Annyi baljós forradalmi dátum közül két ünnep kiragyog szeplõtlenül és vér nélkül: 1848. március 15. és 1956. október 23. Testvérforradalmak. A remény napjai. A remény, hogy a föld népét a kétkezieket nem sanyargatják többé, hogy a polgár valódi jogokat kap, a mûvészt és a sajtót nem köti gúzsba a cenzúra, és az értelmiség is szabadon gondolkodhat; nem kell többé hajbókolni idegen hatalom elõtt. ...  

Ahány forradalmunk volt, mind elbukott. A forradalom célja, a gyökeres átalakulás sohasem sikerült. A reformok ideig-óráig hoztak ugyan eredményeket, de a gyökeret nem bolygatták. A forradalom irtja ugyan a romlott gyökereket, de nem képes rögtön újat ültetni a helyébe. Néha sikerül erõszak és vér nélkül az átalakulás, az istenes embernek ez a nemes és szent óhaja, de ilyenkor a régi gyökér mellé telepítjük sebtiben-hamarjában az újat. S a régi, a megnyesett-ritkított visszanõl, teljes a gyomosodás, az áttekinthetetlenség, a szívós kacsok fojtogatják a zsenge hajtásokat. A gyökeres változtatás vérrel, harccal, tengernyi fájdalommal jár - és sok-sok halállal. A forradalom nem felhõtlen népünnepély. Mindenki sirat valakit: vagy azért, mert sírba tette, vagy azért, mert a nagyvilág elnyelte. A forradalom gyõzelmében néha megtébolyul, s felfalja saját gyermekeit is, mint a francia forradalomban.  

A forradalom szükségszerûen fölhasználja leghevesebb, forradalmi alkatú költõit. Petõfi Sándor ilyen volt. Mintha csak 1848-49-ért született volna. Ha Segesvárnál õ maga nem esik el, talán költészete hitelessége csorbul Verseihez következetes volt, amikor katona lett, harci ember - s a kardot nehéz újra tollra cserélni. 1847-ben a háborút hívja: "Háború volt mindig éltem / Legszebb gondolatja, / Háború, hol vérét a szív / Szabadságért ontja ..."  

1848-ban az árulókról, a bitangokról ítélkezik: "A halálos ítéletet rájok! / Százezerszer sújtson bár a hóhér, / Bár a házak ablakán foly is be / Az utcáról a kiáradó vér!" (A nemzethez) "Akasszátok fel a királyokat ..." "Lantom s kardom kezembõl eldobom, / A hóhérságot majd én folytatom, / Ha kívülem rá ember nem akad ..." valójában rettenetes szavak. Semmi kétely; a "ne ölj" isteni parancsa mintha meg sem érintené, semmi töprengés, semmi latolgatás. Semmi szorongató elõérzet. S a bukás közeledtén már a csüggedt gyász-szó: "Európa csendes, újra csendes / Elzúgtak forradalmai ..." S legvégül: "Szörnyû idõ, szörnyû idõ! / S a szörnyûség mind egyre nõ ..." Petõfinek meg kellett halnia. Így kellett meghalnia, mielõtt megõrül a kétségbeesésben mint Széchenyi, vagy az egyébként melankolikus lelkülete ellenére fellángoló Vörösmarty Mihály. ...