már kinevezésekor azt hangsúlyozták, hogy e pozíció birtokában a Batthyány-kormány ellensúlyozásának tökéletes eszközévé válhat. Mivel a magyar kormány 1848 tavaszán szűkkeblűen elhárította a horvátok törekvéseit önkormányzatuk kiteljesítésére, Jellasicsnak sikerült a horvát közvélemény jelentős része előtt horvát nemzeti sérelemmé avatni Batthyányék fellépését báni működése ellen. Súlyosbította a helyzetet a szerb határőrök fegyveres mozgalmának fellángolása. Noha ténylegesen az osztrák hadvezetőség gyakorolta a hatalmat felettük, beleszólást sem engedve Batthyányiéknak, császári tisztjeik a magyar kormány rovására írták, hogy keserves helyzetükben a forradalmi átalakulás még nem hozott üdvös változást. Elégedetlenségük egybefonódott a magyarországi szerbek nemzeti sérelmeivel, és véres felkelésbe torkollott.

A Batthyány-kormány politikája támogatásra talált az 1848 júliusában összeült, túlnyomórészt a nemességből választott, első népképviseleti országgyűlés többségénél. A zendülőkkel szemben az Erdélyt engedmények ígéretével társította, a Habsburg-hatalommal pedig fáradhatatlanul kereste a megegyezés lehetőségét. Helyeselte ezt a politikát Kossuth, a kormány pénzügyminisztere is. De a kormányon belül leginkább ő értett egyet az ellenzéki radikálisoknak azzal a követelésével, hogy egyidejűleg fel kell készülni az önvédelemre, a forradalom ellenes erők fenyegető támadásának kivédésére. Amikor augusztus végén a horvát hadi készülődések a válság közeledtét jelezték, a Batthyány-kormány kézségét jelentette ki minden horvát nemzeti követelés teljesítésére, az elszakadást is beleértve. Túl késő volt azonban ahhoz, hogy ezzel a horvát haladó erőket képessé tegye a Jellasiccsal való sikeres szembefordulásra. Egyidejűleg tárgyalásokba bocsátkozott az udvarral is, noha a király nevében kibocsátott augusztus 31-ei leirat a márciusban kivívott hadügyi és pénzügyi önrendelkezés felszámolását kívánta. Hiába utazott engedményeket ajánlva Batthyány és Deák Bécsbe, a Habsburg-birodalom itáliai győzelmei után, a forradalom ellenes erők európai túlsúlyra jutása idején, már nem akart alkudozni. Jellasics csapatai szeptember 11-én átlépték a Drávát elsősorban nem is horvát nemzeti követeléseket, hanem a magyar kormány megdöntésének szándékát hangoztatva.

A gyenge magyar sereg, amelyet a császári tisztikarból kikerült vezetői hátrálásra szorítottak, majd cserbenhagytak, visszavonulóban volt. A képviselőház, miután békét kereső küldöttsége hiába járt Bécsben, rádöbbent, hogy vállalnia kell az önvédelmi harcot. Batthyány népfelkelést hirdetett, de nem adta még fel békekísérleteit. Lemondása, majd új, a legmérsékeltebbre korlátozódó kormányalakítási kísérlete, amelyből saját beleegyezésével Kossuthot is kihagyta, éppen úgy eredménytelen maradt, mint az a próbálkozása, hogy a nádor állítsa a magyar sereg élére. Batthyány kormánya nem kapta meg az uralkodói megerősítést, a nádor pedig a sereget elhagyva Bécsbe szökött. A Habsburg-birodalom, amely maga mögött érezte a birodalmi és a magyar arisztokrácia visszahúzó erőit, a monarchia egységét, mint létalapját féltő katonai és államigazgatási bürokráciát, sőt a Magyarország gazdasági önrendelkezésétől borzongó német nagypolgárság egy részét is, nem tiltakozott tovább. Megsértve a törvényességet, miniszteri láttamozás nélkül, rendeleti úton katonai hatalommal ruházta fel, és Pestre küldte Lamberg Ferenc gróf altábornagyot, hogy oszlassa fel az országgyűlést, és adja királyi helytartó kezére az ország kormányzását. A Pestre érkező Lamberggel a hajóhídon végzett a népharag. Mivel Batthyány távol volt, majd végleg lemondott, az országgyűlés az alig két hete a védelem szervezésére választott Országos Honvédelmi Bizomány állította az elárvult kormányrúd mellé. Ennek választott elnöke az a Kossuth volt, aki napokkal azelőtt alföldi toborzókörútján parasztok tízezreit vette rá szívhez, és értelemhez egyaránt szóló beszédeivel, hogy önként fegyvert fogjanak a jobbágy-felszabadító főváros védelmére, a haza földjén előretörő ellenség kiűzésére. Több mint szimbolikus, hogy a Honvédelmi Bizomány érlekerülését követő napon, szeptember 20-án a magyar sereg szakított a visszavonulással, Pákozdnál szembefordult Jellasics támadásával, és döntő győzelmet aratott felette.

Alig egy héttel később Bécs forradalmi tömegei fegyveres felkeléssel akadályozták meg, hogy a Habsburg-hatalom császári seregeket küldjön a “lázadónak” nyilvánított Magyarországra. A Jellasics csapatait nagy időveszteséggel követő magyar sereg császárhűségre nevelt vezetői késlekedtek a bécsi forradalom megsegítésében, annál is inkább, mert annak vezető testülete tartózkodott segítségül hívásától. Mire támadásba lendültek, a sebtében összevont császári csapatok végeztek a bécsi forradalom fő erőivel, és Schwechátnál vereséget mértek a magyar seregre. Nehéz időszak következett. A pozícióit megerősítő Habsburg-hatalom megkezdte új ellenforradalmi támadásának előkészítését. Most mutatkoztak meg a magyar kormányzat szűkkeblű nemzetiségi politikájának és még inkább annak a káros következményei, hogy a magyar birtokos nemesség egy része sok parasztkézen levő földet majorságinak igyekezett nyilvánítani, s használatáért továbbra is szolgáltatásokat követelt. Az elégedetlenséget a magyar kormányzat későn jött engedményekkel már nem tudta csillapítani, a császári seregek nyílt fellépése háttérbe szorította a szlovák, a szerb és a román mozgalmakon belül a magyar forradalommal megbékélésre törekvő erőket. A császári seregek és a román felkelők novemberre szinte egész Erdélyt a hatalmukba kerítették. Császári csapatok törtek be északon is szlovák csapatokkal az oldalukon, és tovább folyt a szerb felkelés. Ilyen körülmények között a Windischgrätz herceg vezetésével a nyugati határon december közepén megindított támadástól az ellenforradalom hívei azt remélték, hogy gyorsan úrrá lesz a magyar “lázadáson” . az osztrák sereg annak a fiatal Ferenc József császárnak a nevében hatoltak az országba, akit erőszakkal lemondatott a gyengeelméjű nagybátyja, V. Ferdinánd helyére ültettek. Ezzel, a trónváltozáshoz kapcsolódó magyar közjogi követelményeket semmibe vévő lépéssel a Habsburg-hatalom többek között az 1848 tavaszán vállalt alkotmányos kötelezettségektől vélt megszabadulni.

A Kossuth-vezette Honvédelmi Bizottmány 1848 őszén páratlan szervezőmunkával jelentős erőket mozgósított és szerelt fel. Nagy része volt ennek abban, hogy a szerb származású Damjanich János felkelő honfitársai ellenében, a lengyel Bem József vezette magyar sereg, pedig Erdélyben jelentős sikereket ért el. Az év végére mégis váltságosra fordult a katonai helyzet. A Schwechatnál Kossuth által tábornokká előléptetett Görgey Artúr a fősereg élén kitért a császári túlerővel való döntő összecsapás elől. A forradalmi kormányzat arra kényszerült, hogy a néphatalom letéteményesének tekintett országgyűléssel együtt Debrecenbe tegye át székhelyét. A mérsékeltek kívánságára, de Kossuthék beleegyezésével, Batthyány és Deák vezetésével békeküldöttség kereste fel Windischgrätzet. Tárgyalási ajánlatukra feleletül azonban csak a “feltétel nélküli megadásra” felszólítást kapták. S a császári seregek bevonulását Pestre nyomon követte a békét kereső Batthyány elfogatása.

Deák Ferenc

A nemzeti kormány szerepét betöltő Honvédelmi Bizottmányt a képviselők többsége, de a főrendeknek csak töredéke követte Debrecenbe. A visszavonulás okozta nehézségeket az is fokozta, hogy a nemesség egy része félt a forradalom radikalizálódásától, képviselői ingadozó magatartást tanúsítottak az országgyűlésen, és önállóskodó, sőt kétértelmű politikai nyilatkozatot tett a fősereg élén Görgey is. Kossuthék a baloldal támogatásával mégis úrrá tudtak lenni a nehézségeken. Sikerült megteremteniük az anyagi alapját és a politikai feltételeit is annak, hogy a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztését sürgető parasztság, a polgári jogegyenlőség teljességére törekvő városi plebejus elemek és a velük együtt nemzeti önrendelkezés biztosításáért harcba szállni kész nemesek legjobb fiaiból kikovácsolódjék a legendás honvéd vezérek sora. Az 1849 februárjában támadásba lendült Windischgraetz az első, Kápolnánál történt összecsapásról még győzelmi jelentést küldhetett az udvarba. A magyar honvédsereg azonban, amelynek vezénylete a lengyel Debinski kezéből a visszavonulás és seregszervezés során nagy katonai szaktudásról tanulságot tevő Görgeyébe került, rácáfolt az osztrák győzelmi hírekre. Személyes hősiességtől is áthatott tábornokainknak, elsősorban Damjanich Jánosnak, Aulich Lajosnak, Klapka Györgynek és Nagy-Sándor Józsefnek a vezetésével diadalok sorát aratva kényszerítette hátrálásra, végül az ország elhagyására a császári sereget.

A Habsburg-hatalom miután a birodalom nyugati felében megszilárdította pozícióit, Windischgrätz február végi magyarországi győzelmi jelentésén felbátorodva nevezetes lépésre szánta el magát. Szétkergette saját parlamentjét, amelynek tö9bbsége a polgári alkotmányosság híve volt, és rendeleti úton új alkotmányt tett közzé. A Ferenc József által 1849. március 4-i keletkezéssel kihirdetett “oktrojált” alkotmány a polgári szabadságjogok érvényesítéséről beszélt, de hatályukat a “lázadó” Magyarországra nem terjesztette ki. Egyenjogúságot és önkormányzati jogokat ígért minden nemzetnek, de életbeléptetésükről nem gondoskodott, ugyanakkor Magyarországot nemcsak az 1848. évi törvényekben biztosított önrendelkezésétől, hanem még korábbi különállásától is megfosztva tartományként próbálta beleolvasztani az egységes birodalomba. A forradalmi kormányzat felelete a Függetlenségi Nyilatkozat lett. Megszavazta Kossuth javaslatát az országgyűlés 1849. április 14-én a debreceni Nagytemplomban ünnepélyesen kinyilatkoztatta, majd törvénybe iktatta Magyarország állami függetlenségét, és sorozatos törvényszegéseire hivatkozva kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. A tavaszi hadjárat győzelmei teremtettek alapot a forradalmi vezetés e határozott lépésére, amellyel véget akart vetni a csábító elnevezésű “Békepártban” csoportosuló képviselők ingadozásának, s egyben jogi lehetőséget arra, hogy az önvédelmi harcra kényszerült ország diplomáciai elismertetése révén kitörjön a külpolitikai elszigeteltségből.

A magyar szabadságküzdelem sikerének nemzetközi feltételei fokozatosan megromlottak. Itáliában a szárd király újabb háborúja a Habsburg-hatalommal az utóbbi győzelmét hozta. A jobbra torlódó francia köztársaság élére került Bonaparte Lajos intervenciós seregei felszámolták a római köztársaságot. A velencei köztársaság szövetséget kötött ugyan a közös ellenség ellen Magyarországgal, de maga is védekezésre szorult. A frankfurti össznémet parlament pedig, amely 1848-ban elismerte Magyarország jogát az önkormányzatra, politikai szerepét eljátszva felosztásra került. A májusban kitört drezdai felkelést napok alatt verték le a porosz csapatok, s alig két hónapig tartották magukat a pfalzi és badeni forradalmárok. A legsúlyosabb következménye annak lett, hogy Anglia kész volt szemet hunyni a cári hatalom magyarországi beavatkozása fölött, úgy ítélve meg, hogy ez az ára a Habsburg-birodalom továbbéltetésének, amelyet elsősorban éppen Oroszország európai előretörésének megakadályozása érdekében vélt indokoltnak. Már Bem téli győzelmeinek idején átmenetileg cári csapatok vonultak be Erdélybe az osztrákok megsegítésére. Hiába hangzott fel európa szerte a haladás híveinek tiltakozása, a honvédsereg tavaszi győzelmei során Ferenc József segítséget kéret s kapott I. Miklós cártól. A hosszú idő óta előkészített beavatkozás bejelentésére május elején, fogantosítására június derekán került sor.

Bem József és csapatai harc közben

A magyar forradalmi vezetésnek kevés ideje maradt a felszabadított ország védelmének megszervezésére. Adódó lehetőségeit sem aknázta ki maradéktalanul. A Függetlenségi Nyilatkozat megszavazását követően az országgyűlés Kossuthot kormányzóelnökké választotta, a kormányrúd pedig Szemere Bertalan kezébe került. A Szemere-kormány, az elért eredmények megszilárdításának szükségességét hangsúlyozva sokkal gyorsabban haladt a forradalmi eszközök félrevetése, mint a forradalmi vívmányok továbbfejlesztése terén. Pedig égető szükség volt a néptömegek érdekeltségét fokozó, a nemzetiségek megbékélését eredményező intézkedésekre. Kossuthnak a Függetlenségi Nyilatkozattal egyidejűleg kibocsátott rendelete sok vitás föld parasztkézen maradását biztosította ugyan, de a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztését célzó, átfogó törvényjavaslat megalkotására csak későn, megtárgyalására már egyáltalán nem került sor. Fontos lépést jelentett a zsidók teljes jogegyenlőségének törvénybeiktatása, kiemelve érdemiket “hűségben és munkásságban nemzeti háborúnk körül”. Sikertelen megbékélési kísérletek sora után, Kossuth és a Magyarországra emigrált jeles havasföldi román forradalmár, Balcescu megegyezése készítette elő a végzetes késedelemmel, csak a túlerővel kivívott küzdelem végnapjaiban, a mind reménytelenebbé váló helyzetben megszavazott nemzetiségi törvényt. Az egykorú Európában egyedül ez a törvény vallotta céljának külön is biztosítani “minden népségek szabad kifejlődését” . a magyar kormány amnesztiát hirdetett. Erdély hegyei között és sok helyen másutt is elült a gyilkos testvérháború. De már késő volt.

A cári intervenció következtében a magyar honvédsereg több mint kétszeres túlerővel találta szembe magát. A haditanács miután korábbi határozatait a magyar seregtest hadmozdulatainak egybehangolására nem sikerült végrehajtania, Kossuthtal egyetértésben úgy határozott, hogy a teljes honvédsereget a Maros partján összpontosítja, s ott háttal az egyetlen semleges határvonalra, a török birodaloméra támaszkodva, erőit egyesítve száll szembe az ellenséggel. Görgey azonban, aki a Szemere-kormányban elnyert hadügyminiszteri tárca birtokában is megtartotta a fősereg vezényletét, saját kezébe akarta ragadni az események irányítását. Előbb egyáltalában nem, majd a saját seregét ért vereségek után, csak nagy késedelemmel tett eleget az általa helytelenített déli összpontosítási határozatnak. Az egyesülésre nem került idejében sor. Dembinski seregteste, amelynek vezényletét az Erdélyből kiszorított Bem vette át, a császári főseregtől teljes vereséget szenvedett a temesvári csatában. A késve érkező Görgey, a helyzetet végképp reménytelennek látva, a személye iránti hűségre szoktatott, s immár egyedül ütőképes sereg vezéreként kikényszerítette Kossuth és a Szemere-kormány lemondását. A teljhatalom birtokában augusztus 13-án Világosnál, a cári haderő előtt katonáival feltétel nélkül letetette a fegyvert.

Az önvédelmi háború vereséggel végződött. A túlerő úrrá lett a szabadságharcon, amely helyesebb parasztpolitika és megértőbb nemzetiségi politika esetén minden bizonnyal még nagyobb tömegeket tudott volna maga mellé állítani. A nemzeti önrendelkezést a kedvezőtlenre fordult nemzetközi helyzetben nem sikerült biztosítani. De a hősies küzdelem mégsem volt hiábavaló. A forradalom által megdöntött feudális világot visszahozhatatlanná, a gazdasági-társadalmi fejlődés számára tört kaput elfalazhatatlanná tette, és kimeríthetetlen ösztönzést adott az önkényuralom áldozatául esett ország fiai számára az elvesztett vívmányok visszaszerzésére.